The Crusade of Metal

Rövidhírek 2010-03-07

2010-03-07T17:16:00.003+01:00

A hosszabbra sikerült csend után néhány rövid hírt szeretnék megosztani a tisztelt Olvasókkal:

Kiszállt a német Equilibrium-ból Helge Stang énekes és a dobos, Manuel DiCamillo! A hírt februárban közölték, azóta megtalálták a helyettesítéseket is Robse (Vrankenvorde) és Tuval Refaeli (Viscera Trail) személyében. Személy szerint nem örülök a helyzetnek, ugyanis Helge hangja nélkül az Ekvi nem Ekvi, Manu pedig nagyon is kiváló dobos volt.
Még 9 nap, és újra hazánkba látogat a német industrial bajnoka, a Rammstein! A koncert március 16-án a Sportarénában lesz.
Május 21-23 között Csillebércen kerül megrendezésre idén talán a legizgalmasabb hazai metalfesztivál, a Metalfest Open Air Hungary! A 3 napos bérlet 9900, szóval megéri az árát, a fellépők között pedig többek közt az Elvenking, Sonata Artica, Amon Amarth, Dope Stars Inc., Leaves' Eyes, Eluveitie, Marduk, Kopriklaani, Finntroll és Dalriada is van, szóval igencsak fincsi a fellépők listája.
Hamarosan itt a következő Iron Maiden lemez, és a The Final Frontier nevet viseli. Hogy ez lesz-e az utolsó, azt nem tudni, de nem valószínű. A lemez egyébként augusztusra várható, szóval nem kell (túl) sokat aludni hozzá!
De nem csak a Maiden jön új lemezzel: a Pain of Salvation idén egyszerre kettő lemezt is betervezett. A Road Salt - Ivory, májusban megjelenő lemezt később a Road Salt II fogja követni. Előtte viszont Daniel Gildenlöwék meglátogatják az Euróvíziós Dalfesztivált. A svéd selejtezőkön már túljutottak.
A német Tobias Sammet metal opera projektje is érdekességekkel fog előrukkolni: egy hónap múlva egyszerre két albumot is meg fog jelentetni, The Wicked Symphony és Angel of Babylon címmel.
A Crusade of Metal még mindig keres Téged! Keresünk lemezkritika-írókat és rövidhír leközlőket is! Ha érdekel, kontakt jobb oldalon!

Legyél Te is a Crusade of Metal kereszteslovagja!

2009-11-20T11:58:00.002+01:00

Kedves és imádott metalhead és rockszívű olvasók!

Eljött az idő, hogy bővítsük a Crusade of Metal legénységét és tartalmi felépítését, ezért a Te/Ti segítséged/segítségeteket várom! Olyan csapatmunkás amatőr újságírókat, írásban érdekelt metal és rockzene rajongókat keresek, akik heti 1-2 rendszerességgel kritikákat és híreket tudnának leközölni. Az angol tudás előny, íráskészség kötelező, és egy kis szabadidő sem árt. Hogy mi is lenne pontosan a dolgotok? Nézzük a két különböző "munkakört":

- Rövid írások, cikkek, hírek írása, amit legalább heti 2-szer kellene közölni.
- Lemezkritikák, koncertkritikák előzetes megbeszélések alapján.

Szóval, akit érdekel, jelentkezzen a crusadeofmetal [kukac] blogspot [pont] com oldalon!

Bréking Nyúz: Crusade of Metal on Myspace!

2009-11-18T19:08:00.004+01:00

Tisztelt és drága olvasóim!

Elindult a Crusade of Metal metal és rockzenei blog Myspace oldala. Várom szívesen mindenki jelölését és kommentelését.
Elérhetősége: http://www.myspace.com/crusadeofmetalfanzine

Have fun, drágaszágaim!

Porcupine Tree + Demians - 2009.11.01. Budapest, Petőfi Csarnok

2009-11-03T10:00:00.000+01:00

Előzenekar: Demians
Főzenekar: Porcupine Tree
2009. 11. 01.
Budapest, Petőfi Csarnok

Elöljáróban: lényegesen kevesebb emberre számítottan ezen a koncerten. Ezt a - talán előítéletnek is nevezhető - valamit pedig erősítette, hogy 20 perccel az előzenekar nyitása előtt gyakorlatilag csak az első három sor volt faltól falig elfoglalva, és körbenézve se találtam túl sok embert. Ennek is köszönhető, hogy gyakorlatilag Steven Wilson lábához kerülhettem, aminek bármilyen furcsa is, azért mégiscsak örültem, a társaságommal együtt. A PeCsa már régi "jó barátom", ugyanis nem ez az első koncert, amit a híres-neves sportcsarnokban éltem végig.
De tényleg ne rohanjunk előre. Kezdjük szép lassan: fél órával az előzenekar kezdése előtt érkeztem, és jegyellenőrzés, illetve motozás után szolidan közölték, hogy "mobiltelefont k*rva gyorsan kapcsold ki, ezt a szervezők kérték". Így, szó szerint. A kisebbfajta hang okozta idegi ingerencia után azért elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha még bunkó-beszólós-kötözködős vendég is lettem volna (valószínűleg nem jutottam volna be, legfeljebb az intenzív osztályra). Mielőtt bárki benyögné, hogy "tuti megérdemelte", azért leírom, hogy legjobb neveltetésem szerint szoktam viselkedni publikusan.
Miután bejutottam, és megszabadultam a felesleges ruhadaraboktól, gyors felmértem a terepet, és a jeles társaságommal elfoglaltuk a helyünket az első sorban. Óramű pontossággal, 20:00-kor indított a Demians nevű, Steven Wilson által felfedezett, Nicolas Chapel szólóprojektjeként működő, nagyon is ütős zenekar. Amikor megláttam a frontember Nicolast abban a hardcore-os kötöttsapiban, először egy kicsit megijedtem, a nagyon alter-indie-s basszersrác meg kifejezetten a frászba kergetett. Viszont a külsőség megintcsak csalókának tűnt: a Demians nagyon is ütött. Sötét, progresszív rockzenét játszottak, hol lassú, instrumentális, atmoszférikus betétekkel, hol pörgős, ugrálós, dühös. Sokkal jobb volt, mint amire számítottam, és ez meg is adta az alaphangulatát az egész további estének.
Meg is kapta a megérdemelt tapsot, majd villámgyorsan összepakoltak, és jöhettek a Porcupine Tree roadiek. A kicsivel több, mint fél órás szünet végefelé közös derültséget okozott az egyik road porszívózása, többször is kicsikarva a közönségből a "porszívós takarítót kérnénk a bejárathoz" poént.
Majd jött a főattrakció: a Porcupine Tree. A The Incident című, új albumuk kezdőriffjével indítottak, illetve az első dallal. Steven Wilson viszont furcsa karakter: elnézve bármilyen Porcupine Tree vagy Blackfield élő felvételt, azt hinnénk, hogy valami magábaforduló kis művészlélek, aki a félelmetes szemeit használva pajzsként egy megértett öngyilkosságra gondol, hogy menekülhessen a saját maga által is sokszor megénekelt mocskos világból. Ennek ellenére Wilson már az első dal után megszólította a közönséget, mélységes elnézést kérve a "késésért", és ígérve, hogy valamikor a közeljövőben újra meglátogatják Magyarországot, végül, közölve, hogy a buli első fele a The Incident első lemeze lesz.
Ami így is lett. Tökéletes gépezetként, viszont keveset beszélve eljátszották az egészet, szőröstül bőröstül, miközben a kivetítőn groteszk, gótikus és pszichedelikus képsorok jelentek meg, melyek már-már félelmetesek voltak. A The Incident nem tartozik a kedvenc PT lemezeim közé, és ezt nem tudta igazából megdönteni a koncert sem. A furcsa az volt, hogy a banda is úgy tűnt, hogy ezt inkább kötelességként játsszák - még Colin Edwin se mosolygott úgy, ahogy szokott. És, hogy miért is gépezet a Porcupine Tree? Az első blokk végén Steven Wilson közölte, hogy most 10 perc szünet, majd megjelent a visszaszámlálás. Amellett, hogy szinte hiba nélkül játszották el. Az első részt.
A második rész pedig már sokkal felszabadultabbra sikeredett. A zenekaron is látszott, hogy jobban élvezik a slágerek és ismertebb dalok játékát, és beindult a humorgépezet is. Wilson igencsak lazán vette azt a csávót, aki folyamatosan kiabálta a dalok címét, és poénra vette azt is, mikor rosszul lépett be a Lazarusban, és Barbieri nem tudta követni a baklövést, csúsztatva a dalt, újrakezdésre kárhozva Wilsont. Az igazi irónia az egészben az, hogy előtte Wilson elmondta a publikumnak, hogy az egyik legegyszerűbb dal következik.
Utolsó három dalnak pedig három In Absentiás darabot adtak: a Blackest Eye zárt a ráadás előtt, majd The Sound of Muzak és Trains encore tette fel a koronát az egészre.
Hiába volt túl metalos egy progresszívnek nevezhető rockzenekarhoz a hangosítás, ami hátul volt leginkább élvezhető, az első sorban állva is tökéletes volt, és igencsak hangulatos. A Porcupine Tree első magyar látogatása során is bebizonyította, hogy a PeCsa néhány ezres beltéri kapacitása legközelebb már kevés lesz, és, hogy a magyarok is vannak olyan hangosak, mint az osztrák és francia barátok. A koncert akkora élményt nyújtott, hogy a több, mint egy órás séta haza az elnyúló zenei élvezet miatt sem kavarta fel a negatív hullámokat bennem. Egy valamit viszont sajnálok: azt, hogy nem volt lehetőségem Steven Wilsonnal személyesen beszélni. Kár, pedig be szép lett volna ...

Élvezeti szint: tökéletes

Excalion - Waterlines

2009-10-21T12:00:00.001+02:00

Előadó: Excalion
Album: Waterlines
Stílus: Power/Melodic Metal
2007
LIMB Music

A finnek igazán kitesznek magukért, ha rock/metalról van szó. Rokonaink csak úgy öntik magukból a zenekarokat. Ami nem biztos, hogy jó, illetve gyakran megy a minőség és egyediség rovására. Én értékelem a barátaink törekvéseit, illetve elfogadom, hogy - valószínűleg - Finnországban aki életében egyszer legalább nem ad ki power/melodic metal albumot, ezt kitagadják, sőt, próbálok jó arcokat is vágni az Athena vagy Afterworld játékához, illetve a Stratovarius mélyrepüléséhez és a Nightwish poposodásához. Azért van egy határ, amikor azt mondom, sok. Mikor 2006-ban a Lordi megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált, tudtam, hogy a stílus - leginkább a hard rock szerűek - reneszánszát fogja élni. Ezt a hullámot meglovagolva érkezett meg az Excalion együttes új albuma, a Waterlines. Az Excalion egyébként nem a legfantáziadúsabb zenekar a szakmában: dalaikban néhány helyre bepöttyintenek egy-két gitárszólót, az énekes igen magas - mondhatnánk úgy, hogy hereszorító - hangú, és erősen emlékeztet Timo Kotipeltora, a Stratovarius énekesére. Dalaik melodikusak, poposabbak, illetve a Waterlines-ban néhol hardrockosabbak. Hát igen, a Lordi sikerét meg kell lovagolni. Egy szóra visszatérve az Eurovíziós Dalfesztiválhoz: persze, hogy egy soft-Nightwish-női-Lordi "zenekart" küldtek ki. De hát tudjuk meddig tart a csoda.
A Waterlines külsőleg egy igen erős Stratovarius utánzatnak tűnik: a borító szisztémája az Infinite albumukra emlékeztet, ami nem rossz, ugyanis a stratótól az a kedvenc kiadványom. Az első dal, a The Wingman-ben sikeresen átestem az első sokkon: eddig azt hittem, hogy Timo Kotipeltonál nincs idegesítőbb énekes a világon. Tévedtem. Jarmo Pääkkönen ebben is jól tanult: hihetetlenül falsettora emlékeztető, erőltetett magas hang, amit néha rekedtté csap át. Az egész téma pedig itt még power témájú: egyszerű basszus, gyors dobok, és egy kis szólózás a végén. A förtelmes kezdés ellenére be kell látnom, hogy Vesa Nupponen gitárjátéka viszont nem is olyan rossz. Egyszerű, de zúzós szólóval durran be a dal végén - ugyanis alapjában véve nem nagyon tűnik ki a gitárhangzás, így észre se lehet venni.
A következő szám, a Life of Fire már inkább Hard Rockosabb, kicsit nyolcvanas évekre emlékeztető riffekkel illetve 'ááá'-zó kórussal. Viszont a refrén - a háttérvokált leszámítva - beleillene egy Hellfire Clubféle Edguy nótába is. Itt már túl voltam a sokkhatáson, így félig-meddig élvezettel hallgattam ezt az amúgy fülbemászó albumot. Kiemelni viszont nem nagyon tudok mit.
A harmadik nótából készült már klip is: a Losing Time a lehető legpoposabb metaldal, amit életemben hallottam. A vokál nagyon emlékeztet valamire, ami így hirtelen nem jut eszembe, hogy mi lehet - pontosabban talán nem is ismerem az előadót és a címet, csak valamikor hallhattam a rádióban egy hasonlót. Dobtémában Henri Pirkkalainen nem alakít valami nagyot. A stílus minimumát hozzá, de semmi többet. Talán még egy picit kevesebbet is. Furcsa, de mégis ez a dal jön be a legjobban. Nem tartom annyira irritálónak az éneket - pont a dallamvonala miatt -, a gitárszóló szinte beszél a végén (természetesen, máshol nem lehet az Excalion dalstruktúrában), csak az a háttérvokál ne lenne. És hogy miért nem hardrock-nak tituálom, ha már popos? A Lordi azért ilyen gitártémát még nem használt fel.
Ami közös a két zenekarban mégis, hogy ott van a billentyű, szintetizátor, mégis, néhány nótában lehet csak hallani, akkor is talán felvezetni azt. Ahogy az Ivory Tower-ben is történik. Miután megtörtént a gitár behatolása, Jarmo Myllyvirta tisztelettudóan meghúzódik a háttérben, és orgonahangzással néhány aláfestőhangot nyomogat.
A következő dallal, az I Failed You-val egy kicsit sötétebb témába térünk át, amit hatalmas orgonaszóhoz hasonlító szintetizátor vezet fel. Ezzel együtt kicsit lassul is a tempó, még ha nem is nagyon. Kicsit úgy tűnik, mintha Jarmo Pääkkönen nem igazán tudna elszakadni néhány énektémától, és azok véges vegyítésével írták volna meg a dalokat. Én ehhez a témához azért egy kicsit még lassabb tempóra váltottam volna, illetve több helyet hagytam volna egy zongora-gitár duettnek.
Az ezt követő Arriving as the Dark rendkívül hardrockos nóta, egyszerű, fülbemászó refrénnel, gyors, egyszerű dobtémával, illetve nem nagyon fantáziadús gitárral. A munka nagyobb részét továbbra is az ének viszi el - hihetetlen, hogy hogy lehet ennyire közepes éneklés köré építeni. Viszont talán ebben a nótában hangzik el a legjobb szólója Vesa Nupponen gitárosnak. A dobtéma viszont elmenne bármely kilencvenes évek poprock nótájába is. Ennek a dalnak lesz egy érdekessége, de erről később.
A hetedik dal, a Streams of Madness durván punkos beütéssel indul, illetve egy kis szintipopos dobtéma is keveredik bele. Igazából rendkívül unalmas egy nóta, nem bírtam ki sok hallgatásig, hamar át-átlépkedtem rajta.
Ezt a Delta Sunrise követi. Popkultúra embereknek már valami be is ugorhatott. Hetvenes évek, Helen Reddy, Delta Dawn... Címben elég erőteljesen utalnak egymásra. Viszont ennél több közös nincs bennük. Talán ez a leglassabb, legballadikusabb nótája a Waterlines albumnak. Nem lenne rossz, a dallama igen fülbemászó, csak annyira fájdalmas, hogy az énekes próbál érzelmesen énekelni. Nem akartam nagyon szidni szegény Jarmo Pääkkönent, de komolyan ennyire rossz.
Lassan vége, jön akilencedik dal: hardrock téma ez a javából, amely később beerősödik és középszerű power metal lesz. Kicsit ilyenkor már kezdtem hiányolni a basszust, nagyon nem lehet belőle semmit hallani az egész albumon. A Between the Lines nem mondható túl rossz nótának, talán a második legjobb az albumról. A végén lévő szólózás viszont már unalmas: úgy tűnik, mintha az Excalion ezzel próbálná kicsit változatosabbá tenni az albumot. Kevés sikerrel.
A tizedik dal, a Soaking Ground meglepően jól kezdődik. Akusztikusan, kicsit Nightwishesen, majd egy kis gitár-ének-zongora téma után keményít csak bele, viszont a lassú dalkezdethet kicsit talán túlságosan is felgyorsul a tempó. A szóló se maradhatott ki, illetve az egyetlen progresszívre emlékeztető elem, a gyors váltás vissza az akusztikus témára. Ezzel kicsit Ayreonra emlékeztet, de csak éppen kicsit. Sajnáltam, hogy a végén újra beerősít, valahogy ott az akusztikus rész végén, az ötödik perc környékén én már éreztem, hogy ott kéne vége lennie.
És most jön az érdekesség, ami nem is annyira az. Az Arriving as the Dark című dal anyanyelven, azaz finnül is felkerült a korongra. Bevallom, egyáltalán nem tetszett, hasonlított így a Teräsbetonira, annyi különbséggel, hogy amaz sokkal de sokkal jobb ennél.
Összességében? Nem igazán tudok túl sok jó dolgot mondani a lemezről. Sajnálatosnak tartom, hogy ennyi amatőr zenekar, illetve már nem amatőr, de még nem is profi kap ekkorának mondható lemezszerződést Finnországban. Válogatni kéne azok között, kik azok, akik megérdemlik, és kik azok, akik nem, hogy megjelenjenek. Az Excalionnal javulnia kell. Rengeteget. És egy énekescsere sem ártana. Bár, ha talán megtanulna néhány új technikát Jarmo Pääkkönen, akkor lehetne egy egész jó Kotipelto belőle. Persze tudom, Finnországban nagyon is eladható, olyan hatalmas nevekkel a stílusban, mint a Stratovarius, Sonata Artica, vagy a poposabb piacon a hanyatló Nightwish. Ha belegondolok, talán a LIMB, mint kiadó, a Lordi sikerén kívül a Nightwish pénzügyi trónját követelő találmánynak vetette be az Excaliont.
Még egyetlen dolog: eszem ágában sem lett volna megemlíteni a progresszív elemét az utolsó előtti nótának, viszont a Last.fm nevű zenei közösségi portálon láttam, hogy valaki "progressive metal"ként címezte meg. Tudom, hogy sok hülye létezik ott, de azért, hogy többségben legyen? Az Excalionnak egyelőre nem sok köze van a progresszivitáshoz, és nem is hiszem, hogy lesz.

Értékelés: 75%

Dethklok - The Dethalbum

2009-10-17T12:00:00.000+02:00

Előadó: Dethklok
Album: The Dethalbum
Stílus: Melodic Death Metal
2007
Williams Street Records

A Dethklokról volt már szó ezen a blogon: ez az amúgy nem létező zenekar, amely mégis létezik. Tisztán kifejezve: a Dethklok a Metalocalypse nevű rajzfilmsorozat virtuális zenekara. Mivel az egész sorozat tulajdonképpen a zenéről, a metal műfajáról szólt, s inkább kis részben magáról a zenekarról, ezért várható is volt, hogy - a popkultúrában ismeretes Gorillaz nevű mutogatóbanda megoldását utánozva - a Dethklok is meg fog jelenni, mint létező zenekar. Az album túlnyomórészt a sorozatban hallható dalokat tartalmazza, csak újrahangszerelve és sokkal jobb körülmények között felvéve. Az egész zenét két ember szolgáltatja: Brendon Small, aki amúgy a sorozatnak is a kiötlője, és Gene Hoglan. Brendon játszik dobon kívül minden hangszeren, s ő szolgáltatja Nathan Explosion hörgő hangját is. A gitárjáték profinak mondható a lemezen, de nem is csoda, hiszen Brendon a berklee-i konzervatóriumban végzett, ahonnan olyan ismert zenészek bukkantak fel, mint Mike Portnoy, John Petrucci, Steve Vai vagy Joe Satriani. Gene-t pedig nem hiszem, hogy be kellene mutatnom: a néhai Strapping Young Lad gyorslábú, testes dobosáról van szó, aki Devin Townsendnek a szólóprojektjeibe is belesegített. Papír szerint jó páros, s most nézzük, mi lett belőle.
A dal a Murmaiderrel indul. Kicsit blackes intro után deathes gitártépéssel, kevéske háttérhanggal. Mivel a dalok többségét a sorozatból vették ki, ezért nem biztos, hogy mindnek van értelme szövegileg - viszont vannak olyanok, amelyek nagyon durva önkritikai és stíluskritikai elemeket tartalmaznak, illetve paródia-jellegűek. A dob és gitárjáték valóban jó, viszont Brendon hörgése kicsit túl egyhangú, illetve inkább hasonlít egy rekedt beszélgetésre, mint a megszokott hörgésre.
A nem túl erős indítás után viszont azonnal a kedvenc dalom következik: a Go Into The Water (vagy csak simán Into The Water, kinek hogy tetszik) egy nagyon fülbemászó, lassú riffel indít, s érezhető Gene Hoglan dobolása is, főleg a rajzfilmes verzióhoz képest. Az átvezető szólózás pedig egyszerűen fantasztikus, azonnal beleszerettem a dalba. Kár, hogy a hörgés kicsit ront az összképen, de mégse nevezném annyira rossznak, hiszen beleillik a nótába.
Az Awaken is jó riffel indít, viszont itt érződik leginkább, mennyire egyhangú a vokál. Főleg, hogy a kórusrészek is hasonlítanak Nathan témáira. Egészen gyors tempójú dalról van szó, Hoglan-féle szaggatásos lábdob ritmussal, s egy kicsit egyszerűen tűnő riffsorozattal.
A Bloodrocuted énektémája inkább rapre hasonlít, mint death vokálra, a gitártémája pedig kicsit heavy metal/hard rockos beütésű. Ezek így egészen érdekes elegyet alkotnak a teljesen deathes, durva dobtémával. A rövid dalba belefért egy rövid gitárszóló is.
A negyedik dal, a Go Forth and Die újra visszatért a gyorsabb tempójú melodic death metal stílushoz. Az első kritikusabb hangvételű dal, amely a felsőoktatást, pontosabban magát az egyetemi/főiskolai tanulmányokat veszi céljaként. A dal közepén a rövid gitár-dob "párbaj" kifejezetten tetszik, Hoglan nagyon sokmindent képes kihozni a dalokból.
A Fansong is egy újabb kritika, önparódia. A kicsit egyszerű riffekre épülő gitártéma mellett újra rappelős, pörgős beszédre emlékeztető vokál vezeti a dalt, a témája pedig, ahogy a címe is mutatja, maguk a rajongók. Meglepő, de a maga vulgáris, túlzó módján igazat is szól a szöveg. Zeneileg érdekes megoldás a torzított gitárhangzás a közepén, leginkább azért, mert így három gitár is szól, s ebből kettő egy furcsa, kicsit régi kazettásmagnó hangzásra emlékeztető effektben szól meg.
A hetedik szám, a Better Metal Snake kicsit Children of Bodomos indítással robban be, magasabbra hangolt gitár jellemzi. Viszont sajnos jellemző az is rá, hogy igencsak monoton, és meg lehet unni hamar. Nem tartozik a lemez erősségei közé a dal.
A következő dal a The Lost Vikings. Kevéske viking metal hangulat is van benne. Nem rossz dal összességében, a háttérbe szorult riffelgetés mellett szólózás is van benne, s egy kevéske, éppenhogy hallhatóan csilingelő torzítatlan gitár is. Dobtémájában Hoglan hozza, amit kell. Főleg a gitárjai miatt (bár néha a dobok miatt is) van egy kevésbe Ensiferum hangulatom tőle, és ez egyáltalán nem baj.
Most néhány rövidebb dal következik a Thunderhorse vezetésével. Ahhoz képest, hogy a sorozatban a világ legjobb bandájának tekintették, katonák körözték, rajongók lettek öngyilkosak amiatt, hogy késett a lemezük, nem mondani, hogy annyira különleges zene. A Thunderhorse inkább egy egyre inkább gyorsuló, melodeath klisékre épülő instrumentális nóta. Nem mondom, hogy a riff és a dobtéma rossz, de igazából semmi új.
A Briefcase Full of Guts kicsit thrash-es riffel indul, de végül megmaradunk az eredetileg tervezett stílusnál. Sajnos a vokál tényleg nagyon monoton, mindig ugyanabban a hangnemben elmondja tulajdonképp a dalokat Brendon. A legtöbb dallal ellentétben ennek a ritmusa lassul, ahogy a végéhez közeledünk, s bár ez érdekes megoldás, nem menti meg az unalomtól a nótát.
A Birthday Dethday viszont egészen vicces szöveggel rendelkezik. Az alapvető biológiai hibát is beleszámítva (ugyanis a születésnap nem egyenlő a fogamzás napjával, a szövegben pedig ez áll), maga a szöveg is viccesnek szánt. Kicsit Sepulturás beütése is van az egyik riff-dob átvezetőnek, de amúgy gyors tempójú death vezeti a számot végig.
A Hatredcopter indító vokálja még bele is illik a dalba, kicsit mintha javult is volna, de amúgy később, a tiszta ének megmenti valamennyire. Egyébként a dal maga szerepelt a Fűrész 3-ban is, szóval a közönség előtt is ismert lehet. A tiszta vokál nagyon emlékeztet James Hetfield hangjára, de kiderült, hogy csak Brendon Smallnak hasonlóak az énektudásbeli adottságai. Nem rossz nóta ez, teljesen deathes, váltakozós.
A Castratikon Iron Maidenes riffel indul, szaggatott, inkább power/death keveréknek tűnik. Végül azért csak visszatérünk a stílusra. Semmi különös nincs benne, kicsit túl egyszerű, túl sokat hallott témáról van szó.
Az utolsó előtti dal a Face Fisted. Gitárban éreztem egy kis hibát, mintha a riffelgetés közben egy pontnál rossz lefogást alkalmazott volna. Bár lehet, hogy szándékosan ilyen. A dobtémája deathes, de kicsit néhol progos is, s inkább a technical death metalra emlékeztet így, mint melodicra.
A Dethharmonic a záró dal. Egyértelműen a divatos szimfonikus zenekar-metal zene vegyítést parodizálja ki, pontosabban leginkább a Metallica féle S & M-et. Vonós szólamokkal izgalmassá tett dalról van szó, amit már a monoton vokál se ronthatott el, ugyanis a hangszerek újra a helyükön vannak, és a szimfonikus résszel egy érdekes számítógépes játékzenei érzetet is kelt bennem. Leginkább Michael Hoenig szimfonikus zenéjére emlékeztet. Mindez után, zárásnak pedig a sorozat főcímdala is itt van, a rövid, értelmetlen hápogás.
Akit érdekel, annak ott van a Deluxe Edition, egy bónusz lemezzel is. Azoknak ajánlom inkább, akiknek tetszik a zene - ami egyébként nem olyan rossz, csak monoton -, illetve akik szeretik a komédiát, ugyanis 1-2 kivágott humoros rész is szerepel a dalok mellett, illetve egy tiszta vokálos hard rock dal is. Az albumról annyit, hogy egyszer mindenképp hallgatható, de néhány nagyon jó dalon kívül egymást követik az átlagos szerzemények. Viszont jó pont, hogy valaki végre a stíluson belül is tudott önkritikát alkalmazni. Ha Brendon fogadott volna fel jobb vokalistát, lehet, sokkal jobb is lehetne a lemez, de így csak annyi, amennyi. Kár érte.

Értékelés: 78%

Serj Tankian - Elect the Dead

2009-10-15T18:00:00.000+02:00

Előadó: Serj Tankian
Album: Elect the Dead
Stílus: Alternative/Nu Metal
2007
Reprise/Serjical Strike

Van, aki szereti, van, aki nem. Most egy igen érzékeny részét választottam neki a metal zenének, amit nem biztos, hogy mindenki értékelni fog. Volt egyszer egy zenekar, amit System of a Down-nak hívtak. Stílusuk egészen vegyes volt: különös, keleties dallammal keverték az extreme és hardcore elemeket a furcsa vokálokkal. Egy időben true és divatmetalos egyaránt szerette, de az utóbbi években egyre inkább elhúzódtak az eladhatóság felé, sajnos. A System első két lemeze, a SOAD és a Toxicity ma is egészen hallgatható lemez, rengeteg keleti hatással, energiával és őrült motívummal. Ezt a zenei vonalat célozta meg a zenekar énekese az első szólóalbumán, az Elect the Dead-en. Több, kevesebb sikerrel. S, hogy miért is érzékeny ez a téma? Mivel igencsak SOAD szerű zenéről van szó, megértem azokat, akik utólag szót emelnek ezellen. Tehát: aki nem kedveli a SOAD-ot, illetve már csak ránézésre ódzkodik ettől a stílustól, az ne olvassa tovább. Vagy olvassa, de próbáljon meg kultúráltan anyázni utána.
Serj az Empty Walls dallal indítja a lemezt. Az amúgy klipnóta nem olyan rossz, kicsit egyszerű dallamra épített, hallgatható dal. A váltások Systemre emlékeztetnek teljesen, csak kevésbé hatásosak, illetve ellentmondóak, de Serj vokáltémája már egyértelműen a Systemnek a Toxicity érájából való. Az énekes több sávban is felvette saját hangját, így - egy kicsit Hanshi Kursch-osan - akár kórusként is megszólalhat. Furcsa hangokból is van elég. Emlékeztet egy kicsit a '80-as és '90-es évek melodikus poprock zenéjére, csak kicsit zúzósabb gitártémával.
A második dal, a The Unthinking Majority már tényleg a Toxicity-re emlékeztet. Beteges, egyszerűen zúzós dob és gitárakkord közben üvöltős Serj vokál. Az első meglepetés utána jön, ahogy hirtelen lelassul, lenyugszik az egész, és egy igen idétlen dallam következik. Talán ez teszi kicsit széppé a dalt, s mássá, mint a System of a Down. Mert bár keleties dallam, furcsán tisztátlannak tűnik. Serj Tankian tud énekelni: ezt már párszor bizonyította, de ebben a dalban inkább a technikák váltakozásán van a hangsúly, hiszen van, amikor beszédesen énekel, odamondogat, vagy csak egyszerűne háttérhangokat ad ki. Ismerve a SOAD-ot, az se meglepő, hogy társadalmi kritika a dal témája.
A harmadik dal a Money, amelynél legelőször az UneXpecT ugrott be, mégpedig a Chromatic Chimaera. Nem azért, mert olyan jó lenne, sokkal inkább a zongoratémája hasonlít rá. Ez is egy kicsit furcsább dal, hirtelen váltásokkal, bedurvulásokkal. Ez is inkább popmetalos dal, ahogy az első is, tiszta Serj vokállal. Viszont a zongoraaláfestés nagyon jó, és egy erősebb balladának is fel lehet fogni. A dobtéma sajnos teljesen elveszik a dalban, és a gitár se valami fantáziadús.
A Feed Us akusztikus gitárral indít, majd néhány hanggal lejjebb hangolt gitárriffeléssel folytatódik. Később pedig keleties, monoton átvezetővel és énekkel folytatódik. Amit az albumból hiányolok, az a változatosság. Hiába nem teljesen egyformák a dalok, kicsit több durvaságot is el tudnék képzelni. Kicsit több technikát a hangszereknél. Bár a dal vége egész érdekesen, fusionösre sikerült, és a vonósok is érdekesen festik alá a dalt, mégiscsak monotonná válik.
Az ötödik szám a Saving Us. Újabb ballada, teljesen Serj érzelmes vokáltémájára kiélezve. Azért így, egy akusztikus gitárral, alig hallható dobbal nem nagyon szeretem a hangját, túlságosan furcsa. A dal felépítése egyébként követi a rádióra szánt metal/rock zene sablonjait. Nem olyan rossz ez, de nem is kiemelkedő, hacsak azt a lágyan vokálozó női hangot nem nézzük, ami azért megint érdekes aláfestés ad, ahogy a hegedű is az előző dalban.
A következő egy rövid darab: a Sky Is Over zongorával kezdődik, majd újra Serj többsávos éneke veszi át a dal irányítását. A motívum most is furcsa, s még jónak is mondtam volna a dalt, amíg nem jött be a teljesen felesleges gitártéma, és az egyszerű dob. Ha ilyesmi maradt volna a végéig, mennyivel jobb dal lehetett volna, de így csak egy középszerű rockdal, néha izgalmas váltással és lalalázással.
A Baby is lágyabban induló nóta, és egyre durvább lesz. Hasonló a felépítése, mint a Feed Us-nak, úgyhogy nem is szeretnék többet elmondani róla: nem éppen egyedi dal.
A Honking Antelope már egy érdekesebb kérdés. Zongorával indít, majd Serj beszédével. Nem mondanám, hogy reppel benne, de az egyik részbe annyi szót tömörít egy másodpercen belülre, amennyit csak bír. Ez elég furcsa, összedobott érzést ad a dalnak, főleg, hogy ezt a nyelvpörgetést később is alkalmazza a dal során. Végülis, fülbemászó a dallama, nem olyan rossz nóta.
Úgy látszik, Serj szerette volna megmutatni, hogy jól bánik a hangszerekkel is, hiszen a Lie Lie Lie is inkább egyszerűbb gitár és dobtémákra épül, miközben a zongora és az ének kerül előtérbe. Ez a dal nagyon emlékeztet egy régebbi, slágerlistás dalra, csak nem tudom így melyikre. Mivel, ha jól tudom, ez a második klipnóta, nem csodálkozom rajta, hogy egészen eladhatóra sikerült.
Furcsa nevű dalokból nincs hiány a SOAD lemezeken: tehát, ide is kellett egy. A Praise The Lord And Pass The Ammunition kicsit beteges hangzású, elektronikus zene, és mintha keleties imadal lenne, olyan egy ideig Serj vokálja. Utána újra sokat beszél.
Az utolsó előtti dal a Beethoven's Cunt. Érdekes, nem számítottam volna rá, hogy akárcsak egy apróka utalás lesz itt komolyzenére. Mégis, megtörtént. Méghozza durva formában. Rengeteg jó, illetve furcsa rész van a dalban, de igazából nem tetszik, túlságosan olyan, mint a többi hasonló.
A címadó Elect The Dead zárja a lemezt. Itt tényleg csak zongora és ének van, és így nem is olyan rossz, mint elsőre gondoltam, de talán túl lágy egy ilyen lemez befejezéséhez.
Őszintén szólva, nem vagyok elragadtatva annyira ettől a Serj Tankian lemeztől. Bár jobb, mint az utóbbi System of a Down lemezek, de hiányzik az az energia, ami a Toxicity-ben volt, illetve az az őrület, ami a SOAD-on volt. Emellett túlságosan az eladhatóságra épül a lemez, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a tervek szerint az összes dalhoz lesz klip. Egyszer, talán kétszer érdemes meghallgatni, de utána lehet eladni a lemezt, mert úgyse fog senkinek se hiányozni.

