 | Előadó: Denial of God Album: The Horrors of Satan Stílus: Black Metal 2006 Painkiller Records |
Őszintén szólva, elég nehéz volt válogatni, mivel is kezdjem, de végül a Denial of God mellett döntöttem. Viccesen és őszintén azért, mert az összes lemez közül ennek van a legrosszabb borítója, és abba az amúgy emberi hibába estem, hogy a külső által ítéltem meg egy zenekart. Az idő viszont mindent megoldott: ahogy hallgattam a zenét, ahogy leforgott először, majd másodszor is a lemez, rájöttem, a külső nem minden. A csúnya borító egy rendkívül érdekes black metal hangzást tartogat, amely bár nem tökéletes, de vannak tetszetős megoldásai, és - még ha 12 év demózás és EP-zés után is, de - ez a zenekar debütáló lemeze.
Szövegileg sajnos nem túl változatos a lemez, bár egy-két kivételtől eltekintve a Crusade of Metalnál nem szoktunk kifejezetten ezzel foglalkozni, így most is eltekintünk a horror és sátán témájú szövegeitől a dán bandának. A lemez a The Coming introval indul. A zenekarra jellemző, furcsa Erdélyimádat (pontosabban: a hollywood-i Drakulagrófos Erdélyimádat) egy orgonában nyilvánul meg, ugyanis a felvezetője a lemeznek torzított beszédből, és orgonadallamból áll.
Rögtön utána a The Curse of the Witch következik. Itt egy kicsit azért még fintorogtam, hiszen nem tűnik első hallásra másnak, mint bármely átlagos black metal banda. A dob brutális, kegyetlen, de semmiképp se változatos, a tam-lábdob használata van előtérben. A gitár itt inkább csak riffelget, ritmust ad a zenének. Mégis, egy lehelletnyi, alig észrevehető váltás mégis van a dalban: pontosan ott, mikor egy átvezető erejéig Galheim dobos egy cseppnyi technikát csempészik a játékába. A vokál elfogadható, mélyen hörgős black. Néha ugyan úgy érzem, kicsit gyorsabb, core-osabb Ustumallagam témája, de ez belefér. A dal maga sajnos nem túl változatos: néhány váltást leszámítva monoton, amit se a gyorsabb tempója, se a rövidke gitárszóló nem dob fel. Itt szeretném megjegyezni, hogy a lemez minősége nem a legtökéletesebb: a dobhangzás túlságosan előtérben van, és elnyomja, hátraszorítja a ritmusgitárt és a basszusgitárt is.
A következő számnál kezd érdekessé válni a lemez: a The Witch - Now a Restless Spirithez habár érzésem szerint a furcsa időmértéke miatt szükséges türelem, de talán pont emiatt is, és az akusztikus-suttogós hangzás miatt is feldobja a lemezt, és felkelti a hallgató érdeklődését. Véleményem szerint a suttogás nem a legjobb zenei eszköz, de belefér.
A negyedik dal a The Book of Oiufael, beszédes felvezetővel indul, majd egy újabb tiszta black témává durvul. Ami érdekesség a dalban, hogy bizonyos pontoknál már két vokálhangzás is van - az eddig ismert magasabb hörgés, és egy sokkal mélyebb. A dobtéma hasonló a második dalhoz, talán kicsit több technikával és cinjátékkal. Ami még tetszik benne, az a kicsit "ideges" gitárhangzás. Azter játéka alapvetően ritmusgitár, kevés riffet játszik, illetve nem nagyon szólózik, de a dalt a meghatározott részeken kinyújtott hangok nagyon feldobják. A szám végefelé van egy hirtelen váltás is: az egész dal lelassul, és végre Galheim dobos is megmutatja mit tud.
A Cycle of the Wolf lassú dalnak indul, tiszta gitárral, és a már megismert suttogással. Ami érdekes benne, hogy a basszusgitár is kihallatszik egy kicsit, illetve egy második gitárszólam. A dal durvulása sajnos eléggé kiszámítható volt, de ez a gitárvezette tulajdonsága egészen a végéig megmarad, hiszen több gitáros átvezetője is van. Nem rossz dal, kicsit technikásabb, mint az eddigiek.
