A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2006. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2006. Összes bejegyzés megjelenítése

2009-10-14

Denial of God - The Horrors of Satan

Előadó: Denial of God
Album: The Horrors of Satan
Stílus: Black Metal
2006
Painkiller Records


Őszintén szólva, elég nehéz volt válogatni, mivel is kezdjem, de végül a Denial of God mellett döntöttem. Viccesen és őszintén azért, mert az összes lemez közül ennek van a legrosszabb borítója, és abba az amúgy emberi hibába estem, hogy a külső által ítéltem meg egy zenekart. Az idő viszont mindent megoldott: ahogy hallgattam a zenét, ahogy leforgott először, majd másodszor is a lemez, rájöttem, a külső nem minden. A csúnya borító egy rendkívül érdekes black metal hangzást tartogat, amely bár nem tökéletes, de vannak tetszetős megoldásai, és - még ha 12 év demózás és EP-zés után is, de - ez a zenekar debütáló lemeze.
Szövegileg sajnos nem túl változatos a lemez, bár egy-két kivételtől eltekintve a Crusade of Metalnál nem szoktunk kifejezetten ezzel foglalkozni, így most is eltekintünk a horror és sátán témájú szövegeitől a dán bandának. A lemez a The Coming introval indul. A zenekarra jellemző, furcsa Erdélyimádat (pontosabban: a hollywood-i Drakulagrófos Erdélyimádat) egy orgonában nyilvánul meg, ugyanis a felvezetője a lemeznek torzított beszédből, és orgonadallamból áll.
Rögtön utána a The Curse of the Witch következik. Itt egy kicsit azért még fintorogtam, hiszen nem tűnik első hallásra másnak, mint bármely átlagos black metal banda. A dob brutális, kegyetlen, de semmiképp se változatos, a tam-lábdob használata van előtérben. A gitár itt inkább csak riffelget, ritmust ad a zenének. Mégis, egy lehelletnyi, alig észrevehető váltás mégis van a dalban: pontosan ott, mikor egy átvezető erejéig Galheim dobos egy cseppnyi technikát csempészik a játékába. A vokál elfogadható, mélyen hörgős black. Néha ugyan úgy érzem, kicsit gyorsabb, core-osabb Ustumallagam témája, de ez belefér. A dal maga sajnos nem túl változatos: néhány váltást leszámítva monoton, amit se a gyorsabb tempója, se a rövidke gitárszóló nem dob fel. Itt szeretném megjegyezni, hogy a lemez minősége nem a legtökéletesebb: a dobhangzás túlságosan előtérben van, és elnyomja, hátraszorítja a ritmusgitárt és a basszusgitárt is.
A következő számnál kezd érdekessé válni a lemez: a The Witch - Now a Restless Spirithez habár érzésem szerint a furcsa időmértéke miatt szükséges türelem, de talán pont emiatt is, és az akusztikus-suttogós hangzás miatt is feldobja a lemezt, és felkelti a hallgató érdeklődését. Véleményem szerint a suttogás nem a legjobb zenei eszköz, de belefér.
A negyedik dal a The Book of Oiufael, beszédes felvezetővel indul, majd egy újabb tiszta black témává durvul. Ami érdekesség a dalban, hogy bizonyos pontoknál már két vokálhangzás is van - az eddig ismert magasabb hörgés, és egy sokkal mélyebb. A dobtéma hasonló a második dalhoz, talán kicsit több technikával és cinjátékkal. Ami még tetszik benne, az a kicsit "ideges" gitárhangzás. Azter játéka alapvetően ritmusgitár, kevés riffet játszik, illetve nem nagyon szólózik, de a dalt a meghatározott részeken kinyújtott hangok nagyon feldobják. A szám végefelé van egy hirtelen váltás is: az egész dal lelassul, és végre Galheim dobos is megmutatja mit tud.
A Cycle of the Wolf lassú dalnak indul, tiszta gitárral, és a már megismert suttogással. Ami érdekes benne, hogy a basszusgitár is kihallatszik egy kicsit, illetve egy második gitárszólam. A dal durvulása sajnos eléggé kiszámítható volt, de ez a gitárvezette tulajdonsága egészen a végéig megmarad, hiszen több gitáros átvezetője is van. Nem rossz dal, kicsit technikásabb, mint az eddigiek.
Viszont a következő szám, a The Iron Gibbet az, ami igazán megfogott. Tiszta gitárral kezd ez is, majd egy nagyon lassú, sokkal doomosabb dallá fejlődik, több gitárszólammal, hallható basszusgitárral és cin vezette dobbal. Néhány váltásnál olyan érzése van az embernek, hogy most fog bedurvulni, de ez nem következik be, és ez a feszült hangzás feldobja az egészet. Engem Opethre emlékeztet egy csöppet, annyi különbséggel, hogy semmi tiszta vokál nincs benne. Ami érdekes még, az a kis zongora közjáték. Bár nem teljesen illik a képbe, de mégsem érzem azt, hogy rossz. Hogy valami negatívumot is írjak: tizenegy percben ugyanazt a riffet és témát hallani azért mégis monoton, illetve a túlságosan kiemelt dobtémánál a sok cin is zavaró.
Az A Night in Transylvania viszont visszatér a Cycle of the Wolf féle zenei szerkesztéshez. Torzítatlan gitár és suttogó felvezető után hirtelen bedurvul. Annyi a különbség, hogy doomos részek vissza-visszatérnek benne, hosszabb-rövidebb átvezetőként. Amit a zenéből hiányolok, az a technikásabb gitárjáték, illetve a riffek változatossága. Ez a második dal, amiben van valamilyen gitárszóló, de sajnos túlságosan hasonlít a használt riffekre.
Az utolsó előtti dal egy újabb átvezető, rövid szám. A To The Devil hangokat játszó gitárból, és furcsa, kórusszerű hangot játszó szintetizátorból épül fel. A szerepe természetesen az, hogy felvezesse az utolsó nagy dobást, a címadó The Horrors of Satan dalt. A váltás igen jól sikerült, emlékeztet az Unhallowed lemezére a The Black Dahlia Murdernek. Ott hallottam ilyesmit utoljára. A befejezése a lemeznek eléggé monumentális: majdnem 13 perces dalról van szó. Kicsit Dissection-ös gitártémát érzek a közepén, illetve rengeteg hirtelen stílus és tempóváltást. A legnagyobb hibáját a dalnak abban érzem, hogy a dobtéma majdnem ugyanaz mindig. Semmi különbség nincs benne, se dalon belül, se a többi számmal összehasonlítva. Mivel nagyon előtérbe helyezték a hangzásnál, lehetett volna egy kicsit technikásabbá, érdekesebbé tenni, mert így kicsit unalmassá teszi a dalt, ami egyébként egy erős befejezése a lemeznek.
Összességében viszont meg vagyok elégedve az egésszel. Sokkal rosszabbra számítottam. Vannak hibái - például a gitár és a dob túlzott egyszerűsége, a technikusság hiánya, a néha egybefolyó dalok -, de ezeket kompenzálja az a néhány igen érdekes váltás, stíluskeveredés, ami főleg az utolsó részét jellemzi a lemeznek. Egy-két dalt túl hosszúnak tartok, főleg a stílushoz képest, de ezek legyenek a jövőben is a legnagyobb hibái a zenekarnak. Egy kis fantáziával nagyon jó zenét lehet ebből kihozni.