Értékelés: 68%

Circus Maximus - Isolate

2009-10-15T10:00:00.000+02:00

Előadó: Circus Maximus
Album: Isolate
Stílus: Progressive/Melodic Metal
2007
IntroMental

A GameStar Magazin 2007 júliusi számában megjelent a saját kritikájuk a Symphony X új albumáról, mely szerint egy új uralkodó foglalta el a Dream Theater helyét a fogyaszthatóan progresszív metalzene trónján. Ha csupán az új albumokat kéne figyelembe venni, eddig egyet is értettem volna. Viszont hozzá kell tennem, hogy ilyen esetekben a többi albumot, illetve a teljesítményt is figyelembe kell venni a zenekaroknál, szóval az én véleményem szerint továbbra is a Dream Theater az etalon, persze csak addig, amíg nem romlanak tovább.
Viszont az új lemezeknél valóban jobb a Symphony X, aminek uralma tiszavirág életű volt: itt a Circus Maximus második lemeze, mely bőven veri mindkettő - sőt, Porcupine Tree-t és Pain of Salvationt is beleszámítva - az idei progmetál felhozatalt. A Circus Maximus idei lemeze csupán a második, de máris egy rendkívül kiforrott, harcképes zenekarról van szó. Az Isolate pedig egy fénykorát idéző Dream Theater stílust közvetít, a nagyon jó fajtából.
Az Isolate az A darkened mind dallal indul, Dream Theateres váltásokkal, néha elektronikus hangzással, illetve az Awake albumra emlékeztető gitármegoldásokkal. Michael Eriksen hangja magas, de nem olyan idegesítő, mint James Labrie-é. Nem kell félreérteni: James hangja is jó, és képzett, viszont bizonyos hangoknál, témáknál nagyon idegesítő, és ezt Michael Eriksennél nem érzem, annak ellenére, hogy magashangú. Sőt, nagyon emlékeztet a Seventh Wonder énekesére is, ő is hasonló kaliberű. Rengeteg váltás van a dalban, és sok a szintitéma is. A dobjáték nem Mike Portnoy-os, de azért teljesen jó, technikás, néha nyers, néha meg játékos. Mats Haugen gitáros játékába pedig néha csempész egy kevés power metal/melodic metal elemet is.
Ezt az Abyss követi, egy kicsit inkább power metalos indítással, rengeteg szintivel, és kicsit inkább aláfestő gitártémákkal. A néha előjövő kórustémák érdekesek, ugyanis nem a megszokottan a refrént nyomják meg, hanem a verzék bizonyos részeit. Truls Haugen dobjátéka itt egészen brutális, rengeteget használja a lábdobokat, váltottritmusú blastbeatre általában, ami egy kis szaggatottságot ad a nótának. A végén pedig egy kis szintis-szólózás rész van.
A harmadik dal a Wither. Igazából indulásra egy kicsit ugyanolyan, mint a másik két dal, de a szándékoltan "elrontott", elcsukló hangzás izgalmassá teszi, majd egy lassabb power metal témává alakul. Hasonló megoldást lehetett a Dreyelands-nél, vagy akár az Everwoodnál is hallani, ami egyáltalán nem rossz. Gyakran visszatérnek a Dream Theaterszerű hangszeres témák, hirtelen akusztikusra, majd visszatorzított gitárok.
A Sane to more-ral, egy instrumentális nótával folytatják. Tempójában és dobtémájában az Overture-höz hasonló, viszont váltásaiban már inkább The Dance of Eternity, kicsit több poweres elemmel. Lasse Finbroten nagyon jó billentyűs, bár egy kicsit kevés hangzást használ, és ez az egyetlen hibája. A gitárszóló se rossz a nótában, s elég grandiózus is.
Az ötödik dal az Arrival of love. Engem teljesen a nyolcvanas évek heavy metalzenéjére, illetve a kilencvenes évek power metaljára emlékeztet, fűszerezve a modern progresszív rockkal. Melódiaközpontú, s az ének viszi magával az egész nótát. A refrénje nagyon fülbemászó, a hangszeres részek egyszerűnek tűnnek, de nagyon zúzósnak. Talán ez tényleg az egyik legmelodikusabb része az albumnak, de nem is baj, magában hordoz egy kis nosztalgiát is, ami valljuk be, néha szükségszerű lenne.
Ezt a Zero követi. Egy nagyon balladikus, melankolikus hangulatú dal. Lassú, dallamos, kicsit Stratovarius-os felépítésű nóta, érzelmekkel töltött gitárszólóval. A zongorafelvezetővel, és vokáltémával indít, és rengetegszer vált durvábba, majd vissza.
A Mouth of madness a leghosszabb dal a lemezen. Akusztikus témával indít, és sokáig így is marad, miközben egyre sejtelmesebb effektek jönnek elő, majd a durvább rész is berobban. Tempóját nézve nem olyan gyors, kicsit a Train of Thought albumra emlékeztet, de annál kicsit jobban felépített. A dobtéma most nagyon progresszív, technikás inkább, a rengeteg váltás, gyorsulás, durvulás, majd hirtelen lassítás megelőzi azt, hogy unalmas legyen a nóta hosszútávon. Fel se tűnik az a 12 perc.
Az utolsó előtti dal a From childhood's hour, újabb power/prog témával indít, és marad is inkább melodikus metal. Ennek is rendkívül dallamos refrénje van. Az akusztikus aláfestés pedig egy kicsit vidámabbá teszi az egészet.
Az Ultimate sacrifice az utolsó dal, újra egy progresszív témával, rengeteg riffelő gitárral, szintitémákkal. Az énektémája itt is inkább dallamos, illetve a gitár mintha poweresebb témát játszana, de szinte azonnal válaszol is rá egy technikásabb rész. Ez is egy hosszabb dal, de nagyon jó zárása egy amúgy kiváló lemeznek.
Az Isolate eddig az év progresszív metal lemeze. Nem csupán azért, mert jobban ötvözi a power/melodic metal elemeit a proggal, hanem azért is, mert míg a Symphony X-nek több, mint tíz év kellett ahhoz, hogy igazán jó zenekar lehessen, addig a Circus Maximus néhány év alatt elérte ugyanezt a szintet. Mindenkinek ajánlani tudom, ugyanis az Isolate bőven a mintapéldája a power és progresszív metal tökéletes házasságának, illetve a "jobbféle magashangú énekes" példája is szembetűnő.

Értékelés: 92%

Interjú - Molnár István (Dalriada)

2009-10-14T12:00:00.001+02:00

Sikerült optikai kábelvégre kapnom Molnár Istvánt, a Dalriada basszusgitárosát, aki tehetségét sikeresen bizonyította az Arany-album című, nemrég megjelent lemezükön. Az interjú email formájában történt, és egy nagyobb idő-intervallumot körülölelt, mire nyélbe jutott (ugye, István? :) )

Crusade of Metal (CoM): Szia, és köszöntelek a Crusade of Metal és olvasóinak nevében. Arra kérlek, hogy mutatkozz be néhány mondatban.

Molnár István (M.I): Üdvözöllek és köszöntöm az olvasókat is. Nevem Molnár István, Sopronban születtem 1981-ben, azóta is itt élek. Zenével először zeneóvodásként kerültem kapcsolatba. Ezután a szolfézs mellett a fuvola lett a hangszerem, melyet az országosan elismert Fodor Gábor fuvolaművész oktatott. A zeneiskola után önképzésbe kezdtem billentyűn, de hamar kiderült, hogy igazán a basszusgitár áll hozzám közel. A Dalriada-ban 2008 szeptember óta zenélek.

CoM: Be tudnád mutatni nekünk a zenei felszerelésed?

M.I: Jelenleg egy 6 húros Ibanez basszusgitáron játszom, ez a harmadik hangszerem 10 éves pályafutásom alatt. A felszerelés többi tagja: csöves előfok (ART- nem tudom, mennyire lehet márkákat írni [csak bátran - a szerk]), multieffekt (Boss GT6-B), kompresszor (Alesis) és ami a leghangosabb az egészben: Trace Elliot erősítő és két Marshall láda, 4x10 + 1x15 összeállításban. Persze, nem minden koncerten használom a rendszer összes tagját.

CoM: Nem tudom, és nem is célom tudni, anyagilag milyen sikerrel jár Neked a Dalriada, de sajnos elképzelhetetlennek tartom, hogy emellett ne kelljen valamilyen „civil” tevékenységgel is foglalkoznod. Egy szó, mint száz, a kérdés röviden: milyen civil munkád van?

M.I: Egy telefonos szaküzletben dolgozom, mint eladó, informatikai mindenes és barista (én főzöm a legjobb kávét, kérdezz meg bárkit)

CoM: Hogy kerültél szóba a Dalriada-ban? Pontosabban, hogyan lettél tagja a zenekarnak?

M.I: Andris keresett meg a zenekar nevében, mivel Gyuri (az elődöm) távozott. Viszonylag gyorsan zajlottak az események, mivel a turné már a nyakukon volt, így gyorsan kisegítő tagként elvállaltam. Mivel egy másik zenekar felé kötelezettségeim voltak, így többször egy másik basszusgitárost láthatott a közönség (Cserdi Imre, a Babylon zenekarból). Végül a korábbi zenekaromból kiléptem és most már „főállású” Dalriada tag vagyok.

CoM: A Dalriada előtt milyen zenekarokban játszottál, esetleg jelenleg játszol-e más zenekarban? Itt arra is gondolok, hogy stílusilag milyen „előéleted” van.

M.I: Stílusban elég vegyes előéletem van, játszottam bluest, rockot, jazzt, „vendéglátóst” – na persze nem sramlit, meg lakodalmast :D Illetve jelenleg is játszom egy zenekarban, akikkel templomi gitáros énekeket játszunk. Ez a zenekar már a kezdetek kezdete óta megvan, rengeteget fejlődtem itt. Azt hiszem, ezért vettem meg az első hangszerem.

CoM: Utánad nem sokkal tulajdonképpen újabb tagcsere történt a Dalriada zenekarban, és a billentyűkhöz Ungár Barnabás érkezett. Erről tudnál pár szót mondani?

M.I: Persze, elüldöztem az Andrást :D Természetesen ez nem igaz, a valóság az, hogy András kiszállt, így keríteni kellett a helyére valakit. Több jelöltünk volt, akik közül Barnával folytattuk a munkát.

CoM: Elkanyarodva egy picit a Dalriada-tól, és vissza hozzád. Mi személy szerint Last.fm-en „találkoztunk” először, ezért valami képem van arról, szabadidődben milyen zenéket hallgatsz. El tudnád mondani a tisztelt Olvasóknak, melyek a kedvenc zenekaraid?

M.I: Hm, itt egy hosszú felsorolást vár gondolom mindenki. Az igazság az, hogy szoros értelemben vett kedvenc zenekarom nincs, mivel elég rapszodikus módon hallgatok zenét. Szívesen hallgatok pl Panterát, Dream Theatert, Meshuggah-t, de inkább a hangulat dönt, sok minden van, amit bizonyos szempontok alapján szeretek.

CoM: És minden idők Top10 albuma? (Ha ez túl sok lenne, kiegyezhetünk Top5-ben is :) )

M.I: Nehéz kérdés, inkább hagyjuk ki :D Nem nagyon vezetek ilyen toplistákat, sok féle zenét, zenekart hallgatok és mindegyik jó valamiben, valamiért, vagy valamire. Igazából nem teszek különbséget.

CoM: Mi a véleményed a mai zeneiparról, akár, mint bennfentes, akár, mint külső szemlélő? Milyennek látod a helyzetet metal-fronton Magyarországon, illetve nemzetközileg?

M.I: Nem nagyon tartom jónak, amit manapság folyik a zeneiparban. Gyakorlatilag minden a minél gyorsabb pénzszerzés körül forog, kommersz tömegcikké alázva a zenét; sok tényleges tudás nélküli ember van a különböző színpadokon és egyéb posztokon. De inkább befejezem, mielőtt még valaki megorrol.

CoM: Visszakanyarodva a Dalriada-hoz. Nem olyan rég ért véget a Szelek Szárnyán turné, amely, ha igaz a madarak csiripelése, igencsak sikeresnek mondható, illetve ezt alátámasztja a Fonogram-díj jelölésetek is a Szelek album kapcsán. (Ha megengedsz egy személyes megjegyzést, én a döntőbe jutottak között is a Dalriada-nak drukkoltam, és meghallgatva, összevetve a többi indított lemezzel, objektív-szubjektíven is a Szeleknek adtam volna a díjat)

M.I: Igen, a turnét sikerrel vettük, mindez a közönségnek köszönhető, akik megjelentek a koncerteken. Nekik ezúton is szívből köszönjük a támogatást! A Fonogram jelölés nagy meglepetés, komoly eredmény volt. Örülünk neki, hiszen ez a jelölés fontos szakmai elismerés már akkor is, ha történetesen az ember nem nyeri meg, és azért elég határozott utalás arra is, hogy a Dalriada-nak van keresnivalója a zenei színtéren.

CoM: Mostanság mintha kicsit sok párhuzamot vonnának köztetek és a hungarista ideológiájú és irányzatú zenék között, bár igazából ennek az egyetlen alapja az, hogy az említett stílusirányzat és Ti is a magyarságból merítitek a témáitokat. Te ezt hogy éled meg? Egyetértesz vele?

M.I: Nem értek egyet vele sem én, sem a zenekar. Amit mi játszunk, annak semmi köze semmilyen politikai irányhoz és határozottan visszautasítunk minden ilyen párhuzamot. A régi magyar regék és mondák, valamint Arany János verseinek feldolgozása semmiképpen nem hozható összefüggésbe hungarista ideákkal. Természetesen mindenkinek van valamilyen véleménye, mint magánember, de mint zenekar, nincs és nem is lesz. (privát: a zsidózás, cigányozás, vesszen Trianonozás és a többi jelszó nem képezi a zenekar szókincsét és nem is tartom ugyanannak a magyarság forrásnak. Egyébként nem feltétlenül örülünk a közönség soraiból hallható jelszavaknak, illetve a többi szórakozó „ledarálásámak”)

CoM: Nemrég megjelent az új nagylemezetek, amely - a várakozásaimmal ellentétben - nem Ígéret lett (de azért remélem annak is eljön az ideje ;) ) -, hanem Arany-album. Az eladási listán a 4. helyen nyitott, ami gyönyörű teljesítmény. Kritikailag is eléggé pozitív visszajelzéseket kapott - köztük a Crusade of Metaltól is. Hogy éled meg ezt?

M.I: Én is, mint mindannyian a zenekarban, örülök neki és büszke vagyok rá. Ez a lemez az első ilyen komoly munkám volt, igyekeztem a maximumot hozva helytállni, a pozitív kritikák megerősítenek abban, hogy sikerrel jártam.

CoM: Az Arany-albumot egy nagyobb koncerttúrné fogja követni, hasonlóan a Szelek Szárnyán turnéhoz. A kihirdetett időpontok a biztosak, vagy fog még ez a lista bővülni?

M.I: Az időpontok nagyrészt fixek, bár változás mindig következhet be újabb meghívás, betegség, ilyesmik miatt. Annak, aki biztosra akar menni, a weblapon érdemes naprakésznek maradnia, ugyanis ezek a változások hír formájában megjelennek ott, ezen kívül van egy mindig aktuális koncertnaptár.

CoM: Így, néhány hónap együtt töltött idő után, néhány mondatban be tudnád mutatni a "bűntársaidat"?

M.I: Értékes embereknek tartom őket, jó barátok lettünk, mindig számíthatunk egymásra. Barna egyébként a leghiggadtabb, néha már aggasztóan joviális :) A többiek az igazi avar-kori bunkók - persze csakis jó értelemben :)

CoM: Köszönöm a válaszokat, további szép sikereket és jó egészséget kívánok a Crusade of Metal nevében Neked, családodnak és a zenekarnak. Szeretnél valamit üzenni a tisztelt Olvasóközönségnek, illetve a zenekarnak?

M.I: Én pedig köszönöm a megkeresést a Crusade of Metal-nak és sok sikert kívánok. Üdvözlöm az olvasókat a teljes zenekar nevében is. A zenekar többi tagjának meg azt üzenem, hogy [cenzúra]!

Holtfogyatkozás - Promo

2009-10-14T11:00:00.001+02:00

Előadó: Holtfogyatkozás
Album: Promo
Stílus: Melodic Death/Doom Metal
2007
Szerzői kiadás

A zenekar Ludányi Balázs immárom szólóprojektje. Az egész zenekarnak indult, de végül ő maradt, s írta, játszotta továbbra is a metalzenét, aminek az eredménye eddig négy kiadatlan lemez, és a mostani promo a Crusade of Metal felé. Bevallom, nem teljesen jó időben jött ez, hiszen most szivárgott ki az új Ayreon lemez, de lehet pont emiatt próbálok minél részletesebben kitérni a promo dalaira. És igen, letöltöttem az új Ayroen lemezt is: de az vesse rám az első követ, aki nem tett még ilyet. Mivel úgyis előrendeltem már, így nem hiszem, hogy túl nagy kárt tennék bárkiben is, egyszerűen nem bírtam kivárni azt, míg megjelenik. Hozzáteszem: megérte! És megéri megvenni a lemezt is. Akár a legspeciálisabb DVD formában is.
Visszatérve a Holtfogyatkozásra: levelezgettem egy keveset Ludányi Balázzsal, azaz Deadite-tal, ami során érdekes információk derültek ki a zenéről. De, most nézzük sorba: a promo, amit kaptam öt számos, és csupán negyed órás. A felvezetése a Graves for sale, egy lassú tempójú, viszonylag egyszerű riffes nóta. Igazából pontosan az, aminek érzem: egy intro. Elég rövid dal, kevés váltással, sok közbeékelt hangeffektekkel. A tempót azért furcsának érzem, nem rossznak, csak szokatlannak.
A második dal az I saw the dead crying, profi hörgős vokállal. Először meg is lepődtem, mert elég jó, mély hörgések vannak benne. Előzetes levelezésem alapján szóbakerült, hogy a gitárok kicsit egyszerűek, kevés riffet játszanak. Ekkor kaptam azt az érdekes információt, hogy a Holtfogyatkozás nem csupán egy egyedi, doomos beütésű melodeath-et játszik, hanem vannak kifejezetten játékzenéi is. A lassú tempó, viszonylag egyszerűbb, háttérbeszorult dobok és gitárok ezt igazolják is. Viszont, míg a ritmusgitár eléggé egyszerű, néha előtérbe kerül egy szólórész is, keleties dallamokkal. A dobtémát géppel játszák fel, bár én elsőre nem jöttem volna rá, csak a sokadik hallgatásra, annyira jól el lett találva. A promo lemezen talán ez a legdoomosabb dal, kicsit lassú, vontatott, de semmiképp se rossz.
A következő dal az Always be. Ez már egy sokkal gyorsabb tempójú, instrumentális darab. A kicsit programszerű dobok, és rengeteg gitártéma váltása miatt engem nagyon emlékeztet a Gire-re. A dobtéma is gyakran váltakozik, bár a cin-lábdob kettős marad a lelke végig. A hangotpengetős-riffelős gitárváltások pedig kifejezetten jót tesznek a dalnak. Igazából eleinte melodeath stílusúnak mondanám, de a váltások miatt később már inkább avantgarde hatású számnak tartom. Gitárközpontúság jellemzi, egyedül amit sajnálok, hogy basszus alig hallható rajta.
Az utolsó előtti dal, az At your feet. Ez mindenképp a leggyorsabb darab, a vokál itt viszont nem hörgés már, hanem károgás. Leginkább az amerikai thrash vonulatra emlékeztet, kifejezetten a Slayer-re. A gitártéma eléggé monoton sajnos, néhány váltást leszámítva mindig azt, vagy nagyon hasonló riffet játszik, míg a dobtéma inkább a vokálhoz idomul. Stílusilag igen nehezen tudnám besorolni a dalt, talán melodic death és thrash metal egészen egyéni keveredése lehetne.
A záró dal a Crowes. Minőségileg messze a legrosszabb, valószínűleg egy korábbi felvételről van szó, mint a többi. Sajnos a dobtéma alig hallatszik, illetve a hörgős vokál is elég halk benne. Egyébként egy újabb lassabb, doom és melodeath keverésű dalról van szó, lassú szólógitárral, de néha meglepően gyors ritmussal. Meg is lepődtem, mikor a nagyon lassú, hangokat játszó szólózás mögött egy gyors sika hallatszódott, nagyon halkan.
Ami nekem legjobban hiányzik a zenéből, az több melodic death elem. Kicsit lassúak, monoton a dalok, bár ez is érthető, pont a játékzenei mivolta miatt is. Zeneileg nem érzem, hogy lenne probléma Deadite projektjével, mivel egy rendkívül felkészült, és lassan mondhatni, tapasztalt zenészről van szó - kiadott vagy nem, négy lemez elkészítése, megírása mindenképp tiszteletre ad okot. A hanganyag minősége is egészen jó, főleg ahhoz képest, hogy házimunkáról van szó. Kicsit a gitártémák lehetnének változatosabbak, a riffek komplikáltabbak. Viszont kijelenthetem: ha Deadite is úgy gondolja, hamarosan valami különleges születésének lehetünk szemtanúi.

Értékelés: 71%

Denial of God - The Horrors of Satan

2009-10-14T10:00:00.000+02:00

Előadó: Denial of God
Album: The Horrors of Satan
Stílus: Black Metal
2006
Painkiller Records

Őszintén szólva, elég nehéz volt válogatni, mivel is kezdjem, de végül a Denial of God mellett döntöttem. Viccesen és őszintén azért, mert az összes lemez közül ennek van a legrosszabb borítója, és abba az amúgy emberi hibába estem, hogy a külső által ítéltem meg egy zenekart. Az idő viszont mindent megoldott: ahogy hallgattam a zenét, ahogy leforgott először, majd másodszor is a lemez, rájöttem, a külső nem minden. A csúnya borító egy rendkívül érdekes black metal hangzást tartogat, amely bár nem tökéletes, de vannak tetszetős megoldásai, és - még ha 12 év demózás és EP-zés után is, de - ez a zenekar debütáló lemeze.
Szövegileg sajnos nem túl változatos a lemez, bár egy-két kivételtől eltekintve a Crusade of Metalnál nem szoktunk kifejezetten ezzel foglalkozni, így most is eltekintünk a horror és sátán témájú szövegeitől a dán bandának. A lemez a The Coming introval indul. A zenekarra jellemző, furcsa Erdélyimádat (pontosabban: a hollywood-i Drakulagrófos Erdélyimádat) egy orgonában nyilvánul meg, ugyanis a felvezetője a lemeznek torzított beszédből, és orgonadallamból áll.
Rögtön utána a The Curse of the Witch következik. Itt egy kicsit azért még fintorogtam, hiszen nem tűnik első hallásra másnak, mint bármely átlagos black metal banda. A dob brutális, kegyetlen, de semmiképp se változatos, a tam-lábdob használata van előtérben. A gitár itt inkább csak riffelget, ritmust ad a zenének. Mégis, egy lehelletnyi, alig észrevehető váltás mégis van a dalban: pontosan ott, mikor egy átvezető erejéig Galheim dobos egy cseppnyi technikát csempészik a játékába. A vokál elfogadható, mélyen hörgős black. Néha ugyan úgy érzem, kicsit gyorsabb, core-osabb Ustumallagam témája, de ez belefér. A dal maga sajnos nem túl változatos: néhány váltást leszámítva monoton, amit se a gyorsabb tempója, se a rövidke gitárszóló nem dob fel. Itt szeretném megjegyezni, hogy a lemez minősége nem a legtökéletesebb: a dobhangzás túlságosan előtérben van, és elnyomja, hátraszorítja a ritmusgitárt és a basszusgitárt is.
A következő számnál kezd érdekessé válni a lemez: a The Witch - Now a Restless Spirithez habár érzésem szerint a furcsa időmértéke miatt szükséges türelem, de talán pont emiatt is, és az akusztikus-suttogós hangzás miatt is feldobja a lemezt, és felkelti a hallgató érdeklődését. Véleményem szerint a suttogás nem a legjobb zenei eszköz, de belefér.
A negyedik dal a The Book of Oiufael, beszédes felvezetővel indul, majd egy újabb tiszta black témává durvul. Ami érdekesség a dalban, hogy bizonyos pontoknál már két vokálhangzás is van - az eddig ismert magasabb hörgés, és egy sokkal mélyebb. A dobtéma hasonló a második dalhoz, talán kicsit több technikával és cinjátékkal. Ami még tetszik benne, az a kicsit "ideges" gitárhangzás. Azter játéka alapvetően ritmusgitár, kevés riffet játszik, illetve nem nagyon szólózik, de a dalt a meghatározott részeken kinyújtott hangok nagyon feldobják. A szám végefelé van egy hirtelen váltás is: az egész dal lelassul, és végre Galheim dobos is megmutatja mit tud.
A Cycle of the Wolf lassú dalnak indul, tiszta gitárral, és a már megismert suttogással. Ami érdekes benne, hogy a basszusgitár is kihallatszik egy kicsit, illetve egy második gitárszólam. A dal durvulása sajnos eléggé kiszámítható volt, de ez a gitárvezette tulajdonsága egészen a végéig megmarad, hiszen több gitáros átvezetője is van. Nem rossz dal, kicsit technikásabb, mint az eddigiek.
Viszont a következő szám, a The Iron Gibbet az, ami igazán megfogott. Tiszta gitárral kezd ez is, majd egy nagyon lassú, sokkal doomosabb dallá fejlődik, több gitárszólammal, hallható basszusgitárral és cin vezette dobbal. Néhány váltásnál olyan érzése van az embernek, hogy most fog bedurvulni, de ez nem következik be, és ez a feszült hangzás feldobja az egészet. Engem Opethre emlékeztet egy csöppet, annyi különbséggel, hogy semmi tiszta vokál nincs benne. Ami érdekes még, az a kis zongora közjáték. Bár nem teljesen illik a képbe, de mégsem érzem azt, hogy rossz. Hogy valami negatívumot is írjak: tizenegy percben ugyanazt a riffet és témát hallani azért mégis monoton, illetve a túlságosan kiemelt dobtémánál a sok cin is zavaró.
Az A Night in Transylvania viszont visszatér a Cycle of the Wolf féle zenei szerkesztéshez. Torzítatlan gitár és suttogó felvezető után hirtelen bedurvul. Annyi a különbség, hogy doomos részek vissza-visszatérnek benne, hosszabb-rövidebb átvezetőként. Amit a zenéből hiányolok, az a technikásabb gitárjáték, illetve a riffek változatossága. Ez a második dal, amiben van valamilyen gitárszóló, de sajnos túlságosan hasonlít a használt riffekre.
Az utolsó előtti dal egy újabb átvezető, rövid szám. A To The Devil hangokat játszó gitárból, és furcsa, kórusszerű hangot játszó szintetizátorból épül fel. A szerepe természetesen az, hogy felvezesse az utolsó nagy dobást, a címadó The Horrors of Satan dalt. A váltás igen jól sikerült, emlékeztet az Unhallowed lemezére a The Black Dahlia Murdernek. Ott hallottam ilyesmit utoljára. A befejezése a lemeznek eléggé monumentális: majdnem 13 perces dalról van szó. Kicsit Dissection-ös gitártémát érzek a közepén, illetve rengeteg hirtelen stílus és tempóváltást. A legnagyobb hibáját a dalnak abban érzem, hogy a dobtéma majdnem ugyanaz mindig. Semmi különbség nincs benne, se dalon belül, se a többi számmal összehasonlítva. Mivel nagyon előtérbe helyezték a hangzásnál, lehetett volna egy kicsit technikásabbá, érdekesebbé tenni, mert így kicsit unalmassá teszi a dalt, ami egyébként egy erős befejezése a lemeznek.
Összességében viszont meg vagyok elégedve az egésszel. Sokkal rosszabbra számítottam. Vannak hibái - például a gitár és a dob túlzott egyszerűsége, a technikusság hiánya, a néha egybefolyó dalok -, de ezeket kompenzálja az a néhány igen érdekes váltás, stíluskeveredés, ami főleg az utolsó részét jellemzi a lemeznek. Egy-két dalt túl hosszúnak tartok, főleg a stílushoz képest, de ezek legyenek a jövőben is a legnagyobb hibái a zenekarnak. Egy kis fantáziával nagyon jó zenét lehet ebből kihozni.

Értékelés: 81%

Devin Townsend - Ziltoid the Omniscient

2009-10-13T18:00:00.000+02:00

Előadó: Devin Townsend
Album: Ziltoid the Omniscient
Stílus: Progressive Metal
2007
HevyDevy Records/InsideOut

Aki ismeri Devin Townsend művészetét, az tudja, hogy semmi "normálisra" nem lehet számítani. Egyetlen albumán sem. Én magam az Ayreon - The Human Equation albumon hallottam először - vagyis akkor figyeltem fel rá. Az eszeveszett, démoni sikolyai, ordításai és hangjai - például az azóta elhíresült "Loser-ordibálás" - felkeltették a figyelmem, ugyanis addig nem tudtam volna elképzelni, hogy valaki képes ilyenre is. Azután szereztem be néhány Strapping Young Lad albumot, és onnantól kezdve azt hittem, semmi sem lephet már meg azok közül, amit Devin Townsend csinál. Tévedtem. Megérkezett Ziltoid, a Mindentudó, aki fekete kávével működik, és mivel a Föld lakóitól nem kapott, megpróbál megölni minket.
Maga Devin szerint a Ziltoid album keveréke a Punky Brüster-féle szarkasztikus humornak, a Strapping Young Lad brutalitásának és a Devin Townsend Band ötletességének. Én igazából hozzátenném, hogy mindezek mellé befigyel egy The Hummer-féle ambientség is. Devin Townsend most nem fogadott el semmiféle segítséget: az összes hangszert maga játszotta fel a lemezre, illetve a dobokat a Toontrack's Dobfelszerelés a Pokolból programmal pötyögte le. Szép teljesítmény, bár már rengeteg ilyenről hallottunk. Talán picit őrültség is, de az biztos, hogy így csak és kizárólag az ő ötletei kerültek be.
A nyitó momentum, a ZTO egy egyszerű introja az albumnak, ahogy Devin MySpace oldalán is látni lehetett, szándékosan egy TV műsorindítóhoz hasonlító nóta. Elég sok elektromos kütyü is megszólal benne, majd a végén maga a főszereplő, Ziltoid is bejelentkezik, és kiosztja a parancsokat. A dal felépítése valóban hasonlít a Punky Brüster albumon hallhatóhoz, kevés narráció, sok poén a dalon belül.
Rögtön ezután jön a By Your Command, egy lassabb, inkább Devin Townsend Band témájú dal, viszont a megszokott "Wall of Sound" védjegye is megjelenik a szerzőnek. A dobok igen erősek, bár hallatszik rajtuk, hogy gépvezérelte, és ez kicsit ront a benyomáson - viszont sokkal inkább földönkívülibbé teszi. Devin furcsamód eddig igen kevés ordítást - sőt, szinte semmennyit sem - hallatott, ami azért visszaemlékezve a korábbi lemezeire, meglepő. Miután Ziltoid a történet szerint nem kapja meg a fekete kávéját, dühös lesz, amit a zene is brutalitással jelez. Az emberi flotta vezetője, Captain Spectacular (Látvány Kapitány) támadást indít a betolakodó ellen, Ziltoid be akarja vetni a Planet Smasher-t (Planéta Zúzót).
Ezt mutatja be a Ziltoidia Attaxx!!! dal, amely igen brutális, viszont kicsit monoton riffeléssel és lábdobbal indít be. És, végre megjelenik a torzított hangú Devin is, aki az utóbbi Strapping Young Lad albumokon megszokott falsettoban, illetve beszédhanggal énekel. A nóta témáját jól mutatja be a kicsit kaotikus, feszült, szinte fülsértő gitártéma - ugyanis Ziltoid gitározni is tud.
Az ezt követő szám a Solar Winds, amely a leghosszabbak között van. Lassú nóta, amely Captain Spectacular kiugrását és menekülését mutatja be. Itt újra Devin Townsend tiszta éneklése kerül elő, míg a gitár egy kicsit nyugodtabb, és a dob se túl erős - sőt, igazából három percen keresztül be se jön. Ahogy az egész albumon, itt is alig lehet basszust hallani - ami engem egy kicsit zavar, ugyanis így emlékeztet a Metallica - St. Anger féle gitár-dob-ének összecsapásokra. Szerencse még, hogy minőségben jobb a Ziltoid album zenéje. Egyébként itt van az egyik legdurvább, leghülyébb poén: A kapitány 'Nerd'-nek, azaz Strébernek tituálja, ami hatására Ziltoid megtorpan, és a kapitányék el tudnak szökni. A dal vége egyébként egy kicsit lágyabb, progresszív rockosabb beütésű.
A következő nóta, a Hyperdrive a személyes kedvencem. Ez is inkább egy lágyabb, sokkal inkább ambientesebb dal. A dob és gitártémája egyszerű, de közben igen fülbemászó is. Talán a gyengédsége teszi, de itt már azért jobban lehet érezni a basszus meglétét. A témája a Kapitány útja a Hiperűrben, ahogy az N9 felé tart a flottájával. A szövege egyébként talán itt a legkevésbé illik az albumba, ez is egy pozitívabb ambientre hasonlít. Rögtön, ahogy elérik a célt, Ziltoid is utóléri őket, és a hajsza folytatódik az N9-nél is.
A stílszerűen N9-nek elnevezett dal a Ziltoidia Attaxx!!! témájával kezdődik, és az űrlény, Ziltoid felkiáltásával: "HAHA! Surprise!" Ez a nóta újra egy feszültebb hangulatú, sokkal inkább szintitémájú "Wall of Sound" féle, ahol az emberek szemszögéből kerül az N9 csatája bemutatva, és, ahol Ziltoid legyőzetik, de nem örökre. A gitár nagyon hasonlít az előző, durvább dalokéra, s már egy kicsit monoton lett, illetve a történet is leült.
Szégyenteljesen, legyőzve, Ziltoid végleg eldönti, hogy beveti a Planet Smashert, ami a következő dal címe is. Narrációval, illetve törzsi énekhez hasonlító "Zúzóhívó" introval kezdődik, egy lassabb, Strapping Young Lad témájú dobbal és gitárral. Itt Ziltoid újra Devin torzított hangjával jelenik meg énekben, kicsit hasonlít az Ayreon albumon lévő Rage szerepére itt, míg a Planet Smasher inkább a Punky Brüster-féle Cryptic Coroner űrváltozata. Ziltoid kijelenti, hogy ő akar az omniverzum ura lenni, majd gyávaságra hivatkozva a Planéta Zúzó megtagadja a kérését tőle, és utolsó, záró mondatként egy kis önironiát tett a nótába Devin Townsend: "And I hate musicals!". Azaz: "És utálom a musicaleket".
A következő szám nem dal, inkább egy átvezető, ahogy Ziltoid az Omnidimensional Creator-ral, azaz a mindendimenzionális tervezővel tárgyal. Viszont ezután vesz hatalmas fordulatot a történet. Az eddig megszokott brutalitással veti bele magát Devin a következő dalba, a Color Your World-be, ahol megtudjuk a választ Ziltoid igaz valójára... Dühös nóta, Devin végigordítja, illetve mintha a lábdob is keményebb lenne, mint bármikor. Igazi csúcspontja ez az albumnak, bár kissé monoton, és elég hosszú (9 perc), a történet miatt mindenképp érdemes odafigyelni rá. Ugyanis kiderül, hogy Ziltoid nem létezik. Ziltoid, a Mindentudó csupán egy bábu. A progresszívsége az albumnak talán ezen az albumon érződik a legjobban: rengeteg váltás, sok apróbb szólórész, viszont a vokál újra inkább ambientes. A középső rész lenyugodása után a legvégén, ahogy kiderül az igazság, újra egy brutálisabb, Loser-re emlékeztető Devin ordít a korongra.
A záródal, a The Greys egy újabb ambientszerű, lazább nóta. A dob szerintem a történethez, illetve a dal hangulatához túl erős, durva, viszont a gitártéma itt el lett találva. Ez a szám az, ahol tulajdonképp kiderül, mi is a valóság: az emlékek, gondolkodás visszatér, és eljutunk a Valóságba.
Ami az outro, azaz a Tall Latté nevű kávézó, ahol az egyik alkalmazott elszunyókált, és csak álmodta az egészet.
Devin Townsend újra fenomenálisat alkotott, ami a történetet és a nem szokványosat illeti. Ziltoid története egy újabb vicces darab a gyűjteményemben. Viszont zeneileg annyira nem vagyok vele megelégedve: kicsit fantáziátlan, illetve monoton. Látszik, hogy Devin azért (is) csinálta, hogy egy igazi bábshowt készítsen belőle, ami egyébként a MySpace oldalon követhető figyelemmel. Viszont az eddigi megjelent "részek" alapján az még egy hatalmas durranás lesz. Egyébként érdemes figyelni az egyik adást: Ziltoid felhívja a figyelmet arra, hogy "Vedd meg az albumot. Vagy töltsd le. Mit érdekel engem!"