Viszont a következő szám, a The Iron Gibbet az, ami igazán megfogott. Tiszta gitárral kezd ez is, majd egy nagyon lassú, sokkal doomosabb dallá fejlődik, több gitárszólammal, hallható basszusgitárral és cin vezette dobbal. Néhány váltásnál olyan érzése van az embernek, hogy most fog bedurvulni, de ez nem következik be, és ez a feszült hangzás feldobja az egészet. Engem Opethre emlékeztet egy csöppet, annyi különbséggel, hogy semmi tiszta vokál nincs benne. Ami érdekes még, az a kis zongora közjáték. Bár nem teljesen illik a képbe, de mégsem érzem azt, hogy rossz. Hogy valami negatívumot is írjak: tizenegy percben ugyanazt a riffet és témát hallani azért mégis monoton, illetve a túlságosan kiemelt dobtémánál a sok cin is zavaró.
Az A Night in Transylvania viszont visszatér a Cycle of the Wolf féle zenei szerkesztéshez. Torzítatlan gitár és suttogó felvezető után hirtelen bedurvul. Annyi a különbség, hogy doomos részek vissza-visszatérnek benne, hosszabb-rövidebb átvezetőként. Amit a zenéből hiányolok, az a technikásabb gitárjáték, illetve a riffek változatossága. Ez a második dal, amiben van valamilyen gitárszóló, de sajnos túlságosan hasonlít a használt riffekre.
Az utolsó előtti dal egy újabb átvezető, rövid szám. A To The Devil hangokat játszó gitárból, és furcsa, kórusszerű hangot játszó szintetizátorból épül fel. A szerepe természetesen az, hogy felvezesse az utolsó nagy dobást, a címadó The Horrors of Satan dalt. A váltás igen jól sikerült, emlékeztet az Unhallowed lemezére a The Black Dahlia Murdernek. Ott hallottam ilyesmit utoljára. A befejezése a lemeznek eléggé monumentális: majdnem 13 perces dalról van szó. Kicsit Dissection-ös gitártémát érzek a közepén, illetve rengeteg hirtelen stílus és tempóváltást. A legnagyobb hibáját a dalnak abban érzem, hogy a dobtéma majdnem ugyanaz mindig. Semmi különbség nincs benne, se dalon belül, se a többi számmal összehasonlítva. Mivel nagyon előtérbe helyezték a hangzásnál, lehetett volna egy kicsit technikásabbá, érdekesebbé tenni, mert így kicsit unalmassá teszi a dalt, ami egyébként egy erős befejezése a lemeznek.
Összességében viszont meg vagyok elégedve az egésszel. Sokkal rosszabbra számítottam. Vannak hibái - például a gitár és a dob túlzott egyszerűsége, a technikusság hiánya, a néha egybefolyó dalok -, de ezeket kompenzálja az a néhány igen érdekes váltás, stíluskeveredés, ami főleg az utolsó részét jellemzi a lemeznek. Egy-két dalt túl hosszúnak tartok, főleg a stílushoz képest, de ezek legyenek a jövőben is a legnagyobb hibái a zenekarnak. Egy kis fantáziával nagyon jó zenét lehet ebből kihozni.
Szövegileg sajnos nem túl változatos a lemez, bár egy-két kivételtől eltekintve a Crusade of Metalnál nem szoktunk kifejezetten ezzel foglalkozni, így most is eltekintünk a horror és sátán témájú szövegeitől a dán bandának. A lemez a The Coming introval indul. A zenekarra jellemző, furcsa Erdélyimádat (pontosabban: a hollywood-i Drakulagrófos Erdélyimádat) egy orgonában nyilvánul meg, ugyanis a felvezetője a lemeznek torzított beszédből, és orgonadallamból áll.
Rögtön utána a The Curse of the Witch következik. Itt egy kicsit azért még fintorogtam, hiszen nem tűnik első hallásra másnak, mint bármely átlagos black metal banda. A dob brutális, kegyetlen, de semmiképp se változatos, a tam-lábdob használata van előtérben. A gitár itt inkább csak riffelget, ritmust ad a zenének. Mégis, egy lehelletnyi, alig észrevehető váltás mégis van a dalban: pontosan ott, mikor egy átvezető erejéig Galheim dobos egy cseppnyi technikát csempészik a játékába. A vokál elfogadható, mélyen hörgős black. Néha ugyan úgy érzem, kicsit gyorsabb, core-osabb Ustumallagam témája, de ez belefér. A dal maga sajnos nem túl változatos: néhány váltást leszámítva monoton, amit se a gyorsabb tempója, se a rövidke gitárszóló nem dob fel. Itt szeretném megjegyezni, hogy a lemez minősége nem a legtökéletesebb: a dobhangzás túlságosan előtérben van, és elnyomja, hátraszorítja a ritmusgitárt és a basszusgitárt is.
A következő számnál kezd érdekessé válni a lemez: a The Witch - Now a Restless Spirithez habár érzésem szerint a furcsa időmértéke miatt szükséges türelem, de talán pont emiatt is, és az akusztikus-suttogós hangzás miatt is feldobja a lemezt, és felkelti a hallgató érdeklődését. Véleményem szerint a suttogás nem a legjobb zenei eszköz, de belefér.