Értékelés: 81%

2009-10-12

UneXpecT - In a Flesh Aquarium

Előadó: UneXpecT
Album: In a Flesh Aquarium
Stílus: Avant-Garde/Experimental Metal
2006
The End Records


Korábban szó esett a Die Apokalyptischen Reiterről, s benne az UneXpecT-ről. Illendően, illetve lényegesnek tartom, hogy a DAR mellett a másik, talán a világ egyik legkaotikusabb zenekarát mutassam be. Az UneXpecT 1997 óta létezik, s első nagylemezüket 1999-ben kiadták már. Az a lemez még nem volt igazi UneXpecT, sokkal kevesebb, illetve szisztematikusabb káosz volt benne (Dream Theater után szabadon), és több death elem. Ekkor még lényegesen más volt a felállás: a férfihangokon, Syriakon és Artagothon kívül egyedül Exod, a billentyűs tagja a zenekarnak az alapítás óta, bár az In a Flesh Aquarium albumon még a szintén alapító Le Bateleur játszott még hegedűn. S az Utopia óta 7 év telt el: addig inkább felállásbeli változtatásokkal, illetve turnéval foglalkoztak, s erejükből csak egyetlen EP-re, a _wE, Invaders-re tellett 2003-ban.
Mint tudjuk, a második lemez mindig vízválasztó a zenekaroknál, főleg, ha rendkívül hosszú kihagyás után kerül a boltokba. Annak idején az Utopia még nem emelte ki az UneXpecT zenéjét ki, ezért nem is nagyon számított rá senki, hogy robbantani fognak. Tévedtek. Az In a Flesh Aquarium a leges legváltozatosabb metalzene, ami csak létezik. Az, hogy Avant-Garde metal, az nem mond semmit: mélyen táplálkozik death és black metalból, gyakran keveredik core, progresszív és heavy metal zenével, miközben európai klasszikus, cirkuszi zenei, jazz, electro, ambient, és középkori elemeket tartalmaz. És mindez megspékelve kitűnő hangszerjátékkal, ugyanis mindenki mestere a saját hangszerének - lássuk csak ChaotH 9 húros basszusgitárját, és természetesen az operatikus, tiszta női vokálnak. Így leírva az egész rendkívül komplikáltnak, bonyolultnak tűnik, illetve emészthetetlennek. Egyszóval, az UneXpecT tényleg olyat alkotott, mint senki más eddig: bár a DAR maga is igen kaotikus volt karrierje elején, és rengeteg különleges elemet használt, illetve rengeteg technicalnak feltűntetett banda mutatott fel valamit, az In a Flesh Aquarium tényleg valami, amit nyugodtan nevezhetjük váratlan fordulatnak. Vegyük sorba a dalokat.
Nyitánynak itt a Chromatic Chimaera, aminek a zongoratémáját már megismerhettük a _wE, Invaders EP-n még 2003-ban. Az UneXpecT zenéje szinte azonnal lesújt, a Chromatic Chimaera-ban megjelenik bőven a cirkuszi zene, mind a zongora illetve hegedűjátékban, mind a vokálban is. Az igazán nagy dobás a dal elején - már a zúzósabb részeknél - a hegedűátvezető, amit egyszerűen úgy tudnék definiálni, mint "Az első lépés a rémálmok cirkusza felé". Azonnal eszembejut kölökkori rémálmaim egyike, maga a cirkusz. Ugyanis én - mint sok sorstársam - utáltam a cirkuszt, a bohócokat pedig gonosz démonoknak tartottam. Nos, ha becsukom a szemem e zene hallgatása közben, pont ezt látom. Csupán a nőnemű bohóc valamivel szebb annál, mint hittem. Ha ez nem lenne elég, elég meghallgatni a kaotikus, de rendkívüli módon összefüggő hangszerjátékot, és a női vokált. Csodálatos.
Személy szerint én először a következő dallal, a Feasting Fouls-szal találkoztam. Ezt kaptam egyik kedves barátomtól, mint sample anyagot. Cím alapján először George R.R. Martin fantasy regényeposzára, a Feasting Crowsra asszociáltam. S bár nem lehet egyenes összefüggést vonni köztük, valamennyi párhuzam mégis van. Nagyon kevés. A dal folytatja a megkezdett hagyományokat: az őrült cirkuszi hangulatot, a virtuóz gitárjátékot. Igazából az UneXpecT lemezeken nem lehet azt mondani sehol, hogy mi kerül előtérbe, ugyanis szinte másodpercre váltakozik a vezető hangszer, illetve minden és mindig irányít. A Feasting Foolsban viszont eljön a színházi jelleg is, színjátékhoz hasonló beszédes, játékos átvezetők, gyakran zene nélkül, illetve filmekre jellemző háttérvokálok, párbeszédek bukkanak elő a semmiből. A basszusjáték valami fenomenális: ChaotH tudja ám kezelni a kilenchúros ritkaságot. A befejezés teljesen színpadias, hirtelen.
A Desert Urbania egyetlen zongorával, és némi hangeffekttel indul, majd szép fokozatosan robban be, ahogy a Chromatic Chimaera is. Egyszerűen hátrahőköltem, ahogy a lágyabb, zaklatott klasszikus színdarabra emlékeztető kezdet után berobban a dal a vokállal, azaz a hörgéssel. Tulajdonképpen szövegkönyv nélkül semmit nem értek belőle, hihetetlen, hogy mire képes Syriak és Artagoth a hangjával. Másik jó rész a szintén színpadias váltás, amikor egy picit funkys, sokkal inkább játékosabb, mint brutális vokálra vált a zene néhány pillanatra. Leïlindel itt is megmutatja, mire is képes a torka: lágy énektől egészen operás magasságokig emelkedik, és ki is tartja, ha kell. Landryx is igazán bámulatos dobosként, bár talán ő az egyetlen tag, aki nem nagyon tud többet az elődjénél, Dasnosnál. A dal vége felé pedig a legtisztábban jelenik meg a heavy metal stílus: kicsit gothos riffelgetésre egy jó kis gitárszóló, majd befejezésül új szólal meg a zongora, mintha épp valaki halálán lenne, és még utolsó erejével is a drága hangszerén játszik. Furcsa egy befejezés, de hatékony.
