Rövidhírek 2010-03-07

A hosszabbra sikerült csend után néhány rövid hírt szeretnék megosztani a tisztelt Olvasókkal:

• Kiszállt a német Equilibrium-ból Helge Stang énekes és a dobos, Manuel DiCamillo! A hírt februárban közölték, azóta megtalálták a helyettesítéseket is Robse (Vrankenvorde) és Tuval Refaeli (Viscera Trail) személyében. Személy szerint nem örülök a helyzetnek, ugyanis Helge hangja nélkül az Ekvi nem Ekvi, Manu pedig nagyon is kiváló dobos volt.
• Még 9 nap, és újra hazánkba látogat a német industrial bajnoka, a Rammstein! A koncert március 16-án a Sportarénában lesz.
• Május 21-23 között Csillebércen kerül megrendezésre idén talán a legizgalmasabb hazai metalfesztivál, a Metalfest Open Air Hungary! A 3 napos bérlet 9900, szóval megéri az árát, a fellépők között pedig többek közt az Elvenking, Sonata Artica, Amon Amarth, Dope Stars Inc., Leaves' Eyes, Eluveitie, Marduk, Kopriklaani, Finntroll és Dalriada is van, szóval igencsak fincsi a fellépők listája.
• Hamarosan itt a következő Iron Maiden lemez, és a The Final Frontier nevet viseli. Hogy ez lesz-e az utolsó, azt nem tudni, de nem valószínű. A lemez egyébként augusztusra várható, szóval nem kell (túl) sokat aludni hozzá!
• De nem csak a Maiden jön új lemezzel: a Pain of Salvation idén egyszerre kettő lemezt is betervezett. A Road Salt - Ivory, májusban megjelenő lemezt később a Road Salt II fogja követni. Előtte viszont Daniel Gildenlöwék meglátogatják az Euróvíziós Dalfesztivált. A svéd selejtezőkön már túljutottak.
• A német Tobias Sammet metal opera projektje is érdekességekkel fog előrukkolni: egy hónap múlva egyszerre két albumot is meg fog jelentetni, The Wicked Symphony és Angel of Babylon címmel.
• A Crusade of Metal még mindig keres Téged! Keresünk lemezkritika-írókat és rövidhír leközlőket is! Ha érdekel, kontakt jobb oldalon!

Legyél Te is a Crusade of Metal kereszteslovagja!

Kedves és imádott metalhead és rockszívű olvasók!

Eljött az idő, hogy bővítsük a Crusade of Metal legénységét és tartalmi felépítését, ezért a Te/Ti segítséged/segítségeteket várom! Olyan csapatmunkás amatőr újságírókat, írásban érdekelt metal és rockzene rajongókat keresek, akik heti 1-2 rendszerességgel kritikákat és híreket tudnának leközölni. Az angol tudás előny, íráskészség kötelező, és egy kis szabadidő sem árt. Hogy mi is lenne pontosan a dolgotok? Nézzük a két különböző "munkakört":

- Rövid írások, cikkek, hírek írása, amit legalább heti 2-szer kellene közölni.
- Lemezkritikák, koncertkritikák előzetes megbeszélések alapján.

Szóval, akit érdekel, jelentkezzen a crusadeofmetal [kukac] blogspot [pont] com oldalon!

Bréking Nyúz: Crusade of Metal on Myspace!

Tisztelt és drága olvasóim!

Elindult a Crusade of Metal metal és rockzenei blog Myspace oldala. Várom szívesen mindenki jelölését és kommentelését.
Elérhetősége: http://www.myspace.com/crusadeofmetalfanzine

Have fun, drágaszágaim!

Porcupine Tree + Demians - 2009.11.01. Budapest, Petőfi Csarnok

Előzenekar: Demians Főzenekar: Porcupine Tree 2009. 11. 01. Budapest, Petőfi Csarnok

Elöljáróban: lényegesen kevesebb emberre számítottan ezen a koncerten. Ezt a - talán előítéletnek is nevezhető - valamit pedig erősítette, hogy 20 perccel az előzenekar nyitása előtt gyakorlatilag csak az első három sor volt faltól falig elfoglalva, és körbenézve se találtam túl sok embert. Ennek is köszönhető, hogy gyakorlatilag Steven Wilson lábához kerülhettem, aminek bármilyen furcsa is, azért mégiscsak örültem, a társaságommal együtt. A PeCsa már régi "jó barátom", ugyanis nem ez az első koncert, amit a híres-neves sportcsarnokban éltem végig.
De tényleg ne rohanjunk előre. Kezdjük szép lassan: fél órával az előzenekar kezdése előtt érkeztem, és jegyellenőrzés, illetve motozás után szolidan közölték, hogy "mobiltelefont k*rva gyorsan kapcsold ki, ezt a szervezők kérték". Így, szó szerint. A kisebbfajta hang okozta idegi ingerencia után azért elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha még bunkó-beszólós-kötözködős vendég is lettem volna (valószínűleg nem jutottam volna be, legfeljebb az intenzív osztályra). Mielőtt bárki benyögné, hogy "tuti megérdemelte", azért leírom, hogy legjobb neveltetésem szerint szoktam viselkedni publikusan.
Miután bejutottam, és megszabadultam a felesleges ruhadaraboktól, gyors felmértem a terepet, és a jeles társaságommal elfoglaltuk a helyünket az első sorban. Óramű pontossággal, 20:00-kor indított a Demians nevű, Steven Wilson által felfedezett, Nicolas Chapel szólóprojektjeként működő, nagyon is ütős zenekar. Amikor megláttam a frontember Nicolast abban a hardcore-os kötöttsapiban, először egy kicsit megijedtem, a nagyon alter-indie-s basszersrác meg kifejezetten a frászba kergetett. Viszont a külsőség megintcsak csalókának tűnt: a Demians nagyon is ütött. Sötét, progresszív rockzenét játszottak, hol lassú, instrumentális, atmoszférikus betétekkel, hol pörgős, ugrálós, dühös. Sokkal jobb volt, mint amire számítottam, és ez meg is adta az alaphangulatát az egész további estének.
Meg is kapta a megérdemelt tapsot, majd villámgyorsan összepakoltak, és jöhettek a Porcupine Tree roadiek. A kicsivel több, mint fél órás szünet végefelé közös derültséget okozott az egyik road porszívózása, többször is kicsikarva a közönségből a "porszívós takarítót kérnénk a bejárathoz" poént.
Majd jött a főattrakció: a Porcupine Tree. A The Incident című, új albumuk kezdőriffjével indítottak, illetve az első dallal. Steven Wilson viszont furcsa karakter: elnézve bármilyen Porcupine Tree vagy Blackfield élő felvételt, azt hinnénk, hogy valami magábaforduló kis művészlélek, aki a félelmetes szemeit használva pajzsként egy megértett öngyilkosságra gondol, hogy menekülhessen a saját maga által is sokszor megénekelt mocskos világból. Ennek ellenére Wilson már az első dal után megszólította a közönséget, mélységes elnézést kérve a "késésért", és ígérve, hogy valamikor a közeljövőben újra meglátogatják Magyarországot, végül, közölve, hogy a buli első fele a The Incident első lemeze lesz.
Ami így is lett. Tökéletes gépezetként, viszont keveset beszélve eljátszották az egészet, szőröstül bőröstül, miközben a kivetítőn groteszk, gótikus és pszichedelikus képsorok jelentek meg, melyek már-már félelmetesek voltak. A The Incident nem tartozik a kedvenc PT lemezeim közé, és ezt nem tudta igazából megdönteni a koncert sem. A furcsa az volt, hogy a banda is úgy tűnt, hogy ezt inkább kötelességként játsszák - még Colin Edwin se mosolygott úgy, ahogy szokott. És, hogy miért is gépezet a Porcupine Tree? Az első blokk végén Steven Wilson közölte, hogy most 10 perc szünet, majd megjelent a visszaszámlálás. Amellett, hogy szinte hiba nélkül játszották el. Az első részt.
A második rész pedig már sokkal felszabadultabbra sikeredett. A zenekaron is látszott, hogy jobban élvezik a slágerek és ismertebb dalok játékát, és beindult a humorgépezet is. Wilson igencsak lazán vette azt a csávót, aki folyamatosan kiabálta a dalok címét, és poénra vette azt is, mikor rosszul lépett be a Lazarusban, és Barbieri nem tudta követni a baklövést, csúsztatva a dalt, újrakezdésre kárhozva Wilsont. Az igazi irónia az egészben az, hogy előtte Wilson elmondta a publikumnak, hogy az egyik legegyszerűbb dal következik.
Utolsó három dalnak pedig három In Absentiás darabot adtak: a Blackest Eye zárt a ráadás előtt, majd The Sound of Muzak és Trains encore tette fel a koronát az egészre.
Hiába volt túl metalos egy progresszívnek nevezhető rockzenekarhoz a hangosítás, ami hátul volt leginkább élvezhető, az első sorban állva is tökéletes volt, és igencsak hangulatos. A Porcupine Tree első magyar látogatása során is bebizonyította, hogy a PeCsa néhány ezres beltéri kapacitása legközelebb már kevés lesz, és, hogy a magyarok is vannak olyan hangosak, mint az osztrák és francia barátok. A koncert akkora élményt nyújtott, hogy a több, mint egy órás séta haza az elnyúló zenei élvezet miatt sem kavarta fel a negatív hullámokat bennem. Egy valamit viszont sajnálok: azt, hogy nem volt lehetőségem Steven Wilsonnal személyesen beszélni. Kár, pedig be szép lett volna ...

