2009-10-14

Denial of God - The Horrors of Satan

Előadó: Denial of God
Album: The Horrors of Satan
Stílus: Black Metal
2006
Painkiller Records


Őszintén szólva, elég nehéz volt válogatni, mivel is kezdjem, de végül a Denial of God mellett döntöttem. Viccesen és őszintén azért, mert az összes lemez közül ennek van a legrosszabb borítója, és abba az amúgy emberi hibába estem, hogy a külső által ítéltem meg egy zenekart. Az idő viszont mindent megoldott: ahogy hallgattam a zenét, ahogy leforgott először, majd másodszor is a lemez, rájöttem, a külső nem minden. A csúnya borító egy rendkívül érdekes black metal hangzást tartogat, amely bár nem tökéletes, de vannak tetszetős megoldásai, és - még ha 12 év demózás és EP-zés után is, de - ez a zenekar debütáló lemeze.
Szövegileg sajnos nem túl változatos a lemez, bár egy-két kivételtől eltekintve a Crusade of Metalnál nem szoktunk kifejezetten ezzel foglalkozni, így most is eltekintünk a horror és sátán témájú szövegeitől a dán bandának. A lemez a The Coming introval indul. A zenekarra jellemző, furcsa Erdélyimádat (pontosabban: a hollywood-i Drakulagrófos Erdélyimádat) egy orgonában nyilvánul meg, ugyanis a felvezetője a lemeznek torzított beszédből, és orgonadallamból áll.
Rögtön utána a The Curse of the Witch következik. Itt egy kicsit azért még fintorogtam, hiszen nem tűnik első hallásra másnak, mint bármely átlagos black metal banda. A dob brutális, kegyetlen, de semmiképp se változatos, a tam-lábdob használata van előtérben. A gitár itt inkább csak riffelget, ritmust ad a zenének. Mégis, egy lehelletnyi, alig észrevehető váltás mégis van a dalban: pontosan ott, mikor egy átvezető erejéig Galheim dobos egy cseppnyi technikát csempészik a játékába. A vokál elfogadható, mélyen hörgős black. Néha ugyan úgy érzem, kicsit gyorsabb, core-osabb Ustumallagam témája, de ez belefér. A dal maga sajnos nem túl változatos: néhány váltást leszámítva monoton, amit se a gyorsabb tempója, se a rövidke gitárszóló nem dob fel. Itt szeretném megjegyezni, hogy a lemez minősége nem a legtökéletesebb: a dobhangzás túlságosan előtérben van, és elnyomja, hátraszorítja a ritmusgitárt és a basszusgitárt is.
A következő számnál kezd érdekessé válni a lemez: a The Witch - Now a Restless Spirithez habár érzésem szerint a furcsa időmértéke miatt szükséges türelem, de talán pont emiatt is, és az akusztikus-suttogós hangzás miatt is feldobja a lemezt, és felkelti a hallgató érdeklődését. Véleményem szerint a suttogás nem a legjobb zenei eszköz, de belefér.
A negyedik dal a The Book of Oiufael, beszédes felvezetővel indul, majd egy újabb tiszta black témává durvul. Ami érdekesség a dalban, hogy bizonyos pontoknál már két vokálhangzás is van - az eddig ismert magasabb hörgés, és egy sokkal mélyebb. A dobtéma hasonló a második dalhoz, talán kicsit több technikával és cinjátékkal. Ami még tetszik benne, az a kicsit "ideges" gitárhangzás. Azter játéka alapvetően ritmusgitár, kevés riffet játszik, illetve nem nagyon szólózik, de a dalt a meghatározott részeken kinyújtott hangok nagyon feldobják. A szám végefelé van egy hirtelen váltás is: az egész dal lelassul, és végre Galheim dobos is megmutatja mit tud.