Értékelés: 83%

Dreyelands - Can't Hide Away

2009-10-13T10:00:00.000+02:00

Előadó: Dreyelands
Album: Can't Hide Away
Stílus: Progressive Metal
2007
Szerzői kiadás

Bevallom, nem nagyon vagyok oda a magyar zenekarokért, rendkívül kevés olyan banda van, amely meg tud valahogy fogni. Ezért is éreztem olyan furcsán magam, mikor az I betűs közösségi portálon bejelölt a Dreyelands zenekar. Mivel a zenei hatásként feltüntetett zenekarok igen jók voltak - azaz Dream Theater, Symphony X, Metallica stb. -, ezért úgy döntöttem, hogy adok nekik egy esélyt... És nem csalódtam. A Dreyelands zenéje egy kellemes, pörgős power/progressive metal.
A Can't Hide Away EP idén május végén jelent meg a zenekar weblapján, és ingyen letölthető. A címadó dalhoz egy videoklip is készült, amelyet a YouTube videomegosztó oldalon el lehet érni ( Link: http://www.youtube.com/watch?v=-YtCbqCCi9k ) , s ez a nóta indítja az összesen három számos kislemezt. Egy gyors tempójú dalról van szó, aminek az elején Dream Theater szerű váltások, illetve szintitémák vannak, majd a bevezetőt egy virtuóz gitárszóló zár, ami után előkerül az ének is. Bevallom, szerintem nem illik a zenébe Nikola Mijic hangja, én őt sokkal inkább egy vérbeli power metal bandában tudnám elképzelni.
A címadó dalt a Fearless követi. Ez is egy gyorsabb tempójú dal, s lényegesen több a power elem benne. Ezen a számon már jobban bejött Nikola hangja, inkább illett hozzá. Igazából amit ki lehet emelni a dalban, az a dob. Omar Gassama igen precízen püföli a hangszerét, és nem érzem azt, hogy kicsit most túl kemény akar lenni, vagy hogy túl technikásnak szeretne mutatkozni.
Befejezésképp egy kicsit sötétebb hangulatú dal következik, a One Fall. A maga majdnem nyolc percével ez az EP leghosszabb nótája, s lendületből nem nagyon veszített az előzőekhez képest. A Fearlesshez hasonlóan kevésbé progressive, inkább a Symphony X-re hasonlít. A refrénje igen fülbemászó, szinte azonnal megragad az emberben, viszont az ének egyes részein igen nehezen érthetővé válik a szöveg.
Most jön a legnehezebb része az egésznek - értékelni. A kislemezeket mindig is nehezebb a megfelelő módon pontozni, egyrészt rövidségük miatt, másrészt pedig azért, mert általában az EP-k még csak szárnypróbálgatások. Ami hiányzik nekem a Dreyelandsből egyelőre az, hogy ne csak egy nóta erejéig legyen a gitártéma progresszív. Sajnáltam, hogy pl. az utolsó nótában nem csapott oda igazán a szóló, ahogy első pillanatban azt reméltem. Viszont ezt leszámítva ígéretes zenekar a Dreyelands, van bennük fantázia, és remélhetőleg kitartás is, ugyanis én epekedve várom az első teljes hosszú lemezüket!

Értékelés: 90%

UneXpecT - In a Flesh Aquarium

2009-10-12T18:00:00.000+02:00

Előadó: UneXpecT
Album: In a Flesh Aquarium
Stílus: Avant-Garde/Experimental Metal
2006
The End Records

Korábban szó esett a Die Apokalyptischen Reiterről, s benne az UneXpecT-ről. Illendően, illetve lényegesnek tartom, hogy a DAR mellett a másik, talán a világ egyik legkaotikusabb zenekarát mutassam be. Az UneXpecT 1997 óta létezik, s első nagylemezüket 1999-ben kiadták már. Az a lemez még nem volt igazi UneXpecT, sokkal kevesebb, illetve szisztematikusabb káosz volt benne (Dream Theater után szabadon), és több death elem. Ekkor még lényegesen más volt a felállás: a férfihangokon, Syriakon és Artagothon kívül egyedül Exod, a billentyűs tagja a zenekarnak az alapítás óta, bár az In a Flesh Aquarium albumon még a szintén alapító Le Bateleur játszott még hegedűn. S az Utopia óta 7 év telt el: addig inkább felállásbeli változtatásokkal, illetve turnéval foglalkoztak, s erejükből csak egyetlen EP-re, a _wE, Invaders-re tellett 2003-ban.
Mint tudjuk, a második lemez mindig vízválasztó a zenekaroknál, főleg, ha rendkívül hosszú kihagyás után kerül a boltokba. Annak idején az Utopia még nem emelte ki az UneXpecT zenéjét ki, ezért nem is nagyon számított rá senki, hogy robbantani fognak. Tévedtek. Az In a Flesh Aquarium a leges legváltozatosabb metalzene, ami csak létezik. Az, hogy Avant-Garde metal, az nem mond semmit: mélyen táplálkozik death és black metalból, gyakran keveredik core, progresszív és heavy metal zenével, miközben európai klasszikus, cirkuszi zenei, jazz, electro, ambient, és középkori elemeket tartalmaz. És mindez megspékelve kitűnő hangszerjátékkal, ugyanis mindenki mestere a saját hangszerének - lássuk csak ChaotH 9 húros basszusgitárját, és természetesen az operatikus, tiszta női vokálnak. Így leírva az egész rendkívül komplikáltnak, bonyolultnak tűnik, illetve emészthetetlennek. Egyszóval, az UneXpecT tényleg olyat alkotott, mint senki más eddig: bár a DAR maga is igen kaotikus volt karrierje elején, és rengeteg különleges elemet használt, illetve rengeteg technicalnak feltűntetett banda mutatott fel valamit, az In a Flesh Aquarium tényleg valami, amit nyugodtan nevezhetjük váratlan fordulatnak. Vegyük sorba a dalokat.
Nyitánynak itt a Chromatic Chimaera, aminek a zongoratémáját már megismerhettük a _wE, Invaders EP-n még 2003-ban. Az UneXpecT zenéje szinte azonnal lesújt, a Chromatic Chimaera-ban megjelenik bőven a cirkuszi zene, mind a zongora illetve hegedűjátékban, mind a vokálban is. Az igazán nagy dobás a dal elején - már a zúzósabb részeknél - a hegedűátvezető, amit egyszerűen úgy tudnék definiálni, mint "Az első lépés a rémálmok cirkusza felé". Azonnal eszembejut kölökkori rémálmaim egyike, maga a cirkusz. Ugyanis én - mint sok sorstársam - utáltam a cirkuszt, a bohócokat pedig gonosz démonoknak tartottam. Nos, ha becsukom a szemem e zene hallgatása közben, pont ezt látom. Csupán a nőnemű bohóc valamivel szebb annál, mint hittem. Ha ez nem lenne elég, elég meghallgatni a kaotikus, de rendkívüli módon összefüggő hangszerjátékot, és a női vokált. Csodálatos.
Személy szerint én először a következő dallal, a Feasting Fouls-szal találkoztam. Ezt kaptam egyik kedves barátomtól, mint sample anyagot. Cím alapján először George R.R. Martin fantasy regényeposzára, a Feasting Crowsra asszociáltam. S bár nem lehet egyenes összefüggést vonni köztük, valamennyi párhuzam mégis van. Nagyon kevés. A dal folytatja a megkezdett hagyományokat: az őrült cirkuszi hangulatot, a virtuóz gitárjátékot. Igazából az UneXpecT lemezeken nem lehet azt mondani sehol, hogy mi kerül előtérbe, ugyanis szinte másodpercre váltakozik a vezető hangszer, illetve minden és mindig irányít. A Feasting Foolsban viszont eljön a színházi jelleg is, színjátékhoz hasonló beszédes, játékos átvezetők, gyakran zene nélkül, illetve filmekre jellemző háttérvokálok, párbeszédek bukkanak elő a semmiből. A basszusjáték valami fenomenális: ChaotH tudja ám kezelni a kilenchúros ritkaságot. A befejezés teljesen színpadias, hirtelen.
A Desert Urbania egyetlen zongorával, és némi hangeffekttel indul, majd szép fokozatosan robban be, ahogy a Chromatic Chimaera is. Egyszerűen hátrahőköltem, ahogy a lágyabb, zaklatott klasszikus színdarabra emlékeztető kezdet után berobban a dal a vokállal, azaz a hörgéssel. Tulajdonképpen szövegkönyv nélkül semmit nem értek belőle, hihetetlen, hogy mire képes Syriak és Artagoth a hangjával. Másik jó rész a szintén színpadias váltás, amikor egy picit funkys, sokkal inkább játékosabb, mint brutális vokálra vált a zene néhány pillanatra. Leïlindel itt is megmutatja, mire is képes a torka: lágy énektől egészen operás magasságokig emelkedik, és ki is tartja, ha kell. Landryx is igazán bámulatos dobosként, bár talán ő az egyetlen tag, aki nem nagyon tud többet az elődjénél, Dasnosnál. A dal vége felé pedig a legtisztábban jelenik meg a heavy metal stílus: kicsit gothos riffelgetésre egy jó kis gitárszóló, majd befejezésül új szólal meg a zongora, mintha épp valaki halálán lenne, és még utolsó erejével is a drága hangszerén játszik. Furcsa egy befejezés, de hatékony.
Főleg, hogy a negyedik szám, a Summoning Scenes azonnal vokállal, durván robban be. Szinte kirobbantja a hallgatót a helyéről. Először ebben a dalban hallható igazán szintetizátortéma, eddig tiszta pianót használtak - amit meg kell jegyeznem, itt sem hagynak pihenni. A dobtémákban rengeteg váltás van, egészen a jazzes témáktól a death metalon át a progresszívig, ehhez pedig kell az, hogy a zenész tudja, mit csinál. Az átvezetőket most a hegedűszólamok viszik: igen félelmetes, horrorfilmre emlékeztető húrtépéssel, amikből diadalmasan csapnak fel később a gitárszólók, majd akusztikus részek. A dal második fele már inkább zajjellegű olyan értelemben, hogy kicsit kevesebb a metal, és több az elektronikus betét és a hangszeres játék. Egy rövid melódiáig a szintitéma erősen emlékeztet a Sigh legújabb lemezére, a Hangman's Hymn-re.
Ráfér az énekesekre a pihenés: ezért is jön a Silence_011010701 következőnek. Bár nem tudni, a számsor mit jelent, a cím azért utal arra a kettősségre ami ez az instrumentális darab. Rögtön félelmetes, teljesen horrorfilmekbe illő, zaklatott hegedűvel kezdődik, majd a filmekben már megismert hangeffektekkel: gépi működésre, és ilyenekre hasonlító hangokkal folytatódik. Igazi noise, zaj, mondhatni, de ha mindenfajta zaj ilyen lenne, szinte zene lenne a füleimnek. Ez talán az album egyik fénypontja - ha nem az egész az. Az egésznek van ambient jellege is, főleg dark ambient, illetve a dal vége teljesen szimfonikus zenekarra emlékeztető vonóstémák. A Silence_011010701 kicsit OST-s, filmbetétdalszerű. Erre leginkább a dal vége, illetve befejezése emlékeztet. Akár a Mátrixba elmehetett volna, simán megállta volna a helyét.
A pihenés után a Megalomaniac Trees következik, death indítással. Van benne valami különleges hangszer, amely néha igen törökössé teszi az egészet, pontosabban keletiessé, különlegessé - mintha az egész album nem lenne az. Itt a hörgős vokálok dominálnak, illetve a hegedű. A hegedű témát egyszerűen imádom, rendkívül jó a dallama, a motívuma. Az egészet megfűszerezi az, hogy a dal része számomra azonosíthatatlan nyelven is íródott. Talán ez a dal emlékeztet egy kicsit a _wE, Invaders-ön hallható dalokra - természetesen a Chromatic Chimaera-n kívül. Leïlindel-nek van egy kicsit heavy metalos énektémája, illetve a dal közepén a keleties hangzást erősítve újra betör az a bizonyos hangszer.
Ezt egy három részből álló dalciklus követi, a The Shiver. Az első részénél, az Another Dissonant Chord-nál komolyan azt hittem, lepetézek, mikor az a bizonyos barátom megmutatta a szövegkönyvet. Első hallásra fel se tűnt, illetve nem is érdekelt. De utána. Ennek oka ugyanis, hogy az Another Dissonant Chord szövege magyar. Erősen Ambient beütésű, illetve zajos is, de ez engem eleinte túlzottan nem érdekelt, csak hallgattam: magyar. A kiejtés egy kicsit vicces, de mit várunk egy francia-kanadai bandától? Tőlük ez is tökéletesen megfelel. A szám végén egy kicsit feszültebbé, izgatottabbá válik az egész, s a rengeteg beszédtől, bevágott párbeszédtől olyan, mintha valami a fejedbe szólalt volna meg millió hangon. Hihetetlen, továbbra is azt mondom.
A Meet Me At The Carrousel újra angolul szólal meg, funkysan induló, majd bedurvuló témájú. Egész végig gyors tempójú. A gitárok nem igazán szólóznak, inkább akkordokat és riffeket pengetnek, és a háttérben meghúzódnak. Az egész újra cirkuszias témájú, engem emlékeztet a nem is olyan rég botrányos körülmények között Magyarországon is megismert Cirque du Soleil-re - ugye emlékszünk, egy nagyon nagy sztár, akit Geszti Péternek hívnak ellopta az Alegríát, írt hozzá magyar szöveget, újrahangszerelte és eladta sajátként, és még ki is tüntették érte. Nem is baj: a cirkusz eredendően szórakoztatásról szól - és az UneXpecT kiválóan megfelel ennek a küldetésnek.
Szinte észrevehetetlen váltás után máris a A Clown's Mindtrap készül befejezni a The Shiver dalciklust. Lágy basszustémával indít, majd brutális gitár-dob kettősségre vált. Ez is egy igen változatos nóta, ugyanis tangó és skótduda is igen jó szerepet kap benne. A dal lényegét mégis Le Bateleur viszi hegedűjátékával, amely erőteljesen klasszikus jellegű.
A befejező dal egy igen monumentális darab, a maga majdnem 12 percével a Psychic Jugglers a leghosszabb dal a lemezen. Úgy keletiesen, bongszóval indul, majd hirtelen klasszikusra vált, és a Trója filmzenéjére kicsit emlékeztető szimfonikus jelleggel folytatódik, majd a démonbohócok beszédével. A Psychic Jugglersben több a váltás szinte, mint az egész albumon együtt - és egy nagy szó. Hirtelen vált stílusokat is, jellemzően a lágy-brutális-lágy-brutális-lágy-brutális szisztémát követve. Ez egy olyan dal, ahol utoljára mindenki megmutatja, mire is képes. Rengeteg zongora, hegedű, különböző vokáltémák, death/black gitárriffek. Egyedül az énekesnő hiányzik belőle, sajnálatos, pedig igazán belefért volna, illetve jelen van, de nem az énekhangjával mutatkozik, hanem ő is inkább succubusként hörögve. A dal összegzi az egész lemezt: káosz, brutalitás, hirtelen nyugodtság, majd újabb brutalitás. a lehető legtökéletesebb befejezése a tökéletes albumnak.
Igen, mert az In a Flesh Aquarium ha nem is tökéletes, elég közel van hozzá, hogy azt mondjuk, tökéletes. Kicsit hosszú kritika lett, belátom, illetve nem nagyon hoztam fel semmi negatívumot, de ennek egyszerűen az az oka, hogy nincs is mit. A zenészek mind a helyükön vannak, jól használják ki hangszereiket, tudnak mindent, és még annál is többet. A vokáltéma éppen elég változatos, a dalok pedig sehol sem egyformák. Talán annyi rossz van benne, hogy előhúzta lelkem mélyéről a félelmem a festett arcú bohócok iránt, és velük együtt a cirkuszi rémálmaimat. Remélem sok hasonló korongot lehet még az UneXpecT-től várni - vagyis rosszul fogalmaztam, nem hasonlót, hanem teljesen MÁSMILYEN lemezt, ami van legalább ilyen jó -, még akkor is, ha arra, ahogy most is, 7 évet kell várni. Nálam elnyerte 2006-ban az Év Albuma címet, toronymagasan.

Értékelés: 98%

Into Eternity - The Scattering of Ashes

2009-10-12T10:00:00.000+02:00

Előadó: Into Eternity
Album: The Scattering of Ashes
Stílus: Progressive/Melodic Death Metal
2006
Century Media

Az Into Eternity zenekar nem egy könnyű eset. Nagyon nem az. Zenéjükben rengeteg különböző stílust vegyítenek, akárcsak a jobb avantgarde metal zenekarok, de emellett mégis egy bizonyos vonalon haladnak, ami viszont dalonként változhat, és természetesen albumonként. A 2006-os albumuk is egy igazi, forró massza olvasztott fém, s belekerült minden, amit csak elértek. Death metal alapokra progresszív gitárszólókat, hirtelen váltásokat power metalba, power/speed metal refréneket, heavy metal sikolyokat, néha pedig core és populárisabb rock szerű témákat ültettek. Soknak tűnik ez így együtt, s az is. De mégse rossz. Bár nem egy UneXpecT, de azért az Into Eternity is jó.
Egy rövidke felvezető, a Novus Inceptum után azonnal robban - The Black Dahlia Murderösen - a Severe Emotional Distress. Dallamosabb témával indít, a dob és gitártémák bevezetése sokkal inkább power metal, míg a verze death és core alapokra épülő, hörgős-riffelgetős téma, amibe hirtelen - a semmiből - tiszta vokál kerül, majd egy fülbemászó refrén következik, ami inkább skapunkra emlékeztet. Utána pedig kezdődik az egész előről. A riffek bár a verzékben egyszerűek, az átvezetések és stílusváltások miatt jónéhány előfordul benne. Meg kell mondjam, Steve Bolognese nem rossz dobos, s azért nem veszi fel sokszínűségben a harcot az UneXpecT dobosával, ő is megtesz mindent, amit csak lehet.
A harmadik szám a Nothing, egy kicsit thrashesen induló, riffelgetős téma. Az egyik énekhang igen érdekes, a nyolcvanas-kilencvenes évek sikoly rockbandáira hasonlít, s bevallom, engem kicsit idegesít. A refrénje ennek a dalnak is igen fülbemászó, inkább power témájú, s egy kis progresszív gitárszólózás is van benne.
A Timeless Winter technical deathként indul, brutális dobok és gitárjáték vezeti fel, majd mélyen hörgő vokál kíséri. A doboknál mintha egy kicsit túlságosan előtérbe került volna a lábdob hangzása, így néha olyan érzés, mint egy rosszabbul felkészült fesztiválon, hogy fenntartsák az érdeklődést, a szervezők a ritmusra helyezték volna a hangsúlyt. Mint ugye a Hegyalján egy-két zenekarnál. Ez már egy kicsit kevésbé változatos téma, a dal végéig ugyanaz marad, mint amivel kezdődött.
Az Out egy újabb deathként induló téma, gyors dobokkal, egyszerű és gyorsan játszott gitárriffekkel, hörgéssel. Viszont itt a váltások egy kicsit core-os illetve mai Dream Theateres vonásokat hordoznak magukban, és a power metal szekció se maradhatott, ki, ahogy a sikítás se.
A Past Beyond Memory a következő dal, dob-gitár bevezetéssel. Nekem egy kicsit úgy tűnt, mintha kiestek volna az ütemből itt, bár valószínűleg a hirtelen megállások a hangszeres játékban éreztették ezt velem. Néhány gitártéma egyébként igen jóra sikerült, főleg a technikásabb szóló, és alá egy kicsit deathes ritmustéma, csak furcsán magasra hangolt gitárral.
A Surrounded By Night a hetedik dal. Akusztikus/torzítatlan gitártémákkal, kicsit flamenco játékstílussal indít. Sajnos azt kell mondjam, hogy a tiszta ének bár nem rossz, nem túl kiemelkedő. Egy kicsit balladikusabb daloknál, mint ez, nem találja a helyét, és ugyanolyan erővel, és nem szenvedéllyel énekel. A dal felépítése egyébként jó, a balladikus kezdés után, egy kicsit fusion-érzet után hirtelen durvul be, igényesebb death/core keverék témává alakulva.
Ezt az Eternal követi. A vokál ordítós, nem túl metalos témával indít, majd egy dallamosabb refrénnel folytatódik. Kicsit mintha a The Black Dahlia Murder paródiája lenne, ugyanis a gitártéma nagyon hasonló az Miasma lemezük témáira: néhány riffből lett összeállítva. Persze megvannak a váltások is, de azért én ezt kicsit viccesnek találom így. Eddig a pontig hány stílust is kevertek össze? Nehéz utánaszámolni. Egyedül talán a black metal hiányzik. Kár érte.
A kilencedik dal a Pain Through Breathing. Újabb gyorsabb téma, progressive death keverék főleg, teljesen tiszta és sikoltó ének kettősségével, majd rá válaszként hörgéssel. Steve Bolognese dobos tényleg jól keni a dolgokat. Kicsit viszont úgy éreztem, hogy a lemez mostanra kimerült, s sokkal kevésbé dinamikus, változatos zenét kapunk, mint mondjuk az első dalnál, még akkor is, ha azért néhány élesebb ellentét van dalon belül is.
Az utolsó előtti szám a Suspension Of Disbelief. Ez is egy gyorsabb death téma, és hirtelen egy heavy metalos refrén is beüt. Ami igazán emlékeztet a core stílusokra, az a vakkantós-krákogós vokálrész. Igazából szerintem, ahogy a dalból is, kimaradhatott volna, bár az is tény, hogy így mégiscsak több féle zene. A kis progresszív átvezető nagyon tetszik benne, ügyes cin-gitár összjátékkal.
A záró darab a Paralyzed. Itt már elfelejthették, mi is az az új szerzemény, ugyanis az előző két dal egyenes keveréke. Majdnem ugyanazok a riffek, vokálfelépítés, a dobtéma meg ötlettelenebbé vált. Nem éppen a legjobb befejezés, de azért el se rontja nagyon a lemezt.
Az Into Eternity nem egy UneXpecT, és nem is szabad azt várni, hogy hozzájuk hasonló dalokat írjanak. Nem is lehet összehasonlítani őket. Az Into Eternity ezen albumán a core/death metal vonal uralkodott, és erre épült rá a rengeteg másik stílus. Igen élvezhető, hallgatható zenéről van szó, néhány idegesítő elemtől eltekintve. Kár, hogy a végére leült a lemez, és nem sok újat mutatott, pedig mondjuk egy kis folkosabb témát is el tudnék viselni a zenéjükben, s el is tudnám képzelni, vagy, ahogy mondtam, egy kicsit több black metal elem. Hiányolom a szintetizátor meglétét is, az is hatalmas dobhatna rajta. Viszont az Into Eternity így is egy nagyon jól sikerült album, s csak ajánlani tudom mindenkinek!

Értékelés: 85%

Dream Theater - Black Clouds & Silver Linings

2009-10-11T18:00:00.000+02:00

Előadó: Dream Theater
Album: Black Clouds & Silver Linings
Stílus: Progressive Metal
2009
RoadRunner Records

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a Dream Theater az utóbbi egy évtizedben nem okozott volna elég csalódást a rajongói számára. Bár az is igaz, hogy ez azt jelenti, hogy a Dream Theater gyengébb albuma is egy erős középszerű dream-skatulyát követő zenekar legjobb lemezét kenterbe veri. Az előző, Systematic Chaos lemezük pedig kifejezetten le lett húzva a kritikusok által - ahogy általam is, bevallom. A RoadRunner records megpróbálkozott azzal, hogy befogja az igába az amerikai progmetál nagyágyúit, ami rá is tette a bélyegét a Systematic Chaosra, a Black Cloudsra viszont belátták, teljesen felesleges. Talán a legfontosabb változás a zenekar életében ez alatt a 2 év alatt az volt, hogy Mike Portnoy édesapja elhunyt a rákkal való küzdelem során, így várható volt, hogy valamilyen formában tiszteletét fogja a zenekar, s leginkább Mike tenni. Mint ismeretes, Mike édesapja nagyon fontos szerepet játszott a zenekar életében, és a nevükön kívül sokminden mást is köszönhetnek neki - s így a rajongók is. Nyugodjon békében.
A Black Clouds & Silver Linings elég nagy fanhype közepette jelent meg, és belátom, én is nagyon vártam. A néhány héttel korábban megjelent Jordan Rudess lemez pedig csak tovább nehezítette a kiéhezett rajongók dolgát. Nem is csoda, hogy több, mint egy hónappal korábban kiszivárgott már a teljes lemez. De ne is szaporítsuk a szót, nézzük is az albumot.
A Nightmare to Remember dallal indul a lemez, amit egyébként el is játszottak a budapesti, igencsak jól sikerült koncertjükön is, amit a Cynic nevű csodabandával együtt adtak. Olyan, mintha három különböző dalt rakta volna össze, ami a DT esetén nem szokatlan. Sötét hangulatú, sok környezeti hanghatással megtüzdelt dal, aminek van lágyabb énekű része, de szinte mérgesen acsarkodó Labrie témája is. Őszintén megvallva, Mike Portnoy hörgése a dal végén kicsit erőltetett és vicces is, de elmegy. Szintetizátorral rendesen meg van spékelve, tipikusan a Six Degrees utáni DT hangzású. Igazából nem mondanám különlegesnek, de gyengének sem a dalt, bár lehet, hogy indításnak 17 perc nagyon sok.
Ezt a már kislemezként is kiadótt, A Rite of Passage követi. A videoklipje látványos lett és érdekes, maga a dal viszont a leggyengébb a lemezen - ami gyakorlatilag jó, ugyanis nem egy kifejezetten rossz szám. Egy kicsit keleties hangzású gitártémával indít, majd egy nagyon jó, díszített és egyszerűbb gitárriff vezeti a dalt a vokálhoz. Ami nekem nagyon tetszik benne, az a fülbemászó refrénje, és az alatta hallható gitártéma. Ez a dal szintén volt a koncerten, és első kézből mondhatom, hogy nagyon jó hangulatot áraszt, így bizton állíthatom, sokáig lesz része a DT koncerteknek. Egy valami viszont feltűnt: a lemez eddig olyan - és a továbbiakban is hasonló lesz -, mint egy egyszerűbb zenei tankönyv túldíszített és Dream Theaterösített változata. Vannak hangszeres szólók dögivel, ahol itt is, de az Octavarium grandiózusa a hosszúnak mondható dalok ellenére sincs meg. Hogy ez rossz lenne-e? Nem, egyáltalán nem.
A személyes kedvencem, ami akár a Crusade of Metal két éves kihagyását követő újraindításának a himnusza is lehetne, a lemez harmadik dala, a Wither. Az alkotói válságról szól, és bár az indítás egy eléggé unalmas, illetve lerágott gitárriff, ami nagyon is emlékeztet a Metallica - One dal indítására, a folytatás meghazudtolja önmagát, és az utóbbi évek legszebb és legjobb Dream Theater balladájává növi ki magát. A legjobb pillanat mégis a hirtelen szóló a többszörös gyors váltás után. Igazán megkoronázza a dalt (s megemlítem, hogy a szimfonikus hangulatot árasztó, szintetizátoros aláfestés kifejezetten könnyfacsaróvá teszi).
Ezt pedig a The Shattered Fortress követi, amely, a már ismert Anti-Alcoholist Suite, pontosabban 12 lépés program dalciklusának a befejező része. Szövegileg Mike Portnoy alkoholizmusáról és leszokásáról szól, zeneileg pedig a korábbi lemezeken megismert 12 lépés dalok (The Glass Prison, This Dying Soul, The Root of All Evil, Repentance) tökéletes elegye. Minden benne van, ami ezekben volt, így a hallgatónak meg lehet az érzete, hogy már hallotta ezt - jogosan. Viszont a jó oldala, hogy visszaköszönnek a már megismert és megszeretett témák is. Egyébként nagyon jó dal, szólós-szintis kemény dobtémás, igazi DT érzetű dal, amit a Glass Prison indítása is zár le.
Az ötödik dal a már említett tiszteletadás Mike édesapjának. A Best of Times egy szívszorító hegedűszólóval és klasszikus zongorahangzással indít, majd hirtelen felvidul, ahogy szinte visszaemlékszik a "legjobb időkre". A zenei felépítésén érződik, hogy Portnoynak szívügye volt, hogy még idejében megmutathassa édesapjának, és a legszebb ajándékkal búcsúzhasson el tőle. Nagyon tetszik, ahogy a szomorú, kezdő rész után hirtelen, egy egyre hangosodó, gyors gitárriffel vált. Alig észrevehető, kevés tempót veszítő váltásaival pedig vissza-visszatekint a tehetetlenségérzet és szomorúság, ami a valóságot, a fájdalmas tényt festi le, az elkerülhetetlen jövőt, és az emiatti szomorúságot. Az igazán erőteljes balladák közül a The Spirit Carries On után ez az egyik legjobban sikerült, s méltó búcsú Mike édesapjától, Howardtól.
A záró dal pedig egy igencsak ízletes, kicsit Pink Floyd ihlette, igazi progresszív csemege. Szintén sok váltással operál a The Count of Tuscany, amiben egyszerre több gitártéma is szerepet kap. A majd 20 perces dal talán a legkevésbé metalos DT dal lett az utóbbi időben, amiben visszaköszön a Six Degrees és a Metropolis pt. 2 legjobb hangszeres hangulata is. A dal fénypontja mégiscsak a végén van, a pszichedelikus gitárutazásnál, és a végén lévő, már-már epikus téma, ami akusztikus gitár és ének témával indul, a végére pedig igazi progresszív rockzenei mesterművé növi ki magát.
Összegezve, a Black Clouds & Silver Linings az utóbbi tíz év legjobb Dream Theater albumainak egyike, és simán jobb, mint az előző évek kiadványai. Kevesebb utalás van benne a kedvelt elődökre, mint a Metallicára vagy a Pink Floydra, és több a DT-s vonás a dalokban. Olvastam már olyan kritikákat, miszerint a Black Clouds épp olyan, mint a többi DT lemez, és, hogy semmi újat nem mutattak. Nos, lehet valami benne, bár legnagyobb részében rosszmájúság, ugyanis az utóbbi lemezek kísérletezései után most tértek igazán vissza a progresszív metalzene színesen kirakott, macskaköves útjára. Nem mondom, hogy megreformálták a progmetal stílust, de több lett ez, mint holmi időnkénti kötelező magamutogatás.
Egyetlen nagyobb negatívum benne, hogy John Myung basszusjátéka igencsak a háttérbe szorult, ahogy a zeneszerzői kvalitása is. Kár érte.

Értékelés: 91%

Dream Theater - Systematic Chaos

2009-10-11T10:00:00.001+02:00

Előadó: Dream Theater
Album: Systematic Chaos
Stílus: Progressive Metal
2007
RoadRunner Records

Tavaly ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját az azóta igen sikeressé vált amerikai progressive metalzenekar, a Dream Theater, amit egy - Metallica után szabadon - szimfonikusokkal előadott albummal ünnepelték meg, s ezzel egy korszak végleg lezárult. 2005-ben lejárt a szerződésük az Atco Records kiadóval, s hosszabbítás helyett új kiadó után néztek, aminek az eredménye az lett, hogy a RoadRunner Records karolta fel őket. Néhányan már ekkor felkapták a fejüket, ugyanis zenei körökben köztudott, hogy ez a bizonyos kiadó tönkreteszi a hozzájuk szerződötteket, s féltek, hogy a már-már legendás Dream Theater is hasonló sorsra jut. Bevallom, én is tartottam tőle valamennyire, s félelmem nem csitította el, mikor az albumról kiszivárgott két dalt meghallottam (Constant Motion, The Dark Eternal Night). Első hallásra egy brutális, hardcore elemekkel vegyített, mélyen a Metallicában gyökerező drímet hallottam, és nem tetszett. Számomra 2005-ben az Octavarium hatalmas csalódás volt, és féltem, hogy a Systematic Chaos se lesz igazából más. Végül, lassan és döcögve elérkezett a nagy nap, mikor a polcokra került az album. Ez június 5-én volt, egy nappal a magyarországi koncertjük előtt.
Első látásra a Systematic Chaos furcsának tűnik: a borítója igazából semmit mondó, csupán enyhe utalás van arra a címben szereplő rendezett káoszra. A korong nyolc számot, de csak hét dalt tartalmaz, ugyanis a kezdő, és záró dal egy, csupán ketté van vágva. Az első, bevezető része egy viszonylag rövid darab, legalábbis a Dream Theaterhez képest. Nem rossz nóta, ahogy meghallgattam, rögtön szertefoszlottak a rémálmaim, ugyanis az In The Presence of the Enemies hozza a várt formát, középtempójú, rendkívül technikás, "progresszív", ahogy szokás mondani.
A második dal az egyik kedvencem az albumról. A Forsaken nem tűnik olyan hatalmasnak elsőre, sőt, igazán élőben teljesedik ki, mégis az egyik legjobb dala az új korongnak. Kicsit az Awake korszak rövid, tömör dalaira emlékeztet, zúzósabb, kevésbé technikás témával. A Forsaken után jön az, amitől egy hónappal korábban frászt kaptam: a Constant Motion kicsit olyan, mintha Mike Portnoy (dobok) túl sokat hallgatta volna a Master of Puppets bootleg lemezüket, és önkéntelenül is benne maradt néhány kelletlen Metallica riff. Az egyébként hat percnél valamivel hosszabb dal a tempósabbak közé tartozik a lemezen, dob,- illetve énektémában hasonlít a Metallica fénykorának a dalaihoz. Sokadik hallgatásra meg tudtam szeretni a dalt, bár a hatodikai koncerten ez is eléggé feltüzelte a közönséget. Egyébként ez lesz a lemez első kislemeze, és videoklipet is terveznek belőle.
A Constant Motion után következik a hivatalosan is kiszivárogtatott The Dark Eternal Night. Számomra ez is egy nehezen emészthető darab volt, ugyanis a dob-gitár témák inkább a mai modern hardcore/metalcore zenére emlékeztetnek, illetve az ének se mondható túl fantáziadúsnak. Nálam egyedül a dal közepén lévő, Scenes From a Memory féle The Dance of Eternity-re emlékeztető váltások mentették meg.
A soron következő dal a Mike Portnoy-féle alkoholbetegséget feldolgozó dalfolyam, az AA Suite (Alcoholics Anonymous suite) újabb darabja, a Repentance. Bevallom, a Six Degrees of Inner Turbulence és az Octavarium albumokon is ennek a sorozatnak a darabjai tetszettek legjobban (The Glass Prison, The Root of All Evil), így ettől a daltól is sokat vártam - és nem csalódtam. A sorozatban eddig ez a leglassabb dal, kimért és precíz. Több mint tíz perc hosszú, és egy kis meglepetés a közepén: különböző ismert zenészek beszélve mondanak el néhány bocsánatkérést. Ilyen zenész például Steven Wilson a Porcupine Tree-ből, Mikael Åkerfeldt az Opethből, Steve Vai, Joe Satriani és még sorolhatnám. Az album igazából itt érte el a csúcspontját, s mint tudjuk, a csúcsról már csak lefele vezet az út, amit a Prophets of War című James Labrie (ének) szerzemény is bizonyít. Bár személy szerint kedvelem James zenéjét, és az utolsó szólóalbumát is nagyon szeretem, az erősen politikai témájú, szintiközpontú dala egyhangú és unalmas lett. Még szerencse, hogy elég rövid, ugyanis utána még egy elég jó progresszív nóta jön, a Ministry of Lost Souls. Ez egy kicsit megint visszatekint a Six Degrees album világa felé, ahogy a Repentance is, ez is egy elég lassú nóta, sok bluesos gitárszólóval, a közepén pedig egy hirtelen tempóváltással, ami a végére újra lenyugszik.
Az albumot az In The Presence of the Enemies második, nagyobbik része zárja. Nagyjából hasonló elven épült fel, mint az első dal, bár sokkal lassabb, és szintén Metallica-szerű lett, illetve csipetnyi outro-érzése van az embernek, ahogy hallgatja.
Összességében a Systematic Chaos felülmúlta a várakozásaimat. Bár sok az ismétlődő, unalmas szintitéma, illetve Jamesnek akár a Scenes from a Memoryhoz, akár a Six Degrees of Inner Turbulence-hez képest is igen fantáziátlan énektémái vannak, és kicsit több Metallica-csipet hallható a lemezen, mégis sokkal jobban sikerült, mint az Octavarium. Bár magam jobban örülnék annak, ha követnék a saját útjukat, és kevésbé próbálnának a nagy elődökre támaszkodni. Lehet, hogy Mike-nek mégis megártott az a sok Master of Puppets és Dark Side of the Moon bootleg album?