Élvezeti szint: tökéletes

Excalion - Waterlines

Előadó: Excalion Album: Waterlines Stílus: Power/Melodic Metal 2007 LIMB Music

A finnek igazán kitesznek magukért, ha rock/metalról van szó. Rokonaink csak úgy öntik magukból a zenekarokat. Ami nem biztos, hogy jó, illetve gyakran megy a minőség és egyediség rovására. Én értékelem a barátaink törekvéseit, illetve elfogadom, hogy - valószínűleg - Finnországban aki életében egyszer legalább nem ad ki power/melodic metal albumot, ezt kitagadják, sőt, próbálok jó arcokat is vágni az Athena vagy Afterworld játékához, illetve a Stratovarius mélyrepüléséhez és a Nightwish poposodásához. Azért van egy határ, amikor azt mondom, sok. Mikor 2006-ban a Lordi megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált, tudtam, hogy a stílus - leginkább a hard rock szerűek - reneszánszát fogja élni. Ezt a hullámot meglovagolva érkezett meg az Excalion együttes új albuma, a Waterlines. Az Excalion egyébként nem a legfantáziadúsabb zenekar a szakmában: dalaikban néhány helyre bepöttyintenek egy-két gitárszólót, az énekes igen magas - mondhatnánk úgy, hogy hereszorító - hangú, és erősen emlékeztet Timo Kotipeltora, a Stratovarius énekesére. Dalaik melodikusak, poposabbak, illetve a Waterlines-ban néhol hardrockosabbak. Hát igen, a Lordi sikerét meg kell lovagolni. Egy szóra visszatérve az Eurovíziós Dalfesztiválhoz: persze, hogy egy soft-Nightwish-női-Lordi "zenekart" küldtek ki. De hát tudjuk meddig tart a csoda.
A Waterlines külsőleg egy igen erős Stratovarius utánzatnak tűnik: a borító szisztémája az Infinite albumukra emlékeztet, ami nem rossz, ugyanis a stratótól az a kedvenc kiadványom. Az első dal, a The Wingman-ben sikeresen átestem az első sokkon: eddig azt hittem, hogy Timo Kotipeltonál nincs idegesítőbb énekes a világon. Tévedtem. Jarmo Pääkkönen ebben is jól tanult: hihetetlenül falsettora emlékeztető, erőltetett magas hang, amit néha rekedtté csap át. Az egész téma pedig itt még power témájú: egyszerű basszus, gyors dobok, és egy kis szólózás a végén. A förtelmes kezdés ellenére be kell látnom, hogy Vesa Nupponen gitárjátéka viszont nem is olyan rossz. Egyszerű, de zúzós szólóval durran be a dal végén - ugyanis alapjában véve nem nagyon tűnik ki a gitárhangzás, így észre se lehet venni.
A következő szám, a Life of Fire már inkább Hard Rockosabb, kicsit nyolcvanas évekre emlékeztető riffekkel illetve 'ááá'-zó kórussal. Viszont a refrén - a háttérvokált leszámítva - beleillene egy Hellfire Clubféle Edguy nótába is. Itt már túl voltam a sokkhatáson, így félig-meddig élvezettel hallgattam ezt az amúgy fülbemászó albumot. Kiemelni viszont nem nagyon tudok mit.
A harmadik nótából készült már klip is: a Losing Time a lehető legpoposabb metaldal, amit életemben hallottam. A vokál nagyon emlékeztet valamire, ami így hirtelen nem jut eszembe, hogy mi lehet - pontosabban talán nem is ismerem az előadót és a címet, csak valamikor hallhattam a rádióban egy hasonlót. Dobtémában Henri Pirkkalainen nem alakít valami nagyot. A stílus minimumát hozzá, de semmi többet. Talán még egy picit kevesebbet is. Furcsa, de mégis ez a dal jön be a legjobban. Nem tartom annyira irritálónak az éneket - pont a dallamvonala miatt -, a gitárszóló szinte beszél a végén (természetesen, máshol nem lehet az Excalion dalstruktúrában), csak az a háttérvokál ne lenne. És hogy miért nem hardrock-nak tituálom, ha már popos? A Lordi azért ilyen gitártémát még nem használt fel.
Ami közös a két zenekarban mégis, hogy ott van a billentyű, szintetizátor, mégis, néhány nótában lehet csak hallani, akkor is talán felvezetni azt. Ahogy az Ivory Tower-ben is történik. Miután megtörtént a gitár behatolása, Jarmo Myllyvirta tisztelettudóan meghúzódik a háttérben, és orgonahangzással néhány aláfestőhangot nyomogat.