Főleg, hogy a negyedik szám, a Summoning Scenes azonnal vokállal, durván robban be. Szinte kirobbantja a hallgatót a helyéről. Először ebben a dalban hallható igazán szintetizátortéma, eddig tiszta pianót használtak - amit meg kell jegyeznem, itt sem hagynak pihenni. A dobtémákban rengeteg váltás van, egészen a jazzes témáktól a death metalon át a progresszívig, ehhez pedig kell az, hogy a zenész tudja, mit csinál. Az átvezetőket most a hegedűszólamok viszik: igen félelmetes, horrorfilmre emlékeztető húrtépéssel, amikből diadalmasan csapnak fel később a gitárszólók, majd akusztikus részek. A dal második fele már inkább zajjellegű olyan értelemben, hogy kicsit kevesebb a metal, és több az elektronikus betét és a hangszeres játék. Egy rövid melódiáig a szintitéma erősen emlékeztet a Sigh legújabb lemezére, a Hangman's Hymn-re.
Ráfér az énekesekre a pihenés: ezért is jön a Silence_011010701 következőnek. Bár nem tudni, a számsor mit jelent, a cím azért utal arra a kettősségre ami ez az instrumentális darab. Rögtön félelmetes, teljesen horrorfilmekbe illő, zaklatott hegedűvel kezdődik, majd a filmekben már megismert hangeffektekkel: gépi működésre, és ilyenekre hasonlító hangokkal folytatódik. Igazi noise, zaj, mondhatni, de ha mindenfajta zaj ilyen lenne, szinte zene lenne a füleimnek. Ez talán az album egyik fénypontja - ha nem az egész az. Az egésznek van ambient jellege is, főleg dark ambient, illetve a dal vége teljesen szimfonikus zenekarra emlékeztető vonóstémák. A Silence_011010701 kicsit OST-s, filmbetétdalszerű. Erre leginkább a dal vége, illetve befejezése emlékeztet. Akár a Mátrixba elmehetett volna, simán megállta volna a helyét.
A pihenés után a Megalomaniac Trees következik, death indítással. Van benne valami különleges hangszer, amely néha igen törökössé teszi az egészet, pontosabban keletiessé, különlegessé - mintha az egész album nem lenne az. Itt a hörgős vokálok dominálnak, illetve a hegedű. A hegedű témát egyszerűen imádom, rendkívül jó a dallama, a motívuma. Az egészet megfűszerezi az, hogy a dal része számomra azonosíthatatlan nyelven is íródott. Talán ez a dal emlékeztet egy kicsit a _wE, Invaders-ön hallható dalokra - természetesen a Chromatic Chimaera-n kívül. Leïlindel-nek van egy kicsit heavy metalos énektémája, illetve a dal közepén a keleties hangzást erősítve újra betör az a bizonyos hangszer.
Ezt egy három részből álló dalciklus követi, a The Shiver. Az első részénél, az Another Dissonant Chord-nál komolyan azt hittem, lepetézek, mikor az a bizonyos barátom megmutatta a szövegkönyvet. Első hallásra fel se tűnt, illetve nem is érdekelt. De utána. Ennek oka ugyanis, hogy az Another Dissonant Chord szövege magyar. Erősen Ambient beütésű, illetve zajos is, de ez engem eleinte túlzottan nem érdekelt, csak hallgattam: magyar. A kiejtés egy kicsit vicces, de mit várunk egy francia-kanadai bandától? Tőlük ez is tökéletesen megfelel. A szám végén egy kicsit feszültebbé, izgatottabbá válik az egész, s a rengeteg beszédtől, bevágott párbeszédtől olyan, mintha valami a fejedbe szólalt volna meg millió hangon. Hihetetlen, továbbra is azt mondom.
A Meet Me At The Carrousel újra angolul szólal meg, funkysan induló, majd bedurvuló témájú. Egész végig gyors tempójú. A gitárok nem igazán szólóznak, inkább akkordokat és riffeket pengetnek, és a háttérben meghúzódnak. Az egész újra cirkuszias témájú, engem emlékeztet a nem is olyan rég botrányos körülmények között Magyarországon is megismert Cirque du Soleil-re - ugye emlékszünk, egy nagyon nagy sztár, akit Geszti Péternek hívnak ellopta az Alegríát, írt hozzá magyar szöveget, újrahangszerelte és eladta sajátként, és még ki is tüntették érte. Nem is baj: a cirkusz eredendően szórakoztatásról szól - és az UneXpecT kiválóan megfelel ennek a küldetésnek.
Szinte észrevehetetlen váltás után máris a A Clown's Mindtrap készül befejezni a The Shiver dalciklust. Lágy basszustémával indít, majd brutális gitár-dob kettősségre vált. Ez is egy igen változatos nóta, ugyanis tangó és skótduda is igen jó szerepet kap benne. A dal lényegét mégis Le Bateleur viszi hegedűjátékával, amely erőteljesen klasszikus jellegű.
A befejező dal egy igen monumentális darab, a maga majdnem 12 percével a Psychic Jugglers a leghosszabb dal a lemezen. Úgy keletiesen, bongszóval indul, majd hirtelen klasszikusra vált, és a Trója filmzenéjére kicsit emlékeztető szimfonikus jelleggel folytatódik, majd a démonbohócok beszédével. A Psychic Jugglersben több a váltás szinte, mint az egész albumon együtt - és egy nagy szó. Hirtelen vált stílusokat is, jellemzően a lágy-brutális-lágy-brutális-lágy-brutális szisztémát követve. Ez egy olyan dal, ahol utoljára mindenki megmutatja, mire is képes. Rengeteg zongora, hegedű, különböző vokáltémák, death/black gitárriffek. Egyedül az énekesnő hiányzik belőle, sajnálatos, pedig igazán belefért volna, illetve jelen van, de nem az énekhangjával mutatkozik, hanem ő is inkább succubusként hörögve. A dal összegzi az egész lemezt: káosz, brutalitás, hirtelen nyugodtság, majd újabb brutalitás. a lehető legtökéletesebb befejezése a tökéletes albumnak.
Igen, mert az In a Flesh Aquarium ha nem is tökéletes, elég közel van hozzá, hogy azt mondjuk, tökéletes. Kicsit hosszú kritika lett, belátom, illetve nem nagyon hoztam fel semmi negatívumot, de ennek egyszerűen az az oka, hogy nincs is mit. A zenészek mind a helyükön vannak, jól használják ki hangszereiket, tudnak mindent, és még annál is többet. A vokáltéma éppen elég változatos, a dalok pedig sehol sem egyformák. Talán annyi rossz van benne, hogy előhúzta lelkem mélyéről a félelmem a festett arcú bohócok iránt, és velük együtt a cirkuszi rémálmaimat. Remélem sok hasonló korongot lehet még az UneXpecT-től várni - vagyis rosszul fogalmaztam, nem hasonlót, hanem teljesen MÁSMILYEN lemezt, ami van legalább ilyen jó -, még akkor is, ha arra, ahogy most is, 7 évet kell várni. Nálam elnyerte 2006-ban az Év Albuma címet, toronymagasan.