A Cycle of the Wolf lassú dalnak indul, tiszta gitárral, és a már megismert suttogással. Ami érdekes benne, hogy a basszusgitár is kihallatszik egy kicsit, illetve egy második gitárszólam. A dal durvulása sajnos eléggé kiszámítható volt, de ez a gitárvezette tulajdonsága egészen a végéig megmarad, hiszen több gitáros átvezetője is van. Nem rossz dal, kicsit technikásabb, mint az eddigiek.
Viszont a következő szám, a The Iron Gibbet az, ami igazán megfogott. Tiszta gitárral kezd ez is, majd egy nagyon lassú, sokkal doomosabb dallá fejlődik, több gitárszólammal, hallható basszusgitárral és cin vezette dobbal. Néhány váltásnál olyan érzése van az embernek, hogy most fog bedurvulni, de ez nem következik be, és ez a feszült hangzás feldobja az egészet. Engem Opethre emlékeztet egy csöppet, annyi különbséggel, hogy semmi tiszta vokál nincs benne. Ami érdekes még, az a kis zongora közjáték. Bár nem teljesen illik a képbe, de mégsem érzem azt, hogy rossz. Hogy valami negatívumot is írjak: tizenegy percben ugyanazt a riffet és témát hallani azért mégis monoton, illetve a túlságosan kiemelt dobtémánál a sok cin is zavaró.
Az A Night in Transylvania viszont visszatér a Cycle of the Wolf féle zenei szerkesztéshez. Torzítatlan gitár és suttogó felvezető után hirtelen bedurvul. Annyi a különbség, hogy doomos részek vissza-visszatérnek benne, hosszabb-rövidebb átvezetőként. Amit a zenéből hiányolok, az a technikásabb gitárjáték, illetve a riffek változatossága. Ez a második dal, amiben van valamilyen gitárszóló, de sajnos túlságosan hasonlít a használt riffekre.
Az utolsó előtti dal egy újabb átvezető, rövid szám. A To The Devil hangokat játszó gitárból, és furcsa, kórusszerű hangot játszó szintetizátorból épül fel. A szerepe természetesen az, hogy felvezesse az utolsó nagy dobást, a címadó The Horrors of Satan dalt. A váltás igen jól sikerült, emlékeztet az Unhallowed lemezére a The Black Dahlia Murdernek. Ott hallottam ilyesmit utoljára. A befejezése a lemeznek eléggé monumentális: majdnem 13 perces dalról van szó. Kicsit Dissection-ös gitártémát érzek a közepén, illetve rengeteg hirtelen stílus és tempóváltást. A legnagyobb hibáját a dalnak abban érzem, hogy a dobtéma majdnem ugyanaz mindig. Semmi különbség nincs benne, se dalon belül, se a többi számmal összehasonlítva. Mivel nagyon előtérbe helyezték a hangzásnál, lehetett volna egy kicsit technikásabbá, érdekesebbé tenni, mert így kicsit unalmassá teszi a dalt, ami egyébként egy erős befejezése a lemeznek.
Összességében viszont meg vagyok elégedve az egésszel. Sokkal rosszabbra számítottam. Vannak hibái - például a gitár és a dob túlzott egyszerűsége, a technikusság hiánya, a néha egybefolyó dalok -, de ezeket kompenzálja az a néhány igen érdekes váltás, stíluskeveredés, ami főleg az utolsó részét jellemzi a lemeznek. Egy-két dalt túl hosszúnak tartok, főleg a stílushoz képest, de ezek legyenek a jövőben is a legnagyobb hibái a zenekarnak. Egy kis fantáziával nagyon jó zenét lehet ebből kihozni.