A következő dallal, az I Failed You-val egy kicsit sötétebb témába térünk át, amit hatalmas orgonaszóhoz hasonlító szintetizátor vezet fel. Ezzel együtt kicsit lassul is a tempó, még ha nem is nagyon. Kicsit úgy tűnik, mintha Jarmo Pääkkönen nem igazán tudna elszakadni néhány énektémától, és azok véges vegyítésével írták volna meg a dalokat. Én ehhez a témához azért egy kicsit még lassabb tempóra váltottam volna, illetve több helyet hagytam volna egy zongora-gitár duettnek.
Az ezt követő Arriving as the Dark rendkívül hardrockos nóta, egyszerű, fülbemászó refrénnel, gyors, egyszerű dobtémával, illetve nem nagyon fantáziadús gitárral. A munka nagyobb részét továbbra is az ének viszi el - hihetetlen, hogy hogy lehet ennyire közepes éneklés köré építeni. Viszont talán ebben a nótában hangzik el a legjobb szólója Vesa Nupponen gitárosnak. A dobtéma viszont elmenne bármely kilencvenes évek poprock nótájába is. Ennek a dalnak lesz egy érdekessége, de erről később.
A hetedik dal, a Streams of Madness durván punkos beütéssel indul, illetve egy kis szintipopos dobtéma is keveredik bele. Igazából rendkívül unalmas egy nóta, nem bírtam ki sok hallgatásig, hamar át-átlépkedtem rajta.
Ezt a Delta Sunrise követi. Popkultúra embereknek már valami be is ugorhatott. Hetvenes évek, Helen Reddy, Delta Dawn... Címben elég erőteljesen utalnak egymásra. Viszont ennél több közös nincs bennük. Talán ez a leglassabb, legballadikusabb nótája a Waterlines albumnak. Nem lenne rossz, a dallama igen fülbemászó, csak annyira fájdalmas, hogy az énekes próbál érzelmesen énekelni. Nem akartam nagyon szidni szegény Jarmo Pääkkönent, de komolyan ennyire rossz.
Lassan vége, jön akilencedik dal: hardrock téma ez a javából, amely később beerősödik és középszerű power metal lesz. Kicsit ilyenkor már kezdtem hiányolni a basszust, nagyon nem lehet belőle semmit hallani az egész albumon. A Between the Lines nem mondható túl rossz nótának, talán a második legjobb az albumról. A végén lévő szólózás viszont már unalmas: úgy tűnik, mintha az Excalion ezzel próbálná kicsit változatosabbá tenni az albumot. Kevés sikerrel.
A tizedik dal, a Soaking Ground meglepően jól kezdődik. Akusztikusan, kicsit Nightwishesen, majd egy kis gitár-ének-zongora téma után keményít csak bele, viszont a lassú dalkezdethet kicsit talán túlságosan is felgyorsul a tempó. A szóló se maradhatott ki, illetve az egyetlen progresszívre emlékeztető elem, a gyors váltás vissza az akusztikus témára. Ezzel kicsit Ayreonra emlékeztet, de csak éppen kicsit. Sajnáltam, hogy a végén újra beerősít, valahogy ott az akusztikus rész végén, az ötödik perc környékén én már éreztem, hogy ott kéne vége lennie.
És most jön az érdekesség, ami nem is annyira az. Az Arriving as the Dark című dal anyanyelven, azaz finnül is felkerült a korongra. Bevallom, egyáltalán nem tetszett, hasonlított így a Teräsbetonira, annyi különbséggel, hogy amaz sokkal de sokkal jobb ennél.
Összességében? Nem igazán tudok túl sok jó dolgot mondani a lemezről. Sajnálatosnak tartom, hogy ennyi amatőr zenekar, illetve már nem amatőr, de még nem is profi kap ekkorának mondható lemezszerződést Finnországban. Válogatni kéne azok között, kik azok, akik megérdemlik, és kik azok, akik nem, hogy megjelenjenek. Az Excalionnal javulnia kell. Rengeteget. És egy énekescsere sem ártana. Bár, ha talán megtanulna néhány új technikát Jarmo Pääkkönen, akkor lehetne egy egész jó Kotipelto belőle. Persze tudom, Finnországban nagyon is eladható, olyan hatalmas nevekkel a stílusban, mint a Stratovarius, Sonata Artica, vagy a poposabb piacon a hanyatló Nightwish. Ha belegondolok, talán a LIMB, mint kiadó, a Lordi sikerén kívül a Nightwish pénzügyi trónját követelő találmánynak vetette be az Excaliont.
Még egyetlen dolog: eszem ágában sem lett volna megemlíteni a progresszív elemét az utolsó előtti nótának, viszont a Last.fm nevű zenei közösségi portálon láttam, hogy valaki "progressive metal"ként címezte meg. Tudom, hogy sok hülye létezik ott, de azért, hogy többségben legyen? Az Excalionnak egyelőre nem sok köze van a progresszivitáshoz, és nem is hiszem, hogy lesz.

Értékelés: 75%

Dethklok - The Dethalbum

Előadó: Dethklok Album: The Dethalbum Stílus: Melodic Death Metal 2007 Williams Street Records