Értékelés: 82%

Edguy - Rocket Ride

2009-10-10T18:00:00.001+02:00

Előadó: Edguy
Album: Rocket Ride
Stílus: Heavy Metal/Hard Rock
2006
Nuclear Blast

1995-ben egy pofátlanul fiatal tagokból összeálló zenekar készítette el - két demo után - az első stúdiólemezét. Az érettségi környékén járó fiatalok bandáját pedig Edguy-nak hívták. A Savage Poetry, majd az azt követő Kingdom of Madness nem volt átütő siker, azért mégis kritikailag dícsérték - éppen a koruk miatt. Majd jött a Vain Glory Opera és a Theater of Salvation, mire az Edguy nevű zenekar tagjai - átlagosan a húszas éveik elején már - egy csapásra híresek lettek az Iron Maiden-re nagyon hasonlító, pörgős, dallamos heavy/power metal zenéjükkel, és a frontember, Tobias Sammet magas, Bruce Dickinson-os hangjával. Erre a 2001-es Mandrake album csak ráadás volt, amely egy kiforrott, koraérett zenekart mutatott be, mondanivalóval és fantáziával. Utána, ahogy sajnos szokás, züllötség fogta el a zenekart, és bár nem mondom, hogy rosszabb lett, a Maidenes heavy metal hangzást felváltotta inkább a power metal, és az aktuális dolgokkal foglalkozó hard rock. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy csak úgy, ahogy az Elvenking esetében is volt, az Edguy-t is nagyon szeretik a Metal-Archives -on, leginkább fikázni és marhaságokat írni róla. Én pedig továbbra is azt mondom, hogy azok a review-ek néha semmit se érnek. Persze vannak aranykivételek, elvégre én is olvasgatom.
A RocketRide egy újabb lépés ehhez az új Edguy felé. Az All the Clowns - ami azóta is a kedvencem - pörgőssége már rég valami mássá változott, míg a Tears of a Mandrake Iron Maident dicsőítő témái is elenyésztek. A RocketRide-dal egy sokkal hard rockosabb, illetve power metalosabb Edguy jött létre. Ahogy a nyitó dal, a Sacrifice is mutatja, sokkal több lett a billentyűs téma, a gitárokat kicsit lejjebb hangolták, illetve egy kevés hangtorzítás is belekerült. Jó hír viszont, hogy Tobias Sammet hangja tovább fejlődött, és már egy igazán aranytorkú énekest hallhatunk.
A címadó dal egy gyorsabb témájú nóta, hard rockos gitárkezdéssel, laza basszussal, és heavy metal ordításokkal. A lemez hangminőségével nincs baj. Minden a helyén van. A dobtéma kicsit Stratovarius-os, ami nem igazán illik össze a hard rockos gitártémákkal.
A harmadik dal, a Wasted Time lassabb, akusztikus betétekkel fűszerezett nóta. Témájában egészen hasonlít a heavy metal stílusra, pontosabban inkább a 80-as évek dallamos metalzenéjére. A bandakórus nem a legjobb megoldás, de nem sült el rosszul, viszont a basszus nagyon jól hallatszik, és tényleg érezhető, hogy nem egyszerű témákról van szó, mint a Mandrake esetében volt.
A negyedik dal, a Matrix viszont egy rendkívül különleges darab. Címéből kitalálható, szövegileg és hangulatilag milyen témát dolgoz fel. Néhány hangeffekt és billentyűsszólam festi alá az egészet, míg néhány riffből álló témákat pengetnek a gitárokon. A Matrixos hatást sikerült elérni, szerintem akár valamelyik résznek a filmzenéi közé is felfért volna a sok álmetal szar közé.
Az ezt követő Return To The Tribe viszont teljesen power metal téma. Egy nagyon gyors tempójú nótáról van szó, hatalmas sikolyokkal Tobias Sammet-től, gitárszólókkal, Stratovarius-os dobokkal. Nem rossz szám ez sem, kicsit az elektronikus torzításos indítás viszont elijesztett eleinte tőle.
A The Asylum akusztikus témával kezdődik, majd Tobias énekével és óóó-zásával válik balladikussá. A dal tempója és szerkezete a durvább részen már inkább emlékeztet egy Mandrake dalra, azaz kicsit visszakanyarodás a heavy/power metal gyökerek felé.
A hetedik szám, a Save Me a legpopulárisabb, legeladhatóbb dal a lemezen. Balladikus hangvételű szöveg és ének, illetve az aláfestő zene is igen érzelmes. Nem tudom, nekem nagyon tetszik, emocionális és érzelmes, van lelke a dalnak, és Tobias hangjával nagyon jól eltalálta az egészet. Viszont az egyik váltás nagyon emlékeztet egy populárisabb dalra.
A Catch Of The Century viszont újra Edguyos vizekre evez. Egyértelműen hallható két gitár téma, szólózás bőven, középtempójú szerkezet, bár a vokál egy kicsit újra inkább hard rockos. Az igazán legidegesítőbb része az albumnak ennek a vége, amikor Tobias Sammet őrült módjára ordibál, beszél. Értelmetlenül.
Az Out Of Vogue az előző dal legjobb tulajdonságait folytatja, s még gyorsult is egy kicsit. Újabb power metal darab inkább, fülbemászó refrénnel, és banda óóó-zással. Nem a legkiemelkedőbb alkotás, viszont a szólózás nagyon emlékeztet inkább Iron Maiden-re újra. Vissza a gyökerekhez, ugye.
A Superheroes a tizedik nóta a lemezen. Ezt már 2005-ben egy EP keretében megismerhettük, s ekkor szembesülhettünk azzal, hogy ez inkább már-már hard rock zenekar. Bár a témája inkább reményt sugároz, illetve nem éppen csüggesztő, s nagyon fülbemászó a dallam, és a klip is jópofa (Igen! Férfi vagyok! Kell nekem egy Bunnyville!!!), és nekem tetszik is a dal, a nagytöbbségnek valamiért nem jött be. Valószínűleg a hirtelen és gyors változás miatt.
A Trinidad az utolsó előtti dal a lemezen. Mintha csak a Lavatory Love Machine folytatása lenne, ez is egy utazós, bohókás, dolce vita nóta. A gitárnál viszont kicsit azt éreztem mindig is, hogy a refrénnél elcsúsztak egy hanggal, ami miatt nálam olyan furcsa összhatás van. Tényleg mintha elrontották volna. A lalala-zás viszont nagyon vicces, és a nóta is az, érdemes egykét hallgatásra.
Az utolsó dal is a bohókás, mókázós Edguyt mutatja be. Csak úgy, mint a Hellfire Club lemezen, nem hiányozhatott ez a stílus. Nem is áll egyébként rosszul nekik. A Fucking with Fire (Hair Force One) teljesen a nyolcvanas évek metal és rockzenéjét kiparodizáló darab, címből és zenéből is ítélve.
Bónusznak meg itt a lemezen a Reach out dal, egy újabb balladikus téma zongorakezdettel, szimfonikus jelleggel és hangszerekkel, és Tobias hangjával. Nem rossz, de egyértelműen nem Edguy - talán ezért is bónusz csak. További meglepetésnek ott a Land of the Miracle élő verziója, illetve a Lavatory Love Machine akusztikus változata.
Nem rossz ez az Edguy sem, élvezhető, még mindig pörgős zene. Bár az Iron Maiden vénát kezdik elhagyni, és inkább az északi power metal felé fordulnak, s eközben akaratlanul is felveszik az északi hard rock stílust is, a mostani Edguy egy egészen jó lemez. Vannak hibái, pl amit a Trinidad dalnál írtam, illetve, hogy a dobtémák néhol túl leegyszerűsítettnek tűnik, de Tobias hangja, és a jó zene kárpótol mindenért. A nagyon régi Edguy rajongóknak csalódás is lehet az album viszont, ugyanis a Theater of Salvation megszerkesztettsége sehol sincs, és a Mandrake heavy metal vonala se sokszor mutatkozik meg.

Értékelés: 80%

Everwood - The Raven's Nest

2009-10-10T12:00:00.000+02:00

Előadó: Everwood
Album: The Raven's Nest
Stílus: Progressive/Symphonic Metal
2007
Burning Star Records

Lássuk be, mikor magyar zenekarról kell írni, mindig megdobban a szívem, és automatikusan a jobb értékelés felé húzódik a jobb kezem. És még ennél is boldogabb vagyok, mikor nem egy Tankcsapda-szerű kommersz valamit kell hallgatnom hanem a nagybetűs METAL zenét! Ezért is szoktam - manapság már én, mint ők engem - iWiW-en nézegetni a zenekarok profiljait, hátha találok valamit, s ott ismerkedtem meg az Everwood nevű zenekarral. Még jó hogy nem nézek TV-t, ugyanis ahogy utánakérdezgettem, mindenki valami TV sorozatot emlegetett. Le vagyok maradva, ez már biztos. Zenéjük progressive/power/symphonic keverék, s mivel okosan a külföldi sikerességet célozták meg, szövegeik angol nyelvűek. A második nagylemezük, a The Raven's Nest több meglepetéssel is szolgáltat. Egyrészt az egésznek a hosszúsága: 67 perc! Emberek, az átlag lemez ma 40-45 perc hosszú, erre mi kapunk az arcunkba több, mint egy órát. A másik pedig a 15 dal, s mivel nekem szokásom dalonként elemeznem egy lemezt, hosszú napnak nézek elébe.
A lemez a Pure awakening című kis felvezető, symphonikus nótával indul, amit egy kis szintinóta is megbolondít. Igazából ha ezt hallottam volna először, biztos elhittem volna, hogy ez a sorozat filmzenéje. Vicces és ironikus egybeesés.
Majd hirtelen robbanás következik, és az Another World, kemény gitártémával, durva dobokkal, és egy kis szintivel. Koncz Balázs hangja volt igazából az első sokk. A kicsit James Labrie-s, magas férfi énekhang nekem annyira nem jön be, még ha rossznak nem is mondanám. Emiatt nagyon emlékeztet a Dreyelands-re, akik ugyanebbe a hibába estek. Viszont a dalban a stílusváltások, a hirtelen a vezetést egymástól elragadó hangszerek jól jöttek ki, s egy gyorsabb prog-power nóta keletkezik belőlük.
Ezt a The marching of time követi. A refrénje nagyon emlékeztet egy dalra, méghozzá Belinda Carlisle - Heaven Is A Place On Earth című számára. A gitárok inkább riffelgetnek, illetve a szintitémák aláfestik az dalt, viszont a basszustéma a végén nagyon jó. Gyakran hiányolom a felvételekből a basszusgitárt. Hát itt nem fogom, pont ott van, ahol lennie kell.
Ez után a Like a miracle következik, egy kicsit struktúrájában az Edguy - Land of the Miracle-re emlékeztet. Sokkal inkább énekközpontúbb, lágyabb zongoratémával és nem túl brutális dobokkal kísérve. Továbbra sem állítom, hogy Balu hangja rossz, inkább az, hogy én nem ilyet tudnék elképzelni ebbe a zenébe. Viszont a dal önkéntelenül is magával sodor, a kicsit populárisabb, emészthetőbb témájával és hangszerelésével, s a végére se keményedik annyira be, hogy ne tudjam elképzelni potenciális kislemeznótának. Tanczer Attila jó billentyűs, és ezt bizonyította.
Run to my fate az első olyan nóta, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ez minek ide? Hosszú, progresszív felépítésű, majdnem 10 perces monumentális alkotásról van szó. Nem is igazán mondható rossznak: a billentyűs és szimfonikus részek egészen jók, a váltások egészen Queensryche/Symphony X-s beütésűek, illetve kicsit Dream Theater-ösek. Viszont az énektéma. Rendkívül egyszerű, fülbemászó, meg minden, de néha nagyon eszembe juttatnak egy-két populárisabb témájú nótát, és az a kiejtés? A "Come on, come on" résznél nagyon érződik a magyarság benne, ami egy ideig cuki tud lenni, de amúgy itt már nem az. A 10 perces játékidőt meg egyszerűen soknak találom, a végére kicsit untam már a dalt. Nem baj, azért láthattuk, hogy a többi zenész se utolsó a szakmájában.
Ezt az Unbroken követi, lágy basszusfelvezetővel, majd gitárriffekkel folytatódik. Gyors tempójú dal, kevésbé énekközpontú, s kicsit több szerepet kapnak a hangszerek benne. A refrén viszont így is fülbemászó, s egy kicsit keveslem a csupán szólós részt. Jó lett volna a dalban, de így is jó.
A Behind your smile egy rövid, akusztikus darab. Kicsit emlékeztet az amerikai country dalokra is, vagyis pontosabban azokra a populárisabb zenékre, amikben inkább akusztikus gitártémák és ének dominál. Az egésznek jót tesz a végén betérő, egyszerű, de jól aláfestő elektromos gitártéma. Nem kemény nóta, de nekem nagyon is tetszik.
Ez után egy újra durvább téma jön. Leaves of November kezdése egy kicsit progresszív és thrash keverékének tűnik nekem. Így hirtelen leginkább a Dreyelands - Can't Hide away dalra emlékeztet az eleje, viszont a gitárszóló már más. És nem is olyan rossz. Az egésznek a szimfonikus betétekkel van egy egészen diadalmas hangvétele is, illetve kicsit filmzeneszerű érzete.
A két része között a lemeznek pedig itt van a Prelude, egy újabb filmzeneszerű téma. Egyenes folytatása a Pure Awakeningnek. Szintén diadalmas hangvételű, de nem rossz darab, s úgy érzem, mindenki teljes összhangban van.
Ezt a Can't rain forever követi. Énektémáját tekintve már az elején azt éreztem, hogy kiesett az ütemből, illetve hogy egy ütembe túl sok szótagot próbáltak szorítani, így az egész egy hatalmas hadarásnak tűnik. A dalban kevesebb a váltás, mint amit eddig igazán meg lehetett szokni, s sokkal inkább egy középtempójú power metal darabnak mondanám, csak nem olyan grandiózus vokállal, mint a Stratovarius, és egy kis szintijátékkal a közepén, ami bár nem hatalmas, de mégis jó. A gitárszóló is említésre méltó.
Silent wind újra progresszív téma, engem egész egyszerűen a modern Dream Theater-re emlékeztet, viszont a kórusrész egész egyszerűen olyan mint az Elvenking - Wyrd című albumán néhány hasonló rész. Nagyon jó lett, hangulatos, a hangszeres játék is ott van.
Mostmár egy kicsit fellélegezhetek - hamarosan vége. Nem azért mondom, mert alig várom, hanem inkább azért, mert már vagy egy órája írom ezt a kritikát megállás nélkül. A Days of eternity az utolsó dalok között van, kicsit elektronikus hangzással indulva, majd egy jó basszustémával folytatva. A dalban egészen fontos a gitárjáték, ezt mondanám igazából tisztán progresszív dalnak, kevés nagyon a másfajta zenei elem, és a vokál sem annyira dallamos. A dal vége fele a szinti-dob duett egészen nagyzónak tűnik, de egyáltalán nem rossz, érdekes megoldás mindenképp.
A The trial újra zongora-basszus kettőssel indul, és kicsit lágyabb témát képvisel. A dallamos kezdet viszont egy hatalmas váltást rejt magában, és a dal közepe már inkább egy brutálisabb heavy metal téma, ami megtartja a dallamosságot. Így egy kicsit Bruce Dickinson/Iron Maiden-es a dal.
Az utolsó előtti nóta az Escape to death. Feldúlt, zaklatot, pörgősebb darab, egészen jó gitárjátékkal. Farkas Ferenc kitesz magáért. De nem is ez a legjobb benne: az instrumentális dalban van egy hatalmas váltás, aminek majdnem olyan érzete van, mint az UneXpecT féle váltásoknak. Egy kicsit bohókás, szürreális a dal, de ez nem rossz.
A hatalmas lemezt a Redemption zárja. Sokáig csak ének-zongora kettős van, és csak a szám közepén törnek be a hagyományos metal elemek egy végeláthatatlan instrumentális zárás részeként. Zárásnak mindenképp nagyon érdekes megoldások vannak benne, egyedül a végén a zajokat nem értem, mit szolgálnának.
Összességében meg vagyok lepődve. Egyrészt hatalmas a korong, ezt meg kell mondani. Vannak hibái, pl. a kiejtés, néha egy kicsit túl progosodott zene, de alapjában büszke vagyok arra, hogy magyarhonból származnak, és egyre közelebb kerülnek a külföldi elismertséghez. A Raven's Nest album sokszínűre sikeredett, egyedire, kicsit néha még a filmes érzés is benne van, de ugyanígy becsap a dallamos és brutálisabb metalzene is. Egyetlen dolog van, ami nagyon zavar: azok a bizonyos részek, amelyeket írtam, s nagyon hasonlítanak más dalokra. Ez viszont bőven javítható lesz az elkövetkezendő lemezeken.

Értékelés: 85%

Ad Astra - No Contact

2009-10-09T18:00:00.000+02:00

Előadó: Ad Astra
Album: No Contact
Stílus: Progressive Metal
2006
Szerzői kiadás

Először - mily meglepő - egy barátomtól hallotam az Ad Astra zenekarról, akik akkor épp az Emergenza tehetségkutató versenyre készültek rendületlenül. A zenekar még 1999-ben alakult, de az első demo-t csak 2004-ben adták ki, majd 2005-ben előrukkoltak az Idegen Arcok EP-vel is. Jó kis album volt az, rendkívül fantáziadús power metal progressive elemekkel. Majd jött a változtatás: magyarról angolra, és megjelent az első angol promo lemez is, a No Contact, amely az Idegen Arcok három dalát tartalmazza - természetesen angol nyelven.
A Nincs Kapcsolat angol nyelvű megfelelőjével, a No Contact-tel indul a lemez, amely egy kicsit funkys beütésű gitártémával indul, majd inkább sötétebb témákra emlékeztető basszus tör elő, majd a gitárok is követik benne. Nem csupán riffelgetésről van szó: rengeteg váltás, riff is előkerül. Morvai Csaba nem rossz énekes, viszont kicsit az éneklését bizonytalannak érzem. Erdélyi Péter és Spala Márk pedig rendkívül jó gitártémákat játszanak: hol magasabb hangon riffelgetnek, hol mélyebben, hol szólók, hol meghúzódnak. Ami nagyon tetszik, az a basszusgitár gyakori előtérbe kerülése: Erdélyi Csaba bár nem nagyon bonyolult, de annál jobb témákat penget.
Ezt a Hullámsír megfelelője, a Waves követi. Dobtémájában nagyon jó darab, rendkívül sok blastbeat, illetve váltás, Kliment Márton játéka emlékeztet Gene Hoglan és Lars Ulrich dobolására egyben - így, összegyúrva a két stílusa. Az énektéma jónak mondható, a kórus viszont kicsit túlságosan hasonlít a vokálhoz, így nem teljesen lehet megkülönböztetni őket. A gyors váltások, basszusjáték itt inkább Dream Theaterre emlékeztetnek. A gitártémák is jók, nagyon tetszik ez a féle megoldás.
A rövidke promo záró dala pedig az Egy Perc Csend, a One Minute Silence. Balladikusabb hangvételű dal, rendkívül jó gitárjátékkal, itt még Morvai Csaba énekes hangját se tartom bizonytalannak. A basszustéma is jól el lett találva. Nehéz eldönteni, de ez a legjobb dal a promoról.
Mivel ez csak egy néhányszámos promócionális kiadás, elég nehéz értékelni. Az angol szövegek a magyarhoz viszonyítva jól lettek lefordítva, majdnem minden a helyén van, egyedül kicsit az énektémát találom néhol bizonytalannak, a felvétel minősége és keverése is nagyon a helyén van. Sajnos beszerezni is nehéz ezeket az anyagokat, s talán ezek húzzák le legjobban az értékelést, és természetesen az, hogy nagyon rövid a játékidő. Mondva csinált okok, tudom ...

Értékelés: 81%

Mastodon - Blood Mountain

2009-10-09T14:00:00.001+02:00

Előadó: Mastodon
Album: Blood Ocean
Stílus: Death/Technical Metal
2006
Warner Records

A zeneipart évek óta a semmitmondó, monoton, divatkövető tücctüccerek, dídzsék és egyéb förtelmes személyek uralják, akiket leginkább a zenei nagyhatalom, az MTV ültetett láthatatlan trónjukba, és nem igazán akarnak mozdulni onnan. Az ember, pedig, mint a jó birka, magától követi a hasonló trendeket, imád minden szart, illetve minden jót híggá tesz, így csak az igen nagy, divatrétegnek felkínálva az adott zenét. Az MTV uralma sajnos megdönthetetlennek tűnik, de néha az emberi ízlésvilág felülkerekedik a zeneipar diktátorának akaratán, s a megemészthetetlen idiotizmuson kívül egy-egy hallgathatónak is nevezhető zene kerül a terítékre, engedve a lázongó nép akaratának. Ilyen volt a kilencvenes évek elején a Nirvana. Ki ne emlékezne rájuk? Végül viszont őket is elsodorta az MTV gerjesztett divathullám. A mostani évtizedben pedig, a rengeteg kudarc után, felbukkant a Mastodon, a maga technikás death/core stílusával, és egyelőre úgy védelmezi az ízlést az MTV vizein, mint Eger védte a királyi Magyarországot a XVI. században.
Nem volt viszont ez mindig így: hihetetlen, de tulajdonképpen csak a harmadik nagylemeze a Blood Mountain a világ egyelőre egyik legismertebb metalzenekarának. Én magam is meglepődtem rajta párszor, de a többi nagyobb kiadás csupán EP, még akkor is, ha például a Call of the Mastodon egészen hosszúra sikeredett. Visszatérve az eredeti lemezhez: bár progresszív jelzővel általánosságban nem illetném, azért a technical death metal szintet hozza, valamennyi core elemmel benne.
A The Wolf Is Loose erőteljesen robban be, kis core-os gitártémákkal, lazább ordibálással, vokállal - ez ugyanis azért éneknek nem nevezhető -, és egy rendkívül jó dobossal. Brann Dailor fantáziadús dobos, technikás, de brutális is, igen sokféle dobolást bemutat a lemezen, a core-tól a gyors progresszívig.
A Crystal Skull egy újabb gyors téma, a gitárok kicsit The Black Dahlia Murderre emlékeztetnek, ezáltal deathcore-ra. Az egész zenére jellemző, hogy rengeteg az instrumentális rész, és kevés az, amikor vokál is van.
A harmadik szám, a Sleeping Giant egy lassabb témával, gitárjátékkal kezdődik, egy kis keleties gonghangzással, illetve kicsit Dream Theater szerű hangszeres játékkal.
A Capillarian Crest is folytatja ezt a hangszeres technikusságot, bár kicsit több a durvább elem benne. Sajnos a zenére a death metal annyira nem jellemző már, de azért a technikai részek néhol emlékeztetnek a stílusra, illetve a vokál is.
Az ötödik dal a Circle Of Cysquatch. A legidegesítőbb része az albumnak, torzított vokállal, amitől a falnak lehet simán menni. A zene monotonná vált ezen a részen már, illetve kevés újdonságot mutat, s a brutalitása sem emlékeztet egyáltalán az indító nótára.
A Bladecatcher az első instrumentális darab az albumon, funkys gitárszólóval indítva, majd bedurvulva, egy újabb idegesítő témát a hallgató elé tárva. Különböző hangeffektszerűségek lepik el a levegőt, amelyek - az előző nótához hasonlóan - rendkívül idegesítőek. A gitárjáték néhány riffre és dallamra épül, nem épp túl változatos.
Ezt a Colony Of Birchmen követi, heavy metalos riffelgetéssel indul, majd vokál követi, illetve a végén gitárszóló zárja.
A Hunters Of The Sky egy újabb lassú téma, akkordpengetéssel és dobkísérettel indulva, végül kicsit bedurvul az egész. A dobtémából sajnos nem sokat lehet hallani, mintha kicsit elrontották volna a dalnak a felvételét - amit úgy, alapjából kétlek. Néha az az érzésem, hogy tényleg egészen szegényes a gitártéma.
A kilencedik nóta a Hand Of Stone. Majdnem olyan mint a többi, a dobolás is kezd egy kicsit monotonná válni. Amit én hiányolok a zenéből, a progresszíves váltás, az, hogy ne csak egyetlen monoton témát játszanak végig, illetve a dallamosság. A gitárjáték jó, de unalmas. A dobolás is hosszútávon. A vokál hozza a minimumot. Egyedül az a kicsi fantázia hiányzik az egészből.
A This Mortal Soil akusztikus betéttel, és elektromos, lágy szólózással indul. Egy kicsit Fates Warningos téma, pontosan addig, míg be nem durvul, ugyanis akkor egy brutális coretémáról van már szó. Talán az a kis váltás itt előjön, a dal végéig fokozatosan lesz egyre durvább a dal.
Az utolsó előtti dal, a Siberian Divide is néhány akusztikus akkordra épített elektromos gitárzenével indul, illetve kis elektronika felütéssel.
A zárótéma, a Pendulous Skin egy újabb instrumentális darab. Lassabb féle, kicsit progresszív zárónótának tűnik.
Igazából nem ennyire rossz ez a Mastodon, de eléggé monoton, és unalmas hosszútávon. Vannak/lennének rendkívül jó témáik, megmozdulásaik, illetve nem is baj, hogy egy ilyen zenekar képviseli a metalzenét a mainstream-ben - lehetne sokkal rosszabb is. Érdemes egyszer legalább meghallgatni, bár nem fogja a világot felforgatni, azok a bizonyos motívumok megérdemelnek egy hallgatást.

Értékelés: 82%

Jordan Rudess - Notes on a Dream

2009-10-09T10:00:00.000+02:00

Előadó: Jordan Rudess
Album: Notes on a dream
Stílus: Instrumental "rock"
2009
Magna Carta Records

Furcsa erről a lemezről épp a Crusade of Metal oldalán olvasni, ezt bevallom, viszont mindenképp meg van a maga helye: Jordan Rudess, mint a méltán híres Dream Theater zenekar billentyű-Gandalfa (nagyrészt) átdolgozás lemezéről van szó, amit talán már a kiadvány címe is előrevetít.
Jordan Rudess olyasfajta személyiség, akit vagy gyűlölnek, vagy kedvelnek, de azt nem lehet elmondani róla, hogy fantáziátlan - néha talán túlságosan is az, ezt bizonyítja ezen lemez. Nem fogok egyesével végigmenni a dalokon, ugyanis felesleges: ismert DT dalok egyetlen szál klasszikus zongorára átírva, megspékelve egy kis Rudess-féle ujjfacsaróan gyors játékkal. És, ha már itt tartunk: talán ez a lemez egyik legnagyobb gyengepontja. Az utóbbi időben sokszor bírálták Jordant amiatt, hogy a szólói inkább a gyorsaságra és a minél furcsább hangokra épülnek, aminek van is igazsága. Persze, vannak itt elfogadható és nagyon is szerethető átdolgozások is. Az Another Day sok részében teljesen más képet fest le a dalról, mint ahogy a Kevin Moore-os korában megszületett. Vagy a The Spirit Carries On lelassított, technikásabb témája is kiemelkedik a lemezről.
Akkor, mi is a baj? Gyakorlatilag csak az, hogy olyan, mintha Jordan Rudess válogatott zongoraszólóit szedte volna össze a tíz éves DT-s pályafutásából. Kevés újat mutat, a Jordan Rudess kritizálók számára pedig adja tovább a lovat. Hiába a három eredeti szerzemény, ha nem emeli ki semmi őket a többi közül.
Viszont pozitív, hogy egyetlen torzított szintihang se szólal meg.

Értékelés: 75%

Behemoth - The Apostasy

2009-10-08T18:21:00.003+02:00

Előadó: Behemoth
Album: The Apostasy
Stílus: Death/Blackened Death Metal
2007
Regain Records

Szinte biztos vagyok benne hogy azok akik a Behemoth régebbi anyagait szeretik (Grom, Sventevith) nem igazán fogják kedvelni ezt az albumot. Hogy miért is? A zenekar egyre inkább az emészthetőbb death metal felé veszi az irányt minde egyes albumával, elhagyva a "kvlt" black hangzást.
Első és leginkább érzékelhető dolog az a brutális hangzás, nem a hangminőség(erről késöbb) hanem a riffek/Inferno dobja, és Nergal hörgése. Ennek ellenére az album egyszer sem válik unalmassá. Próbáltak egy kis melódiát is belevinni (amennyire ilyen death metalba lehet) és jól is sikerült. Ami még szembetűnik: Nergal hangja nincs 48 le layerezve minden mondatánál. 1 Nergal is eléggé érdekfeszítő tud lenni, viszont ha bejön a maradék 47 még ha 1 másodpercre is... Ennélkül sokkal természetesebben hangzik az egész. Inferno hozza a szokásos formáját, brutálisan technikás dobos, ezt eddig is tudtuk. A solok jól meg vannak írva, nem szorítják háttérbe a zenét, de nem is vesznek el benne. A gitárjáték tiszta és erőteljes, amilyennek szerintem minden death metal albumba kéne hogy legyen. Kiemelném még Warrel Dane (Nevermore) vendégszereplését az Inner Sanctum dalban.
Most pedig jöjjenek a hátrányok: mint már feljebb említettem, a hangminőséggel (konkrétabban a maszterializálással) nem vagyok teljesen megelégedve. Sajnos a basszusgitár hangja nagyon háttérbe van szorítva, szinte mintha ott se lenne, alig-alig hallani, inkább a riffek hátteréül szolgál. A dob egy picivel lejjebb lett keverve és nem szól olyan erőteljesen.
Mindenkinek ajánlanám az albumot aki szereti a technikás death metalt, szerintem az elmúlt évek egyik legjobb Behemoth albuma.

Értékelés: 92%

Within Temptation - The Heart of Everything

2009-10-08T14:00:00.001+02:00

Előadó: Within Temptation
Album: The Heart of Everything
Stílus: Gothic/Symphonic Metal
2007
Roadrunner Records

A Within Temptation sose tartozott se a legjobb, se a legrosszabb gothic/symphonic zenekarok közé. Viszont mindig is egyedi volt: nem vett el témákat a Nightwishtől, se az Evanescence-től. Robert Westerholt zenei agyszüleménye a barátnőjével, Sharon den Adel-lel kiegészítve egy szép, nem operatikus, de rendkívül magashangú énektémájú zenekar lett. Rengeteg tagcsere volt a WT történetében, mire elnyerte a mai formáját, s egy kicsit a kiadott lemezekkel a minőség is csökkenni látszott. Az előző lemez, a The Silent Force már inkább szimfonikus heavy metal volt, és csak szövegeiben emlékeztetett a gótika mélabússágára. Egy gyermek, és évek hallgatása után 2007 elején a mainstream felkarolta az első kislemezét az új albumnak, a The Heart of Everything-nek: és ezzel elkezdte hódító útját a világ divatzenéjében (újra) a gothic metal. A What Have You Done egész egyszerűen egy Evanescence koppintás lett. Mit tettetek?! De ne rohanjunk előre...
A nyitó dalnál, a The Howlingnál is érződik, hogy a THoE egy sokkal sötétebb, darkosabb témájú lemez. Egészen mélyre hangolt gitárok, brutálisan szóló dobok. A lemezborító engem egy kicsit meg is ijesztett: sötét színek használata, borult ég, furcsán néző néni. Mi kell még egy igazi gothic albumhoz? Sharon kicsit kevesebbet énekel, míg több a szimfonikus betét. Igen, ez kell.
Ezt követi a már említett dal, a What Have You Done? Keith Caputo vendégéneklésével. Ez tényleg egy Evanescence utánzat, struktúrájában, felépítésében. Bár a klipjei jók, és azt se tudnám eldönteni, melyik nő szebb benne, de ha nem tudnám, hogy egy Within Temptation, azt mondanám, hogy az Evanescence énekenője megtanult énekelni. Akkor petéztem le igazából, mikor a Viva-n főműsoridőben megláttam. Nem fémforgácsban, vagy hasonlóban. Főműsoridőben.
A harmadik szám a Frozen, riffel és szimfonikus betéttel, majd Sharon énekével kezdődik. Egy kicsivel több az ének benne, mint az előző dalokban, témája is sokkal lassabb, változatosabb. Balladikus jellegű darab, nem a legrosszabb a lemezen.
A Our Solemn Hour érdekesen, kántáláshoz hasonlító énektémával indul, majd később kórusban is folytatódik. Teljesen olyan, mintha valami keresztény imának a bevezetője lenne. Sharon hangját pedig a refrénben kórus követi, ami egyébként eléggé fülbemászó. A hangszeres játék a háttérbe szorult, a gitár inkább csak riffelget, a dob pedig csak halkan adja a ritmust.
Az ötödik a címadó dal: The Heart Of Everything is folytatja a kórusrészt, de később már elhagyja, majd durvul a zene. Az első meglepetés itt van: aki még nem hallotta Sharont nem magasan énekelni, most megteheti: az első része az Ice Queen akusztikus verziójában megismert, mélyebb Sharon témával indít, és csak később, a refrénnél fog újra magasan énekelni. A szintetizátor lassan, de biztosan szól a háttérben, míg a gitárok játszák a rájuk rótt néhány riffet.
A hatodik dal, a Hand Of Sorrow zongorával, akusztikus gitárral, és hegedűvel indul, majd filmzeneszerűen bedurvul, és szintén filmzeneszerű hegedűszó vezeti a dallamot. Sharon éneke itt eléggé fantáziátlan. Néhány váltáson kívül viszont egyetlen érdekes dolog sincs a dalban
A The Cross trillázással kezdődik, majd kis gitártémával, és hangeffekttel folytatódik. A dobtéma igen szegényes, illetve azok a bizonyos effektek is igen irritálóak tudnak lenni, mintha beakadt volna a lemez.
A nyolcadik téma, a Final Destination is a már megismert mélyebb énekkel kezdődik. Rengeteg hegedű van benne, az refrén egészen fülbemászó, a dob is brutálisan szól a zenéhez képest.
Az igazi nagy baj a WT zenéjében, hogy nem túl sok gitárt alkalmaznak, általában csak riffelgetnek, aláfestenek, de sose szólóznak, illetve sose kiemelkedőek. A kilencedik dal, az All I Need lágyan, gitárral majd énekkel indít. Ez is egy lassabb, kommerszebb, eladhatóbb dal, rengeteg hegedűvel, balladikus dobokkal és hangszerekkel.
Az utolsó előtti dal, a The Truth Beneath The Rose egész hosszúra sikerült. Több, mint 7 perces, rendkívül szimfonikus jellegű, újra sok kórusszerű refrénnel és váltásokkal. Sharon hangja itt már kicsit kezd idegesítő lenni, legalábbis a magas - a mély az egészen jó lenne hosszútávon is, szexi, mondhatnánk - a gitár pedig ugyanazt a riffet játsza végig, amit az elején elkezd.
A záró téma a Forgiven mintha egy koncepció végét jelentené: az egész, zaklatott, felháborodott hangú lemez után mintha megbocsátásért könyörögne, s éppen ezért zongorával, énekkel indul, és nem is fog bedurvulni. Kicsit olyan, mint a Evanescence féle My Immortal, én vártam az eredeti WT megoldást, amit az Our Farewell-ben lehetett hallani. Érdekes lezárása az albumnak.
Nem is tudom, alapjában azért tetszik az album. A stílust hozza, hallgatható, élvezhető, néha ugyan a hangszerelés monoton, illetve nagyon eladhatónak készült, de nem rossz lemez. Nekem jobban tetszik, mint az előző, bár a Mother Earth és az annál korábbiak szintjét nem üti továbbra sem. Kicsit kísérletezős Within Temptation, a zene sokadik Faustja, aki eladta a lelkét az ördögnek, mert azt hitte, attól jobb zene lesz. Remélem hamar visszatérnek a helyes ösvényre, és nem örök kárhozat a fizetségük.