Értékelés: 98%

Into Eternity - The Scattering of Ashes

Előadó: Into Eternity
Album: The Scattering of Ashes
Stílus: Progressive/Melodic Death Metal
2006
Century Media


Az Into Eternity zenekar nem egy könnyű eset. Nagyon nem az. Zenéjükben rengeteg különböző stílust vegyítenek, akárcsak a jobb avantgarde metal zenekarok, de emellett mégis egy bizonyos vonalon haladnak, ami viszont dalonként változhat, és természetesen albumonként. A 2006-os albumuk is egy igazi, forró massza olvasztott fém, s belekerült minden, amit csak elértek. Death metal alapokra progresszív gitárszólókat, hirtelen váltásokat power metalba, power/speed metal refréneket, heavy metal sikolyokat, néha pedig core és populárisabb rock szerű témákat ültettek. Soknak tűnik ez így együtt, s az is. De mégse rossz. Bár nem egy UneXpecT, de azért az Into Eternity is jó.
Egy rövidke felvezető, a Novus Inceptum után azonnal robban - The Black Dahlia Murderösen - a Severe Emotional Distress. Dallamosabb témával indít, a dob és gitártémák bevezetése sokkal inkább power metal, míg a verze death és core alapokra épülő, hörgős-riffelgetős téma, amibe hirtelen - a semmiből - tiszta vokál kerül, majd egy fülbemászó refrén következik, ami inkább skapunkra emlékeztet. Utána pedig kezdődik az egész előről. A riffek bár a verzékben egyszerűek, az átvezetések és stílusváltások miatt jónéhány előfordul benne. Meg kell mondjam, Steve Bolognese nem rossz dobos, s azért nem veszi fel sokszínűségben a harcot az UneXpecT dobosával, ő is megtesz mindent, amit csak lehet.
A harmadik szám a Nothing, egy kicsit thrashesen induló, riffelgetős téma. Az egyik énekhang igen érdekes, a nyolcvanas-kilencvenes évek sikoly rockbandáira hasonlít, s bevallom, engem kicsit idegesít. A refrénje ennek a dalnak is igen fülbemászó, inkább power témájú, s egy kis progresszív gitárszólózás is van benne.
A Timeless Winter technical deathként indul, brutális dobok és gitárjáték vezeti fel, majd mélyen hörgő vokál kíséri. A doboknál mintha egy kicsit túlságosan előtérbe került volna a lábdob hangzása, így néha olyan érzés, mint egy rosszabbul felkészült fesztiválon, hogy fenntartsák az érdeklődést, a szervezők a ritmusra helyezték volna a hangsúlyt. Mint ugye a Hegyalján egy-két zenekarnál. Ez már egy kicsit kevésbé változatos téma, a dal végéig ugyanaz marad, mint amivel kezdődött.
Az Out egy újabb deathként induló téma, gyors dobokkal, egyszerű és gyorsan játszott gitárriffekkel, hörgéssel. Viszont itt a váltások egy kicsit core-os illetve mai Dream Theateres vonásokat hordoznak magukban, és a power metal szekció se maradhatott, ki, ahogy a sikítás se.
A Past Beyond Memory a következő dal, dob-gitár bevezetéssel. Nekem egy kicsit úgy tűnt, mintha kiestek volna az ütemből itt, bár valószínűleg a hirtelen megállások a hangszeres játékban éreztették ezt velem. Néhány gitártéma egyébként igen jóra sikerült, főleg a technikásabb szóló, és alá egy kicsit deathes ritmustéma, csak furcsán magasra hangolt gitárral.
A Surrounded By Night a hetedik dal. Akusztikus/torzítatlan gitártémákkal, kicsit flamenco játékstílussal indít. Sajnos azt kell mondjam, hogy a tiszta ének bár nem rossz, nem túl kiemelkedő. Egy kicsit balladikusabb daloknál, mint ez, nem találja a helyét, és ugyanolyan erővel, és nem szenvedéllyel énekel. A dal felépítése egyébként jó, a balladikus kezdés után, egy kicsit fusion-érzet után hirtelen durvul be, igényesebb death/core keverék témává alakulva.
Ezt az Eternal követi. A vokál ordítós, nem túl metalos témával indít, majd egy dallamosabb refrénnel folytatódik. Kicsit mintha a The Black Dahlia Murder paródiája lenne, ugyanis a gitártéma nagyon hasonló az Miasma lemezük témáira: néhány riffből lett összeállítva. Persze megvannak a váltások is, de azért én ezt kicsit viccesnek találom így. Eddig a pontig hány stílust is kevertek össze? Nehéz utánaszámolni. Egyedül talán a black metal hiányzik. Kár érte.
A kilencedik dal a Pain Through Breathing. Újabb gyorsabb téma, progressive death keverék főleg, teljesen tiszta és sikoltó ének kettősségével, majd rá válaszként hörgéssel. Steve Bolognese dobos tényleg jól keni a dolgokat. Kicsit viszont úgy éreztem, hogy a lemez mostanra kimerült, s sokkal kevésbé dinamikus, változatos zenét kapunk, mint mondjuk az első dalnál, még akkor is, ha azért néhány élesebb ellentét van dalon belül is.
Az utolsó előtti szám a Suspension Of Disbelief. Ez is egy gyorsabb death téma, és hirtelen egy heavy metalos refrén is beüt. Ami igazán emlékeztet a core stílusokra, az a vakkantós-krákogós vokálrész. Igazából szerintem, ahogy a dalból is, kimaradhatott volna, bár az is tény, hogy így mégiscsak több féle zene. A kis progresszív átvezető nagyon tetszik benne, ügyes cin-gitár összjátékkal.
A záró darab a Paralyzed. Itt már elfelejthették, mi is az az új szerzemény, ugyanis az előző két dal egyenes keveréke. Majdnem ugyanazok a riffek, vokálfelépítés, a dobtéma meg ötlettelenebbé vált. Nem éppen a legjobb befejezés, de azért el se rontja nagyon a lemezt.
Az Into Eternity nem egy UneXpecT, és nem is szabad azt várni, hogy hozzájuk hasonló dalokat írjanak. Nem is lehet összehasonlítani őket. Az Into Eternity ezen albumán a core/death metal vonal uralkodott, és erre épült rá a rengeteg másik stílus. Igen élvezhető, hallgatható zenéről van szó, néhány idegesítő elemtől eltekintve. Kár, hogy a végére leült a lemez, és nem sok újat mutatott, pedig mondjuk egy kis folkosabb témát is el tudnék viselni a zenéjükben, s el is tudnám képzelni, vagy, ahogy mondtam, egy kicsit több black metal elem. Hiányolom a szintetizátor meglétét is, az is hatalmas dobhatna rajta. Viszont az Into Eternity így is egy nagyon jól sikerült album, s csak ajánlani tudom mindenkinek!