A Dethklokról volt már szó ezen a blogon: ez az amúgy nem létező zenekar, amely mégis létezik. Tisztán kifejezve: a Dethklok a Metalocalypse nevű rajzfilmsorozat virtuális zenekara. Mivel az egész sorozat tulajdonképpen a zenéről, a metal műfajáról szólt, s inkább kis részben magáról a zenekarról, ezért várható is volt, hogy - a popkultúrában ismeretes Gorillaz nevű mutogatóbanda megoldását utánozva - a Dethklok is meg fog jelenni, mint létező zenekar. Az album túlnyomórészt a sorozatban hallható dalokat tartalmazza, csak újrahangszerelve és sokkal jobb körülmények között felvéve. Az egész zenét két ember szolgáltatja: Brendon Small, aki amúgy a sorozatnak is a kiötlője, és Gene Hoglan. Brendon játszik dobon kívül minden hangszeren, s ő szolgáltatja Nathan Explosion hörgő hangját is. A gitárjáték profinak mondható a lemezen, de nem is csoda, hiszen Brendon a berklee-i konzervatóriumban végzett, ahonnan olyan ismert zenészek bukkantak fel, mint Mike Portnoy, John Petrucci, Steve Vai vagy Joe Satriani. Gene-t pedig nem hiszem, hogy be kellene mutatnom: a néhai Strapping Young Lad gyorslábú, testes dobosáról van szó, aki Devin Townsendnek a szólóprojektjeibe is belesegített. Papír szerint jó páros, s most nézzük, mi lett belőle.
A dal a Murmaiderrel indul. Kicsit blackes intro után deathes gitártépéssel, kevéske háttérhanggal. Mivel a dalok többségét a sorozatból vették ki, ezért nem biztos, hogy mindnek van értelme szövegileg - viszont vannak olyanok, amelyek nagyon durva önkritikai és stíluskritikai elemeket tartalmaznak, illetve paródia-jellegűek. A dob és gitárjáték valóban jó, viszont Brendon hörgése kicsit túl egyhangú, illetve inkább hasonlít egy rekedt beszélgetésre, mint a megszokott hörgésre.
A nem túl erős indítás után viszont azonnal a kedvenc dalom következik: a Go Into The Water (vagy csak simán Into The Water, kinek hogy tetszik) egy nagyon fülbemászó, lassú riffel indít, s érezhető Gene Hoglan dobolása is, főleg a rajzfilmes verzióhoz képest. Az átvezető szólózás pedig egyszerűen fantasztikus, azonnal beleszerettem a dalba. Kár, hogy a hörgés kicsit ront az összképen, de mégse nevezném annyira rossznak, hiszen beleillik a nótába.
Az Awaken is jó riffel indít, viszont itt érződik leginkább, mennyire egyhangú a vokál. Főleg, hogy a kórusrészek is hasonlítanak Nathan témáira. Egészen gyors tempójú dalról van szó, Hoglan-féle szaggatásos lábdob ritmussal, s egy kicsit egyszerűen tűnő riffsorozattal.
A Bloodrocuted énektémája inkább rapre hasonlít, mint death vokálra, a gitártémája pedig kicsit heavy metal/hard rockos beütésű. Ezek így egészen érdekes elegyet alkotnak a teljesen deathes, durva dobtémával. A rövid dalba belefért egy rövid gitárszóló is.
A negyedik dal, a Go Forth and Die újra visszatért a gyorsabb tempójú melodic death metal stílushoz. Az első kritikusabb hangvételű dal, amely a felsőoktatást, pontosabban magát az egyetemi/főiskolai tanulmányokat veszi céljaként. A dal közepén a rövid gitár-dob "párbaj" kifejezetten tetszik, Hoglan nagyon sokmindent képes kihozni a dalokból.
A Fansong is egy újabb kritika, önparódia. A kicsit egyszerű riffekre épülő gitártéma mellett újra rappelős, pörgős beszédre emlékeztető vokál vezeti a dalt, a témája pedig, ahogy a címe is mutatja, maguk a rajongók. Meglepő, de a maga vulgáris, túlzó módján igazat is szól a szöveg. Zeneileg érdekes megoldás a torzított gitárhangzás a közepén, leginkább azért, mert így három gitár is szól, s ebből kettő egy furcsa, kicsit régi kazettásmagnó hangzásra emlékeztető effektben szól meg.
A hetedik szám, a Better Metal Snake kicsit Children of Bodomos indítással robban be, magasabbra hangolt gitár jellemzi. Viszont sajnos jellemző az is rá, hogy igencsak monoton, és meg lehet unni hamar. Nem tartozik a lemez erősségei közé a dal.
A következő dal a The Lost Vikings. Kevéske viking metal hangulat is van benne. Nem rossz dal összességében, a háttérbe szorult riffelgetés mellett szólózás is van benne, s egy kevéske, éppenhogy hallhatóan csilingelő torzítatlan gitár is. Dobtémájában Hoglan hozza, amit kell. Főleg a gitárjai miatt (bár néha a dobok miatt is) van egy kevésbe Ensiferum hangulatom tőle, és ez egyáltalán nem baj.
Most néhány rövidebb dal következik a Thunderhorse vezetésével. Ahhoz képest, hogy a sorozatban a világ legjobb bandájának tekintették, katonák körözték, rajongók lettek öngyilkosak amiatt, hogy késett a lemezük, nem mondani, hogy annyira különleges zene. A Thunderhorse inkább egy egyre inkább gyorsuló, melodeath klisékre épülő instrumentális nóta. Nem mondom, hogy a riff és a dobtéma rossz, de igazából semmi új.
A Briefcase Full of Guts kicsit thrash-es riffel indul, de végül megmaradunk az eredetileg tervezett stílusnál. Sajnos a vokál tényleg nagyon monoton, mindig ugyanabban a hangnemben elmondja tulajdonképp a dalokat Brendon. A legtöbb dallal ellentétben ennek a ritmusa lassul, ahogy a végéhez közeledünk, s bár ez érdekes megoldás, nem menti meg az unalomtól a nótát.
A Birthday Dethday viszont egészen vicces szöveggel rendelkezik. Az alapvető biológiai hibát is beleszámítva (ugyanis a születésnap nem egyenlő a fogamzás napjával, a szövegben pedig ez áll), maga a szöveg is viccesnek szánt. Kicsit Sepulturás beütése is van az egyik riff-dob átvezetőnek, de amúgy gyors tempójú death vezeti a számot végig.
A Hatredcopter indító vokálja még bele is illik a dalba, kicsit mintha javult is volna, de amúgy később, a tiszta ének megmenti valamennyire. Egyébként a dal maga szerepelt a Fűrész 3-ban is, szóval a közönség előtt is ismert lehet. A tiszta vokál nagyon emlékeztet James Hetfield hangjára, de kiderült, hogy csak Brendon Smallnak hasonlóak az énektudásbeli adottságai. Nem rossz nóta ez, teljesen deathes, váltakozós.
A Castratikon Iron Maidenes riffel indul, szaggatott, inkább power/death keveréknek tűnik. Végül azért csak visszatérünk a stílusra. Semmi különös nincs benne, kicsit túl egyszerű, túl sokat hallott témáról van szó.
Az utolsó előtti dal a Face Fisted. Gitárban éreztem egy kis hibát, mintha a riffelgetés közben egy pontnál rossz lefogást alkalmazott volna. Bár lehet, hogy szándékosan ilyen. A dobtémája deathes, de kicsit néhol progos is, s inkább a technical death metalra emlékeztet így, mint melodicra.
A Dethharmonic a záró dal. Egyértelműen a divatos szimfonikus zenekar-metal zene vegyítést parodizálja ki, pontosabban leginkább a Metallica féle S & M-et. Vonós szólamokkal izgalmassá tett dalról van szó, amit már a monoton vokál se ronthatott el, ugyanis a hangszerek újra a helyükön vannak, és a szimfonikus résszel egy érdekes számítógépes játékzenei érzetet is kelt bennem. Leginkább Michael Hoenig szimfonikus zenéjére emlékeztet. Mindez után, zárásnak pedig a sorozat főcímdala is itt van, a rövid, értelmetlen hápogás.
Akit érdekel, annak ott van a Deluxe Edition, egy bónusz lemezzel is. Azoknak ajánlom inkább, akiknek tetszik a zene - ami egyébként nem olyan rossz, csak monoton -, illetve akik szeretik a komédiát, ugyanis 1-2 kivágott humoros rész is szerepel a dalok mellett, illetve egy tiszta vokálos hard rock dal is. Az albumról annyit, hogy egyszer mindenképp hallgatható, de néhány nagyon jó dalon kívül egymást követik az átlagos szerzemények. Viszont jó pont, hogy valaki végre a stíluson belül is tudott önkritikát alkalmazni. Ha Brendon fogadott volna fel jobb vokalistát, lehet, sokkal jobb is lehetne a lemez, de így csak annyi, amennyi. Kár érte.