Értékelés: 81%

2009-10-13

Devin Townsend - Ziltoid the Omniscient

Előadó: Devin Townsend
Album: Ziltoid the Omniscient
Stílus: Progressive Metal
2007
HevyDevy Records/InsideOut


Aki ismeri Devin Townsend művészetét, az tudja, hogy semmi "normálisra" nem lehet számítani. Egyetlen albumán sem. Én magam az Ayreon - The Human Equation albumon hallottam először - vagyis akkor figyeltem fel rá. Az eszeveszett, démoni sikolyai, ordításai és hangjai - például az azóta elhíresült "Loser-ordibálás" - felkeltették a figyelmem, ugyanis addig nem tudtam volna elképzelni, hogy valaki képes ilyenre is. Azután szereztem be néhány Strapping Young Lad albumot, és onnantól kezdve azt hittem, semmi sem lephet már meg azok közül, amit Devin Townsend csinál. Tévedtem. Megérkezett Ziltoid, a Mindentudó, aki fekete kávével működik, és mivel a Föld lakóitól nem kapott, megpróbál megölni minket.
Maga Devin szerint a Ziltoid album keveréke a Punky Brüster-féle szarkasztikus humornak, a Strapping Young Lad brutalitásának és a Devin Townsend Band ötletességének. Én igazából hozzátenném, hogy mindezek mellé befigyel egy The Hummer-féle ambientség is. Devin Townsend most nem fogadott el semmiféle segítséget: az összes hangszert maga játszotta fel a lemezre, illetve a dobokat a Toontrack's Dobfelszerelés a Pokolból programmal pötyögte le. Szép teljesítmény, bár már rengeteg ilyenről hallottunk. Talán picit őrültség is, de az biztos, hogy így csak és kizárólag az ő ötletei kerültek be.
A nyitó momentum, a ZTO egy egyszerű introja az albumnak, ahogy Devin MySpace oldalán is látni lehetett, szándékosan egy TV műsorindítóhoz hasonlító nóta. Elég sok elektromos kütyü is megszólal benne, majd a végén maga a főszereplő, Ziltoid is bejelentkezik, és kiosztja a parancsokat. A dal felépítése valóban hasonlít a Punky Brüster albumon hallhatóhoz, kevés narráció, sok poén a dalon belül.
Rögtön ezután jön a By Your Command, egy lassabb, inkább Devin Townsend Band témájú dal, viszont a megszokott "Wall of Sound" védjegye is megjelenik a szerzőnek. A dobok igen erősek, bár hallatszik rajtuk, hogy gépvezérelte, és ez kicsit ront a benyomáson - viszont sokkal inkább földönkívülibbé teszi. Devin furcsamód eddig igen kevés ordítást - sőt, szinte semmennyit sem - hallatott, ami azért visszaemlékezve a korábbi lemezeire, meglepő. Miután Ziltoid a történet szerint nem kapja meg a fekete kávéját, dühös lesz, amit a zene is brutalitással jelez. Az emberi flotta vezetője, Captain Spectacular (Látvány Kapitány) támadást indít a betolakodó ellen, Ziltoid be akarja vetni a Planet Smasher-t (Planéta Zúzót).
Ezt mutatja be a Ziltoidia Attaxx!!! dal, amely igen brutális, viszont kicsit monoton riffeléssel és lábdobbal indít be. És, végre megjelenik a torzított hangú Devin is, aki az utóbbi Strapping Young Lad albumokon megszokott falsettoban, illetve beszédhanggal énekel. A nóta témáját jól mutatja be a kicsit kaotikus, feszült, szinte fülsértő gitártéma - ugyanis Ziltoid gitározni is tud.
Az ezt követő szám a Solar Winds, amely a leghosszabbak között van. Lassú nóta, amely Captain Spectacular kiugrását és menekülését mutatja be. Itt újra Devin Townsend tiszta éneklése kerül elő, míg a gitár egy kicsit nyugodtabb, és a dob se túl erős - sőt, igazából három percen keresztül be se jön. Ahogy az egész albumon, itt is alig lehet basszust hallani - ami engem egy kicsit zavar, ugyanis így emlékeztet a Metallica - St. Anger féle gitár-dob-ének összecsapásokra. Szerencse még, hogy minőségben jobb a Ziltoid album zenéje. Egyébként itt van az egyik legdurvább, leghülyébb poén: A kapitány 'Nerd'-nek, azaz Strébernek tituálja, ami hatására Ziltoid megtorpan, és a kapitányék el tudnak szökni. A dal vége egyébként egy kicsit lágyabb, progresszív rockosabb beütésű.