Értékelés: 75%

Leprechaun - The Ultimate Dance

2009-10-08T10:00:00.000+02:00

Előadó: Leprechaun
Album: The Ultimate Dance
Stílus: Folk/Power Metal
2004
Szerzői kiadás

Én nagyon szeretem s szerettem az Elvenking-et, illetve annak az egy legfontosabb mozgatóelemét, Damnagorast. Miután kilépett a zenekarból, újraalapította az Elvenkinget, csak saját elképzelései alapján. Meghagyta a folk metal stílust, illetve a vidám, dallamos motívumokat, gitárt fogott a kezébe, maga mellé fogadta Enrico Fabris dobost, Isabella Tuni billentyűst (aki egyébként a The Winter Wake albumon az Elvenkingtől vokálozik is), és Francesco Bucci basszusgitárost. A név egyébként az ír mondanivilágból származik, így nem is olyan meglepő, hogy már az első dalban rengeteg hegedűvel fogunk találkozni. A Leprechaun meghagyta azt, ami a Heathenreel korában jó volt az Elvenkingben, illetve hozzáadta a dobos black metal tapasztalatait, és a női vokált - mintha ez utóbbi nem lenne az Elvenkingben.
A Rook Black Crow, ahogy már mondtam, íres hegedűvel, kelta motívummal indul. Sajnos a felvétel minősége elég rossz, ugyanis egy demoról van szó. A gitárok kicsit lejjebb hangoltak, mint az Elvenking esetében, a dobok viszont sokkal profibbak: fantáziadúsabb, több blastbeattel és rövid szünetekkel. Rengetegszer szólal meg az akusztikus gitár is.
Ezt a The Ultimate Dance követi, ami szintén íres beütésű nóta, a dobtémája kevésbé fantáziadús, inkább tempósabb power metal téma, egy kis hegedűvel, és akusztikus gitárokkal megtűzdelve. Rendkívüli módon Elvenkingre emlékeztető darab ez, nem rossz, de nem is a legjobb a lemezen.
A The Comet is Elvenking témával indul: gyors dobtéma, riffelgetős gitárok, vezető hegedű motívum, és Elvenkinges váltások. Itt még Damnagorasnak sajnos nincs olyan jó hangja, így kicsit motyogásnak tűnik a szöveg. Van egy furcsa átvezető rész, amikor elektronikus dobhangzás van, hozzá egyszerű akusztikus gitár akkord, és egy riff. Ez nagyon emlékeztet valami latin pop dal motívumára.
A negyedik dal, a Rusalka a legjobb szerzemény a lemezen. Damnagoras és Isabella Tuni duettje nagyon is jó, kár, hogy nem eköré a két hang köré építették az egész lemezt. A verze dallamvonala is nagyon fülbemászó, a dobtéma egészen változatos, vagyis pontosabban nagyon. Egyedül a gitárok kerülnek egy kicsit furcsán háttérbe. Az biztos, hogy ez a dal elviszi magával az egész lemezt.
A következő nóta megint hegedűvel indul. A Knockgrafton-on nagyon hallatszik sajnos, hogy túlságosan is Elvenking sémákra építették a dalokat. A refrénje ennek egyébként nagyon fülbemászó, a hegedű se túl rossz, viszont egy-két ponton úgy éreztem, mintha nagyon félrefogtak volna. A hörgéshez hasonlító szövegek, illetve a dal végefele durvuló zene nem teljesen illik a képbe, még ha nem is rossz elgondolás.
Az utolsó előtti dal, a The Elements' Weaving fuvolával kezdődik, majd egy váltás után középtempósan folytatja. Igazából nem túl különleges nóta, tipikusan power metal darab, remek dobokkal, kevés folk elemmel.
Az utolsó, záró darab végül pedig megint egy folkosabb szám. A The Violin and the Nightingale hegedűvel indul, majd Damnagoras kicsit népiesen is énekel, néhol pedig tényleg egy összeverődött csürhe hangjához hasonlító kórustéma is bejön. A refrénje nagyon fülbemászó, rengeteg akusztikus és elektromos gitártémával, illetve aláfestő hegedűszóval. Jó befejezése a demonak.
A Leprechaun inkább azt a vonalat képviseli zeneileg, amit talán az új Elvenking fog: kicsit sötétebbnek tűnő témák, lejjebb hangult gitárok, s fontos szerep a dobnak. Sajnálom, hogy Tuni csak egy dal erejéig énekelt együtt Damnagorassal, tényleg nagyot dobna rajta, ha az egész zenekar női-férfi ének váltakozásából állna. A minősége se éppen a legjobb, viszont el lehet róla mondani, hogy vannak egyedi és jó motívumai is a lemeznek. Összességében egy vidám s élvezhető lemez, és reméljük, hamarosan jön egy teljes hosszú korong is.

Értékelés: 80%

Dalriada - Kikelet

2009-10-07T18:00:00.000+02:00

Előadó: Dalriada
Album: Kikelet
Stílus: Folk/Epic Metal
2007
Hammer Records

A valaha Echo of Dalriadaként ismert zenekarnak egy demo és két stúdióalbum után végre megjelent a harmadik lemeze is Kikelet címmel. A zenekar leginkább a magyar népzenéből, illetve a magyar szépirodalomból táplálkozó gyökerei miatt ismert - gondoljunk csak a Fergeteg album Népdal számára, vagy Arany János verseinek megzenésítésére -, s ezt most se cáfolják meg. Sőt, hogy biztosabb legyen a folkosabb hatás, a zenekar felkérte Fajkusz Atilla hegedűművészt, hogy a vonósrészeket feljátssza az új albumra, ami egy rendkívül jó ötlet volt, a népiessége sokkal jobban kiüt így a lemeznek, s újult erővel indult meg, hogy magasabbra helyezze azt a bizonyos lécet, amit még ők maguk a Jégbontó című lemezzel állítottak fel. Hogy sikerült-e? Ha tovább olvasol, megtudod!
A nyitódal, a Búcsúzó azonnal az új hangszer, a hegedű berobbanásával kezd. Ez a nóta egy kuruc bujdosódal alapjaira íródott, így igen erőteljes a népies vonulata. Rieckmann Tadeusz dobos mintha egy kicsit több extreme metalt hallgatott volna az utóbbi időben, ugyanis a dobtéma szinte alig változik, állandó jelleggel egy gyors lábdob és cin témára épül. Egyébként ez - számomra érthetetlen módon - az egész albumon végigkísér, és nem túl sok fantázia van az új lemez dobtémáiban.
A folytatás, a címadó dal, a Kikelet folytatja tovább azt a tempót, amit a nyitószám már megkezdett. Binder Laura éneke van előtérben, s - ahogy a Dalriada zenéjében már megszokhattuk - a hangszerek igazából a háttérben maradnak, ritkán kerül szólóra sor, illetve megy túl az akkordpengetésen. Egyedül a Wales-i Bárdok dalciklusnál volt jellemző a zenekarra a hosszú, virtuóz jellegű zenélés.
Korábban is tudhattuk, hogy a Dalriada nem mindig hagyatkozik a dalok felépítésében a sablonokra, és a jól bejáratott témákra. A harmadik dal, a Vándor-Fohász népdalos, női énektémája és kísérő hegedűje után egy szokványosnak közel sem nevezhető refrén következik, amit főleg a férfi hangok éneklik Ficzek András vezetésével. Ilyen megoldást nagyon ritkán hallok, és azt kell mondjam, hihetetlenül jól sikerült, és rendkívül eredeti. Egyedül az őrült módjára vert dobok, illetve a refrénbe bele nem illő heavy metal sikolyhoz hasonlító ének nem tetszik benne, amúgy egy rendkívül precízen felépített dal.
Ezt a Táltosének követi, amelynek zongoratémája nagyon nagyon hasonlít a második dal, a Kikelet szintitémájára, illetve az éneke is hasonló, kicsit olyan, mintha kiegészítenék egymást, viszont a refrénje ennek is elég egyedi. Eddig a pontig kicsit hiányolom a csupán férfi énektémákat, például a Jégbontó Téli Ének dala is amiatt lett olyan különleges. Binder Laura jó, mint népdalénekesnő, de ahogy egyre haladunk az albumon, egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ehhez a folk metal stílushoz nem illik.
Viszont ez a népdal tudása a következő dalban jól jön, ugyanis a Néma Harangok erőteljesen népdalokból vett énektémákra épül. Az igazán jó rész benne a dal közepén lévő férfi/női éneklés. Tadeusz továbbra is eszetlenül veri a dobokat, nem nagyon találok benne semmi ésszerűséget. És ez zavaró, ugyanis a korábbi albumokon egy változatos, már-már progresszíven váltakozó dobolást hallhattunk, itt pedig néhány ütemre épül az egész, illetve rendezetlenül, nem túl szisztematikusan jönnek a cin témák is.
A hatodik dal, a Szentföld heavy metalos beütéssel, riffezgetéssel kezdődik, illetve gyors dobtémával, majd hegedű szólal meg. Azért itt nem üt akkorát a vonás hangszer, ugyanis szinte elbújik a többi hangszer dübörgése mögött, viszont lesz néhány jelentősebb 'önzőzés' is, ugyanis a billentyű és a gitár is központba kerül az átvezető részeknél, és végre Ficzek András is énekel. Csak ne lenne annyira bizonytalan.
Ezt követi a Tűzhozó, amely egy gyorsított Wales-i Bárdok témára emlékeztető billentyűssel indul. A verzéje rendkívül egyszerű, női énekre épül, igazából ennek a dalnak is a refrénmegoldásai jók, illetve nem sokkal a második perc előtt a másodpercnyi megszakítások fokozzák az egészet. Hogy tovább fokozzuk az első demolemezükre való utalást, a két és feledik percnél csemballóra emlékeztető hangmodulra vált Kurz András, a billentyűs, ami már a Wales-i Bárdoknál is megjelent.
A nyolcadik dal a leghosszabb az albumon. Az átlag 4 és fél perces számok között a több, mint 7 perces A Tavasz Dala igen kirí. Ez az egyetlen dal, amelynek a dalindítása emlékeztet valamelyest az Ensiferumra. Megjelennek a szövegben a tipikus magyar motívumok: rabság/szabadság, sólyom. Tadeusz továbbra is kicsit erősebben dobol, mint amit a dal megkövetelne, ugyanis egy alapjában lassú témájú nótához gyors ritmust diktál.
A kilencedik, záró dal pedig a Jégbontón hallott, megzenésített Arany János vers, a Szondi Két Apródjának folytatása. Zeneileg pedig néhány ponton követi az első részét, de egyébként a Dalriadatól a Wales-i Bárdok ciklusban megszokott módon kapcsolódnak egymáshoz a dalok. Tadeusz dobolásánál pedig most éreztem igazán, hogy elvesztette az ütemet, és a dobtéma - amely kivételesen illene a dalhoz - egy ütemmel előrébb van, mint a többi hangszer.
Igazi kettős érzést keltett bennem az album. Elsősorban sikerült néhány hibájukat kijavítani, például már nem kezdenek rendezetlenül énekhangokat váltogatni, így nem jön be rosszkor a hörgés, vagy nem vált pontatlanul a tiszta ének. Viszont helyette ott van a rendezetlensége a dobtémáknak.

Értékelés: 86%

Avantasia - Lost in Space Part I - II

2009-10-07T14:00:00.000+02:00

Előadó: Avantasia
Album: Lost in Space EP Part I - II
Stílus: Symphonic Power Metal
2007
Nuclear Blast

Az Avantasia az új évezred egyik power metal üdvöskéjének lett kikiáltva, majd két érdekes, és hallgatható lemez után az eredetileg Edguy énekes Tobias Sammet kijelentette, nem lesz több Avantasia anyag. 2006 decemberében pedig kijelentette, hogy a következő nyárra kész lesz a harmadik Avantasia lemez, a The Scarecrow. A lemez végül jövő januárra lett kiírva, de a csalódott rajongókra is gondolt Tobias. A nagylemez helyett két EP-t - pontosabban lehetne Single-nek is mondani - dobott piacra. Mindkettő a Lost in Space dal kislemezének számít, csak két különböző verzió, de, itt a Crusade of Metalon egy lemeznek fogjuk tekinteni.
Az előző Avantasia albumokhoz képest a felállás is változott: négy helyett három állandó zenész, ugyanis Tobias időközben megtanult basszerozni, és átvette a szerepet is. A másik két zenész pedig Sascha Paeth ritmusgitáros, aki Luca Turilli szólóprojektjeiben is részt vett, és Eric Singer, korábbi KISS és Black Sabbath dobos. Miután hallottam a kiszivárogtatott Lost in Space dalt, őszintén szólva csalódtam az Avantasia-ban, így nem is vártam sokat a lemeztől. Végül, másodjára is csalódtam, de legalább most pozitívan.
A nyitó dal a Lost In Space. A legnagyobb bajom vele, hogy akármennyire fülbemászó, aranyos dal, ez mégiscsak emlékeztet az itthon annyira felkapott ("felkapott") rádiómetal stílusra, hogy az már fáj. Egy eléggé gay videoklip is készült hozzá, amiről nem szeretnék véleményt nyilvánítani. Rendkívül egyszerű basszustémára, ritmusgitárra (és felcsendülő gitárakkordra) és dobtémára épült. Túl sok változatosság nincs benne. Ami meg van, az se a legjobb: az elhangzó kisebb szintitéma ahelyett, hogy valami űrbelit (Space Metalt) mutatna, inkább egy kicsit bárgyúvá teszi a dalt. Mindenesetre egy ilyen dal után nálam reflexből megkongatják a vészharangot, hogy kezdi eladni magát a zenekar. Össze lehetne hasonlítani az új Elvenking-gel. Bár ők még mindig egyedibbek, és csak a tényleg kivételesen jó PR-nak köszönhető a hatalmas eladás.
A második dal a Lay All Your Love On Me, egy ABBA feldolgozás. Ez már azért inkább power metal nóta: pörgős dallam, cin-tam dobtéma, több szinti és gitár. Akármilyen hihetetlen, szerintem csonk nélkül felfért volna a korábban kiadott "A Metal Tribute to ABBA" lemezre is.
A harmadik dal az Another Angel Down. Ezt Tobias Jorn Landéval együtt énekli, és az egyik legjobb momentuma a lemeznek - vagy lemezeknek. Az Another Angel Downt akár tipikusan Avantasia dalnak is tekinthetnénk: gyors tempó, power metalos dobtéma, kicsit több riff és akkord, és szintitéma. Tobias hangja semmit sem változott a RocketRide-os Edguy album óta, ami nem is baj. Nem hiszem, hogy tovább kellene fejlődnie, így is sokszor hasonlítják Bruce Dickinsonhoz.
A következő az egyik személyes kedvencem. Ez egy sokkal inkább symphonic/epic téma, vonósokkal, Bob Catley-vel és Amanda Somervile háttérvokáljával. Rengeteg vonós van benne, tiszta zongora, és inkább énekközpontú darab. Az énekesek témájának váltakozása jól kiegyensúlyozott. Mivel igencsak a háttérbe szorultak, a gitár és dobtéma nem mondható túl komplikáltnak, de nem is dal, hiszen a fel-felcsendülő zongora, vonósátvezetők és énekdallamok jól kiegészítik az egyke gitárszólót a közepén. Az egész dalnak van egy felemelő hangulata, amely a legrosszabb kedvedben is erőt ad.
Ezután a Return to Avantasia című rövid, átvezető szimfonikus rész következik. Igazi dal értéke nincs, egyszerűen túl rövid ahhoz, hogy átvezető szerepen kívül legyen más értelme.
Az első lemez záró darabja a Ride The Sky, aminek vokáltémáját Eric Singer viszi. Erősen emlékeztet a 70'es évek hard rock témáira, de nem is baj, hiszen rendkívüli nosztalgikus értéke van. Sokan kérdezték már, de ez nem a Gamma Ray hasonló című dalának a feldolgozása, hanem a Lucifer's Friend-é. A gitárhangzás, és a szintitémák tipikusan azt a kort adják vissza, míg a vokál engem inkább már a nyolcvanas évek elejére emlékeztet. Természetesen Singeren kívül Tobias is kiveszi a részét belőle.
A második lemez újra a Lost in Space-szel indul, amiről már korábban beszéltem, így eme második lehetőséget inkább kihagynám. A második dal, a Promised Land, újra egy tipikusabban Avantasia darab. Zenekari kórussal, Michael Kiske és Jorn Lande vendégvokállal. Az énektéma mindenképp kiemelendő, bár zeneileg se utolsó dal, alapvetően gyors tempójú, de a közepén hirtelen lelassuló, majd újra gyorsuló dal. Ez is egy inkább epikusabb hangvételű dal, pedig se symphonic, se epic metal elemeket nem tartalmaz, csak üde és tiszta power metalt.
A harmadik dal Dancing With Tears In My Eyes, ami egy Ultravox feldolgozás. Ahogy az ABBA feldolgozásról se, erről se szeretnék sokat írni. Eléggé gyors tempójú dal, kicsit poposabb behatással, és háttérből hallható zongorával, kevésbé komplex gitártémákkal.
A következő téma a Scary Eye, szintén egy power metal téma. Az első verze kevésbé énekről szól, míg a prerefrén és a refrén dallamvonala nagyon ismerős. Ez is inkább power metal téma, egyszerűbb dobokkal, és inkább akkordokat pengető, felcsendülő gitárral.
Az utolsó előtti dal is egy feldolgozás, Freddy Mercury-tól az In My Defence. Zongora-ének duettel indul. Az eredeti dalnak teljesen megtartja a mondanivalóját, és Tobias Sammet előadásában sem találok semmi kifogásolni valót. A dob és gitártéma itt is eléggé háttérbe szorult, az egy szólón kívül inkább a vonósok és zongoratéma vezeti a dalt.
A lemezeket befejező darab pedig újra a Lost in Space - csak most akusztikus verzióban. Erre se pazarolnék túl sok szót, csak annyit, hogy az Edguyos Superheroes dal hasonló verziója sokkal jobb volt.
Összességében azért az új dalok egészen jók lettek. Bár ezek közül csak az Another Angel Down fog szerepelni a következő teljes Avantasia albumon, a különálló dalok is, mint a Promised Land vagy a The Story Ain't Over is elég jól sikerültek. Úgy tűnik, a Lost in Space egyszeri félresiklásnak tűnik. Kicsit kevesebb a szimfonikus és epic téma, ahogy Tobias mondta az egyik interjúban, de ne ítéljük meg az egész The Scarecrow lemezt, mikor eddig csak kettő dalt hallottunk a várható 11-ből. Az eddig megismert vendégzenészeket végignézve, talán mégiscsak fog durranni az az Avantasia album is. Az EP viszont eléggé kevés.

Értékelés: 71%

Sear Bliss - The Arcane Odyssey

2009-10-07T10:00:00.000+02:00

Előadó: Sear Bliss
Album: The Arcane Odyssey
Stílus: Extreme Black Metal
2007
Candlelight Records

A Sear Bliss üde színfoltot jelent kishazánkban: különleges, egyedi zenét játszanak, és nem oszlottak fel az első nagylemez után (lásd: Gire), miközben a külföldi zenehallgatók is elismerik azt, amit művelnek. A The Arcane Odyssey már a hatodik lemezük a sorban, és azt kell mondjam, ha így folytatják, hamar a legjobbak között találhatják magukat. Stílusukban keveredik a black metal a fúvósokkal, néhol pedig deathes, vagy esetleg blackened death stílusjegyek is észrevehetők. Nézzük sorban a dalokat:
A hatodik lemez, a The Arcane Odyssey a Blood on the Milky Way-jel kezdődik. Gyors, pörgős dobbal, könnyebb riffeket játszó gitárral indít. A dal bevezetését és az első versszakot ugyanaz a riff jellemzi, majd az átvezetőre fog egy kicsit lelassulni. Nagy András vokálja engem leginkább a Rotting Christ hörgősére, Sakis Tolis-ra emlékeztet. Igazából nem is tűnik eleinte különleges dalnak, de a hirtelen váltások, akusztikus gitárok, halkan felcsendülő, kicsit mélyhangú fúvósok teszik csak igazán egyedivé a Sear Bliss zenéjét. Eleinte beugrott a Dissection legutolsó lemeze, a Reinkaos is. A dal maga nem túl technikás, inkább brutális, egy-két remek váltással és hangszeres megoldással. Nekem kifejezetten a vége tetszik, ahol mintegy levezetőként egy teljes más, atmosztférikus, kicsit ambientes gitár-billentyűsjáték szólal meg.
Az A Deathly Illusion a második dal közepestempójú, akkordpengetős gitárrésszel indul, majd hirtelen berobban egy gyors váltással az első vokáltéma. Átvezetésnek pedig a már-már zseniálisan megírt fúvóstéma, ami szerintem nagyon el lett találva. Viszont valamit nagyon hiányolok a zenéből: a technikásabb, szólózósabb hangszeres játékot. Sajnos a basszusgitár egyáltalán nem is hallatszik, illetve a dob is alig észrevehető. Schönberger Zoltánt amúgy nem tartom rossz dobosnak, csak a dalban kicsit mintha elveszett volna. Egy érdekesség a dal végére: az ott használt riff emlékeztet a korai System of a Down gitármegoldásaira.
A harmadik dal a Lost and Not Found, ez már sokkal lassabb témájú, mint az előző kettő téma volt. Nagy András vokálja kicsit furcsán "remegős" benne, főképp akkor, mikor kitartja. A dal maga pedig újra egy változatos, váltásokat tartalmazó összetett nóta. Lemezmasterelési hibának tartom, hogy a két gitársávból csak az egyiket hallom jól, míg a másikat csak néha-néha, akkor is inkább zenei felütéseknél. A dal végén pedig, végre egy kis szólózást is lehet hallani.
A Thorns of Deception újra gyorsít a tempón. Ami meglepő volt, az a dobtéma, ugyanis kicsit technical death metalosnak éreztem a lábdob ütemváltását. Nagyon jó dalnak tartom, ugyanis nem csupán a dobtéma változott, hanem az egyik váltásnál a basszus is előtérbe került, és a fúvós is nagyon jókor hallatszik újra. A billentyűs aláfestés pedig a Devin Townsend-féle Strapping Young Lad-es "Wall of Sound" stílusra emlékeztet. Csupa jódolgok történtek a dalban.
Az ötödik dal a The Venomous Grace. Ez is egy lassú darab, inkább riffelgetős gitárral, és kevesebb lábdobbal mint az előző. Az akusztikus-váltás megintcsak Dissection-re emlékeztetett, de ezesetben inkább a Where Angels Lie Dead című dalra. Nagy András vokáltémája itt sokkal mélyebb, inkább hörgősebb, mint az előző dalokban, a fúvósokkal és a billentyűstémával együtt kicsit horrorfilmes hangulatot áraszt.
Ezt az Omen of Doom követi. Eleinte úgy éreztem, hogy gyorsabb nóta lesz - talán a dobok miatt -, de végül inkább egy középtempójú, viszont dobtémájában remekül változatos dalt hallhattam. A szólózó átvezetőket a fúvóstémák viszok továbbra is, illetve ezen kívül bizonyos részeken komikus, rajzfilmes érzetet ad a verzéknek is. A dal végefelé kicsit úgy éreztem, hogy a riffek kopottak, túlhasználtak már a dalban, ugyanis - a többi dalhoz képest - nem annyira változatos.
Az utolsó előtti dal a Somewhere, Rotting Christ-os, gyors indítással és folyamatos lassulással indul. A fúvósátvezetőre már teljesen lelassul a dal, majd hirtelen újra begyorsul. Az érdekes rész megintcsak a közepén kezdődik: hirtelen váltás után akusztikus gitártéma, zongora, csendes, mélabús fúvóshangszerek váltják egymást. A dal végéig ez a tempó nem változik, viszont egy igen tetszetős, már-már progresszíves gitárszólót is kapunk Neubrandt István és Kovács Péter gitárosoktól.
A lemez lezárása pedig egyszerűen teljesen zseniális: a Path to the Motherland magyaros, folkos témával indít, népi hangszereket felsorakoztatva, és rengeteg gyors, hirtelen váltással a metalosabb részekbe. Egyetlen dolog, ami zavar benne, az az, hogy a riffek nagyon hasonlítanak az előző dalok ritmusaira. A dal maga folyamatosan gyorsul, durvul a végére, így a váltásoknál egy kicsit meg is lepődik, olyan hirtelen történik minden.
Összességében lehet rosszakat mondani a lemezről: például a kevés technikusságot, a kicsit fantáziátlannak tűnő riffeket, de igazából felesleges, ugyanis az az egyediség, változatosság, amit a The Arcane Odyssey magában rejt, elfeledteti ezeket a dolgokat. A fúvós hangszerek használata az egyik legjobb megoldásuk, de az utolsó dal magyar folkossága is letaglózó. Kár, hogy a masterelést és a lemezminőséget kicsit gyengébbnek érzem, mint lehetne, mert ez a lemez ennél többet érdemel.

Értékelés: 88%

Nuclear Blast Allstars - Into the Light

2009-10-06T18:00:00.001+02:00

Előadó: Nuclear Blast Allstars
Album: Into the Light
Stílus: Power/Melodic Metal
2007
Nuclear Blast

Igen, már 20 éve bocsátja rendelkezésünkre a jobbnál jobb - és néhány rosszabb - zenét a Nuclear Blast kiadó. És ők maguk is tudják, hogy ez egy fontos évforduló: meg is lepik magukat - és természetesen a zenehallgatókat - egy különleges kiadással. Sőt, rögtön kettővel, ugyanis az Into the Light című album az Ikreknek elnevezett koncepció első része. A második darab az Out of the Dark lesz, valamikor 2007 második felében.
Az Into the Light nem egy szokványos gyűjtemény, illetve válogatás. Sokkal másabb: két részre van osztva, és ebből csak egyetlen része válogatás. A másik valami sokkal különlegesebb. A kiadónál is tudták, hogy nem elég összevágni a legsikeresebb nótákat, újat is kell mutatni ezen alkalomból. Ezért úgy döntöttek, felkérik a Rage zenekar zenészét és zeneszerzőjét, Victor Smolskit, hogy a válogatott énekesek számára írjon egyedi dalokat, amit majd a zenekarával játszanak fel az albumra.
És Victor jó munkát végzett: az összes énekesnek a saját személyiségére, karakterére írta a dalokat. Az indító dal, a Dirty Wings-et Tobias Sammet-tel énekeltette fel, az Edguy egoista vezérével. Pörgős, tempós felvezetője lett az albumnak, személy szerint azt mondom, még jobb is, mintha az eredeti Edguy felállással történt volna ez meg. A nóta Tobi érzelmes énekére épül, egyszerű, kicsit indulószerű, nagyon fülbemászó refrénnel.
A következő szám magával a Rage énekessel, Peter Wagnerrel lett elkövetve. Ez azért már sokkal sötétebb téma, kicsit technikásabb is, viszont a tempó, amit a nyitónóta diktált, megmaradt. Peter hangja sokkal rekedtesebb, kicsit dühösebb, mint Tobias-sé. A legnagyobb motívuma a dalnak a közepén lévő basszusszóló. Remek megmozdulás volt, kicsit meg is lepett. A Terrified egy szép példája annak, miért is különleges ez az album. (Ashgar comment: Főleg hogy hivatalos Rage szám )

Váltás után a Ruling the World című Tony Kakko-val felvett nóta jön. Tökéletesen érezhető Sonata Artica elemek, illetve az összetéveszthetetlen északi power metal stílusjegyek kísérik végig a dalt. Bár magam a Sonata Articát annyira nem kedvelem - pontosabban nem tartom a stílusa legegyedibb előadójának -, mégsincs miért panaszkodnom a Ruling the World után. A dalban kicsit több billentyűs volt, mint amit eddig megszoktunk, nekem nem is hiányoztak volna, de ha már ott van, nem vesszük ki.
A következő nóta a Death is Alive, Mats Levennel, a Therion énekesével. A Therion kissé progresszív hangzása itt is megvan, a szám zongorabevezetője, illetve a lassú beindulása egyértelműen a progresszív műfajok stílusjegyeit tartalmazza, illetve a vokálban egy kicsit Dream Theater-es beütést érzek. A refrén kicsit unalmas, illetve a hangszeres játék se túl fantáziadús, kicsit túlságosan is az énekre épül.
Az ötödik dal illik legkevésbé a képbe. Legalábbis ami a műfajt illeti. A Bloodsucker inkább egy thrash metal darab. Marcer Schirmer, a Destruction énekese lett most a vokalista. Én ezt tartom a legunalmasabb dalnak az albumon, de azért egész élvezhető. Kicsit monoton, illetve nem a legminőségibb thrashből származik.
Viszont a következő nóta annál érdekesebb: a Blind Guardian igen szimpatikus egyéniségével, Hansi Kürsch-sel készült a Slaves to the Desert nóta. Erős nóta, Hansi hangja szinte szétzúz mindent, ami a hangfalak közelében van, illetve a Hansi által használt különleges énektechnika is gyakorta kerül elő, így mintha egy kisebb kórus szólalna meg benne. Van egy nagyon cseppnyi elektronikus érzete is az egésznek, ami a Demons and Wizards -ra emlékeztet. Sőt, maga a nóta egy kicsit a Poor Man's Crusade-et juttatja eszembe. Középtempójú, tökéletes nóta ez.
Ezután újra pörgés következik: a Helloween énekesével, Andi Derissel egy kicsit a Dirty Wingshez hasonlító, kevésbé technikás, pörgős power metal számot írtak. A refrénje az A Perfect Day-nek is igen fülbemászó, viszont alapjában nagyon hasonlít a nyitónótához, megoldásaiban is, bár ennek a számnak a végén van egy kis gitárjáték is, amely megkülönbözteti tőle.
Bevallom, a következő nóta énekeséről eddig semmit se tudtam, így nem is nagyon tudtam hova tenni az Eternally lassan beindulú szólamait. Oddleif Stensland, a Communic nevű zenekar énekese se tűnt elsőre valami nagy tehetségnek. Sajnos a nóta egyetlen szólórészt kivéve nem sorolandó a legjobbak közé, ugyanis azt a részt kivéve elég monoton, unalmas, és szinte csak egy témát ismétel végig.
Ugye hogy maradhatna ki a Nuclear Blast aranytojástyúkot tojó tyúkja? Bár sokat kellett várni rá, de az Inner Sanctuary-ban végre előkerül a Nightwish, vagyis pontosabban, ami még maradt belőle. Marco Hietala, a zenekar férfiénekese szólal meg benne. Nem igazán szerettem sose a Nightwisht, és a férfiénektől most se igazán estem hanyatt, viszont a dal maga fülbemászó, és unalmasnak se mondható. Sok a modern elem benne, illetve lágyan a háttérben csengők, billentyűk szólalnak meg, kicsit varázslatossá téve az egész hangulatát.
A záró motívummal viszont személy szerint nem tudok mit tenni: tudtam, és természetesnek tartom, hogy egy olyan hangot, mint Tarja Turunnen nem lehet kihagyni - még akkor sem, ha már rég összeveszett a társaival, akik köszönetképp kidobták a Nightwishből. Viszont úgy érzem, ez egy erőltetett, utolsó fricska inkább a volt zenekarnak, ugyanis rendkívül hasonlít minden benne az eredeti Nightwish-re. Tarja kiejtése még egy kicsit idegesítő, bár aki volt Nightwish koncerten régebben, az tudhatja, hogy a stúdióalbumokon legalább próbálnak ügyelni az angolosságra, míg élőben tényleg nagyon idegesítően angoltalan. A dal maga középtempójú, néhány gyors váltással. Ez a leghosszabb dal, kicsit a végére untam is, a lassabb szólózás a végefelé pedig nem dobta fel szerintem.
Összegezve ezt a részét az albumnak, egyedül az utolsó nóta nem illik annyira bele a képbe, a többi viszont mind nagyon erős a maga stílusában, illetve a maga köreiben. Tarja Turunnent én Victor helyében kihagytam volna, illetve ha nem ő válogatta az énekeseit, akkor a kiadvány tervezőjének helyében. Helyette lett volna még néhány más, jobb énekes is. Kíváncsi vagyok, hogy bejönnek-e a sejtéseim, és az Out of the Dark valóban a sötétebb, black/death irányú bandáknak lesz-e a lemeze?
A második lemezre csak néhány mondatot szeretnék fecsérelni, ugyanis ez az a bizonyos válogatásos rész. A kiválasztott zenekarok a következők: Hammerfall, Helloween, Gotthard, After Forever, Ride the sky, Thunderstone, Threshold, Amorphis, Candlemass, Sirenia. Jó kis válogatást hoztak össze, viszont igazából - ha már a Helloween szerepelt a másik lemezen - őket ki lehetett volna hagyni, illetve az Amorphist és a Candlemass nem illik bele a főleg Power és Melodic metal profilú kiadásba, inkább - remélhetőleg - az Out of the Dark-ba illenének bele.
Mindent összevetve viszont szórakoztató album. Az első lemez hatalmas ötleten alapszik, amit sikeresen véghez is vittek.