Értékelés: 78%

Serj Tankian - Elect the Dead

Előadó: Serj Tankian Album: Elect the Dead Stílus: Alternative/Nu Metal 2007 Reprise/Serjical Strike

Van, aki szereti, van, aki nem. Most egy igen érzékeny részét választottam neki a metal zenének, amit nem biztos, hogy mindenki értékelni fog. Volt egyszer egy zenekar, amit System of a Down-nak hívtak. Stílusuk egészen vegyes volt: különös, keleties dallammal keverték az extreme és hardcore elemeket a furcsa vokálokkal. Egy időben true és divatmetalos egyaránt szerette, de az utóbbi években egyre inkább elhúzódtak az eladhatóság felé, sajnos. A System első két lemeze, a SOAD és a Toxicity ma is egészen hallgatható lemez, rengeteg keleti hatással, energiával és őrült motívummal. Ezt a zenei vonalat célozta meg a zenekar énekese az első szólóalbumán, az Elect the Dead-en. Több, kevesebb sikerrel. S, hogy miért is érzékeny ez a téma? Mivel igencsak SOAD szerű zenéről van szó, megértem azokat, akik utólag szót emelnek ezellen. Tehát: aki nem kedveli a SOAD-ot, illetve már csak ránézésre ódzkodik ettől a stílustól, az ne olvassa tovább. Vagy olvassa, de próbáljon meg kultúráltan anyázni utána.
Serj az Empty Walls dallal indítja a lemezt. Az amúgy klipnóta nem olyan rossz, kicsit egyszerű dallamra épített, hallgatható dal. A váltások Systemre emlékeztetnek teljesen, csak kevésbé hatásosak, illetve ellentmondóak, de Serj vokáltémája már egyértelműen a Systemnek a Toxicity érájából való. Az énekes több sávban is felvette saját hangját, így - egy kicsit Hanshi Kursch-osan - akár kórusként is megszólalhat. Furcsa hangokból is van elég. Emlékeztet egy kicsit a '80-as és '90-es évek melodikus poprock zenéjére, csak kicsit zúzósabb gitártémával.
A második dal, a The Unthinking Majority már tényleg a Toxicity-re emlékeztet. Beteges, egyszerűen zúzós dob és gitárakkord közben üvöltős Serj vokál. Az első meglepetés utána jön, ahogy hirtelen lelassul, lenyugszik az egész, és egy igen idétlen dallam következik. Talán ez teszi kicsit széppé a dalt, s mássá, mint a System of a Down. Mert bár keleties dallam, furcsán tisztátlannak tűnik. Serj Tankian tud énekelni: ezt már párszor bizonyította, de ebben a dalban inkább a technikák váltakozásán van a hangsúly, hiszen van, amikor beszédesen énekel, odamondogat, vagy csak egyszerűne háttérhangokat ad ki. Ismerve a SOAD-ot, az se meglepő, hogy társadalmi kritika a dal témája.
A harmadik dal a Money, amelynél legelőször az UneXpecT ugrott be, mégpedig a Chromatic Chimaera. Nem azért, mert olyan jó lenne, sokkal inkább a zongoratémája hasonlít rá. Ez is egy kicsit furcsább dal, hirtelen váltásokkal, bedurvulásokkal. Ez is inkább popmetalos dal, ahogy az első is, tiszta Serj vokállal. Viszont a zongoraaláfestés nagyon jó, és egy erősebb balladának is fel lehet fogni. A dobtéma sajnos teljesen elveszik a dalban, és a gitár se valami fantáziadús.
A Feed Us akusztikus gitárral indít, majd néhány hanggal lejjebb hangolt gitárriffeléssel folytatódik. Később pedig keleties, monoton átvezetővel és énekkel folytatódik. Amit az albumból hiányolok, az a változatosság. Hiába nem teljesen egyformák a dalok, kicsit több durvaságot is el tudnék képzelni. Kicsit több technikát a hangszereknél. Bár a dal vége egész érdekesen, fusionösre sikerült, és a vonósok is érdekesen festik alá a dalt, mégiscsak monotonná válik.
Az ötödik szám a Saving Us. Újabb ballada, teljesen Serj érzelmes vokáltémájára kiélezve. Azért így, egy akusztikus gitárral, alig hallható dobbal nem nagyon szeretem a hangját, túlságosan furcsa. A dal felépítése egyébként követi a rádióra szánt metal/rock zene sablonjait. Nem olyan rossz ez, de nem is kiemelkedő, hacsak azt a lágyan vokálozó női hangot nem nézzük, ami azért megint érdekes aláfestés ad, ahogy a hegedű is az előző dalban.
A következő egy rövid darab: a Sky Is Over zongorával kezdődik, majd újra Serj többsávos éneke veszi át a dal irányítását. A motívum most is furcsa, s még jónak is mondtam volna a dalt, amíg nem jött be a teljesen felesleges gitártéma, és az egyszerű dob. Ha ilyesmi maradt volna a végéig, mennyivel jobb dal lehetett volna, de így csak egy középszerű rockdal, néha izgalmas váltással és lalalázással.
A Baby is lágyabban induló nóta, és egyre durvább lesz. Hasonló a felépítése, mint a Feed Us-nak, úgyhogy nem is szeretnék többet elmondani róla: nem éppen egyedi dal.
A Honking Antelope már egy érdekesebb kérdés. Zongorával indít, majd Serj beszédével. Nem mondanám, hogy reppel benne, de az egyik részbe annyi szót tömörít egy másodpercen belülre, amennyit csak bír. Ez elég furcsa, összedobott érzést ad a dalnak, főleg, hogy ezt a nyelvpörgetést később is alkalmazza a dal során. Végülis, fülbemászó a dallama, nem olyan rossz nóta.
Úgy látszik, Serj szerette volna megmutatni, hogy jól bánik a hangszerekkel is, hiszen a Lie Lie Lie is inkább egyszerűbb gitár és dobtémákra épül, miközben a zongora és az ének kerül előtérbe. Ez a dal nagyon emlékeztet egy régebbi, slágerlistás dalra, csak nem tudom így melyikre. Mivel, ha jól tudom, ez a második klipnóta, nem csodálkozom rajta, hogy egészen eladhatóra sikerült.
Furcsa nevű dalokból nincs hiány a SOAD lemezeken: tehát, ide is kellett egy. A Praise The Lord And Pass The Ammunition kicsit beteges hangzású, elektronikus zene, és mintha keleties imadal lenne, olyan egy ideig Serj vokálja. Utána újra sokat beszél.
Az utolsó előtti dal a Beethoven's Cunt. Érdekes, nem számítottam volna rá, hogy akárcsak egy apróka utalás lesz itt komolyzenére. Mégis, megtörtént. Méghozza durva formában. Rengeteg jó, illetve furcsa rész van a dalban, de igazából nem tetszik, túlságosan olyan, mint a többi hasonló.
A címadó Elect The Dead zárja a lemezt. Itt tényleg csak zongora és ének van, és így nem is olyan rossz, mint elsőre gondoltam, de talán túl lágy egy ilyen lemez befejezéséhez.
Őszintén szólva, nem vagyok elragadtatva annyira ettől a Serj Tankian lemeztől. Bár jobb, mint az utóbbi System of a Down lemezek, de hiányzik az az energia, ami a Toxicity-ben volt, illetve az az őrület, ami a SOAD-on volt. Emellett túlságosan az eladhatóságra épül a lemez, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a tervek szerint az összes dalhoz lesz klip. Egyszer, talán kétszer érdemes meghallgatni, de utána lehet eladni a lemezt, mert úgyse fog senkinek se hiányozni.