A következő nóta, a Hyperdrive a személyes kedvencem. Ez is inkább egy lágyabb, sokkal inkább ambientesebb dal. A dob és gitártémája egyszerű, de közben igen fülbemászó is. Talán a gyengédsége teszi, de itt már azért jobban lehet érezni a basszus meglétét. A témája a Kapitány útja a Hiperűrben, ahogy az N9 felé tart a flottájával. A szövege egyébként talán itt a legkevésbé illik az albumba, ez is egy pozitívabb ambientre hasonlít. Rögtön, ahogy elérik a célt, Ziltoid is utóléri őket, és a hajsza folytatódik az N9-nél is.
A stílszerűen N9-nek elnevezett dal a Ziltoidia Attaxx!!! témájával kezdődik, és az űrlény, Ziltoid felkiáltásával: "HAHA! Surprise!" Ez a nóta újra egy feszültebb hangulatú, sokkal inkább szintitémájú "Wall of Sound" féle, ahol az emberek szemszögéből kerül az N9 csatája bemutatva, és, ahol Ziltoid legyőzetik, de nem örökre. A gitár nagyon hasonlít az előző, durvább dalokéra, s már egy kicsit monoton lett, illetve a történet is leült.
Szégyenteljesen, legyőzve, Ziltoid végleg eldönti, hogy beveti a Planet Smashert, ami a következő dal címe is. Narrációval, illetve törzsi énekhez hasonlító "Zúzóhívó" introval kezdődik, egy lassabb, Strapping Young Lad témájú dobbal és gitárral. Itt Ziltoid újra Devin torzított hangjával jelenik meg énekben, kicsit hasonlít az Ayreon albumon lévő Rage szerepére itt, míg a Planet Smasher inkább a Punky Brüster-féle Cryptic Coroner űrváltozata. Ziltoid kijelenti, hogy ő akar az omniverzum ura lenni, majd gyávaságra hivatkozva a Planéta Zúzó megtagadja a kérését tőle, és utolsó, záró mondatként egy kis önironiát tett a nótába Devin Townsend: "And I hate musicals!". Azaz: "És utálom a musicaleket".
A következő szám nem dal, inkább egy átvezető, ahogy Ziltoid az Omnidimensional Creator-ral, azaz a mindendimenzionális tervezővel tárgyal. Viszont ezután vesz hatalmas fordulatot a történet. Az eddig megszokott brutalitással veti bele magát Devin a következő dalba, a Color Your World-be, ahol megtudjuk a választ Ziltoid igaz valójára... Dühös nóta, Devin végigordítja, illetve mintha a lábdob is keményebb lenne, mint bármikor. Igazi csúcspontja ez az albumnak, bár kissé monoton, és elég hosszú (9 perc), a történet miatt mindenképp érdemes odafigyelni rá. Ugyanis kiderül, hogy Ziltoid nem létezik. Ziltoid, a Mindentudó csupán egy bábu. A progresszívsége az albumnak talán ezen az albumon érződik a legjobban: rengeteg váltás, sok apróbb szólórész, viszont a vokál újra inkább ambientes. A középső rész lenyugodása után a legvégén, ahogy kiderül az igazság, újra egy brutálisabb, Loser-re emlékeztető Devin ordít a korongra.
A záródal, a The Greys egy újabb ambientszerű, lazább nóta. A dob szerintem a történethez, illetve a dal hangulatához túl erős, durva, viszont a gitártéma itt el lett találva. Ez a szám az, ahol tulajdonképp kiderül, mi is a valóság: az emlékek, gondolkodás visszatér, és eljutunk a Valóságba.
Ami az outro, azaz a Tall Latté nevű kávézó, ahol az egyik alkalmazott elszunyókált, és csak álmodta az egészet.
Devin Townsend újra fenomenálisat alkotott, ami a történetet és a nem szokványosat illeti. Ziltoid története egy újabb vicces darab a gyűjteményemben. Viszont zeneileg annyira nem vagyok vele megelégedve: kicsit fantáziátlan, illetve monoton. Látszik, hogy Devin azért (is) csinálta, hogy egy igazi bábshowt készítsen belőle, ami egyébként a MySpace oldalon követhető figyelemmel. Viszont az eddigi megjelent "részek" alapján az még egy hatalmas durranás lesz. Egyébként érdemes figyelni az egyik adást: Ziltoid felhívja a figyelmet arra, hogy "Vedd meg az albumot. Vagy töltsd le. Mit érdekel engem!"