Értékelés: 90%

Elvenking - Two Tragedy Poets

2009-10-06T17:33:00.003+02:00

Előadó: Elvenking
Album: Two Tragedy Poets
Stílus: Folk/Power Metal
2008
AFM Records

Miután az Elvenking a The Scythe-tal igencsak maga ellen fordította a régi, hardcore folk metal rajongóit, mondhatni, fejvesztve menekültek vissza a folk világába. Feltűnő védekező reakció volt, bármit is mondjanak, de lássuk be, annyira nem is probléma. Az előző, már említett című lemez hardcore/emo/poprock hatásai érdekes színt vittek magába a power metalba, de háttérbe szorították az Elvenkinget mindig is jelentő folk hatásokat. Már maga a kijelentés is meglepetés volt, miszerint a következő Elvenking album akusztikus lesz teljes egészében. Már más is megcsinálta a rockzenében, gondolok itt a Glass Hammer nevű progresszív rockformáció The Middle Earth Album nevű lemezére többek között, viszont az Elvenking hiperaktívan gyorsanpörgős power metal alapjaira érdekes ötlet volt - talán már egy picit a ló túloldala is. De probléma nincs: feladat megoldva, egész jól is vizsgázott, és lássuk be, akármennyire is fanyalgunk és szidjuk azt, ha egy zenekar újat alkot, szívünk mélyén ezt várjuk el. (Itt szeretném megjegyezni, hogy számomra érthetetlen az, hogy az emberek miért szidnak valamilyen zenekart akkor is, ha újat alkotott, és akkor is, ha megmaradt a régi kaptafájánál.)
Ha ránézünk a lemez borítójára, egy egyszerűen gyönyörű Hjule munkával találkozhatunk (Havancsák Gyula, ismerős?), amely véleményem szerint a gyönyörűen melankolikus The Winter Wake borítójával vetekszik (azt is Hjule csinálta). Persze, a köntös alatt rejlik az igazi érték, ezért nem is térnék ki túlzottan erre, és, igazi in medias res módon neki is állnék a dalok boncolásának.
Tehát, mint említettem, a Two Tragedy Poets egy akusztikusnak szánt lemez (és itt máris hibáztam, ugyanis a teljes címe a következő: "Two Tragedy Poets, and a Caravan of Weird Figures". Egyszerű, mi?), és ezt az ígéretet 90%-ban be is tartották. Szerencsére, nem teljesen, ugyanis a használt elektronikus effektek és hatások csak javítanak a dalok hangzásán, és megóvják a zenekart attól, hogy leessenek a már említett karavánszekeret húzó lovacskáról.
Nyitánynak itt egy igencsak furcsa hangzású, tábori hangulatú intro szerzemény, a The Caravan of Weird Figures. Egyszerű kis dalocska, amely pontos kötelességtudattal támasztja alá a cím előrevetítéseit, és, gyakorlatilag nem mond el semmit az elkövetkezendő háromnegyed óráról, ami még hátravan.
Majd hirtelen dobpergéssel indul az Another Awful Hobs Tale. A vezető gitármotívum máris elektromosan szól, míg a hegedű gyakorlatilag a megszokott módon, valahol az előtér és a háttér közt festi le a dal hangulatát. A The Scythe kicsit dühös, lemondó, haláli témáit most inkább a megmagyarázhatatlan vidámság váltotta fel, ami érződik is ezen az alkotáson. Túl sok váltásra nem kell számítani, gyakorlatilag ugyanaz az ütem van végig, és erősen vokálcentrikus.
A harmadik szám, a From Blood to Stone volt az első hivatalos kislemeze a dalnak. Az előzőhöz képest lényegesen lassabb, kimértebb, és több a hangszeres üresjárat és halk ének, ahol az akusztikus hangszerek igazán megmutathatják, milyen szépen is szólnak. Elvenkinget azért jó hallgatni, mert akkor is vidám és hangulatos zene, mikor éppen az emos-érvágós témákat játsszák, és ez igaznak látszik erre az albumra is eddig. Ezt pedig a nagyon fülbemászó, már-már popos énekdallamok teljesítik ki. Damnagoras nem volt soha rossz énekes, viszont érdemes tudni, hogy azokon a lemezeken, amin Damna énekelt, mindig a könnyű, spa-punkos énektémák voltak jellemzők. Egyébként, a dalra már több váltás jellemző, ritmikailag főleg.
A következő szám viszont kiemelkedően jó: aranyos, nem túl gyors, nem túl lassú, fülbemászó és különleges. Ez pedig az Ask a Silly Question. Régi felvétel hatású gitár és énektémával indul, és, mint megszokott, énektéma vezette darab ez is. Viszont ez most hiába fülbemászó, a tömegkórusával és a hirtelen témaváltásaival kiemelkedően jó darab és kicsit se populáris beütésű, amit a fickándozó hegedűszó, és a szomorú hangzású, rövid átvezetőkkel fűszereztek meg.
A következő, gyakorlatilag átvezető szám a She lives at dawn. Tulajdonképpen ennek a létezése is felesleges, érezhetően egy kitöltő, semmilyenes nótáról van szó, egy rosszul megírt balladáról, amit alig lehet sajnos érteni, olyan motyogva énekel Damnagoras. A dal felépítése egyetlen zongora és az énektéma, és később csatlakozik a szomorú hegedűszó. Számomra ez az igazi gyenge láncszem a lemezen, egyetlen jó pontja az, hogy a következő, személyes kedvencem vezeti fel.
Ami nem más, mint a The Winter Wake akusztikus átdolgozása. Már az eredeti dalt is imádtam, ez a verzió sokkal szebb, szívszorítóbb, mégis gyönyörűbb lett. Ugrálóbb basszustémája van, amit eddig nem is nagyon hallottam a lemezen, a dobjáték technikásabb, lágyabb, és az énektéma is át lett írva, egy apróbb bevezető szöveggel, míg a refrénhez sokkal jobban passzol az akusztikus környezet, főleg az utolsó, kibővítetthez. A végén már olyan is a dal egy picit, mint egy epikus győzelem az elemi erő felett.
Viszont, mielőtt túldícsérném, át is térek a folytatásra, ami pedig egy átdolgozás, méghozzá Belinda Carlisle-nek a Heaven is a Place on Earth Elvenkingesítése. Megmondom őszintén, kicsit megmosolyogtató, ugyanis eléggé csajos dalról van szó, viszont épp a hegedűs-zúzós gitáros átváltozása az, ami tetszetős benne. Ez az egyetlen dal egyébként, amely teljes mértékben elektronikus, tehát az akusztikus hangszerek inkább az aláfestést jelentik, és nem a vezérmotívumot. Nem rossz, egy mosolyt mindenképp megér, illetve többszöri meghallgatást is, de azért mindenképp furcsa, hogy nem túlságosan tértek el az eredeti sémától (ez egy kicsit el is gondolkodtat: a korai popzene volt ennyire rock-alapokra építve, vagy az Elvenking tért el ennyire a power metaltól?).
Ezt újra egy lassabb, balladikusabb, bandakórussal, Elvenkingesen szomorkodó dal követi, a My Own Spider's Web. Hasonlóan a She Lives At Dawn-hoz, pörgés nélküli, lassú ballada, amit a törzsi hatású dobok festenek alá, és az énekkel a hegedű vezeti, és akusztikus gitárok vezetnek át. Itt érződik leginkább, hogy Damnagoras egy kicsit túllőtt a célon, ugyanis a misztikusságot növelve, egyszerűen túl sokszor kezd neki a suttogós énekléshez, amit gyakorlatilag - sajnos - nem is lehet érteni.
Ezt viszont újra egy igazi Elvenkinges pörgős dal kísér, a Not My Final Song. Elég konstans tempójú dal, amit egy akusztikus gitártéma vezet és, és a hegedűt néha az elektromos gitárok segítik ki. A címéhez nagyon is illik a dal, hangulatilag árad belőle a küzdeniakarás, az akaraterő, és nem csak a végére beillesztett, beszélt rész miatt.
A Blackest of My Hearts követi, amely témában egy kicsit hasonló, csak lassabb, mint a Not My Final Song. Sokáig egyetlen dobalapra épül, és csak a dal vége felé kezd begyorsulni. Számomra nekem kicsit olyan ez a dal, mint valami harcbahívás, leginkább a dobvezette bevezető és levezető kerettémája miatt. Viszont kicsit hiányzik belőle az újdonság, ami talán az Two Tragedy Poets legnagyobb hibája: a Not My Final Song után már monotonná válik a lemez.
És itt következik az, ami csak bizonyos kiadásokon van: a The Wanderer szintén akusztikus átdolgozása. A szemfüles Elvenking rajongók már találhattak néhány éve egy videót a YouTube-on egy akusztikus előadásáról, így azok tudhatják, mire számítsanak, és elmondom, nem csalódnak. Nem rossz feldolgozás, viszont a The Wanderer hangulatilag sokkal jobb volt az eredeti verzióban, így csak egy dal a lemezről, semmi több. Hiányzik egy kicsit a The Winter Wake lemez fantasy-s hangulata a folkosság mellé.
Az eredeti záródal, ami nálam még nem az, az a Miss Conception. Furcsa, de nekem először a már azóta megszűnt magyar popzenekar, a Jamie Winchester & Hrutka Róbert jutott az eszembe róla, leginkább az egyszerű dobtémái miatt, és könnyedebb akusztikus gitártémái miatt, és természetesen a refrénje miatt. A dal második felét uraló, kicsit fura, musicales énektéma szerintem nem annyira illik a képbe, de ezzel együtt se mondanám rossz dalnak, de a refrén sokat dob rajta.
Az igazi záródal pedig egy - végre! - tényleg gyönyörű ballada, ami nincs túl misztifikálva. A My Little Moonban csak Damna, egy zongora, egy felcsapó hegedű és egy síró gitárszólam mossa le végleg az Elvenkingről azt a tévhitemet, hogy ők csak vigadva és táncolva tudnak sírni. Habár, csak emiatt nem érné meg a digipack, viszont minden más egyébbel nagyon jól zárja ezt az amúgy egész jó lemezt.
Összességében mondtam én erről a lemezről jót is, rosszat is, és bár alakítottam volna rajta, nagyon erőteljes Elvenking lemezről van szó, aminek az akusztikusság nem ártott túlságosan. Bár néhol már monoton, és van felesleges, kitöltő dala, a könnycsalogató The Winter Wake, a viccesen jó Heaven is a Place on Earth, az Ask a Silly Question és az igazi bőgető My Little Moon miatt megéri, ugyanis, bár vannak gyengébb pillanatai, nagyon is jó és különleges lemezről van szó. A 91 % megérdemelt, minden rossz szó ellenére is.

Értékelés: 91%

Punky Brüster - Cooked on Phonics

2009-10-06T12:00:00.001+02:00

Előadó: Punky Brüster
Album: Cooked on Phonics
Stílus: PunkRock Parody with Heavy Metal influences
1996
HevyDevy Records

Még jócskán egy dekáddal ezelőtt nem csupán a története miatt kajáltam volna meg ezt az albumot: tinédzserkorom kezdetén és derekán ugyanis éltem/haltam a punk és punkrock zenéért. Csak mára továbbtanulhat, mondhatjuk. Ma már inkább amiatt, amit mond és jelent. Ugyanis Devin Townsend paródiájában semmi metal nincs, csupán itt-ott véletlenül előkerül egy-egy durvább riff és váltás. Csupasz és tarajos punkzene az egész.
Egyébként a Cooked on Phonics egy remek koncepcióval rendelkező album: a története egy lengyel death metal zenekarról, és annak bűneiről szól, ugyanis a Cryptic Coroner nevű banda első - és utolsó - metal koncertjével kezdődik, ahol a feldühödött közönség lecsillapítása miatt igen hamar egy eladhatóbb, dallamosabb punkzenét kezdenek játszani. Ez a dal, a Recipe for Bait már tartalmazza mindazt, amivel az albumban fogunk találkozni: szarkasztikus humor, gúnyos narráció egy beszédhibás mesélőtől, illetve metal - helyett punkzene. A Recipe for Bait leginkább egy Green Day kopírozás, amire a zenekar beszélgetésének egy mondata is utal: "Think Green Day!" (Gondolj a Green Day-re!). A dalban erőteljesen kibukik a Cryptic Coroner-ből Punky Brüsterré vált zenekar célja és reménye, hogy a punkzenével majd jól megszedik magukat, és ezt a fordulatot inkább viccesnek tartják, mint komolynak.
A második dal, a Fake Punk is ugyanezt az elvet követi. Meg kell mondani, hogy én ezt tartom az egyik legjellegzetesebb paródiájának a stílusnak, illetve a legjobbnak. Sok maguk által igazi punknak tartott embert ől is hallottam, hogy mekkora egy nóta ez... Mintha nem hallották volna a szövegét, ugyanis még durvábban folytatja azt a tendenciát, hogy a punk semmi, de pénzt keresni jó.
A harmadik nóta, az EZ$$ is a punk dalok könnyűségéről szól, illetve arról, milyen egyszerű egy ilyen nótát összedobni. "It took 2 minutes, to place three laying riffs together", azaz "Két percbe tellett, míg három könnyű riffet összehangoljak". Igazából itt nem a nóta a legviccesebb, hanem a szám végén lévő narráció, a párbeszéd a zenekar régi, metal menedzserük, és maguk a tagok között. A poénja hatalmas, és durván a stílusok sztereotípiájukra épül. A lényege, hogy a menedzserük nem bírja elvetni a metal vénáját.
Ebből a dilemmából indul ki a következő dal, a Metal Dilemma. Ebben a nótában van egyedül jól hallható metalosság, bár ez se több, mint a Die Toten Hosen keménysége, szóval nem kell heavy metal remekművet várni, viszont Devin Townsend jól eltalálta a habozás, dilemmázást a megfelelő vegítésével a stílusoknak.
A következő szám, az Oats Peas Beans & Barley a második igazán punkos dal. Chris Valagao személyében vendégmuzsikus is próbál énekelni, bár valami nem túl tiszta hadaráson több nem sikerül. Rövid, pörgős dal - bár ez majdnem az egész albumra el lehet mondani.
A Wallet Chain, az ezt követő dal pedig már arról szól, hogy minden punk próbál minél "hardcore"-abb lenni, és nem csak belül és a zenével, hanem külsőleg is. Így Dr. Skinny (alias Devin Townsend) rendel magának egy nadrágláncot. Nem túl nagy nóta, viccesnek se mondanám, azért a paródiaszándék érződik rajta.
Mivel a punkzene népszerű, ezért ezt ki is kell használni. Ha különböző díjakat osztogatunk a zenészeknek, kelendőbbek lesznek. De ha már amúgy is elég híres, akkor még többet ér valami picike díjazás: még több pénzt hoz a konyhára. Az MTV korában a Granny-díj (eredetileg ugye tudjuk, hogy Grammy) a legnagyobb dolog a zenészek között. A Punky Brüstert - habár még albumuk nincs, és csak néhány hete zenélnek együtt - pedig jelölték Punk kategóriában. A következő dalban ennek a feszültségét vezetik le. A Heinous Anus egy feszültebb hangulatú nóta. A címét inkább nem fordítom le, de utal rá, hogy mi is történik az ideges emberi szervezettel. Öröm az ürömben, hogy mindenben van jó. Dr. Skinny megismerkedik a groupiek világával, s bár a punkasszonyokat nem csípi, mégis, akinek karika van az orrában, az elég metalcsaj neki. És meg is találta a Nagy Őt.
A Heavy Metal Mama erről szól: a fellángoló szerelem, és a naívság, hogy egy pici metal van abban a nőben. Ez a másik nóta, amibe valamennyi metal elem került, pont emiatt az új kettősség miatt. Dr. Skinny-nek viszont nem igazán sikerült úgy a randevú, ahogy szerette volna, ugyanis a nő, ahogy meglátta a metal posztereket és metal könyveket a szobájában Dr. Skinny-nek, dobja. Pedig Devin Townsend karaktere mindent megtett azért, hogy bemagyarázza, hogy az punk és anarchia. Ekkor került sor pálcatörésre...
A kilencedik dal, a Crusty's At The Ivanhoe egy teljesen érthetetlen, igazából feldúltnak tűnő nóta. Dr. Skinny épp próbálja elfelejteni az incidenst, és csak a punk feladatára és küldetésére koncentrál, ugyanis következő nap megejtik azt a bizonyos Granny kiosztót. A Crusty's dal se mondható többnek, mint egy erőteljes paródia. Bár én jobban örültem volna, ha érthető lenne, persze azt is megértem, hogy nem volt célja Devinnek, hogy érthetőnek írja meg a dalt. A szám végén "megejtik" a narrációban a kiosztót. Meglepő, de a punk kategóriában a következők alapján díjaztak: hajszín, testékszerek száma, anarchikus tartalmak, és természetesen technikai dolgok, amiket jobb, ha nem tudunk.
A tizedik dal eredetileg csak egy nóta lenne, de egy későbbi kiadásban már közel se az album zárópontja. A Picture of Myself újra egy Green Day szerű, lassabb, kicsit balladaszerű nóta. A narráció előtt, hogy egy utolsó pofont adjon Devin a hallgatóságnak, a Punky Brüster elővette a régi, Cryptic Coronerségét, és hörgős-brutális-metalos befejezéssel hagyja ott a Granny kiosztó színpadát. Viszont a bővített kiadásban már van három bónusz punkdal a rajongóknak. Ezek már egyáltalán nem kapcsolódnak a történethez - talán kicsit a Picture of Myself után következő The Girls Next Door része még a cselekménynek. Ez a dal már teljesen egy Ramones paródia, illetve belefért még egy cseppnyi Bad Religion is.
A következő, Larry's O már inkább a dallamos poprock zenét parodizálja ki, természetesen szövegileg - ha nem is kapcsolódik már a történethez - teljes mértékben anarchikus. A dal közepén poénként először egy utalás van Bryan Adamsra, illetve a zenei stílusára, majd a végén Devin beszélve elmondja a Punky Brüster album készítésének körülményeit.
Záróakkordként pedig a Ramones "Sheena is a punkrocker" dal Devin változatát adják elő Metal Heads are punk rockers címen.
A Cooked on Phonics album tehát egy jó tükör a mai divat, illetve "pénzcsináló" zenei világnak. Valószínűleg megtörtént eseményről lehet szó, ugyanis nem egy olyan zenekarról, előadóról tudunk, aki inkább feladta az elveit és a személyiségét, csak azért, hogy sikeres és gazdag lehessen. Ahogy a narrátor is mondja a Picture of Myself után:
"Az a zene, amely megmozgat és valamit éreztet veled, könnyen feláldozható azért, hogy könnyen eladható szart csinálhass a mindenható dollár kedvéért".

Értékelés: 85%

Die Apokalytischen Reiter - Allegro Barbaro

2009-10-06T10:00:00.002+02:00

Előadó: Die Apokalyptischen Reiter
Album: Allegro Barbaro
Stílus: Death/Folk/Avantgarde Metal
1999
Nuclear Blast

Kevés olyan zenekar létezik, ami egymástól teljesen eltérő stílusokat kevernek, és az eredmény, ami születik, nem csupán hallgatható és érdekes, hanem jó is. Az egyik ilyen hatalmas experimental zenekar az uneXpecT, akiknek főleg a tavalyi, In a Flesh Aquarium albuma ütött az avantgarde metal színen. A másik pedig a most górcső alá kerülő német elmebeteg zenekar, a Die Apokalyptischen Reiter, illetve nekik a második,Allegro Barbaro című nagylemezük.
Az új évezred előtti DAR talán jobb is volt, mint a mai: különlegesebb, sokkal többmindent próbáltak meg belesűríteni a háború muzsikájukba. Az újabb albumok se rosszak, de ez egyszerűen jobb. Bár kötelességem megjegyezni, hogy a korábbi, Dschinghis Khan átirat az azonos című dalból nagyon ütött. Szinte láttam magam előtt, ahogy a nagy 70-80-as évek német discocsapata hörgi a Dschinghis Khan slágert a diszkóban. Az Allegro Barbaro előrelépés, továbbfejlesztés volt a Soft And Strongerhez képest. A DAR zeneileg se sorolható be igazából sehova: erősen melodic death metal uralta alapokon viszont néha összecsapnak a folk, a black, a progresszív elemek, illetve néha komolyzenéhez hasonlító billentyűtémák és a torzított szintik is.
Az első nóta, a The Last Hope Burned Down to Dust azonnal egy lassú zongoramotívummal indít, majd vonósokkal és tiszta énekkel indít, és cask később robban be a gitár. A dobtémák kicsi thrash metal jellegűek, illetve core-szagúak, míg a vokál a death mély hörgésére váltott át.
Ezt egy rövid átvezető nóta, a Sometimes követi, ahol már a magas, Immortal szerű black metal károgással tör be, ami folyamatosan váltakozik a hörgéssel. Így utólag ez a kettősség emlékeztet a The Black Dahlia Murderre - el tudom képzelni, hogy az említett amerikai deathcore csapat merített ihletet ebből a vokálmegoldásból, főleg a korai demolemezeiken. A gitár gyakran kerül előtérbe, de akkor sem kezd eszetlen szólózásba, inkább a tiszta zongorakísérettel vezeti a dalt.
A DAR játékosságát jelzi, hogy egy-egy szám átlagosan alig 3 perc hosszú, így a rövid témákba hatalmas tempót, illetve változatosságot lehet csempészni, anélkül, hogy unalmassá tenné az egészet. A Perfect Without Mercy kemény riffeléssel indul, és a már megszokott billentyűstémák, hörgés/károgás mellett megjelenik harmadik vokáltémaként egy kevésbé torzított énektéma is, viszont ami még mindig nem az első nóta elején hallott tiszta éneklés. A váltások a dalban néhol már-már inkább heavy metalra emlékeztetnek.
A negyedik szám, a The March Of Revenge egy reneszánsz orgonaműhöz hasonlító billentyűstémával indít, majd lassú gitárral folytatja, ami átvált hamar egy középtempójú, akkordpengetős-szólózós heavy metal témává, s eközben a vokál erőteljesen grind zenére emlékeztet. A legmulatságosabb rész a bohém szintitéma a nagyon durva zúzás alatt.
A Game Of Violence követi, újra thrash és grind témákkal. Kicsit a dobtémákat itt unalmasnak találom, illetve semmi újnak, fantáziátlannak. Viszont a rövid gitárszóló a közepén erőteljesen Slayerre emlékeztet - főleg, ha nem lenne ilyen rövid. Itt is megjelenik az a bizonyos zongoratéma, amit már annyiszor lehetett hallani.
A hatodik szám a Heavy Metal, amely talán a legdallamosabb, illetve leginkább dallamközpontú nóta az egész albumon. Lágy zongorával, és tiszta énekkel kezdődik, viszont a bedurvulása is nagyon melodic death metalra emlékeztet, illetve később heavy metalra hörgéssel. A váltások viszont hihetetlenek: bármiféle előjel nélkül gyakorta vált tempót, stílust, illetve térnek be és tűnnek el hangszerek. Nekem ez a kedvencem az albumról, egy kicsit progresszív jellege is van az egésznek, főleg a hosszabb gitárszólónál.
A Dance with Me újra egy gyorsabb téma, a tiszta éneket leszámítva nagyon emlékeztet a Game of Violence-re. A szintitéma a dal közepén hasonlít a 21. század Nightwishének témáira - főleg a Century Child albumról.
Ezt egy újabb rövid darab követi, a The Fire lassú, akusztikus betéttel és tiszta énekkel indul, a háttérben pedig lágy szinti aláfestés vezeti fel a dalt. A váltás nagyon váratlan volt, szinte ijesztően hirtelen jött. A The Fire dobtémája erősen emlékeztet a nyolcvanas évek metalzenekarainak dobjátékára.
A kilencedik dal, a The Naked Beauty le se tagadhatná, hogy átvezető jellegű. Az egész nincs két perc, s nem is metal dal, hanem egyszerűen egyetlen zongora végigvirtuózkodja azt a kis időt. Egy nagyon jó instrumentális dalról van szó, komolyzenére, illetve filmzenékre emlékeztető dallamvilággal. Dr. Pest zongorajátéka kitűnő egyszerűen.
Szépség és szörnyeteg, a filmes betét után inkább egy horrorisztikus, fantasztikus hangulatú szám következik. A No Questions tipikus black károgással indul, ami így olyan érzést kelt, mintha valami rémálomba csöppentünk volna. A váltások itt is jellemzőek, ugyanis a dal végén egy kis átvezetőben már inkább dallamos, majd hirtelen death metalos.
Ezt két rövidebb, kicsit unalmasabb dal követi. A tizenegyedik szám a The Smell Of Death, a következő pedig a Revelation. Míg az előbbi inkább a megszokott death metal témájú, addig a Revelation heavy metalosabb, core-osabb témájú.
A záródal, a Total Human End death metal témával indít, ami igen rövid ideig tart, majd hirtelen vált egy lassú, lágy levezető részre, ahol csak emberi beszéd és egy zongora van, néha-néha előtörő akkordokkal. Egy kicsit olyan, mintha összegeznénk az albumot, az outro rendkívül jól illik össze az introval.
A Die Apokalyptischen Reiter albuma igen nagy különlegesség: bár a 41 perces hosszában van néhány unalmasabb pillanat, mégse feledhető lemezről van szó. A stílusok keveredése olyan módon történik, hogy az nem említhető egy lapon az uneXpecT avantgarde stílusával, viszont egyáltalán nem is sorolható be szinte sehova. Sajnos a későbbi lemezeik kicsit kevésbé kaotikusabbak, sokkal inkább jellemző rájuk valami ésszerűség - és ez az, ami kicsit rontja azokat a szememben. Az Allegro Barbaro azért jó, mert nincs benne túl sok logika, úgy váltakoznak a stílusok, ahogy a zenészeknek kedvük van hozzá, és akkor van refrén, amikor ők akarják. Az Allegro Barbaro viszont kötelező jellegű annak, aki még nem ismeri.

Értékelés: 90%

Zyklon - Disintegrate

2009-10-05T20:16:00.003+02:00

Előadó: Zyklon
Album: Disintegrate
Stílus: Blackened Death Metal
2006
Candlelight Records

1998-ban, az Emperor romjai között fogant meg, s végül rá is nőtt a Zyklon nevű zenekar. Később magát az Emperort is feltámasztották, de csak mint mellékprojektet. Viszont az eredeti tagok maradtak a mai napig szinte a Zyklon zenekarban, ami mindenképp jónak számít. Zenéjük igazából a brutális black/death metal vonalat erősítik, s bár én személy szerint nem tartom a legegyedibbnek, de van rengeteg mondanivalójuk, fantáziájuk és ötletük ahhoz, hogy ne is a legrosszabbak között legyen a mezőnyben. 2006-ban jelent meg a legújabb albumuk, a Disintegrate.
Az album az In Hindsight-tal indul. Néhány riff váltogatásából, Trym brutális dobtémájából áll és Secthdaemon kicsit beszédhangos vokáltémájából. Van néhány jó váltás is a számban, így igazából nem lesz unalmas és egyhangú a végére.
Ezt a címadó dal, a Disintegrate követi, aláfestő gitárriffel és dobszólóval. A gitárok igen jól szólnak, azért kicsit néha érzek egy kis thrash-es behatást. Sajnos a basszus nem nagyon hallatszik, kicsit elnyomja Trym dobolása Secthdaemon pengetéseit.
A harmadik dal a Ways of the World. Indítása hasonló, mint az előző dalé, csak itt inkább a gitárriff van elől, s az ütemező dob marad a háttérben. Néha viszont sajnos kicsit ötlettelennek érzem a dobtémát, ami miatt viszont kárpótol a dal közepén a gitárszóló, amit már kezdtem hiányolni. Nem túl komplikált darab, de azért bárki nem tudná lejátszani.
A Subversive Faith engem teljesen Slayer-re emlékeztető indítással tör be, szaggatott gitárriffekkel, effektekkel. Kicsit zavar, hogy majdnem az egész dal ugyanazokra a témákra épül, egyedül a vokálban van váltás, meg a végén egy kicsit lemondó gitártépés, mint lezárása a dalnak.
Az ötödik dal, a A Cold Grave brutális Trym-féle blastbeatekkel indul. Meg kell mondani, nem rossz dobos, mondjuk a stílus adta határokat sajnos ő se lépi át sajnos, így egy kicsit egyhangúak a püfölése. De a cin-tam játékának váltásai nagyon bámulatosak. Gitártémában ez is néhány riff váltására épült. Kicsit úgy érzem, hogy Samoth és Destructhor nem igazán adott bele mindent ezen az albumon, a két gitárt nem is nagyon hallom.
A következő dal, a Vile Ritual az előző szám végén hallható levezetésből robban be, azonnal. A dobok továbbra is brutálisak. A vokállal baj nem igazán lehet, mert néha kicsit károgás-szerű beszédhang is előjön, és a hagyományos hörgés is.
A hetedik szám, az Underdog hasonlóan kezdődik, mint az előző dal. Ezen a ponton egy kicsit kezdett monotonná és egyhangúvá válni. Néhány gitáros felütésen kívül nem is nagyon történik a dalban semmi.
Ezt a Wretched követi, gyors gitártémával, majd változatosabb dobokkal. Itt jól hallatszik Trym cin-tam játéka. A tempója gyakran változik, a brutálisan gyorstól a lassított, robosztusan haladó zenéig. Épp ezek a változások miatt éreztem teljesen azt, hogy átgázol rajtam. A gitárszóló kicsit viszont olyan, mintha már hallottam volna párszor.
Az utolsó előtti szám a Vulture. Gyorsan induló, gitáreffekttel, riffel és dobbal. A gitárok most mintha kicsit túlságosan is a ritmust adnák a zenéhez, és csak néha vezetik azt.
A záró darab a Skinned and Endangered. Felvezetéssel indul, majd lassú gitárriffeléssel és kevésbé durva dobokkal. Itt már olyan lesz Trym dobolása, amit tényleg el tudnék képzelni neki, kicsit technikásabb, változatosabb, de közben végtelenül brutális is. Van néhány elektronikus effekt is, hangtorzítás, géphang, de ez beleillik a dalba, majd egyre halkuló zenével zárja le az albumot.
Vannak hibái a lemeznek, s nem is a legjobb Zyklon a Disintegrate. A hiányos gitártémák, a túlságosan a háttérbe szoruló basszusgitár, a néha nagyon unalmassá váló dobok mellett viszont ott van, hogy a Zyklon hihetetlenül brutális zene, s az embernek kell ilyen is. Emellett Trym se rossz dobos, aki azért, ha kell, meg tudja mutatni, hogy kell jól blackesen/deathesen, s közben egyedi módon püfölni a felszerelést. A dalok felépítése se rossz, elég ötletesek. Az értékelés számának megadásakor hatalmas dilemmában voltam, de végül a rosszabb győzött, ugyanis az Aeon az szerintem lényegesebben jobb album, mint a Disintegrate, s ezt is figyelembe kellett vennem. Azért, ha zúzni akarok, vagy házat bontani, biztos elő fog még többször kerülni ez is.