Értékelés: 68%

Circus Maximus - Isolate

Előadó: Circus Maximus Album: Isolate Stílus: Progressive/Melodic Metal 2007 IntroMental

A GameStar Magazin 2007 júliusi számában megjelent a saját kritikájuk a Symphony X új albumáról, mely szerint egy új uralkodó foglalta el a Dream Theater helyét a fogyaszthatóan progresszív metalzene trónján. Ha csupán az új albumokat kéne figyelembe venni, eddig egyet is értettem volna. Viszont hozzá kell tennem, hogy ilyen esetekben a többi albumot, illetve a teljesítményt is figyelembe kell venni a zenekaroknál, szóval az én véleményem szerint továbbra is a Dream Theater az etalon, persze csak addig, amíg nem romlanak tovább.
Viszont az új lemezeknél valóban jobb a Symphony X, aminek uralma tiszavirág életű volt: itt a Circus Maximus második lemeze, mely bőven veri mindkettő - sőt, Porcupine Tree-t és Pain of Salvationt is beleszámítva - az idei progmetál felhozatalt. A Circus Maximus idei lemeze csupán a második, de máris egy rendkívül kiforrott, harcképes zenekarról van szó. Az Isolate pedig egy fénykorát idéző Dream Theater stílust közvetít, a nagyon jó fajtából.
Az Isolate az A darkened mind dallal indul, Dream Theateres váltásokkal, néha elektronikus hangzással, illetve az Awake albumra emlékeztető gitármegoldásokkal. Michael Eriksen hangja magas, de nem olyan idegesítő, mint James Labrie-é. Nem kell félreérteni: James hangja is jó, és képzett, viszont bizonyos hangoknál, témáknál nagyon idegesítő, és ezt Michael Eriksennél nem érzem, annak ellenére, hogy magashangú. Sőt, nagyon emlékeztet a Seventh Wonder énekesére is, ő is hasonló kaliberű. Rengeteg váltás van a dalban, és sok a szintitéma is. A dobjáték nem Mike Portnoy-os, de azért teljesen jó, technikás, néha nyers, néha meg játékos. Mats Haugen gitáros játékába pedig néha csempész egy kevés power metal/melodic metal elemet is.
Ezt az Abyss követi, egy kicsit inkább power metalos indítással, rengeteg szintivel, és kicsit inkább aláfestő gitártémákkal. A néha előjövő kórustémák érdekesek, ugyanis nem a megszokottan a refrént nyomják meg, hanem a verzék bizonyos részeit. Truls Haugen dobjátéka itt egészen brutális, rengeteget használja a lábdobokat, váltottritmusú blastbeatre általában, ami egy kis szaggatottságot ad a nótának. A végén pedig egy kis szintis-szólózás rész van.
A harmadik dal a Wither. Igazából indulásra egy kicsit ugyanolyan, mint a másik két dal, de a szándékoltan "elrontott", elcsukló hangzás izgalmassá teszi, majd egy lassabb power metal témává alakul. Hasonló megoldást lehetett a Dreyelands-nél, vagy akár az Everwoodnál is hallani, ami egyáltalán nem rossz. Gyakran visszatérnek a Dream Theaterszerű hangszeres témák, hirtelen akusztikusra, majd visszatorzított gitárok.
A Sane to more-ral, egy instrumentális nótával folytatják. Tempójában és dobtémájában az Overture-höz hasonló, viszont váltásaiban már inkább The Dance of Eternity, kicsit több poweres elemmel. Lasse Finbroten nagyon jó billentyűs, bár egy kicsit kevés hangzást használ, és ez az egyetlen hibája. A gitárszóló se rossz a nótában, s elég grandiózus is.
Az ötödik dal az Arrival of love. Engem teljesen a nyolcvanas évek heavy metalzenéjére, illetve a kilencvenes évek power metaljára emlékeztet, fűszerezve a modern progresszív rockkal. Melódiaközpontú, s az ének viszi magával az egész nótát. A refrénje nagyon fülbemászó, a hangszeres részek egyszerűnek tűnnek, de nagyon zúzósnak. Talán ez tényleg az egyik legmelodikusabb része az albumnak, de nem is baj, magában hordoz egy kis nosztalgiát is, ami valljuk be, néha szükségszerű lenne.
Ezt a Zero követi. Egy nagyon balladikus, melankolikus hangulatú dal. Lassú, dallamos, kicsit Stratovarius-os felépítésű nóta, érzelmekkel töltött gitárszólóval. A zongorafelvezetővel, és vokáltémával indít, és rengetegszer vált durvábba, majd vissza.
A Mouth of madness a leghosszabb dal a lemezen. Akusztikus témával indít, és sokáig így is marad, miközben egyre sejtelmesebb effektek jönnek elő, majd a durvább rész is berobban. Tempóját nézve nem olyan gyors, kicsit a Train of Thought albumra emlékeztet, de annál kicsit jobban felépített. A dobtéma most nagyon progresszív, technikás inkább, a rengeteg váltás, gyorsulás, durvulás, majd hirtelen lassítás megelőzi azt, hogy unalmas legyen a nóta hosszútávon. Fel se tűnik az a 12 perc.
Az utolsó előtti dal a From childhood's hour, újabb power/prog témával indít, és marad is inkább melodikus metal. Ennek is rendkívül dallamos refrénje van. Az akusztikus aláfestés pedig egy kicsit vidámabbá teszi az egészet.
Az Ultimate sacrifice az utolsó dal, újra egy progresszív témával, rengeteg riffelő gitárral, szintitémákkal. Az énektémája itt is inkább dallamos, illetve a gitár mintha poweresebb témát játszana, de szinte azonnal válaszol is rá egy technikásabb rész. Ez is egy hosszabb dal, de nagyon jó zárása egy amúgy kiváló lemeznek.
Az Isolate eddig az év progresszív metal lemeze. Nem csupán azért, mert jobban ötvözi a power/melodic metal elemeit a proggal, hanem azért is, mert míg a Symphony X-nek több, mint tíz év kellett ahhoz, hogy igazán jó zenekar lehessen, addig a Circus Maximus néhány év alatt elérte ugyanezt a szintet. Mindenkinek ajánlani tudom, ugyanis az Isolate bőven a mintapéldája a power és progresszív metal tökéletes házasságának, illetve a "jobbféle magashangú énekes" példája is szembetűnő.

Értékelés: 92%

Interjú - Molnár István (Dalriada)

Sikerült optikai kábelvégre kapnom Molnár Istvánt, a Dalriada basszusgitárosát, aki tehetségét sikeresen bizonyította az Arany-album című, nemrég megjelent lemezükön. Az interjú email formájában történt, és egy nagyobb idő-intervallumot körülölelt, mire nyélbe jutott (ugye, István? :) )

---

Crusade of Metal (CoM): Szia, és köszöntelek a Crusade of Metal és olvasóinak nevében. Arra kérlek, hogy mutatkozz be néhány mondatban.