Értékelés: 85%

2009-10-10

Edguy - Rocket Ride

Előadó: Edguy
Album: Rocket Ride
Stílus: Heavy Metal/Hard Rock
2006
Nuclear Blast


1995-ben egy pofátlanul fiatal tagokból összeálló zenekar készítette el - két demo után - az első stúdiólemezét. Az érettségi környékén járó fiatalok bandáját pedig Edguy-nak hívták. A Savage Poetry, majd az azt követő Kingdom of Madness nem volt átütő siker, azért mégis kritikailag dícsérték - éppen a koruk miatt. Majd jött a Vain Glory Opera és a Theater of Salvation, mire az Edguy nevű zenekar tagjai - átlagosan a húszas éveik elején már - egy csapásra híresek lettek az Iron Maiden-re nagyon hasonlító, pörgős, dallamos heavy/power metal zenéjükkel, és a frontember, Tobias Sammet magas, Bruce Dickinson-os hangjával. Erre a 2001-es Mandrake album csak ráadás volt, amely egy kiforrott, koraérett zenekart mutatott be, mondanivalóval és fantáziával. Utána, ahogy sajnos szokás, züllötség fogta el a zenekart, és bár nem mondom, hogy rosszabb lett, a Maidenes heavy metal hangzást felváltotta inkább a power metal, és az aktuális dolgokkal foglalkozó hard rock. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy csak úgy, ahogy az Elvenking esetében is volt, az Edguy-t is nagyon szeretik a Metal-Archives -on, leginkább fikázni és marhaságokat írni róla. Én pedig továbbra is azt mondom, hogy azok a review-ek néha semmit se érnek. Persze vannak aranykivételek, elvégre én is olvasgatom.
A RocketRide egy újabb lépés ehhez az új Edguy felé. Az All the Clowns - ami azóta is a kedvencem - pörgőssége már rég valami mássá változott, míg a Tears of a Mandrake Iron Maident dicsőítő témái is elenyésztek. A RocketRide-dal egy sokkal hard rockosabb, illetve power metalosabb Edguy jött létre. Ahogy a nyitó dal, a Sacrifice is mutatja, sokkal több lett a billentyűs téma, a gitárokat kicsit lejjebb hangolták, illetve egy kevés hangtorzítás is belekerült. Jó hír viszont, hogy Tobias Sammet hangja tovább fejlődött, és már egy igazán aranytorkú énekest hallhatunk.
A címadó dal egy gyorsabb témájú nóta, hard rockos gitárkezdéssel, laza basszussal, és heavy metal ordításokkal. A lemez hangminőségével nincs baj. Minden a helyén van. A dobtéma kicsit Stratovarius-os, ami nem igazán illik össze a hard rockos gitártémákkal.
A harmadik dal, a Wasted Time lassabb, akusztikus betétekkel fűszerezett nóta. Témájában egészen hasonlít a heavy metal stílusra, pontosabban inkább a 80-as évek dallamos metalzenéjére. A bandakórus nem a legjobb megoldás, de nem sült el rosszul, viszont a basszus nagyon jól hallatszik, és tényleg érezhető, hogy nem egyszerű témákról van szó, mint a Mandrake esetében volt.
A negyedik dal, a Matrix viszont egy rendkívül különleges darab. Címéből kitalálható, szövegileg és hangulatilag milyen témát dolgoz fel. Néhány hangeffekt és billentyűsszólam festi alá az egészet, míg néhány riffből álló témákat pengetnek a gitárokon. A Matrixos hatást sikerült elérni, szerintem akár valamelyik résznek a filmzenéi közé is felfért volna a sok álmetal szar közé.
Az ezt követő Return To The Tribe viszont teljesen power metal téma. Egy nagyon gyors tempójú nótáról van szó, hatalmas sikolyokkal Tobias Sammet-től, gitárszólókkal, Stratovarius-os dobokkal. Nem rossz szám ez sem, kicsit az elektronikus torzításos indítás viszont elijesztett eleinte tőle.
A The Asylum akusztikus témával kezdődik, majd Tobias énekével és óóó-zásával válik balladikussá. A dal tempója és szerkezete a durvább részen már inkább emlékeztet egy Mandrake dalra, azaz kicsit visszakanyarodás a heavy/power metal gyökerek felé.
A hetedik szám, a Save Me a legpopulárisabb, legeladhatóbb dal a lemezen. Balladikus hangvételű szöveg és ének, illetve az aláfestő zene is igen érzelmes. Nem tudom, nekem nagyon tetszik, emocionális és érzelmes, van lelke a dalnak, és Tobias hangjával nagyon jól eltalálta az egészet. Viszont az egyik váltás nagyon emlékeztet egy populárisabb dalra.
A Catch Of The Century viszont újra Edguyos vizekre evez. Egyértelműen hallható két gitár téma, szólózás bőven, középtempójú szerkezet, bár a vokál egy kicsit újra inkább hard rockos. Az igazán legidegesítőbb része az albumnak ennek a vége, amikor Tobias Sammet őrült módjára ordibál, beszél. Értelmetlenül.
Az Out Of Vogue az előző dal legjobb tulajdonságait folytatja, s még gyorsult is egy kicsit. Újabb power metal darab inkább, fülbemászó refrénnel, és banda óóó-zással. Nem a legkiemelkedőbb alkotás, viszont a szólózás nagyon emlékeztet inkább Iron Maiden-re újra. Vissza a gyökerekhez, ugye.
A Superheroes a tizedik nóta a lemezen. Ezt már 2005-ben egy EP keretében megismerhettük, s ekkor szembesülhettünk azzal, hogy ez inkább már-már hard rock zenekar. Bár a témája inkább reményt sugároz, illetve nem éppen csüggesztő, s nagyon fülbemászó a dallam, és a klip is jópofa (Igen! Férfi vagyok! Kell nekem egy Bunnyville!!!), és nekem tetszik is a dal, a nagytöbbségnek valamiért nem jött be. Valószínűleg a hirtelen és gyors változás miatt.
A Trinidad az utolsó előtti dal a lemezen. Mintha csak a Lavatory Love Machine folytatása lenne, ez is egy utazós, bohókás, dolce vita nóta. A gitárnál viszont kicsit azt éreztem mindig is, hogy a refrénnél elcsúsztak egy hanggal, ami miatt nálam olyan furcsa összhatás van. Tényleg mintha elrontották volna. A lalala-zás viszont nagyon vicces, és a nóta is az, érdemes egykét hallgatásra.
Az utolsó dal is a bohókás, mókázós Edguyt mutatja be. Csak úgy, mint a Hellfire Club lemezen, nem hiányozhatott ez a stílus. Nem is áll egyébként rosszul nekik. A Fucking with Fire (Hair Force One) teljesen a nyolcvanas évek metal és rockzenéjét kiparodizáló darab, címből és zenéből is ítélve.
Bónusznak meg itt a lemezen a Reach out dal, egy újabb balladikus téma zongorakezdettel, szimfonikus jelleggel és hangszerekkel, és Tobias hangjával. Nem rossz, de egyértelműen nem Edguy - talán ezért is bónusz csak. További meglepetésnek ott a Land of the Miracle élő verziója, illetve a Lavatory Love Machine akusztikus változata.
Nem rossz ez az Edguy sem, élvezhető, még mindig pörgős zene. Bár az Iron Maiden vénát kezdik elhagyni, és inkább az északi power metal felé fordulnak, s eközben akaratlanul is felveszik az északi hard rock stílust is, a mostani Edguy egy egészen jó lemez. Vannak hibái, pl amit a Trinidad dalnál írtam, illetve, hogy a dobtémák néhol túl leegyszerűsítettnek tűnik, de Tobias hangja, és a jó zene kárpótol mindenért. A nagyon régi Edguy rajongóknak csalódás is lehet az album viszont, ugyanis a Theater of Salvation megszerkesztettsége sehol sincs, és a Mandrake heavy metal vonala se sokszor mutatkozik meg.