Értékelés: 81%

SuidAkrA - Caledonia

2009-10-05T20:11:00.002+02:00

Előadó: SuidAkrA
Album: Caledonia
Stílus: Melodic Death/Folk Metal
2006
Armageddon Music

A SuidAkrA mindig is egy szolid vonalát képviselték a folk metal stílusnak. Ehhez még hozzátartozik ahhoz, hogy nem csupán a death metallal pároztatták a népiességet, hanem azzal a bizonyos Gothenburg metal hangzással is. 13 év alatt majdnem évente adtak ki albumot, és egyik se mondható nagyon unalmasnak, vagy témáiban lerágott csontnak. Ez azért, lássuk be, nem minden zenekarnak sikerül. Ez sorban a nyolcadik nagylemezük, újra rengeteg kelta-angol-szász népi elemmel, motívummal, és rengeteg melódiával, de kevesebb death elemmel.
A lemez a viszonylag hosszú, nyolc perces Highland hills dallal indul. Egy kis felvezető után, természetesen, skót dudával. A vokál a már ismerős, mérges, kicsit hörgős Arkadius. Emlékeztet egy kicsit a Vintersorg féle megoldásokra, ahogy a vokál néha vált tisztára és hörgősre. A két gitár témája is rendkívül jó, az egyik néhány hanggal aláfesti az egészet, a másik a háttérben ritmusra riffeket nyom. A váltások is jók, ahogy hirtelen a metalból akusztikus részek lesznek.
Az A blackened shield egy kis riffelgetéssel indul, majd egy kicsit durvább témát vonultat fel. A dob egészen jóra sikeredett. A váltásai nagyon jók, bár kicsit hosszú távon fantáziátlanok. De csak egy kicsit. Ez a második dal már inkább metalos, itt a vokál engem az Ensiferumra és Northerre emlékeztet. A basszustéma nagyon jól hallatszódik, s ez az egész albumra igaz lesz.
A harmadik dal a The ember deid (part II). Ez óangol nyelven íródott, természetesen egy népi énekből lett átírva. Ez talán az egyik legközépkoriasabb darabja a lemeznek, s rengeteg angolszász hagyományos motívum is van benne. Az egész akusztikus gitárokra és énekre épül. A hallgatót pedig valósággal visszarepíti a középkorba.
A negyedik szám az Evoke the Demon. Iron Maidenes felvezetővel kezdődik, kis össznépi hangszerjáték után jön csak a dal maga. Ebben is egy bizonyos angol motívum viszi a gitártémát a hátán. Bár hosszú távon azért ez az egy kis melódia unalmas, sajnos. A kicsit mélyebbre hangolt ritmusgitár viszont jól adja a tempót, s a vokál hörgőssége is nagyon jó, bár kicsit mikor a mélyebb hangjával magasabban énekel, az furcsa.
A Forth-clyde egy egyszerű gitárriffel indít, majd rögtön death metal témába csöppenünk. Nem olyan tempós a nóta, egyedül a dob egy kicsit erősebb szerintem, mint amit megkívánt volna a darab. Ebben is van néhány hirtelen váltás a folkos/középkori stílusba, s feltűnik itt is az előző daléhoz motívum, s egy kis szimfonikus rész is.
A hatodik dal, a Ramble is újra akusztikus darab, s ez most csak instrumentális. A dallamot már több helyen is hallottam, legalábbis véltem hallani. De nem rossz kis gitárjáték.
Ezt a Drawing tempest követi. Zajos felvezetővel indul, de brutálisan robban be. Kicsit a gitárriffeket egyszerűen találtam, de ez a dalhoz nagyon is illett. Viszont a basszustéma a közepén nagyon jó, még ha nem is tart túl sokáig. A kis érdekesebb hangulatát a gyors skótduda játék adja.
A The distant call következik. A dobtéma most inkább játékosabb, a gitár is követi benne. Hangulatában újra inkább a folkosabb hangulatot képviseli, akusztikus illetve torzítatlan gitártémákkal és teljesen tiszta vokállal. A közepén van egy hatalmas váltás, ahol lelassul, leegyszerűsödik a dal, és csak fokozatosan gyorsul be. Talán ennek a dalnak van a legfülbemászóbb refrénje az egész lemezen. Úgy éreztem, hogy egy kicsit power metalosabb nóta, death és folk elemekkel. Tehát egy durvább Elvenking is lehetne.
A kilencedik dal az On torrid sand. Igazából semmi különleges nincs benne, nagyon hasonló a Drawing Tempesthez, rengeteg cinnel és riffeléssel, néhány motívummal. Egyedül a kicsit heavy metalos gitárjáték, és a torzított átvezető beszédrész az, ami megkülönbözteti a másiktól.
Az utolsó előtti szám a The IXth legion. A legjobb része a skótduda, nagyon jó kis dalt farag belőle. A vokál most nem hörgős, de mély, death metalos, míg a dob-gitár is inkább ezt a vonulatot képviseli.
Az albumot stílusosan a Farewell fejezi be. Ez is egy akusztikus-instrumentális darab, egy ritmust játszó gitárral, és furcsán magasra hangolt szólógitárral, ami igazából csak hangokat játszik.
Összességében nem egy rossz album, jobb mint az előző, a Command to Charge. Bár nálam igazából az Auld Lang Syne az etalon. Van benne néhány hiányosság, egy-két unalmasabb pont, de alapjában egy szórakoztató, sokszínű folk/death kiadványról van szó. A SuidAkrA kitett magáért, s nagyon sajnálom, hogy nem lehettem ott az áprilisi koncertjükön 2007-ben a PeCsában

Értékelés: 87%

Depressed Mode - Ghosts of Devotion

2009-10-05T20:07:00.002+02:00

Előadó: Depressed Mode
Album: Ghosts of Devotion
Stílus: Doom/Funeral Metal
2007
Firebox Records

Alapvetően nem nagyon szoktam doom/funeral metal zenéket hallgatni, nem is vagyok oda úgy értük. Nálam a stílus iránti érdeklődés még a magyar Mood és az angol My Dying Bride környékén lelohadt. Viccesen fogalmazva az egész mai szemmel a hihetetlenül gagyi EMO divatirányzatra emlékeztet, legalábbis a lemondó, depresszív, öngyilkosságot fontolgató stílusával. Ezért is volt furcsa, hogy egyáltalán gondoltam arra, hogy hosszabb távú kapcsolatot építek ki ezzel a finn zenekarral. A Depressed Mode eredetileg Ossy Salonen szólóprojektje lett volna, s csak később csatlakoztak hozzá az öngyilkosjelölt bandatagok. Ossynak végül maradt a férfi vokál és a szintetizátor. Korábban dobon is ő játszott, de az albumra már Marko Tommila püfölte fel a témákat. A női vokál se maradhatott ki, Natalie Koskinen szolgáltatja nekünk, még ha nem is túl gyakran. A zenekarnak viszonylag hamar, 2 éves fennállásukra lett meg az első albumuk, a Ghosts of Devotion. Véleményem szerint gyomor kell, és hangulat ehhez a lemezhez, bár ezt igazából a stílusra elmondhatnám, ugyanis nem szabad pörgős, brutális témákra számítani, és arra, hogy álmos fejjel se alszol el rajta.
Az Alone, az indítódal zongoratémával indul, majd csellóval és hegedűhangzással folytatódik. A dobok nem túl bonyolultak, lassú témát játszanak, s sajnos nem túl technikásak. A lábdobot nagyon ritkán hallom, hogy használnák, de a cineket annál inkább. A vokál az nagyon mély, hörgős, a probléma ezzel, hogy nem nagyon lehet érteni. Viszont rengeteg a váltás, illetve furcsa átvezető rész. Ha a számcímeket nem is nézzük, már akkor is lehet érezni, hogy nem épp egy boldog szerelmespár házassági zenéjéről van szó. Ha pedig megnézzük, akkor igen láthatjuk a lemondó doom sablonokat.
A So Long is zongoratémával indít. Itt hallható először a női vokál, ami ugyan nem nagy, illetve inkább csak aláfestést szolgál, de egy kicsi imaszerű érzetet ad, illetve tovább fokozza a hallgató elveszettségét. Bár nem vagyok jártas a stílusban, mégis úgy érzem, hogy amit kell, azt sikerült elérniük. A gitárok igazából csak aláfestenek, néha-néha megpengetve, s elhúzva egy-egy riffet, illetve egyszerű, mély hangokból építik fel a ritmust. A dal végére azért mégis előjön a lábdob, s egész szépen lesöpri a szám befejezését a lemezről.
Ezt a Words Of Silence követi, amelynek a bevezető zongoratémája nagyon emlékeztetett legelőször az egyik HIM daléra. Kicsit meg is ijedtem, hogy doom metalból hirtelen "love" metal lesz, de hatalmas kő esett le a szívemről az első hörgés után. Még akkor is, ha nem értem a szöveget. A gyors váltások, illetve hangszerek hangjának az elhalása tovább lassítja a dallamot, s mivel ez már a lemez kezdete óta így van, egy kicsit monotonná válik az egész. Megkérdeztem egy barátom véleményét a stílusról, mire elmondta, hogy a funeral metalnál igen erőteljesen várható akár 40 percnyi monotonitás is, úgyhogy megnyugodtam. Elvégre doom/funeral stílusról van szó.
A Suffer In Darkness is inkább aláfestő gitárokat tartalmaz, viszont szintitémában most csengetések hallatszódnak, illetve a vonósok egészen jók. A női vokál továbbra is inkább egy templomszerű hangzásvilágot képvisel, kicsit visszhangos, több sávban felvett. Igazából próbáltam még ambient elemeket keresni, de az elvont hegedűtémáktól eltekintve nem nagyon találtam, illetve néha a női vokálon kívül.
A címadó dal, a Ghosts Of Devotion az ötödik a sorban. Igazából így az album felénél próbálnék jó dolgokat is keresni a lemezen, de ha valaki nem mazochista, nem szereti a monotonitást és nem éppen doom/funeral szakmabeli, akkor a nagyon apró részletek könnyen elkerülhetik. Ugyanis a dal irtózatosan lassú, két másodpercenként egy ütés a dobon, tíz másodpercenként egy megpendített riff, basszus sehol, nagyon halkan, valahol hátul pedig vonós, miközben a hörgős vokál megy. Mondhatnám, hogy üde újdonság a beszédtéma a dal közepén, illetve a kicsit filmzenés befejezés.
A The Sun Is Dead talán a legjobb szám az albumon. Tiszta zongorával kezd, majd később egy erősebb, kicsit gyorsabb riffbe torkollik az egész, és a dobtéma is több lábdobból, és kicsit fantáziadúsabb tam-cinjátékból áll. Végül persze ez is leül egy kicsit. Ami nagyon idegesített az a torzított vokál. A Mogwai óta minden olyan dolog, ami jobbról balra és vice versa dobálódzik hangzásban, feláll a szőr a hátamon. Viszont az, hogy a gyorsabb, kevésbé unalmas témák visszatérnek, az egy szép nagy piros pont a zenekarnak.
A Fallen Angel egy kevéske elektronikus elemmel, és természetesen zongorával kezdődik. Az ambient érzés itt érződik a legjobban, pontosan az elektronika miatt. A hagyományos metal hangszerek, azaz a gitár, dob, basszusgitár nagyon a háttérbe szorultak, és a vonós-zongora kettős viszi el az egész lemezt. Azért a riffek se mindig olyan rosszak, még ha csupán kettőt is ismételnek, azt legalább már egy kicsit jobb tempóban, mint korábban.
Az utolsó előtti dal a Dunkelheit, egy Burzum feldolgozás. Kivételesen nem csak billentyűssel, hanem gitárral is kezdődik. Így már nem is olyan rossz a dolog. csupán Az albumhoz képest tempósabb nóta, bár a doomos vontatottság továbbra is érződik rajta. Ezt talán mondanám inkább doom metal darabnak, mint funeral metalnak. A kevés, nem túl jelentőségteljes vokál is inkább a háttérben marad.
A lemezt a Cold zárja. Szintén filmzenés zongora-hegedű dallammal indítva, és elég sokáig kitartva a melódiát. Nem túl messze a szám felétől, a gitár és dob is bekapcsolódik, bár nem túl sok újat mutat, egyedül a záró zongorajáték tetszik belőle.
A legnagyobb problémám a tapasztalatlanságomon kívül az, hogy ebből ítélve a doom alstílusa, a funeral metal rendkívül unalmas lehet valóban. A Depressed Mode nem igazán láncolja a hallgatót ehhez a bizonyos zenéhez, még a sajátjukéhoz se nagyon. Nincs az az érzés, hogy na csak most még egyszer ezt a számot. Sokkal inkább várom már, hogy mikor lesz vége, és tehetek be valami mást. A hörgős vokál se túl ötletes, a női vokál legalább ambientes beütésű, míg a nagyon technikátlan, illetve egy-két motívumra épülő hangszerek nem mindig mutatnak újat, sőt, gyakran a lemezen egy szám majdnem ugyanolyan, mint a másik. Nem ajánlom azoknak, akik a gyorsabb, pörgősebb metalzenét kedvelik, vagy azoknak, akik szeretik a változatosságot. És a végére, hogy valami jót is mondjak, azért nem aludtam el a lemezen így napközben, de lehet éjszakára nagyon jó altatózene lehet, és a stílusnál kötelező hangulatot átadta, és a felvétel minősége is jó.

Értékelés: 70%

Strapping Young Lad - City

2009-10-04T16:04:00.002+02:00

Előadó: Strapping Young Lad
Album: City
Stílus: Industrial/Thrash/Death Metal
1997
Century Media

A Strapping Young Lad már ismerős lehet sok olvasó előtt: Devin Townsend brutálisabb, zúzósabb zenekara a durva dallamai, éneknek nevezett hangeffektjei és brutális dalai hatalmas népszerűséget hoztak az ex-Steve Vai énekesnek és bandájának. A City az első olyan SYL lemez, ahol a ma is ismert - bár éppen szünetet tartó - felállás hallható, kivétel ezalól a billentyűs, ugyanis neki a személye többször is változott azóta. Ez pedig: Devin Towsend, ének és gitár, Byron Stroud basszusgitár, Jed Simon gitár és Gene "Mókus" Hoglan dobok.
A bemutatkozó lemez, a Heavy as a Really Heavy Thing nem volt olyan jó, illetve néhány remek pillanattól eltekintve nem volt kiemelkedő. Ezt a csorbát próbálta Devy kiköszörülni a következő, azaz a City albumon. Mennyire sikerrel? Kiderül.
A City egy felvezető instrumentális témával, a Velvet Kevorkiannal indul, ahol a szövegnek, illetve a kórusnak kevés köze van a zenéhez, csak van. Hogy mennyire dühös album a City, már ez is mutatja, ugyanis mind a zene, mind a beszédmód egy gyilkosságra készülő ember elméjét is ábrázolhatná akár.
Majd azonnal berobban az All Hail The New Flesh. Rendkívül pörgős, durva dobtémájú anyag, gyors, tempóváltós riffekkel. Gene Hoglan egy nagyon jó dobos, már ebben a számban is nagyon hallatszik. Rengeteg a blastbeat, illetve a különleges ütés. Devin Townsend ordibál eleget, többet is, mint megszoktuk. A refrén egy kicsit torzított, de tisztának mondható énektémából áll.
És most jön a kuriózum. Az a dal, amit nálam még egyetlen Strapping Young Lad nóta se tudott lekörözni, hiába a szerelmet semmivé tevő Love?, hiába a hatalmas metal himnusz Far Beyond Metal. Az Oh My Fucking God (röviden: OMFG - lol a szerk. ) már hanghatásaiban felülbúl bármit, amit hallottam: Devin olyanféle gargalizáló ordítással nyit, amit még mellette hosszan is kitart, hogy egyes ismerőseim már itt feladták a hallgatását a számnak. A dobtéma nagyon durva és változatos, az énektémából pedig semmit nem lehet érteni, úgy hadar Devin - tipikusan az a nóta, amihez kell a szövegkönyv. A gitárok inkább zenei aláfestést, zajt adnak az egészhez, ahogy a billentyű is, így egészítve ki Devin Townsend zenei technikáját, a Wall of Sound-ot. Van néhány gyors váltás, riffelgetés is benne, de a dalt leginkább ezek a véletlenszerű zajok, Devin témák dobják fel. Erősen gyomor kell hozzá. OMFG.
A következő szám, a Detox volt a lemezről az egyetlen kislemez. Riffelgetéssel, cintányérral, és Devin ordítással kezdődik, majd csak utána lesz nagyno durva. A dobtéma itt egyszerűen indul, majd fenntartja a blastbeatet a váltásoknál, felütéseknél is. Sajnos a basszustéma nem igazán mutatkozik ki a lemezen, de ezt be lehet tudni a többi, durván szóló dallamnak. Szinte helyet sem hagynak neki. Mivel az összes dalt Devin Townsend írta, kevés beleszólással a bandatagoknak, ezért ez az eszetlen, kaotikus téma nem is olyan meglepő. Az érzés tényleg hasonlíthat a detoxhoz: egyszer jól vagy, majd azt se tudod hol vagy. A váltás nagyon jól sikerült a dal közepén: a tempót feltartva, de teljesen más dallamot és riffeket játszanak.
Az album érdekessége a néhány dal elé és mögé bevágott beszédtémák is. Koncerten ez nagyon jól jött ki, ami a Home Nucleunics dalban van: "The Beat starts here" felkiáltás elé Devin megkérdezi a közönségtől: "I only have one pointed question! WHERE does the beat start?" és erre válaszol a gépi hang. Majd jön a nóta. Azonnal berobban, egy újabb ordibálós, véletlenszerűen zajos, amely egyébként elmondja majdnem az én hozzáállásomat is a valláshoz. De nem teljesen. "Hey, you failed like god in me".
Ezt az AAA követi, kicsit átvezető nótának tűnik, gyengébb, lazább mint a többi. Valamilyen szinten ez a Heavy as a Really Heavy Thing lemezre emlékeztet, főleg az SYL nótára róla. Inkább melodikusabb darab, mint a többi, riffelegetéssel és lágyabb, néhol torzított dobokkal. Érdekesség a lemezen, hogy nem nagyon lehet gitárszólókat hallani: pedig ennek a behatárolhatatlan stílusnak eleme is lehetne akár. A Strapping Young Lad alapjáraton egy durva thrash, death, industrial metal, de rengeteg progressive és extreme metal elemet is tartalmaz, így várható lett volna egy kis villogás Devin részéről.
Az Underneath The Waves egy picit Slayerösen indul, majd tipikusan SYL lesz, váltásokkal és egy kis dob-basszus duettel. Végre. Ez is egy gyorsabb, brutálisabb, ordítós nóta, Devinnek a vokálja néhol emlékeztet a Punky Brüsterre, magas, falsetto. Itt is inkább a riffelgetés a jellemző, illetve a jó dobtémák, viszont Devin gondolkodását is mutatja a dal közepén a hosszan elnyúló, egyetlen melódiát ismétlő rész, amit alig hallhatóan egy kis szintetizátor fest alá.
Utolsó előtti dalként egy Cop Shoot Cop feldolgozás került. A Room 429 egy lassabb, kicsit szintisebb témájú dal. A gitárnak rendkívül kevés szerepe van, inkább csak aláfesti az egészet. A számot Devin éneke és a szintetizátor viszi. Devin nagyon szereti az átdolgozásokat, majdnem minden Strapping lemezre rakott legalább egyet.
A záró darab, a Spirituality igen lassan indul be. Zajokkal, elhúzódó gitárriffekkel, lassú dobokkal indít, az egész újra egy kicsit kaotikus. Rengeteg hangszer és dallam szólal meg egyszerre, majd erre jön még rá Devin ordibálása is. Ez az egész így nagyon hasonló egy rémálomhoz, ahogy az UneXpecT esetében is volt, majd szép lassan elhal, mintha az álom is eltűnne.
Devin Townsend egy zseni, ezt már bizonyította párszor. Viszont a City-vel azt is bizonyította, hogy kell a gyomor néhány zenéjéhez, illetve, hogy ő azt játszik, amihez éppen kedve van. Egyetlen SYL album se egyforma, nincs két hasonló témájú lemeze. Sajnos most egy kicsit szünetelteti ezt a remek zenekart, de reméljük, hogy hamarosan vissza fog térni, és a The New Black helyett egy The New City albummal. Vagy valami hasonlóval. Egyébként azért a legutolsó motívum/szöveg a lemezen nagyon is odacsap: "Strapping Young Lad rocks my hairy anus". Most mondjon valaki erre valamit.

Értékelés: 92%

Cross Borns - A Gyűrűk Ura: Kalandozás Középföldén

2009-10-04T15:07:00.003+02:00

Előadó: Cross Borns
Album: A Gyűrűk Ura: Kalandozás Középföldén
Stílus: Epic/Symphonic/Power Metal
2001
Nail Records

Külföldön Arjen Anthony Lucassen jóvoltából a metal opera új reneszánszát éli, már több, mint egy dekád óta. Az Ayreon projekt valamennyi albuma mind metal opera koncepcióra épült, ezzel is népszerűsítve magát a műfajt. Nem is kis sikerrel: külföldön, név szerint Németországban a hatalmas arcú, power metal imádó Edguy énekes, Tobias Sammet alkotta meg a saját operavilágát Avantasia névvel - aminek az eredetileg tervezett két album mellé idén jön a folytatás The Scarecrow címmel -, és itthon is akadt követője. A Cross Borns, egy tatabányai szerepjáték és fantasy imádó power metal zenekar személyében az első - és eddig egyetlen - magyar Metal Opera is megszületett. A trendet nem követték bár, hogy saját, új világba kalauzolja a hallgatókat, de ez nem is baj, ugyanis, ahogy a cím is mutatja, nem messzibbre, mint J.R.R. Tolkien legendás világára visz minket, hogy - mostmár könyv, rajzfilm, film és stb. formátumon kívül - újra elmesélje nekünk Frodó, a Szövetség és a Gyűrű történetét.
A világon nem ez az egyetlen Gyűrűk Urás metalzene. Gondoljunk csak az Elvenking-re, akik a nevüket is Tolkientől kölcsönözték, vagy a Blind Guardianra, akik pedig a Szilmarillokat zenésítették meg - nem is rosszul! Mivel a fantasy, mint irodalmi és egyéb, nem zenei műfaj virágkorát éli, ez kihat a zenére is, főleg az arra fogékony power metal stílusra. De visszatérve a Cross Borns lemezéhez, a dalok többsége már angol nyelven megjelent a 2000-es kiadású Tales of a Winter Night lemezen, csak magyarosítani kellett - és persze megszerezni a Gyűrűk Ura jogokat. Somlói Ferenc és zenekara viszont gondolt egy nagyot: ha az Ayreonnak sikerült rendkívül jó zenészeket összegyűjtenie, nekik miért ne sikerülne? Így készült el a Cross Borns, mint metal opera. Bár hír nincs róla, hogy színpadon játszanák, de olyan jól sikerült megszerkeszteni a lemezt, hogy akár lehetne is.
Rengeteg a folk, népi hangszer a lemezen. Hegedűvel, üstdobokkal indul az Isildur Átka. A lemez történetét nem szeretném elmondani, azt úgyis tudja mindenki - aki nem, az meg vessen magára. A dalban a Nagy Kórus szólal meg, ami az összes előforduló zenész és énekes hangját tömöríti magába, illetve Szauron hörgését személyesíti meg Mikus Tamás, az Agregator frontembere.
Ezt az Egy rég várt ünnepély követi, akusztikus gitárokkal, hegedűvel, majd keményebb zenével. Bilbó hangját Somlói Ferenc adja, illetve a hobbit kórusban is szerepe van Patvaros Máriával, György Szilviával és Nagy Károllyal. A lemezre, így a dalra is jellemző, hogy sok, hosszú, szólózós hangszeres rész van, majd hirtelen váltások. Somlói Ferenc az előző lemezen nem nyújtott valami nagyot: angol nyelven nagyon bizonytalanul énekelt, de a Gyűrűk Ura lemezen egy magabiztos, erős hangról van szó. És pont hobbitnak való.
Hármasban az úton a következő dal már Frodó útját meséli. Itt jelenik meg a tünde kórus, amelynek résztvevői a női énekesek, illetve a Nazgúl, aminek hangját a már hallott Mikus Tamás, illetve a Metal Hammer - jelenleg Hammer World - zenei újság szakírója, Uzseka Norbert adja.
A negyedik szám a Tőr a sötétben. Itt jelenik meg az első, tiszta énekhangú vendégzenész. Aragon lép színre, hangját Kiss Zoltán, a Nemesis együttes énekese adja. Meg kell jegyezni, a hangszeres játék nagyon jó, rengeteg a váltás benne, a gitárba akkordpengetés, riffelgetés, de szólózás is van, a dobtémák pedig változatosak, az egészet pedig a zongora, szintetizátor és vonós hangszerek jól aláfestik.
Az ötödik tulajdonképpen a címadó dal, a jól ismert versbetéttel. A Gyűrűk Ura lágy, népies hangzású, rengeteg akusztikus elemmel rendelkező nóta. A többi kedvelt karakter is megjelenik: Gandalf szerepében Jurásek Balázs, a Demonlord frontembere, míg testvére, Jurásek Dániel Gimliként jelenik meg, aki egyébként a Stainless Steel énekese. Legolas, az elf szerepére Bozsik Patrik került, az Iron Maidnem énekese.
Az ötödik szám a Khazad Dum - Mória bányája. Néhány lemezen láttam, hogy külön vették a két részletet, de hogy hogyan, az jó kérdés. Sok a váltás, a hirtelen stílusváltoztatás a dalban, illetve gyakran változik a tempó is, remekül visszaadva Mória feszültségeit. Kicsit a billentyűstéma szegényes, olyan értelemben, hogy kevés hangeffektet használnak fel - lehetne kicsit változatosabb ezen a téren.
A Galadriel Tükre egy gyönyörű, lírai nóta. Patvaros Mária énekli, mind Galadriel, az egész csak néhány akusztikus gitárra épül, illetve az énekhangra. Mária hangja nagyon passzol az elfekéhez. Mintha egy tünde énekelne mellettem.
A nyolcadik dal, a Boromir halála pedig egy Ayreonszerű, monumentális darab. Rengeteg szimfonikus hangszerrel, egészen komolyzenei hangzással, majd, mikor kell, remek és tiszta énekkel. Én azért Boromirnak adtam volna egy énekes szerepet is, nem csak név szerint említettem volna meg.
Az első CD-t a tempós, inkább power metal nóta, a Vadászat zárja. Itt igazából a hangszereken van a hangsúly, az ének a történetet mondja, mint brillírozik.
A második CD-t pedig a Helm szurdok nyitja. Tünde kórussal indít, illetve kis zongorajátékkal, majd gitártémával folytatja, illetve az énekhangokkal, és gigantikus csata zajával. Az ének nagyon kevés benne, és a tünde kórus egy idő után rendkívül idegesítő tud lenni.
A tizenegyedik dal a Vasudvard bukása. A hobbitok és entek kórusának daláról van szó, vidámabb hangulatú téma, több diadalmas, mint feszült zenei témával, és szintetizátor aláfestéssel.
Ezt a Cirith Ungol követi. Gitárfelcsendüléssel és zongoraszólóval indul, illetve egy kis basszusjáték is hallatszik, majd hirtelen akusztikussá válik az egész, majd újra keményebb zenévé válik. Ez már kicsit heavy metalosabb darab néha, de egészen jó dal. Egyedül Csavardi Samu hiányzik, hiszen a könyvben nagyon fontos szerepe van.
Viszont a java csak most jön: tizenharmadik dalként a Gollam Dala üt a legnagyobbat. Azt a sunyi érzést, illetve az álnokságot, sompolygást nem lehetett volna jobban eltalálni se zenében, se énektémában, ahogy sikerült. Gollam hangját Szendőfi Gábor, az Ideas énekese kölcsönzi. A zongorajáték fenomenális, már csak ezt hallva is inkább a gonoszság jut eszembe, amit a vokál is erősít bennem. Magában is nagyon jó nóta, engem megfogott.
A Titkos Út egy új balladikus nóta. Itt Aragorn és Éowyn "párbeszédét" lehet hallani. Mint általában, a női szereplő hangját itt is Patvaros Mária adja. Újabb folkos, epikusabb hangzású nóta, verze és refrén között éles váltással.
A tizenötödik dal a Minas Tirith. A refrénje nagyon fülbemászó, váltásokkal van tele, diadalmasabb nóta. A dobtéma egész jó, illetve a gitárszólók is jól meg vannak csinálva, nem beszélve az énekről és a zongoraszólóról.
Az utolsó előtti dal a Bátrak Diadalma. Gyors tempójú, valóban diadalmas hangvételű dal.
A záró téma pedig a Végzet Hegye. Rengeteg váltással, akusztikus, népi elemmel vegyítve, brutális befejezésse a lemeznek. Ha a szöveget nézzük, talán még mindig aktuális idézetet találhatunk benne.
A Gyűrűk Ura - Kalandozás Középföldén közel sem hibátlan lemez, viszont Magyarhonban egyedülálló, illetve külföldön se éppen mindennapos jelenség. Külön jó pont, hogy nem az angol szövegeket erőltették, hanem teljesen új, magyar szöveget írtak a régi dalokhoz, amiket kicsit újra is gondoltak egy-két ponton. A minősége a lemeznek nem a legjobb, minden jól hangzik, de nem eléggé. A vendégzenészek többet is nyújtottak, mint szükséges, illetve a hangszeres témák is elég változatosak ahhoz, hogy többször is meg lehessen a lemezt hallgatni egymás után. Sajnálom, hogy ezek után a Cross Borns egy sokkal rosszabb irányba ment tovább. A saját világukba kalauzoló trilógiájuk nem hogy ekkorát nem üt, de jelentős visszalépés zeneileg a Gyűrűk Urához képest.

Értékelés: 91%

John Petrucci - Suspended Animation

2009-10-04T14:50:00.001+02:00

Előadó: John Petrucci
Album: Suspended Animation
Stílus: Instrumental / Progressive Metal
2005
Sound Mind Music

Úgy vélem, John Petruccit nem sok embernek kell bemutatni. A modern kor egyik legtanultabb gitárosa, a Dream Theater egyik zeneszerzője és alapítótagja, aki emellett a Liquid Tension Experiment progressive rock szupercsapat tagja is. A LTE ismeretlen ideig megszűntetett mindennemű munkát, de pletykák szerint hamarosan nekiállnak a harmadik lemezüket is összerakni. Ezen kívül Petrucci összesen hatszor volt a G3 (Guitar 3) turnésorozat harmadik, vendégrésztvevője a két alapítótag, Steve Vai és Joe Satriani mellett. A Dream Theater rajongók gitáristenként tisztelik, több közönség és újságírói szavazáson lett Az Év Gitárosa.
Petrucci furcsa módon, a hihetetlen sikerek ellenére nagyon soká írta meg az első szólólemezét. A Suspended Animation 2005-ben jelent meg, s rengeteg, virtuóz gitártechnikát igénylő dal került rá, s segítségére Dave LaRue basszusgitáros, és Dave Dicenso dobos sietett. A nyitódarab Jaws of Life egyébként egy régebbi szerzemény, I.B.S. (Irritable Bowel Syndrome) néven volt ismeretes. Egészen mélyre hangolt gitártémák, két gitársávval, gyors, nem túl technikás dobok. Mégis, pont a gitár miatt ez az egyik legjobb dal a lemezen, hihetetlen, hogy Petrucci mire képes. A basszus is egészen jó, sőt, jól is be van lőve, így éppen megfelelően hallatszik.
Ezt még egy igen jó nóta, a Glasgow Kiss követi. Az egésznek tényleg van egy olyan skót érzeket, Petrucci rendkívüli gitárjátékával szinte a hallgató elé varázsolja a skót fővárost. A zenész tényleg a hangszerének mestere, illetve a kicsit Dream Theater szerű váltásokat is jól kezeli, mondjuk ez nem csoda. Ez is egy kiemelkedő darabja a lemeznek, a tépéssel is a végén.
A harmadik szám, a Tunnel Vision egy érdekes szerzemény, kicsit elektronikus elemekkel tüzdelt, keletiesen indulú darab, ahol még Tom Lefebvre és Tony Verderosa besegít, basszusgitáron illetve elektromos és akusztiksu dobokon. Lehet is hallani, hogy a dobtéma egy kicsit bonyolultabb, mint az előző számokban, és egészen jól kisegíti a néhol heavy metalos, néhol power metalos, néhol progresszív gitártémákat.
Az előző dalok ellenére mégis a kedvencem a negyedik, a Wishful Thinking. Hihetetlen emocionális darabról van szó, a gitárok szinte beszélnek, sírnak, hozzád szólnak, míg a dobok és basszus se lépi túl ezt a határt. Vidám hangulatú rendezvényekre rendkívüli módon ajánlott. Egyszer egy ismerősöm megkérdezte, hogy "miért épp ez? Hiszen ebben szöveg is van", mire mondtam, hogy hallgassa meg jól. És igen, pontosan a gitárjáték beszédessége miatt gondolta azt, hogy ének is párosult a dalhoz. Ez a kettősség, érdekesség mindenképp feldobja az egész hangulatát, és persze a diadalmas melódia is.
A Damage Control az egyik legprogresszívebb dal, rendkívül változatos gitártémákkal, és természetesen a hozzá tartozó 9 percnyi hosszal. A váltások néha tényleg Dream Theater dalba illenek, engem például néhol a Home-ra emlékeztetnek.
A következő dal az egyik legérdekesebb szerkezeti értelemben, ugyanis egyik kiadványban egy dalként, a másikban két dalként (Curve és Curve Continued) van feltüntetve. Semmi különbség nincs bennük, csupán annyi, hogy a kétrészesnek az utolsó percét levágták és a következő szám helyére tették. A dalban megjelenik kicsit az új, Systematic Chaos szerű dream is: gyors, nyers témák, brutális dobok.
A Lost Without You is egy rendkívül jó dal: bluesos gitártémával, kicsit bárzene érzéssel. Nyugodt zenével kezdődik, majd egyre izgalmasabb, izgatottabb lesz, majd egy gyors refrén után újra lelassul. Itt is el kell mondani, hogy a gitár mintha beszélne, főleg a refrénnél, illetve most a basszusnak is fontosabb szerepe van.
Az albumot még egy progresszív téma, az Animate-Inanimate zárja. Ez is egy hosszú szám, több, mint 11 perces. Kicsit ennek is keleties beütése van, s a két különböző gitársáv nagyon is jól elkülönül. Rengeteg technikás szólója rendkívül élvezhetővé teszi az egészet, s jól lezárja a Suspended Animation albumot.
Nagyon sok jó gitárosnak van szólóalbuma, s rendkívül sokmindent hallottam már én. Kezdjük csak a G3 alapítóival, illetve a régebbi idők mesterével, Jimi Hendrix-szel. Néha az ember azt gondolná, hogy igazából a gitáros szólóprojektek csak másolni tudják egymást. Én itt tévedtem. John Petrucci albuma nagyon is egyedi hangzásvilágú, különleges, rendkívül jó dalokkal, egyedül kicsit az elő-előtörő Dreames témák zavarnak, ugyanis Petrucci az anyazenekara nélkül is el tudja adni magát, s tud jó lenni.

Értékelés: 90%

Dalriada - Arany-album

2009-10-03T17:42:00.003+02:00

Előadó: Dalriada
Album: Arany-album
Stílus: Symphonic/Epic/Folk Metal
2009
Hammer Records

Megújult a Crusade of Metal, s a mai nappal elkezdődtek a még elérhető, korábbi cikkek újraközlési munkái, de, kedves Olvasó, szeretnék mindenképp kedveskedni is egy friss kritikával, méghozzá az új Dalriada lemez nem is olyan régi megjelenésének ürügyén. Magyarország egyik legsikeresebb és legismertebb metalzenekarának (nem, a Tankcsapda, a Depresszió, az Ossian, a Pokolgép meg egyéb, tinik által hallgatott rádiómetál nem tartozik ebbe a halmazba) új lemeze már hónapok óta kifeszítve tartotta a rajongók ideghúrjait, kezdve onnan, mikor a zenekar közölte: az új lemezen csak és csupán Arany János szerzemények lesznek megzenésítve. Őszintén szólva én egy picit csalódtam negatívan és pozitívan is, ugyanis egyik kedvenc költőm Arany János, viszont az előző négy album után én inkább vártam volna az Ígéretet. Hogy ez mit is jelent? A Dalriada korábbi lemezcímei, a Fergeteg, Jégbontó, Kikelet és Szelek a hónapok magyar elnevezései, és május havát Ígéretnek hívjuk, költőien. Azért nem panaszkodom az Arany-album miatt sem. Maga az ötlet, hogy egy lemezen nagy költők műveit zenésítik meg, vagy legalább felhasználják, nem újkeletű, viszont a magyar rockzenei kultúrában ez a fajta koncepció még új, és igencsak bátornak kell lenni ahhoz, hogy meglépje valaki. A Dalriada megtette, s ezzel végleg kitűzte a magyar zászlót az folk metal zenék birodalma tetején.
Az új Dalriada lemez tartalmaz mindent, amit a korábbiak: matyóhímzett magyar népi dallamok, dübörgő duplalábdob, vonóshangszerek, női vokál, férfi vokál és hörgés, majd ehhez hozzákeverték az új lemez titkos összetevőjét.
Az indító dal a Zách Klára, bandakórossal és zongoróval, hirtelen betörő, fülbemászó dallama. Tipikus kedvcsináló: nem indul túl gyorsan, de nem is altat el, és ahogy előrehalad, a táncritmusok és népdali énektémák keveredésével az embert vigadásra készteti. Nem is emlékszem ilyen erős kezdésre Dalriada lemezen. A legszebb az egészben, hogy a zenekar vérfrissítésével (tudniillik, a basszusgitáros és billentyűsposzton új arcokkal találkozhatunk Molnár István és Ungár Barnabás személyében) a hangszeres játékkal egy teljesen új lépcsőfokot mászott meg a zenekar: a dalban hallható egy gyors tempójú párharc a szintetizátor és a gitár közt. A magyar vonóstémákat egyébként az egész lemezen a Fajkusz Banda játszotta fel a lemezre.
A második dal a János pap országa, az előzőhöz képest lényegesebben lassabb darab. Aki hallgatott korábbi Dalriada lemezt, az tudja, hogy Binder Laura mellett Ficzek Andris a felelős az énekszekcióért. Nos, ezen a lemezen úgy érzem, hogy Andrisnak az eddiginél lényegesebben több szerep jutott. S törvényszerűen most még jobban feltűnik, hogy Andris a magasabb hangoknál és az erőteljesebb éneklésnél bizonytalan. Ez a zenei és élvezeti értékén semmit nem ront a lemeznek, sőt, a korábbiakhoz képest most kicsit bele is illik a képbe a dolog. Egyébként a dal a sokkal több férfivokált leszámítva tipikusan Dalriadas, megtoldva egy rövidebb furulyatémával a közepén.
A harmadik dalnál, a Bor Vitéznél két pillanatig azt hittem, egy magyarosodott Elvenkingről van szó (egészen az énektéma elejéig pontosabban): középtempójú, technikásabb dobtéma vezette és erősen hegedűszólós dalról van szó. Laura első megszólalása után viszont visszatértem a valóságba: ez nem az Elvenking. A dalnak két igazán érdekes pontja van: a kórusnál a férfihangok kaotikus háttérzajt alkotnak, míg Laura énekel az előtérben, és ettől a hallgatónak egy picit furának hat az egész, illetve a közepén a törökös gitárszóló.
És itt elérkeztünk a lemez négy, gyakorlatilag két darab utolsó új dalához. Először az Ágnes asszony, amely két részben készült el.
Az első része lassú, akusztikus hangszerekkel és népdal-motívummal indító darab. Visszagondolva az előző Dalriada lemezekre, ez az első, amiben a billentyűket nem csak szóló vagy előrehozott aláfestő hangszerként hallom, hanem mint háttérben dolgozó, hanghatásokkal lefestő instumentum is. Ezek az erőteljesebb power metal és heavy metal elemek kifejezetten jót tesznek a Dalriada-val. A másik, amit szintén örömmel tapasztaltam: a basszustémák sokkal előrébb kerültek, mint a korábbi anyagokon. Molnár István jó választás volt erre a posztra, nagyon jól bánik a mélyhangokkal, és a témáiban sok fantázia van. Az első részt egy zongoraszóló zárja, ami egy kicsit nekem túlságosan is hasonlított Jordan Rudess ámokfutásaira a Dream Theaterben.
A második része szintén lassan induló, talán még lassabb is, mint az első része, viszont a közepére begyorsul, és zúzós gitárriffekre ütemes dobtéma és hegedűszóló épül, csak, hogy újra lelassulhasson. A Dalriada epikussága talán ebben a két dalban érezhető először a lemezen: a ballada témájára megfelelően el vannak találva a váltások és ütemváltozások, és pont akkor gyorsul be, amikor a hallgató várja. A legnagyobb probléma viszont, hogy a nagyon hasonló, kevés szólóval megtűzdelt dal monotonná vált a második rész végére.
Az utolsó két dal a Szent László két része, és megmondom őszintén, a Zách Klára mellett nekem ezek tetszett leginkább. Nagyon jó a vonóstéma, ami a versszakokat vezeti át, és az énektémák is nagyon fülbemászóak, és az a hirtelen váltás és kontraszt a gyors dob és relatív lassú hegedűszó közt nagyon nagy hangulatteremtő.
A második rész már korábban is elérhető volt a Dalriada myspace oldalán, így talán néhányan már ismerik: középkori hangulatú vonóstémával indító, egy sikollyal átvezető, pattogós, galoppos dalról van szó. Promóciós anyagnak nem volt rossz a Dalriadatól, ugyanis minden benne van, ami a zenekartól jó: erőteljes, metalos hangszeres témák, megfelelő mennyiségű folkosság, egyidejú női-férfi ének, ritmusváltások és széles körű hallgathatóság.
A további dalokkal pedig részletesen nem szeretnék foglalkozni, ugyanis ezek már korábbi kiadványokon is rajta voltak, annyi különbséggel, hogy egy egészséges retusáláson estek át. A friss vér itt is egyértelműen jót tett: néhány hangon, apróbb témákon kívül és az énektípuson kívül csupán a mixelés változott, így a Wales-i bárdok, A rab gólya és a Szondi két apródja még erősebben csap oda, mint valaha.
Összességében nagyon elégedett vagyok az albummal. Egyszerűen újra és újra meg kell hallgatnom. Véleményem szerint ez az a Dalriada lemez, ami a zenekar eddigi csúcspontját jelenti, ugyanis minden benne van, ami a korábbi lemezeken jó volt, és a csorbákon próbáltak javítani, sikerrel. Ezen lemez alapján a Dalriada jelenlegi felállása méltán kell, hogy híres legyen, mind az erős magyar érzelműek, mind a pusztán metalrajongó emberek közt. És, hogy miért 'csak' 95%? Van egy kis monotonság, vontatottság benne, még ha nem is nagy, és Ficzek Andris azért mégiscsak bizonytalan egy kicsit, illetve a dobtémák, a Kikelethez hasonlóan, néha egysíkúnak tűnnek a dalok összességében (bár tény, hogy Tadeusz nagyon jó dobos). Végszónak pedig annyit, hogy a Dalriada, ahogy észrevettem, nem teljesen vette át az Arany verseket, egy-két helyen, valószínűleg szándékosan voltak szöveg megcserélések és kórusként felhasznált ismételt versszakok.