Molnár István (M.I): Üdvözöllek és köszöntöm az olvasókat is. Nevem Molnár István, Sopronban születtem 1981-ben, azóta is itt élek. Zenével először zeneóvodásként kerültem kapcsolatba. Ezután a szolfézs mellett a fuvola lett a hangszerem, melyet az országosan elismert Fodor Gábor fuvolaművész oktatott. A zeneiskola után önképzésbe kezdtem billentyűn, de hamar kiderült, hogy igazán a basszusgitár áll hozzám közel. A Dalriada-ban 2008 szeptember óta zenélek.

CoM: Be tudnád mutatni nekünk a zenei felszerelésed?

M.I: Jelenleg egy 6 húros Ibanez basszusgitáron játszom, ez a harmadik hangszerem 10 éves pályafutásom alatt. A felszerelés többi tagja: csöves előfok (ART- nem tudom, mennyire lehet márkákat írni [csak bátran - a szerk]), multieffekt (Boss GT6-B), kompresszor (Alesis) és ami a leghangosabb az egészben: Trace Elliot erősítő és két Marshall láda, 4x10 + 1x15 összeállításban. Persze, nem minden koncerten használom a rendszer összes tagját.

CoM: Nem tudom, és nem is célom tudni, anyagilag milyen sikerrel jár Neked a Dalriada, de sajnos elképzelhetetlennek tartom, hogy emellett ne kelljen valamilyen „civil” tevékenységgel is foglalkoznod. Egy szó, mint száz, a kérdés röviden: milyen civil munkád van?

M.I: Egy telefonos szaküzletben dolgozom, mint eladó, informatikai mindenes és barista (én főzöm a legjobb kávét, kérdezz meg bárkit)

CoM: Hogy kerültél szóba a Dalriada-ban? Pontosabban, hogyan lettél tagja a zenekarnak?

M.I: Andris keresett meg a zenekar nevében, mivel Gyuri (az elődöm) távozott. Viszonylag gyorsan zajlottak az események, mivel a turné már a nyakukon volt, így gyorsan kisegítő tagként elvállaltam. Mivel egy másik zenekar felé kötelezettségeim voltak, így többször egy másik basszusgitárost láthatott a közönség (Cserdi Imre, a Babylon zenekarból). Végül a korábbi zenekaromból kiléptem és most már „főállású” Dalriada tag vagyok.

CoM: A Dalriada előtt milyen zenekarokban játszottál, esetleg jelenleg játszol-e más zenekarban? Itt arra is gondolok, hogy stílusilag milyen „előéleted” van.

M.I: Stílusban elég vegyes előéletem van, játszottam bluest, rockot, jazzt, „vendéglátóst” – na persze nem sramlit, meg lakodalmast :D Illetve jelenleg is játszom egy zenekarban, akikkel templomi gitáros énekeket játszunk. Ez a zenekar már a kezdetek kezdete óta megvan, rengeteget fejlődtem itt. Azt hiszem, ezért vettem meg az első hangszerem.

CoM: Utánad nem sokkal tulajdonképpen újabb tagcsere történt a Dalriada zenekarban, és a billentyűkhöz Ungár Barnabás érkezett. Erről tudnál pár szót mondani?

M.I: Persze, elüldöztem az Andrást :D Természetesen ez nem igaz, a valóság az, hogy András kiszállt, így keríteni kellett a helyére valakit. Több jelöltünk volt, akik közül Barnával folytattuk a munkát.

CoM: Elkanyarodva egy picit a Dalriada-tól, és vissza hozzád. Mi személy szerint Last.fm-en „találkoztunk” először, ezért valami képem van arról, szabadidődben milyen zenéket hallgatsz. El tudnád mondani a tisztelt Olvasóknak, melyek a kedvenc zenekaraid?

M.I: Hm, itt egy hosszú felsorolást vár gondolom mindenki. Az igazság az, hogy szoros értelemben vett kedvenc zenekarom nincs, mivel elég rapszodikus módon hallgatok zenét. Szívesen hallgatok pl Panterát, Dream Theatert, Meshuggah-t, de inkább a hangulat dönt, sok minden van, amit bizonyos szempontok alapján szeretek.

CoM: És minden idők Top10 albuma? (Ha ez túl sok lenne, kiegyezhetünk Top5-ben is :) )

M.I: Nehéz kérdés, inkább hagyjuk ki :D Nem nagyon vezetek ilyen toplistákat, sok féle zenét, zenekart hallgatok és mindegyik jó valamiben, valamiért, vagy valamire. Igazából nem teszek különbséget.

CoM: Mi a véleményed a mai zeneiparról, akár, mint bennfentes, akár, mint külső szemlélő? Milyennek látod a helyzetet metal-fronton Magyarországon, illetve nemzetközileg?

M.I: Nem nagyon tartom jónak, amit manapság folyik a zeneiparban. Gyakorlatilag minden a minél gyorsabb pénzszerzés körül forog, kommersz tömegcikké alázva a zenét; sok tényleges tudás nélküli ember van a különböző színpadokon és egyéb posztokon. De inkább befejezem, mielőtt még valaki megorrol.

CoM: Visszakanyarodva a Dalriada-hoz. Nem olyan rég ért véget a Szelek Szárnyán turné, amely, ha igaz a madarak csiripelése, igencsak sikeresnek mondható, illetve ezt alátámasztja a Fonogram-díj jelölésetek is a Szelek album kapcsán. (Ha megengedsz egy személyes megjegyzést, én a döntőbe jutottak között is a Dalriada-nak drukkoltam, és meghallgatva, összevetve a többi indított lemezzel, objektív-szubjektíven is a Szeleknek adtam volna a díjat)

M.I: Igen, a turnét sikerrel vettük, mindez a közönségnek köszönhető, akik megjelentek a koncerteken. Nekik ezúton is szívből köszönjük a támogatást! A Fonogram jelölés nagy meglepetés, komoly eredmény volt. Örülünk neki, hiszen ez a jelölés fontos szakmai elismerés már akkor is, ha történetesen az ember nem nyeri meg, és azért elég határozott utalás arra is, hogy a Dalriada-nak van keresnivalója a zenei színtéren.

CoM: Mostanság mintha kicsit sok párhuzamot vonnának köztetek és a hungarista ideológiájú és irányzatú zenék között, bár igazából ennek az egyetlen alapja az, hogy az említett stílusirányzat és Ti is a magyarságból merítitek a témáitokat. Te ezt hogy éled meg? Egyetértesz vele?

M.I: Nem értek egyet vele sem én, sem a zenekar. Amit mi játszunk, annak semmi köze semmilyen politikai irányhoz és határozottan visszautasítunk minden ilyen párhuzamot. A régi magyar regék és mondák, valamint Arany János verseinek feldolgozása semmiképpen nem hozható összefüggésbe hungarista ideákkal. Természetesen mindenkinek van valamilyen véleménye, mint magánember, de mint zenekar, nincs és nem is lesz. (privát: a zsidózás, cigányozás, vesszen Trianonozás és a többi jelszó nem képezi a zenekar szókincsét és nem is tartom ugyanannak a magyarság forrásnak. Egyébként nem feltétlenül örülünk a közönség soraiból hallható jelszavaknak, illetve a többi szórakozó „ledarálásámak”)

CoM: Nemrég megjelent az új nagylemezetek, amely - a várakozásaimmal ellentétben - nem Ígéret lett (de azért remélem annak is eljön az ideje ;) ) -, hanem Arany-album. Az eladási listán a 4. helyen nyitott, ami gyönyörű teljesítmény. Kritikailag is eléggé pozitív visszajelzéseket kapott - köztük a Crusade of Metaltól is. Hogy éled meg ezt?