Értékelés: 80%

2009-10-09

Ad Astra - No Contact

Előadó: Ad Astra
Album: No Contact
Stílus: Progressive Metal
2006
Szerzői kiadás


Először - mily meglepő - egy barátomtól hallotam az Ad Astra zenekarról, akik akkor épp az Emergenza tehetségkutató versenyre készültek rendületlenül. A zenekar még 1999-ben alakult, de az első demo-t csak 2004-ben adták ki, majd 2005-ben előrukkoltak az Idegen Arcok EP-vel is. Jó kis album volt az, rendkívül fantáziadús power metal progressive elemekkel. Majd jött a változtatás: magyarról angolra, és megjelent az első angol promo lemez is, a No Contact, amely az Idegen Arcok három dalát tartalmazza - természetesen angol nyelven.
A Nincs Kapcsolat angol nyelvű megfelelőjével, a No Contact-tel indul a lemez, amely egy kicsit funkys beütésű gitártémával indul, majd inkább sötétebb témákra emlékeztető basszus tör elő, majd a gitárok is követik benne. Nem csupán riffelgetésről van szó: rengeteg váltás, riff is előkerül. Morvai Csaba nem rossz énekes, viszont kicsit az éneklését bizonytalannak érzem. Erdélyi Péter és Spala Márk pedig rendkívül jó gitártémákat játszanak: hol magasabb hangon riffelgetnek, hol mélyebben, hol szólók, hol meghúzódnak. Ami nagyon tetszik, az a basszusgitár gyakori előtérbe kerülése: Erdélyi Csaba bár nem nagyon bonyolult, de annál jobb témákat penget.
Ezt a Hullámsír megfelelője, a Waves követi. Dobtémájában nagyon jó darab, rendkívül sok blastbeat, illetve váltás, Kliment Márton játéka emlékeztet Gene Hoglan és Lars Ulrich dobolására egyben - így, összegyúrva a két stílusa. Az énektéma jónak mondható, a kórus viszont kicsit túlságosan hasonlít a vokálhoz, így nem teljesen lehet megkülönböztetni őket. A gyors váltások, basszusjáték itt inkább Dream Theaterre emlékeztetnek. A gitártémák is jók, nagyon tetszik ez a féle megoldás.
A rövidke promo záró dala pedig az Egy Perc Csend, a One Minute Silence. Balladikusabb hangvételű dal, rendkívül jó gitárjátékkal, itt még Morvai Csaba énekes hangját se tartom bizonytalannak. A basszustéma is jól el lett találva. Nehéz eldönteni, de ez a legjobb dal a promoról.
Mivel ez csak egy néhányszámos promócionális kiadás, elég nehéz értékelni. Az angol szövegek a magyarhoz viszonyítva jól lettek lefordítva, majdnem minden a helyén van, egyedül kicsit az énektémát találom néhol bizonytalannak, a felvétel minősége és keverése is nagyon a helyén van. Sajnos beszerezni is nehéz ezeket az anyagokat, s talán ezek húzzák le legjobban az értékelést, és természetesen az, hogy nagyon rövid a játékidő. Mondva csinált okok, tudom ...


Értékelés: 81%

Mastodon - Blood Mountain

Előadó: Mastodon
Album: Blood Ocean
Stílus: Death/Technical Metal
2006
Warner Records