A negyedik dal a The Book of Oiufael, beszédes felvezetővel indul, majd egy újabb tiszta black témává durvul. Ami érdekesség a dalban, hogy bizonyos pontoknál már két vokálhangzás is van - az eddig ismert magasabb hörgés, és egy sokkal mélyebb. A dobtéma hasonló a második dalhoz, talán kicsit több technikával és cinjátékkal. Ami még tetszik benne, az a kicsit "ideges" gitárhangzás. Azter játéka alapvetően ritmusgitár, kevés riffet játszik, illetve nem nagyon szólózik, de a dalt a meghatározott részeken kinyújtott hangok nagyon feldobják. A szám végefelé van egy hirtelen váltás is: az egész dal lelassul, és végre Galheim dobos is megmutatja mit tud.
A Cycle of the Wolf lassú dalnak indul, tiszta gitárral, és a már megismert suttogással. Ami érdekes benne, hogy a basszusgitár is kihallatszik egy kicsit, illetve egy második gitárszólam. A dal durvulása sajnos eléggé kiszámítható volt, de ez a gitárvezette tulajdonsága egészen a végéig megmarad, hiszen több gitáros átvezetője is van. Nem rossz dal, kicsit technikásabb, mint az eddigiek.
Viszont a következő szám, a The Iron Gibbet az, ami igazán megfogott. Tiszta gitárral kezd ez is, majd egy nagyon lassú, sokkal doomosabb dallá fejlődik, több gitárszólammal, hallható basszusgitárral és cin vezette dobbal. Néhány váltásnál olyan érzése van az embernek, hogy most fog bedurvulni, de ez nem következik be, és ez a feszült hangzás feldobja az egészet. Engem Opethre emlékeztet egy csöppet, annyi különbséggel, hogy semmi tiszta vokál nincs benne. Ami érdekes még, az a kis zongora közjáték. Bár nem teljesen illik a képbe, de mégsem érzem azt, hogy rossz. Hogy valami negatívumot is írjak: tizenegy percben ugyanazt a riffet és témát hallani azért mégis monoton, illetve a túlságosan kiemelt dobtémánál a sok cin is zavaró.
Az A Night in Transylvania viszont visszatér a Cycle of the Wolf féle zenei szerkesztéshez. Torzítatlan gitár és suttogó felvezető után hirtelen bedurvul. Annyi a különbség, hogy doomos részek vissza-visszatérnek benne, hosszabb-rövidebb átvezetőként. Amit a zenéből hiányolok, az a technikásabb gitárjáték, illetve a riffek változatossága. Ez a második dal, amiben van valamilyen gitárszóló, de sajnos túlságosan hasonlít a használt riffekre.
Az utolsó előtti dal egy újabb átvezető, rövid szám. A To The Devil hangokat játszó gitárból, és furcsa, kórusszerű hangot játszó szintetizátorból épül fel. A szerepe természetesen az, hogy felvezesse az utolsó nagy dobást, a címadó The Horrors of Satan dalt. A váltás igen jól sikerült, emlékeztet az Unhallowed lemezére a The Black Dahlia Murdernek. Ott hallottam ilyesmit utoljára. A befejezése a lemeznek eléggé monumentális: majdnem 13 perces dalról van szó. Kicsit Dissection-ös gitártémát érzek a közepén, illetve rengeteg hirtelen stílus és tempóváltást. A legnagyobb hibáját a dalnak abban érzem, hogy a dobtéma majdnem ugyanaz mindig. Semmi különbség nincs benne, se dalon belül, se a többi számmal összehasonlítva. Mivel nagyon előtérbe helyezték a hangzásnál, lehetett volna egy kicsit technikásabbá, érdekesebbé tenni, mert így kicsit unalmassá teszi a dalt, ami egyébként egy erős befejezése a lemeznek.
Összességében viszont meg vagyok elégedve az egésszel. Sokkal rosszabbra számítottam. Vannak hibái - például a gitár és a dob túlzott egyszerűsége, a technikusság hiánya, a néha egybefolyó dalok -, de ezeket kompenzálja az a néhány igen érdekes váltás, stíluskeveredés, ami főleg az utolsó részét jellemzi a lemeznek. Egy-két dalt túl hosszúnak tartok, főleg a stílushoz képest, de ezek legyenek a jövőben is a legnagyobb hibái a zenekarnak. Egy kis fantáziával nagyon jó zenét lehet ebből kihozni.
Értékelés: 81%