M.I: Én is, mint mindannyian a zenekarban, örülök neki és büszke vagyok rá. Ez a lemez az első ilyen komoly munkám volt, igyekeztem a maximumot hozva helytállni, a pozitív kritikák megerősítenek abban, hogy sikerrel jártam.

CoM: Az Arany-albumot egy nagyobb koncerttúrné fogja követni, hasonlóan a Szelek Szárnyán turnéhoz. A kihirdetett időpontok a biztosak, vagy fog még ez a lista bővülni?

M.I: Az időpontok nagyrészt fixek, bár változás mindig következhet be újabb meghívás, betegség, ilyesmik miatt. Annak, aki biztosra akar menni, a weblapon érdemes naprakésznek maradnia, ugyanis ezek a változások hír formájában megjelennek ott, ezen kívül van egy mindig aktuális koncertnaptár.

CoM: Így, néhány hónap együtt töltött idő után, néhány mondatban be tudnád mutatni a "bűntársaidat"?

M.I: Értékes embereknek tartom őket, jó barátok lettünk, mindig számíthatunk egymásra. Barna egyébként a leghiggadtabb, néha már aggasztóan joviális :) A többiek az igazi avar-kori bunkók - persze csakis jó értelemben :)

CoM: Köszönöm a válaszokat, további szép sikereket és jó egészséget kívánok a Crusade of Metal nevében Neked, családodnak és a zenekarnak. Szeretnél valamit üzenni a tisztelt Olvasóközönségnek, illetve a zenekarnak?

M.I: Én pedig köszönöm a megkeresést a Crusade of Metal-nak és sok sikert kívánok. Üdvözlöm az olvasókat a teljes zenekar nevében is. A zenekar többi tagjának meg azt üzenem, hogy [cenzúra]!

Holtfogyatkozás - Promo

Előadó: Holtfogyatkozás Album: Promo Stílus: Melodic Death/Doom Metal 2007 Szerzői kiadás

A zenekar Ludányi Balázs immárom szólóprojektje. Az egész zenekarnak indult, de végül ő maradt, s írta, játszotta továbbra is a metalzenét, aminek az eredménye eddig négy kiadatlan lemez, és a mostani promo a Crusade of Metal felé. Bevallom, nem teljesen jó időben jött ez, hiszen most szivárgott ki az új Ayreon lemez, de lehet pont emiatt próbálok minél részletesebben kitérni a promo dalaira. És igen, letöltöttem az új Ayroen lemezt is: de az vesse rám az első követ, aki nem tett még ilyet. Mivel úgyis előrendeltem már, így nem hiszem, hogy túl nagy kárt tennék bárkiben is, egyszerűen nem bírtam kivárni azt, míg megjelenik. Hozzáteszem: megérte! És megéri megvenni a lemezt is. Akár a legspeciálisabb DVD formában is.
Visszatérve a Holtfogyatkozásra: levelezgettem egy keveset Ludányi Balázzsal, azaz Deadite-tal, ami során érdekes információk derültek ki a zenéről. De, most nézzük sorba: a promo, amit kaptam öt számos, és csupán negyed órás. A felvezetése a Graves for sale, egy lassú tempójú, viszonylag egyszerű riffes nóta. Igazából pontosan az, aminek érzem: egy intro. Elég rövid dal, kevés váltással, sok közbeékelt hangeffektekkel. A tempót azért furcsának érzem, nem rossznak, csak szokatlannak.
A második dal az I saw the dead crying, profi hörgős vokállal. Először meg is lepődtem, mert elég jó, mély hörgések vannak benne. Előzetes levelezésem alapján szóbakerült, hogy a gitárok kicsit egyszerűek, kevés riffet játszanak. Ekkor kaptam azt az érdekes információt, hogy a Holtfogyatkozás nem csupán egy egyedi, doomos beütésű melodeath-et játszik, hanem vannak kifejezetten játékzenéi is. A lassú tempó, viszonylag egyszerűbb, háttérbeszorult dobok és gitárok ezt igazolják is. Viszont, míg a ritmusgitár eléggé egyszerű, néha előtérbe kerül egy szólórész is, keleties dallamokkal. A dobtémát géppel játszák fel, bár én elsőre nem jöttem volna rá, csak a sokadik hallgatásra, annyira jól el lett találva. A promo lemezen talán ez a legdoomosabb dal, kicsit lassú, vontatott, de semmiképp se rossz.
A következő dal az Always be. Ez már egy sokkal gyorsabb tempójú, instrumentális darab. A kicsit programszerű dobok, és rengeteg gitártéma váltása miatt engem nagyon emlékeztet a Gire-re. A dobtéma is gyakran váltakozik, bár a cin-lábdob kettős marad a lelke végig. A hangotpengetős-riffelős gitárváltások pedig kifejezetten jót tesznek a dalnak. Igazából eleinte melodeath stílusúnak mondanám, de a váltások miatt később már inkább avantgarde hatású számnak tartom. Gitárközpontúság jellemzi, egyedül amit sajnálok, hogy basszus alig hallható rajta.
Az utolsó előtti dal, az At your feet. Ez mindenképp a leggyorsabb darab, a vokál itt viszont nem hörgés már, hanem károgás. Leginkább az amerikai thrash vonulatra emlékeztet, kifejezetten a Slayer-re. A gitártéma eléggé monoton sajnos, néhány váltást leszámítva mindig azt, vagy nagyon hasonló riffet játszik, míg a dobtéma inkább a vokálhoz idomul. Stílusilag igen nehezen tudnám besorolni a dalt, talán melodic death és thrash metal egészen egyéni keveredése lehetne.
A záró dal a Crowes. Minőségileg messze a legrosszabb, valószínűleg egy korábbi felvételről van szó, mint a többi. Sajnos a dobtéma alig hallatszik, illetve a hörgős vokál is elég halk benne. Egyébként egy újabb lassabb, doom és melodeath keverésű dalról van szó, lassú szólógitárral, de néha meglepően gyors ritmussal. Meg is lepődtem, mikor a nagyon lassú, hangokat játszó szólózás mögött egy gyors sika hallatszódott, nagyon halkan.
Ami nekem legjobban hiányzik a zenéből, az több melodic death elem. Kicsit lassúak, monoton a dalok, bár ez is érthető, pont a játékzenei mivolta miatt is. Zeneileg nem érzem, hogy lenne probléma Deadite projektjével, mivel egy rendkívül felkészült, és lassan mondhatni, tapasztalt zenészről van szó - kiadott vagy nem, négy lemez elkészítése, megírása mindenképp tiszteletre ad okot. A hanganyag minősége is egészen jó, főleg ahhoz képest, hogy házimunkáról van szó. Kicsit a gitártémák lehetnének változatosabbak, a riffek komplikáltabbak. Viszont kijelenthetem: ha Deadite is úgy gondolja, hamarosan valami különleges születésének lehetünk szemtanúi.

Értékelés: 71%