A zeneipart évek óta a semmitmondó, monoton, divatkövető tücctüccerek, dídzsék és egyéb förtelmes személyek uralják, akiket leginkább a zenei nagyhatalom, az MTV ültetett láthatatlan trónjukba, és nem igazán akarnak mozdulni onnan. Az ember, pedig, mint a jó birka, magától követi a hasonló trendeket, imád minden szart, illetve minden jót híggá tesz, így csak az igen nagy, divatrétegnek felkínálva az adott zenét. Az MTV uralma sajnos megdönthetetlennek tűnik, de néha az emberi ízlésvilág felülkerekedik a zeneipar diktátorának akaratán, s a megemészthetetlen idiotizmuson kívül egy-egy hallgathatónak is nevezhető zene kerül a terítékre, engedve a lázongó nép akaratának. Ilyen volt a kilencvenes évek elején a Nirvana. Ki ne emlékezne rájuk? Végül viszont őket is elsodorta az MTV gerjesztett divathullám. A mostani évtizedben pedig, a rengeteg kudarc után, felbukkant a Mastodon, a maga technikás death/core stílusával, és egyelőre úgy védelmezi az ízlést az MTV vizein, mint Eger védte a királyi Magyarországot a XVI. században.
Nem volt viszont ez mindig így: hihetetlen, de tulajdonképpen csak a harmadik nagylemeze a Blood Mountain a világ egyelőre egyik legismertebb metalzenekarának. Én magam is meglepődtem rajta párszor, de a többi nagyobb kiadás csupán EP, még akkor is, ha például a Call of the Mastodon egészen hosszúra sikeredett. Visszatérve az eredeti lemezhez: bár progresszív jelzővel általánosságban nem illetném, azért a technical death metal szintet hozza, valamennyi core elemmel benne.
A The Wolf Is Loose erőteljesen robban be, kis core-os gitártémákkal, lazább ordibálással, vokállal - ez ugyanis azért éneknek nem nevezhető -, és egy rendkívül jó dobossal. Brann Dailor fantáziadús dobos, technikás, de brutális is, igen sokféle dobolást bemutat a lemezen, a core-tól a gyors progresszívig.
A Crystal Skull egy újabb gyors téma, a gitárok kicsit The Black Dahlia Murderre emlékeztetnek, ezáltal deathcore-ra. Az egész zenére jellemző, hogy rengeteg az instrumentális rész, és kevés az, amikor vokál is van.
A harmadik szám, a Sleeping Giant egy lassabb témával, gitárjátékkal kezdődik, egy kis keleties gonghangzással, illetve kicsit Dream Theater szerű hangszeres játékkal.
A Capillarian Crest is folytatja ezt a hangszeres technikusságot, bár kicsit több a durvább elem benne. Sajnos a zenére a death metal annyira nem jellemző már, de azért a technikai részek néhol emlékeztetnek a stílusra, illetve a vokál is.
Az ötödik dal a Circle Of Cysquatch. A legidegesítőbb része az albumnak, torzított vokállal, amitől a falnak lehet simán menni. A zene monotonná vált ezen a részen már, illetve kevés újdonságot mutat, s a brutalitása sem emlékeztet egyáltalán az indító nótára.
A Bladecatcher az első instrumentális darab az albumon, funkys gitárszólóval indítva, majd bedurvulva, egy újabb idegesítő témát a hallgató elé tárva. Különböző hangeffektszerűségek lepik el a levegőt, amelyek - az előző nótához hasonlóan - rendkívül idegesítőek. A gitárjáték néhány riffre és dallamra épül, nem épp túl változatos.
Ezt a Colony Of Birchmen követi, heavy metalos riffelgetéssel indul, majd vokál követi, illetve a végén gitárszóló zárja.
A Hunters Of The Sky egy újabb lassú téma, akkordpengetéssel és dobkísérettel indulva, végül kicsit bedurvul az egész. A dobtémából sajnos nem sokat lehet hallani, mintha kicsit elrontották volna a dalnak a felvételét - amit úgy, alapjából kétlek. Néha az az érzésem, hogy tényleg egészen szegényes a gitártéma.
A kilencedik nóta a Hand Of Stone. Majdnem olyan mint a többi, a dobolás is kezd egy kicsit monotonná válni. Amit én hiányolok a zenéből, a progresszíves váltás, az, hogy ne csak egyetlen monoton témát játszanak végig, illetve a dallamosság. A gitárjáték jó, de unalmas. A dobolás is hosszútávon. A vokál hozza a minimumot. Egyedül az a kicsi fantázia hiányzik az egészből.
A This Mortal Soil akusztikus betéttel, és elektromos, lágy szólózással indul. Egy kicsit Fates Warningos téma, pontosan addig, míg be nem durvul, ugyanis akkor egy brutális coretémáról van már szó. Talán az a kis váltás itt előjön, a dal végéig fokozatosan lesz egyre durvább a dal.
Az utolsó előtti dal, a Siberian Divide is néhány akusztikus akkordra épített elektromos gitárzenével indul, illetve kis elektronika felütéssel.
A zárótéma, a Pendulous Skin egy újabb instrumentális darab. Lassabb féle, kicsit progresszív zárónótának tűnik.
Igazából nem ennyire rossz ez a Mastodon, de eléggé monoton, és unalmas hosszútávon. Vannak/lennének rendkívül jó témáik, megmozdulásaik, illetve nem is baj, hogy egy ilyen zenekar képviseli a metalzenét a mainstream-ben - lehetne sokkal rosszabb is. Érdemes egyszer legalább meghallgatni, bár nem fogja a világot felforgatni, azok a bizonyos motívumok megérdemelnek egy hallgatást.


Értékelés: 82%

2009-10-05

Zyklon - Disintegrate

Előadó: Zyklon
Album: Disintegrate
Stílus: Blackened Death Metal
2006
Candlelight Records


1998-ban, az Emperor romjai között fogant meg, s végül rá is nőtt a Zyklon nevű zenekar. Később magát az Emperort is feltámasztották, de csak mint mellékprojektet. Viszont az eredeti tagok maradtak a mai napig szinte a Zyklon zenekarban, ami mindenképp jónak számít. Zenéjük igazából a brutális black/death metal vonalat erősítik, s bár én személy szerint nem tartom a legegyedibbnek, de van rengeteg mondanivalójuk, fantáziájuk és ötletük ahhoz, hogy ne is a legrosszabbak között legyen a mezőnyben. 2006-ban jelent meg a legújabb albumuk, a Disintegrate.
Az album az In Hindsight-tal indul. Néhány riff váltogatásából, Trym brutális dobtémájából áll és Secthdaemon kicsit beszédhangos vokáltémájából. Van néhány jó váltás is a számban, így igazából nem lesz unalmas és egyhangú a végére.
Ezt a címadó dal, a Disintegrate követi, aláfestő gitárriffel és dobszólóval. A gitárok igen jól szólnak, azért kicsit néha érzek egy kis thrash-es behatást. Sajnos a basszus nem nagyon hallatszik, kicsit elnyomja Trym dobolása Secthdaemon pengetéseit.
A harmadik dal a Ways of the World. Indítása hasonló, mint az előző dalé, csak itt inkább a gitárriff van elől, s az ütemező dob marad a háttérben. Néha viszont sajnos kicsit ötlettelennek érzem a dobtémát, ami miatt viszont kárpótol a dal közepén a gitárszóló, amit már kezdtem hiányolni. Nem túl komplikált darab, de azért bárki nem tudná lejátszani.
A Subversive Faith engem teljesen Slayer-re emlékeztető indítással tör be, szaggatott gitárriffekkel, effektekkel. Kicsit zavar, hogy majdnem az egész dal ugyanazokra a témákra épül, egyedül a vokálban van váltás, meg a végén egy kicsit lemondó gitártépés, mint lezárása a dalnak.
Az ötödik dal, a A Cold Grave brutális Trym-féle blastbeatekkel indul. Meg kell mondani, nem rossz dobos, mondjuk a stílus adta határokat sajnos ő se lépi át sajnos, így egy kicsit egyhangúak a püfölése. De a cin-tam játékának váltásai nagyon bámulatosak. Gitártémában ez is néhány riff váltására épült. Kicsit úgy érzem, hogy Samoth és Destructhor nem igazán adott bele mindent ezen az albumon, a két gitárt nem is nagyon hallom.
A következő dal, a Vile Ritual az előző szám végén hallható levezetésből robban be, azonnal. A dobok továbbra is brutálisak. A vokállal baj nem igazán lehet, mert néha kicsit károgás-szerű beszédhang is előjön, és a hagyományos hörgés is.
A hetedik szám, az Underdog hasonlóan kezdődik, mint az előző dal. Ezen a ponton egy kicsit kezdett monotonná és egyhangúvá válni. Néhány gitáros felütésen kívül nem is nagyon történik a dalban semmi.
Ezt a Wretched követi, gyors gitártémával, majd változatosabb dobokkal. Itt jól hallatszik Trym cin-tam játéka. A tempója gyakran változik, a brutálisan gyorstól a lassított, robosztusan haladó zenéig. Épp ezek a változások miatt éreztem teljesen azt, hogy átgázol rajtam. A gitárszóló kicsit viszont olyan, mintha már hallottam volna párszor.
Az utolsó előtti szám a Vulture. Gyorsan induló, gitáreffekttel, riffel és dobbal. A gitárok most mintha kicsit túlságosan is a ritmust adnák a zenéhez, és csak néha vezetik azt.
A záró darab a Skinned and Endangered. Felvezetéssel indul, majd lassú gitárriffeléssel és kevésbé durva dobokkal. Itt már olyan lesz Trym dobolása, amit tényleg el tudnék képzelni neki, kicsit technikásabb, változatosabb, de közben végtelenül brutális is. Van néhány elektronikus effekt is, hangtorzítás, géphang, de ez beleillik a dalba, majd egyre halkuló zenével zárja le az albumot.
Vannak hibái a lemeznek, s nem is a legjobb Zyklon a Disintegrate. A hiányos gitártémák, a túlságosan a háttérbe szoruló basszusgitár, a néha nagyon unalmassá váló dobok mellett viszont ott van, hogy a Zyklon hihetetlenül brutális zene, s az embernek kell ilyen is. Emellett Trym se rossz dobos, aki azért, ha kell, meg tudja mutatni, hogy kell jól blackesen/deathesen, s közben egyedi módon püfölni a felszerelést. A dalok felépítése se rossz, elég ötletesek. Az értékelés számának megadásakor hatalmas dilemmában voltam, de végül a rosszabb győzött, ugyanis az Aeon az szerintem lényegesebben jobb album, mint a Disintegrate, s ezt is figyelembe kellett vennem. Azért, ha zúzni akarok, vagy házat bontani, biztos elő fog még többször kerülni ez is.