Értékelés: 83%

Dreyelands - Can't Hide Away

Előadó: Dreyelands
Album: Can't Hide Away
Stílus: Progressive Metal
2007
Szerzői kiadás


Bevallom, nem nagyon vagyok oda a magyar zenekarokért, rendkívül kevés olyan banda van, amely meg tud valahogy fogni. Ezért is éreztem olyan furcsán magam, mikor az I betűs közösségi portálon bejelölt a Dreyelands zenekar. Mivel a zenei hatásként feltüntetett zenekarok igen jók voltak - azaz Dream Theater, Symphony X, Metallica stb. -, ezért úgy döntöttem, hogy adok nekik egy esélyt... És nem csalódtam. A Dreyelands zenéje egy kellemes, pörgős power/progressive metal.
A Can't Hide Away EP idén május végén jelent meg a zenekar weblapján, és ingyen letölthető. A címadó dalhoz egy videoklip is készült, amelyet a YouTube videomegosztó oldalon el lehet érni ( Link: http://www.youtube.com/watch?v=-YtCbqCCi9k ) , s ez a nóta indítja az összesen három számos kislemezt. Egy gyors tempójú dalról van szó, aminek az elején Dream Theater szerű váltások, illetve szintitémák vannak, majd a bevezetőt egy virtuóz gitárszóló zár, ami után előkerül az ének is. Bevallom, szerintem nem illik a zenébe Nikola Mijic hangja, én őt sokkal inkább egy vérbeli power metal bandában tudnám elképzelni.
A címadó dalt a Fearless követi. Ez is egy gyorsabb tempójú dal, s lényegesen több a power elem benne. Ezen a számon már jobban bejött Nikola hangja, inkább illett hozzá. Igazából amit ki lehet emelni a dalban, az a dob. Omar Gassama igen precízen püföli a hangszerét, és nem érzem azt, hogy kicsit most túl kemény akar lenni, vagy hogy túl technikásnak szeretne mutatkozni.
Befejezésképp egy kicsit sötétebb hangulatú dal következik, a One Fall. A maga majdnem nyolc percével ez az EP leghosszabb nótája, s lendületből nem nagyon veszített az előzőekhez képest. A Fearlesshez hasonlóan kevésbé progressive, inkább a Symphony X-re hasonlít. A refrénje igen fülbemászó, szinte azonnal megragad az emberben, viszont az ének egyes részein igen nehezen érthetővé válik a szöveg.
Most jön a legnehezebb része az egésznek - értékelni. A kislemezeket mindig is nehezebb a megfelelő módon pontozni, egyrészt rövidségük miatt, másrészt pedig azért, mert általában az EP-k még csak szárnypróbálgatások. Ami hiányzik nekem a Dreyelandsből egyelőre az, hogy ne csak egy nóta erejéig legyen a gitártéma progresszív. Sajnáltam, hogy pl. az utolsó nótában nem csapott oda igazán a szóló, ahogy első pillanatban azt reméltem. Viszont ezt leszámítva ígéretes zenekar a Dreyelands, van bennük fantázia, és remélhetőleg kitartás is, ugyanis én epekedve várom az első teljes hosszú lemezüket!


Értékelés: 90%

2009-10-12

UneXpecT - In a Flesh Aquarium

Előadó: UneXpecT
Album: In a Flesh Aquarium
Stílus: Avant-Garde/Experimental Metal
2006
The End Records