Értékelés: 95%

Mindfields Factory - Mindfields EP

2009-10-03T17:04:00.014+02:00

Előadó: Mindfields Factory
Album: Mindfields EP
Stílus: Progressive / Melodic Metal
2007
Szerzői kiadás

A véletlenek sorozata nélkül, be kell látnunk, a zene se lenne szép. Például ilyen véletlen során ismerkedtem meg a Mindfields Factory zenéjével. A YouTube nevű videomegosztó oldalon néztem/kommenteltem épp jómunkásember módjára a Dreyelands videónál, és beszélgetésbe keveredtem Pivarcsi Gáborral, a Mindfields Factory billentyűsével. Amint szóba került, hogy ő maga is zenél, azonnal "követeltem" is valami bemutatkozó anyagot, és meg is kaptam hivatalos MySpace oldal formájában. Ugye, mire nem jók a közösségépítő oldalak?
A zenekar saját bevallása szerint "melodikus progresszív zenét játszanak, ahol a remek dallamok mindig fontosabbak, mint a progresszív őrültsége". Szabad fordításban, természetesen. Mondhatjuk igaz is. Egyébként - ahogy sejteni lehetett - egy újabb magyar zenekarról van szó. A bemutatkozó EP-jük az internetes oldalukról le is tölthető, de gyűjtőknek meg is lehet venni 599 Ft-ért (+ postaköltség). Szerintem azoknak, akik jobban szeretik a maradandót, azoknak érdemes kifizetni ezt a nem túl magas összeget, hiszen a zene első osztályú, amit hozzá kapunk.
Az első dal, a The Prophecy inkább power metalosan indul. Engem a Stratovariusra emlékeztet igazából, főleg mikor Tóth Attila belekezd az énektémába. A jobbféle, régi Stratovariusra gondoltam ezalatt. Viszont keveredik bele egy kevés a "heavy metal yell (sikoltás)" világából is. A kedvenc részem a dalban a harmadik perc körül kezdődik, mikor a már említett Pivarcsi Gábor egy egyszerű, ámde annál élvezetesebb billentyűsszólóba kezd.
Viszont a második dal az, amely teljesen levett a lábamról. A középkori hangulatot idéző alaptéma és vokál nagyon megfogott. A Lake of Roses olyan, mint a Suidakra, mégsem az, illetve mégse mondható annak, hogy egyszerűen stílusmásolás történt volna. Ahogy bekeményít, "berockosít" kiteljesedik az egész dal. Ez is inkább egy power metal nóta, mint progresszív, de épp ez a jó benne. Bevallom, nehéz leállni az "Egy dal ismétlése" funkcióval ennél a nótánál.
A következő dal a The Cyborg. Kicsit eltértünk a középkori, medieval témáktól. Kár érte. Különben ez a nóta se rossz, csak leragadtam a Lake of Rosesnél egy cseppet. a The Cyborg sokkal inkább progresszív, mint az előző két dal. Több mint nyolc perces, szóval a hosszára nem lehet panasz. Sokkal több a szólózás benne, bár - szerencsére - ekkor is érezhető benne a melodikusság, dallamosság. Egyet lehet tehát érteni azzal, amit a zenekar írt önmagáról. Teljes mértékben. Az ötödik perc környékén pedig egy igen érdekes váltás is van, ahol szinte metalból egy könnyedebb rockos vokálba csap át a nóta.
A záró dal, a Morning pedig egy könnyedebb instrumentális darab. Lágy, outroszerűen levezeti az albumot, és a tombolásból egy csendes őrültségbe irányítja a hallgatót.
Ha a Dreyelands EP-nél nehéz dolgom volt, most is az lesz, ami az értékelést illeti. Személy szerint a Mindfields Factory-t sokkal egyedibbnek, szórakoztatóbbnak találom a Dreyelandsnél, viszont így, egymás mellé rakva nem tudom lelkiismeret-furdalás nélkül ráadni ezt a pontszámot a Mindfields Factory-ra, ugyanis mindkettő tehetséges és jó magyar zenekar. Csak lenne legalább egy magyar dal!

A zenekar weblapja: http://www.mindfields.hu

Értékelés: 92%

Rotting Christ - Theogonia

2009-10-03T16:50:00.010+02:00

Előadó: Rotting Christ
Album: Theogonia
Stílus: Melodic Black metal
2007
Season of Mist

A Rotting Christ mindenképp az egyik üde színfoltja az európai (főként dél és kelet európai) metal életnek. Grindcore-ként kezdték, majd megjött az eszük, és az első nagylemezre már brutális black metal lett, s azóta mindig, s állandóan változnak. Talán a görög metalzene kaméleonjainak is mondhatnánk őket. Mindenesetre hamar megszerettették magukat velem. A Theogonia a kilencedik nagylemezük, de ha visszahallgatjuk az eddigi összest, egyre se mondhatjuk, hogy ezt már hallottuk tőlük. Voltak itt death metalos beütések, egy kicsit lassult, gothicosabb próbálkozás - mint a nagy kedvencem, A Dead Poem -, a Theogonia pedig brutálisabb, nyersebb black metal próbálkozás a jobb fajtából.
A lemezt rövidke felvezetés után a The Sign Of Prime Creation kezdi, nyers, erőteljes dobtémákkal, középtempós, egészen egyszerű gitárriffeléssel. A vokálok most inkább mélyebb/érthetőbb hörgések, s a dobtéma gyakran változik a zenéhez mérten. Egy kicsit a gitárok fantáziátlanabbak, de ez megbocsáltható, ugyanis azért néhány riffet felhasználnak.
A Keravnos Kivernitos nem éppen a legjobb folytatás. Majdnem ugyanazzal folytatja, amivel abbahagyta az első végződött. A dobok nagyon nyersek, néhány váltást leszámítva ugyanazt a durva black témát játsza végig, míg a gitárok riffelése is majdnem végig ugyanabból épül fel. Egyedül a végén van egy kisebb váltás, ahol bár a vokáltéma ugyanaz marad, a hangszerek témái azért változnak.
A harmadik dal a Nemecic. Innentől az album számelrendezését ahány forrásból néztem, annyi fajta volt, úgyhogy én az amazon.com elrendezését használom. A Nemecic egyébként egy jó dal, érdekes gitártémákkal, egy kicsit gothicosabb beütéssel és keleties hangzással és hangokkal, és egy kis symphonic rész is van benne.
Ezt a Enuma Elish követi, kicsit Dissection-re emlékeztető témákkal, szinti és vonóshangzással újra. Nem épp a legváltozatosabb téma, ugyanaz a motívum kíséri végig az egész dalt, néhány kisebb váltással, de ennyi.
A Phobos' Synagogue az ötödik dal, engem Carpathian Forest-re illetve Immortal-ra emlékeztet a kezdeti vokáltéma és a dal is, a gitárjáték meg egyszerűen nagyon jól sikerült. A verze már inkább teljesen Rotting Christos, de az átvezető részekre a váltás nagyon jól sikerült. A dal végén pedig végre gitárszóló is van.
A Gaia Tellus következik utána, ebben is hallható egy kis görögös beütés. Hát igen, a gyökerek. Kevésbé brutális black témának indul, nagyon egyszerű gitárokkal, és ütemet játszó dobokkal. A gitártéma is inkább keleties, míg a népies hangszerek behozatala teljesen folkossá teszi a zenét. Egyedül annyi probléma van a dallal, hogy kicsit unalmas a monoton, vontatott tempója miatt.
A Rege Diabolicus durván két gitárhangzással kezdődik, az egyik egy igen érdekes riffet ad, a másik meg inkább néha megszólalva vezeti a dalt. Viszont egy résznél van olyan érzetem, hogy ezt már a Keravnos Kivernitosban már játszották. A vége megint jól sikerült a dalnak, kis tempóváltás és gitárszólózás zárja a számot.
A He, The Aethyr a nyolcadik dal. Ez inkább kicsit death metalosabb téma, szintivel, fülbemászó gitárdallammal, változatos dobokkal. A tempó hol lassabb, hol gyorsabb, míg a gitárok inkább a háttérbe szorulnak a dalban, vagy pontosabban aláfestik.
A Helios Hyperion az utolsó előtti szám. Rövidke, nincs 3 perces, és ezt is egy hosszabb felvezető előzi meg. Gyors, blackes, durván hörgős témájú. Kicsit unalmas lett így is, de nem baj. Nem ez a legjobb dal a lemezen. A dobok jók, a gitárok is, csak épp nem szórakoztatóak.
A záró dal, a Threnody viszont igen. Keleties beütéssel kezdődik, majd kicsit inkább thrash-es gitártémával folytatódik, ami végül egy középtempójú melodikus black metalba fejlődik. Erőteljes befejezése a lemeznek, egészen jó kis nóta, megjegyezhető, szerethető.
A Rotting Christ tehát újra alkotott. Bár most vannak unalmasabb részei, s kicsit mintha a hangszeres játék hiányozna. De alapjában jó dalokat írtak, most egy kicsit melodic blackesebb lett, kevesebb gothic és egyéb elemmel. Bár nem lett a kedvencem, egészen jó kis lemez lett ez, zúzós és brutális, s ha kell, le tud ereszteni. Igazából nálam az A Dead Poem veri, de nem baj, 2007-ben még mindig a jobb kiadások közé tartozik a Theogonia, és minden black fannak, akinek nincs meg, kötelező darab.

Értékelés: 90%

Elvenking - The Scythe

2009-10-03T12:27:00.007+02:00

Előadó: Elvenking
Album: The Scythe
Stílus: Power metal
2008
AFM Records

Néhány felcsigázó sample után, egy teljes dal, és egy videoklip után végre ezt is megéltük: az első kalózverzió már meg is jelent. Végighallgatva csak annyit tudok mondani, hogy, bár illegális volt, amit tettem, de teljesen megérte, ugyanis így alig várom, míg eredetiben kezeim közé vehessem majd a The Scythe-ot, és remélhetőleg a Digipack verziót. Mielőtt csúnya bácsik megszólnának, szívemre tett jobb kézzel, és felemelt ballal megesküszöm, hogy megveszem a lemezt, és nem károsítom a zeneipart.
De térjünk is rá a The Scythe-ra. A lemezt beharangozó zenekari hírek azt vetítették előre, hogy az Elvenking meríteni fog a korai In Flames zenéjéből, és a melodic death metal stílusából, és a lemez hangulata sötétebb lesz, mint bármelyik eddig. A megjelent sample-ök ezt igazából nem támasztották alá, habár volt egy-két mélyebbre hangolt gitárriff, és egy kis hörgés. Bár olyan szinten, mint vártam, nem lett egy power/death/folk metal zenekar az Elvenking, mégsem mondhatom, hogy csalódtam, hiszen egyértelműen érezhető, hogy a lemez koncepciója alaposan fel lett építve, a hangszeres megoldásokban pedig olyan zenekarok stílusjegyei észlelhetők, mint Wintersun, Ensiferum vagy akár a korai In Flames.
A nyitódal, a The Scythe már ismert volt: ez volt a hivatalos Elvenking MySpace oldalon az online hallgatható teljes nóta. Rövid, narrátor-beszélt szöveges intro után berobban a dal. A gitárok itt még magasabbra hangoltak, sokkal inkább power metalosabbak, de rengeteg hörgős átvezető, illetve aláfestő rész van. Rendkívül dallamos nóta, érdekes hegedűvel, bár nem túl bonyolulttal. A refrén nagyon fülbemászó, s szintén nem túl bonyolult. Kezdésnek nem rossz, a hirtelen váltások tetszenek, feldobják a nótát. Bár belegondolva, hogy a halálról szól a lemez koncepciója, mintha egy kicsit túl vidámra sikerült volna a The Scythe.
A második dal a Lost Hill of Memories. A kezdete kicsit ismerős, gitár és hegedűfelütésekkel tarkított, majd aláfestésként egy kis elektronikus hangzás. Ez utóbbi kicsit túl popossá teszi a dal elejét, illetve az egyik átvezető és a refrén is igen popossá sikerült. Potenciális második kislemezdal lehet. Ennek ellenére nem olyan rossz ez, van egy egészen jóra sikerült, bár rövidke gitárszóló is benne, illetve a hegedűszólam is érdekes.
A harmadik szám az Infection. Ez volt a második sample, amit meg lehetett hallgatni. Bár az indulásából a dalnak nem számítottam volna arra, ugyanis az a bizonyos rész, és az indulása teljesen eltér. Mintha nem is egy nóta lenne. Ez a változatosság izgalmassá tette a dalt, a mélyebbre hangolt gitárok, és hegedűszólamok pedig csak fokozzák ezt az érzést. Kicsit úgy is tűnik, mintha új riffekkel is kísérletezgetnének az Elvenkingnél, a gitártémák az előző, The Winter Wake albumhoz képest sokkal színesebbnek mondhatóak. A legtöbb dal végén, így ennek is van egy levezető, narrációs rész. Érdekes megoldás, szinte mindig más stílusú zenei aláfestése van, bár nem nagyon lehet érteni, mit mond.
Ezt a Poison Tears követi, újra egy gyorsabb téma, kicsit szoftos hörgéssel, viszont egy nagyon jó refrénnel és hegedűdallammal. Az elektronikus hangzásokat kicsit furcsának találom ebben a zenében, bár nem megszokhatatlan. A dobtémája nagyon pörgős, bár egyszerű, majd a dal közepén egy hirtelen váltás, törzsi dobhangzásra, SuidAkrA-s hegedűre, és akusztikus-elektromos gitárhangzásokra.
A Riddle of Stars akusztikusan kezd, a hegedűtéma pedig Wintersunra emlékeztet teljesen. Majd a váltás már inkább egy dallamosabb, 80-as évekbe visszanyúló heavy metal témára. Az új lemez dalai kicsit hosszabbak, mint a korábbiak - bár a The Poem for the Firmament hosszúságát, illetve a The Neverending Nights-ét egyik se üti meg - és sokkal változatosabbak, sokkal több hirtelen váltás van. Egyedül a már említett The Poem for the Firmamentben hallhatott gitárszólókat hiányolom, ugyanis bár rengeteg az instrumentális rész, és vannak szólók is, olyan grandiózus még egy albumon se volt azóta, mint az említett dalban.
Ezt a Romance and Wrath követi, sokkal lassabb, tényleg kevésbé vidám témájú dal. Végre. Ezt azért elvártam, hogy ne legyen minden olyan nagyon irrealisztikusan vidám. Két vokáltéma is van, illetve néha úgy tűnik, hogy több is, és a lágy énekléstől a bandakórusig és ordibálásig minden van benne. A gitár is kicsit deathesebb lett, több felcsapással, illetve torzítással. A tempó váltakozása nem hagyja, hogy leüljön a dal. Igazából tényleg nagyon jó dal lett, változatos, jónéhány hörgéssel. De be kell vallanom, Jarpen hörgése lényegesebben jobbak voltak, mint ezen az albumon Damna és Aydané.
Akusztikus felvezetés után következik pedig az első klipnótája az Elvenkingnek, a The Divided Heart. Tudtam, hogy videók miatt gyakran vágnak meg dalokat, de annyira feltűnően, mint ezesetben, ritkán hallottam csak. A dal továbbra is nagyon tetszik, egy szomorúbb, dallamosabb balladaszerűség. A klipverzióhoz képest lényegesen hosszabb, illetve a gitárszóló is tovább tart benne, ami mindenképp egy nagy piros pont, illetve a felvezetés is kicsit tovább nyúl.
Az Elvenking albumoknál már meg lehetett szokni, hogy vannak folkos, teljesen akusztikus nóták. A The Scythe-on a Totentanz teszi ezt ki, amely tulajdonképp a narráció alá játszott akusztikus hangszerek tengere. Nem egy On The Morning Dew, vagy The Poem for the Firmament, de nem rossz ez se.
Az utolsó előtti dal a Death and the Suffering. Kicsit pörgősebb death metal gitártémával indult, majd szép lassan átalakult power metallá, és ez a kettősség végigkíséri a dalt. Sokkal inkább a tiszta vokál köré épült.
A záró dal a Dominhate. A Romance and Wrath mellett ez a másik 8 perces dal, szóval egészen hosszú. Már az indulásnál is gyorsan váltakoznak a hangszeres témák: hol elektronikus, hol hegedű, hol gitár van, majd tiszta, lágy Damnagoras énektéma. Zendar dobtémája itt egészen változatos, illetve izgalmas is. Erőteljes befejezése a lemeznek, és azt kell mondjam, már legalább 6 meghallgatás után bőven a legjobb Elvenking lemez eddig.
Bár nekem hiányoznak róla dolgok, például a Wyrd albumról sokat emlegetett The Poem for the Firmament dal középkorias, akusztikus, grandiózus felépítése, illetve kicsit a vonósnégyes is, de tulajdonképp más baj a lemezzel nincs. Az egy szál hegedű és a zongora, illetve az akusztikus gitárok jól tartják a frontot folk vonalon, illetve tényleg lett valami abból a beígért sötétebb, death metalosabb hangulatból, még ha nem is olyan sok. Rengeteg fülbemászó refrén, dallam hallható a The Scythe-on, és nem is mindig húzható rá egyértelműen a power metal stílus, ami jót tett a zenének. Mindenkinek ajánlom, hogy vegye meg a Digipackot szeptember 14-én, ugyanis az itt kritizált dalok mellett egy bónuszdal is hallható rajta, és biztos vagyok benne, hogy üti ezt a szintet. Minimum.

Értékelés: 91%

Ocean Machine - Biomech

2009-10-03T11:49:00.010+02:00

Előadó: Ocean Machine
Album: Biomech
Stílus: Progressive metal
1996
HevyDevy Records

Ha a Strapping Young Lad mondható Devin Townsend brutálisabb, durvább, agresszívabb oldalának, akkor a szólóprojektjei (Ocean Machine, Punky Brüster, Devin Townsend Band) mutatják meg Devin lágyabb, érzelmesebb oldalát. És ez a zenében is hallható. Az első albumai között volt az Ocean Machine nevű zenekarral a Biomech, amit egyébkéntként később Devin Townsend név alatt - hibásan - újra kiadták Ocean Machine címmel. Ez hiba volt, ugyanis - pontosan idén májusig - fenn állt a lehetősége, hogy Devin újra összehívja a zenekart, és kiadnak egy második lemezt is. Ennek az álmát oszlatta szét tulajdonképpen a május 21-én kiadott közlemény, azaz a Ziltoid the Omniscient közleménye, hogy a Strapping Young Lad és The Devin Townsend Band feloszlik, és ezentúl Devy egyedül és csakis egyedül fog dolgozni. Ziltoid jó, Ziltoid jófej, de azért annyira mégse jó, hogy ezt kéne tennie Devy-nek, három rendkívül jó zenekar zenéjétől "kíméli" így meg a világot.
Az Ocean Machine, a nevéből eredeztetve, sokak szerint a négy elemi Devin Townsend mellékprojektalbumból a vizet képviseli. Hangzásvilágában a Biomech egyértelműen progresszív metal, rengeteg váltással, többféle vokállal, miközben bőven akad benne ambient elem is, illetve lágyabb, rockosabb téma is. Az indító Seventh Wave egy hatalmas nóta, középtempójú, nem túl komplikált, de élvezhető, és Devin is többet énekel, mint ordibál.
A Life az egyetlen dal, amiből klip is készült, és személyesen az egyik kedvencem. A Strapping Young Lad-hez képest hatalmas mennyiségben árasztja a reményt, a boldogságot magából, és a szöveg is erre utal. Nagyon egyszerű, bohókás dobtémája van, hasonló basszustémával, és a gitár csak lágyan aláfesti Devin énekét.
A Night emlékeztet a System of a Down zenekar Plock dalára, legalábbis kezdetben. Magas gitárszólam, majd hirtelen elektronikus hangzás is beugrik. A dobtéma itt már lényegesen tempósabb, viszont a gitár továbbra is inkább háttérbe szorul.
A Hide Nowhere-ben két gitár is hallható, pedig zenekarban csak egy gitáros - Devin Townsend - van. Persze ez megoldható, s főleg, hogy nem koncerteztek a lemezzel, nem is olyan furcsa. A későbbi szólóalbumokra emlékeztető kórus/háttérének is hallható benne, illetve a gitárriffelgetés is előremutat például a Synchestra albumra.
Az ötödik dal, a Sister az első igazán ambient beütéses, rengeteg hangeffekttel, torzítatlan gitárral, értelmetlen szöveggel. Igazából sokat nem lehet róla mondani, ugyanis egyetlen témára épül az egész, egyetlen dallamra.
Ezt a 3 A.M. követi, amely szintén egy ambient darab, szinte csak énekkel és hangeffektekkel, szintetizátoron és egy kis vonós érzeten kívül semmi más hangszer nem szólal meg benne. Az egész jól vezeti fel a következő dalt viszont.
A Voices In The Fan szintén én hatalmas nóta: a kezdeti pengetései emlékeztetnek nagyon a Blind Guardian-re, illetve annak a mellékprojektjére, a Demons and Wizards-ra. Érdekesség, hogy a Voices In The Fan első része egy az egyben át lett ültetve Devin új albumának, a Ziltoid the Omniscient-nek a Color Your World dalába. (Thx to Supernova az észrevételért.) Lágy, kicsit elektronikus zenére emlékeztető dobtémája van, háttérbeszorult hangszerekkel, de hatalmas élnivágyást sugároz magából a nóta.
Ezt egy újabb rövid darab, a Greetings követi. Majdnem a dal feléig gitár-cintányér duettet lehet hallani, végül mégis bedurvul, és a szintetizátor újra szimfonikus érzetet kelt a zenében.
A kilencedik dal az előző szám utolsó motívumából robban be. A Regulator mélyebbre hangolt gitárral van, kicsit több riffelgetéssel, mint amit eddig az Ocean Machine albumon meg lehetett szokni, illetve egy-két ordítás is hallható.
Témájában a Funeral a legérdekesebb. A temetés, mint tudjuk, nem éppen a legvidámabb dolog. Devin Townsend erről mégis egy vidámabb, pontosabban diadalmasabb dalt írt. A vokáltéma ima-jellegű, illetve a gitártéma rendkívül jó: újra előjön a kétgitáros hangzás, a gitár okozta effektek, illetve a rendkívül egyszerű riffekből összeálló aláfestés. Az egésznek másabb a hangulata, mint a címből következtetni lehet.
A tizenegyedik egy újabb monumentális darab: a Bastard felépítésében kétfelé van osztva. Lágyabb zenéjű nóta ez is, kicsit egyszerű dobokkal, riffelgető gitárokkal, majd a két része közt a dalnak hirtelen váltással. Az egésznek van egy kis brutális behatása, mégsem elég durva a dal, s nem is törekszik rá, hogy akár a Strapping Young Lad keménységét elérje.
The Death of Music egy újabb hatalmas ambient darab. Az egész hangulata a Mark Morgan komponálta Fallout játék zenéjére emlékeztet, kivéve a vokált. Megint előjön a szintihangzás, s az egész lágy marad, a megszokott metal hangszerek elő se nagyon jönnek, egyedül a cintányér szólal meg az ütemet jelezve.
Az egészet a Thing Beyond Things zárja. Kicsit Pink Floydos hangzású, progresszív darab, énektémáját és gitártémáját nézve is, illetve a végére egészen poprockossá válik a dal, majd egy kis fülsüketítő zaj után vége a lemeznek. Észre se venni, hogy több, mint egy óra.
Az Ocean Machine az egyik legjobb Devin szólóalbumai közül. Hihetetlen hangulata van, jól megszerkesztett dalokkal, s csak úgy árasztja magából az életet. Egyedül azt sajnálom, hogy már nem lesz se ilyen, se hasonló lemez. Nem akarok vészmadár lenni, de Ziltoid the Omniscient nem volt annyira jó, hogy olyasmit hallgassak Devintől élete(m) végéig. Abból hiányzott az élődob, illetve másnak a felülbírálása. Nem kell félreérteni, nem volt az olyan rossz, Devin nagyszerű, zseniális zeneszerző, de összevetve, az Ocean Machine klasszisokkal jobb, mint Ziltoid, pontosan a teljesen élő zenészek miatt. Devin, remélem meggondolod még ezt a szólózást.

Értékelés: 92%

Ayreon - 01011001

2009-10-03T11:15:00.015+02:00

Előadó: Ayreon
Album: 01011001
Stílus: Progressive metal
2008
InsideOut

Ayreon lemezt hallgatni mindig valami mást jelentett nekem, mint egy Elvenkinget. A komplex történet, elgondolkodtató szövegeket mindig is szerettem Arjentől. A The Human Equation megjelenése után napokig gondolkodtam csak azon, hogy lehet-e így? A 01011001 értelmét pedig sokáig nem bírtam megfejteni. Ez nem hibája a lemeznek: egyszerűen gondolkodást igényel, és a szövegek figyelmes hallgatását. Aki nem tudná: a 01011001 egy bináris szám, és lekódolva karakterekbe, ez egyszerűen az Y -t adja. Nah, kinek ismerős? Igen, a Planet Y, és emellett kötődik a Forever of the Stars történetszálhoz is. A történet tehát már "csak" folytatás: az Into the Electric Castle, a The Dream Sequencer és részben a The Human Equation lemezen megkezdett történetet folytatja. De, ahogy a 2004-es lemeznél, az újnál se egyértelműen folytatás. Egyébként a 01011001 binárisan a 89-es számot jelöli, de ez már csak érdekesség mellé.A kritikában nem szeretnék a dalokra egyesével kitérni, hiszen tizenöt dalról van szó, két lemezen. Inkább csak az érdekességekre, izgalmasabb váltásokra, esetleg a hibákra. Viszont annyit, hogy a THE-vel ellentétben, Arjen itt nem osztotta fel sehogy a dalokat, tehát nincsenek napok. Csak úgy, mint a Into the Electric Castle-ben, vagy a The Universal Migratorben, kronológia nélkül, egymás után következnek a dalok, amelynek a többsége a Forever-ről szól. (Kicsit bonyolult a dalok kapcsolata egymással, de megérthető szerencsére.) Azokról a lényekről, akik a Planet Y tengereiből egy aszteroida segítségével a Földre kerülnek, kipusztítva a dinoszauruszokat, és létrehozva az Embereket. Viszont, hogy jobban megértsük a történetet, rövid, emberi epizódok is kerültek a dalok közé. Így, sajnos pont a Man, azaz Emberek énekesei kapták a legkevesebb szerepet - egy-egy dalt, általában megosztva másokkal. Az énekesek kiválasztása mindig is Arjen erősségei közé tartozott, és most sem cáfolta meg ezt a tényt, hiszen az Embereket Phideaux Xavier a Phideauxból, Wudstik, egy holland soulénekes, Marjan Welman az Elisterből és Lisolett Hegt a Dialből személyesítik meg, természetesen az ismertebb énekesek, Simone Simons, Ty Tabor és maga Arjen Lucassen mellett. Mint írtam, az ő szerepük igencsak rövid, és sajnos nem is épül annyira a tehetségük köré, mint az a The Human Equationben volt (de azért valljuk be, ott több szerep is jutott egy énekesre).
Velük szemben pedig a Forever tagjai állnak, akik azért költöztek a Földre, hogy a népük által elkövetett hibákat elkerülve újra átérezhessék az érzelmeket, az igazi életet. Talán nem is véletlenül kerültek az ismertebb énekesek ebbe a csapatba. Köztük van Daniel Gildenlöw, akit úgy vélem, nem kell bemutatni, Hanshi Kursch a Blind Guardianból, az Evergrey énekese Tom S. Englund (akit egyébként már igencsak régóta szerettem volna Ayreon lemezen hallani, hatalmas tehetség), Jørn Lande, Bob Catley a Magnumból, Steve Lee a Gotthardból, Jonas Renkse a Katatoniából (őt is vártam már), Magali Luyten a Beautiful Sinből. Mellettük két visszatérő is van, legfőképp azért, hogy erősítsék a köteléket a korábbi Ayreon lemezekhez: Anneke van Giersbergen, aki korábban a The Gathering énekese volt, és Floor Jansen az After Foreverből. Egyébként Floor zenekarneve kicsit viccesen ironikus. A Forever énektémák valamivel komplikáltabbak, mint az emberiek: többször szólal meg egyszerre több hang, énekes, bár a vokalistákat magukat sajnos viszonylag nehéz felismerni. Kicsit olyan, mintha mindenki egy új formáját nyújtotta volna, nem a megszokottat.
Zeneileg az új Ayreon lemez a toppon van. Nem csupán egyesíti az előző lemezeket - beleértve az Actual Fantasy és a The First Experiment hangzását is -, hanem újat is hoz. Az Ayreon lemezekre eddig nem volt jellemző, hogy ennyi ambient elemet, illetve power metalos gitártémákat, riffeket használjon, power énekesekkel. Arjen zenéjét mindigis jellemezte a változatosság, az újdonság, de a 01011001 minden eddigit felülmúlt. Szinte rendszertelenül - avant-garde módon - vált a dal ambientté, majd egyszercsak vissza. Hasonló élményben lehet része a hallgatónak már a nyitódalban, az Age of Shadowsban, ahol a legtöbb Foreveres énekes is feltűnik. Arjen sokkal sötétebb gitártémákat, mélyebbre hangolt gitárriffeket használ, mint a korábbi lemezeken, s ezt jól aláfestik az ambient betétek. Nagyon sok az elektronikus, monoton, lassú átvezetés is, amelyek bár így olvasásra unalmasnak tűnnek, egyáltalán nem azok.
Arjen szokásához híven maga játszotta fel a gitárokat, a basszustémákat és a szintiszólamokat is, egyedül néhány szólót bízott vendégzenészekre. De a választása itt is jónak bizonyult: a gitároknál Michael Romeo a Symphony X-ből az E=MC2 szólóját, Lori Linstruth pedig a Newborn Race szólóját játszotta fel a lemezre, míg billentyűsök közül az ex-Dream Theateres Derek Sherinian játszotta a The Fifth Extinctionben a szólót, illetve Tomas Bodin a The Flower Kingsből a Waking Dreams és Joost Van Den Broek a The Sixth Extinction szólót. Dobosnak szokás szerint a Gorefestes Ed Warby érkezett, míg a népies hangszereknél Jeroen Goossens, Ben Mathot és David Faber segítettek be fuvolán, hegedűn illetve csellón. Most sajnos kevesebb szerepet kaptak ezen hangszerek, s inkább csak háttérben aláfestik a dalokat, bár ez inkább azoknak jelent gondot, akik vagy a Loser-t, vagy a Realization-t várták vissza.
Stílusilag tényleg mindent lehet a lemezen találni. Power metalos gitárriffeket (Age of Shadows), teljesen ambient dalokat (Comatose), technikásabb progrockot (Connect the Dots), balladát (Web of Lies), összetett, hosszú progmetált (The Sixth Extinction), a hatvanas-hetvenes évek rockzenéjére emlékeztető témák (Newborn Race), durvább és lágyabb, dallamosabb és zúzós részeket. Ami leginkább feldobja a lemez összetettségét az a hörgés, mert nem vártam volna, hogy harmadjára is be meri vállalni Arjen a lemezre, még ha csak rövid ideig is. Az újítások nélkül maga a lemez is újdonság lenne, hiszen így még Ayreon lemez nem szólt. De hozzátartozik az igazsághoz, hogy az újragondolt riffek és szólók mellett a dobtéma is komolyodott, és néhol technikásan lágy, máshol brutálisan vad lett, ezzel is mutatva Ed Warby képességeit.
Összeeresztve az énekesek és a hangszerek hangját, a 01011001 tényleg lehengerlően szól. Itt nem akar semmi se kitűnni a másik mögül, teljes összhangban szólnak, és mindenki csak része annak a hatalmas hangzuhatagnak, amit Ayreonnak nevezünk. A lemezen a dalok külön is meghallgathatók, de ha tényleg élvezni szeretnéd, nem érdemes. Véleményem szerint ez az eddigi legjobb Ayreon lemez, pont amiatt, hogy sokkal összetettebb, mint az előzőek. Talán, sokkal érettebb is, bár ezt nehéz úgy megállapítani, hogy az előző lemezekre is ezt mondanám. Jót tett Arjen zenéjének ez a három év szünet, dalírás, és a kis Stream of Passion-ös kiruccanás. A 01011001 kötelező darab minden zenekedvelő ember számára, és nem mp3-ban, hanem CD-n (vagy DVD-n), eredetiben.

Értékelés: 100%