Értékelés: 81%

SuidAkrA - Caledonia

Előadó: SuidAkrA
Album: Caledonia
Stílus: Melodic Death/Folk Metal
2006
Armageddon Music


A SuidAkrA mindig is egy szolid vonalát képviselték a folk metal stílusnak. Ehhez még hozzátartozik ahhoz, hogy nem csupán a death metallal pároztatták a népiességet, hanem azzal a bizonyos Gothenburg metal hangzással is. 13 év alatt majdnem évente adtak ki albumot, és egyik se mondható nagyon unalmasnak, vagy témáiban lerágott csontnak. Ez azért, lássuk be, nem minden zenekarnak sikerül. Ez sorban a nyolcadik nagylemezük, újra rengeteg kelta-angol-szász népi elemmel, motívummal, és rengeteg melódiával, de kevesebb death elemmel.
A lemez a viszonylag hosszú, nyolc perces Highland hills dallal indul. Egy kis felvezető után, természetesen, skót dudával. A vokál a már ismerős, mérges, kicsit hörgős Arkadius. Emlékeztet egy kicsit a Vintersorg féle megoldásokra, ahogy a vokál néha vált tisztára és hörgősre. A két gitár témája is rendkívül jó, az egyik néhány hanggal aláfesti az egészet, a másik a háttérben ritmusra riffeket nyom. A váltások is jók, ahogy hirtelen a metalból akusztikus részek lesznek.
Az A blackened shield egy kis riffelgetéssel indul, majd egy kicsit durvább témát vonultat fel. A dob egészen jóra sikeredett. A váltásai nagyon jók, bár kicsit hosszú távon fantáziátlanok. De csak egy kicsit. Ez a második dal már inkább metalos, itt a vokál engem az Ensiferumra és Northerre emlékeztet. A basszustéma nagyon jól hallatszódik, s ez az egész albumra igaz lesz.
A harmadik dal a The ember deid (part II). Ez óangol nyelven íródott, természetesen egy népi énekből lett átírva. Ez talán az egyik legközépkoriasabb darabja a lemeznek, s rengeteg angolszász hagyományos motívum is van benne. Az egész akusztikus gitárokra és énekre épül. A hallgatót pedig valósággal visszarepíti a középkorba.
A negyedik szám az Evoke the Demon. Iron Maidenes felvezetővel kezdődik, kis össznépi hangszerjáték után jön csak a dal maga. Ebben is egy bizonyos angol motívum viszi a gitártémát a hátán. Bár hosszú távon azért ez az egy kis melódia unalmas, sajnos. A kicsit mélyebbre hangolt ritmusgitár viszont jól adja a tempót, s a vokál hörgőssége is nagyon jó, bár kicsit mikor a mélyebb hangjával magasabban énekel, az furcsa.
A Forth-clyde egy egyszerű gitárriffel indít, majd rögtön death metal témába csöppenünk. Nem olyan tempós a nóta, egyedül a dob egy kicsit erősebb szerintem, mint amit megkívánt volna a darab. Ebben is van néhány hirtelen váltás a folkos/középkori stílusba, s feltűnik itt is az előző daléhoz motívum, s egy kis szimfonikus rész is.
A hatodik dal, a Ramble is újra akusztikus darab, s ez most csak instrumentális. A dallamot már több helyen is hallottam, legalábbis véltem hallani. De nem rossz kis gitárjáték.
Ezt a Drawing tempest követi. Zajos felvezetővel indul, de brutálisan robban be. Kicsit a gitárriffeket egyszerűen találtam, de ez a dalhoz nagyon is illett. Viszont a basszustéma a közepén nagyon jó, még ha nem is tart túl sokáig. A kis érdekesebb hangulatát a gyors skótduda játék adja.
A The distant call következik. A dobtéma most inkább játékosabb, a gitár is követi benne. Hangulatában újra inkább a folkosabb hangulatot képviseli, akusztikus illetve torzítatlan gitártémákkal és teljesen tiszta vokállal. A közepén van egy hatalmas váltás, ahol lelassul, leegyszerűsödik a dal, és csak fokozatosan gyorsul be. Talán ennek a dalnak van a legfülbemászóbb refrénje az egész lemezen. Úgy éreztem, hogy egy kicsit power metalosabb nóta, death és folk elemekkel. Tehát egy durvább Elvenking is lehetne.
A kilencedik dal az On torrid sand. Igazából semmi különleges nincs benne, nagyon hasonló a Drawing Tempesthez, rengeteg cinnel és riffeléssel, néhány motívummal. Egyedül a kicsit heavy metalos gitárjáték, és a torzított átvezető beszédrész az, ami megkülönbözteti a másiktól.
Az utolsó előtti szám a The IXth legion. A legjobb része a skótduda, nagyon jó kis dalt farag belőle. A vokál most nem hörgős, de mély, death metalos, míg a dob-gitár is inkább ezt a vonulatot képviseli.
Az albumot stílusosan a Farewell fejezi be. Ez is egy akusztikus-instrumentális darab, egy ritmust játszó gitárral, és furcsán magasra hangolt szólógitárral, ami igazából csak hangokat játszik.
Összességében nem egy rossz album, jobb mint az előző, a Command to Charge. Bár nálam igazából az Auld Lang Syne az etalon. Van benne néhány hiányosság, egy-két unalmasabb pont, de alapjában egy szórakoztató, sokszínű folk/death kiadványról van szó. A SuidAkrA kitett magáért, s nagyon sajnálom, hogy nem lehettem ott az áprilisi koncertjükön 2007-ben a PeCsában


Értékelés: 87%