Korábban szó esett a Die Apokalyptischen Reiterről, s benne az UneXpecT-ről. Illendően, illetve lényegesnek tartom, hogy a DAR mellett a másik, talán a világ egyik legkaotikusabb zenekarát mutassam be. Az UneXpecT 1997 óta létezik, s első nagylemezüket 1999-ben kiadták már. Az a lemez még nem volt igazi UneXpecT, sokkal kevesebb, illetve szisztematikusabb káosz volt benne (Dream Theater után szabadon), és több death elem. Ekkor még lényegesen más volt a felállás: a férfihangokon, Syriakon és Artagothon kívül egyedül Exod, a billentyűs tagja a zenekarnak az alapítás óta, bár az In a Flesh Aquarium albumon még a szintén alapító Le Bateleur játszott még hegedűn. S az Utopia óta 7 év telt el: addig inkább felállásbeli változtatásokkal, illetve turnéval foglalkoztak, s erejükből csak egyetlen EP-re, a _wE, Invaders-re tellett 2003-ban.
Mint tudjuk, a második lemez mindig vízválasztó a zenekaroknál, főleg, ha rendkívül hosszú kihagyás után kerül a boltokba. Annak idején az Utopia még nem emelte ki az UneXpecT zenéjét ki, ezért nem is nagyon számított rá senki, hogy robbantani fognak. Tévedtek. Az In a Flesh Aquarium a leges legváltozatosabb metalzene, ami csak létezik. Az, hogy Avant-Garde metal, az nem mond semmit: mélyen táplálkozik death és black metalból, gyakran keveredik core, progresszív és heavy metal zenével, miközben európai klasszikus, cirkuszi zenei, jazz, electro, ambient, és középkori elemeket tartalmaz. És mindez megspékelve kitűnő hangszerjátékkal, ugyanis mindenki mestere a saját hangszerének - lássuk csak ChaotH 9 húros basszusgitárját, és természetesen az operatikus, tiszta női vokálnak. Így leírva az egész rendkívül komplikáltnak, bonyolultnak tűnik, illetve emészthetetlennek. Egyszóval, az UneXpecT tényleg olyat alkotott, mint senki más eddig: bár a DAR maga is igen kaotikus volt karrierje elején, és rengeteg különleges elemet használt, illetve rengeteg technicalnak feltűntetett banda mutatott fel valamit, az In a Flesh Aquarium tényleg valami, amit nyugodtan nevezhetjük váratlan fordulatnak. Vegyük sorba a dalokat.
Nyitánynak itt a Chromatic Chimaera, aminek a zongoratémáját már megismerhettük a _wE, Invaders EP-n még 2003-ban. Az UneXpecT zenéje szinte azonnal lesújt, a Chromatic Chimaera-ban megjelenik bőven a cirkuszi zene, mind a zongora illetve hegedűjátékban, mind a vokálban is. Az igazán nagy dobás a dal elején - már a zúzósabb részeknél - a hegedűátvezető, amit egyszerűen úgy tudnék definiálni, mint "Az első lépés a rémálmok cirkusza felé". Azonnal eszembejut kölökkori rémálmaim egyike, maga a cirkusz. Ugyanis én - mint sok sorstársam - utáltam a cirkuszt, a bohócokat pedig gonosz démonoknak tartottam. Nos, ha becsukom a szemem e zene hallgatása közben, pont ezt látom. Csupán a nőnemű bohóc valamivel szebb annál, mint hittem. Ha ez nem lenne elég, elég meghallgatni a kaotikus, de rendkívüli módon összefüggő hangszerjátékot, és a női vokált. Csodálatos.
Személy szerint én először a következő dallal, a Feasting Fouls-szal találkoztam. Ezt kaptam egyik kedves barátomtól, mint sample anyagot. Cím alapján először George R.R. Martin fantasy regényeposzára, a Feasting Crowsra asszociáltam. S bár nem lehet egyenes összefüggést vonni köztük, valamennyi párhuzam mégis van. Nagyon kevés. A dal folytatja a megkezdett hagyományokat: az őrült cirkuszi hangulatot, a virtuóz gitárjátékot. Igazából az UneXpecT lemezeken nem lehet azt mondani sehol, hogy mi kerül előtérbe, ugyanis szinte másodpercre váltakozik a vezető hangszer, illetve minden és mindig irányít. A Feasting Foolsban viszont eljön a színházi jelleg is, színjátékhoz hasonló beszédes, játékos átvezetők, gyakran zene nélkül, illetve filmekre jellemző háttérvokálok, párbeszédek bukkanak elő a semmiből. A basszusjáték valami fenomenális: ChaotH tudja ám kezelni a kilenchúros ritkaságot. A befejezés teljesen színpadias, hirtelen.
A Desert Urbania egyetlen zongorával, és némi hangeffekttel indul, majd szép fokozatosan robban be, ahogy a Chromatic Chimaera is. Egyszerűen hátrahőköltem, ahogy a lágyabb, zaklatott klasszikus színdarabra emlékeztető kezdet után berobban a dal a vokállal, azaz a hörgéssel. Tulajdonképpen szövegkönyv nélkül semmit nem értek belőle, hihetetlen, hogy mire képes Syriak és Artagoth a hangjával. Másik jó rész a szintén színpadias váltás, amikor egy picit funkys, sokkal inkább játékosabb, mint brutális vokálra vált a zene néhány pillanatra. Leïlindel itt is megmutatja, mire is képes a torka: lágy énektől egészen operás magasságokig emelkedik, és ki is tartja, ha kell. Landryx is igazán bámulatos dobosként, bár talán ő az egyetlen tag, aki nem nagyon tud többet az elődjénél, Dasnosnál. A dal vége felé pedig a legtisztábban jelenik meg a heavy metal stílus: kicsit gothos riffelgetésre egy jó kis gitárszóló, majd befejezésül új szólal meg a zongora, mintha épp valaki halálán lenne, és még utolsó erejével is a drága hangszerén játszik. Furcsa egy befejezés, de hatékony.
Főleg, hogy a negyedik szám, a Summoning Scenes azonnal vokállal, durván robban be. Szinte kirobbantja a hallgatót a helyéről. Először ebben a dalban hallható igazán szintetizátortéma, eddig tiszta pianót használtak - amit meg kell jegyeznem, itt sem hagynak pihenni. A dobtémákban rengeteg váltás van, egészen a jazzes témáktól a death metalon át a progresszívig, ehhez pedig kell az, hogy a zenész tudja, mit csinál. Az átvezetőket most a hegedűszólamok viszik: igen félelmetes, horrorfilmre emlékeztető húrtépéssel, amikből diadalmasan csapnak fel később a gitárszólók, majd akusztikus részek. A dal második fele már inkább zajjellegű olyan értelemben, hogy kicsit kevesebb a metal, és több az elektronikus betét és a hangszeres játék. Egy rövid melódiáig a szintitéma erősen emlékeztet a Sigh legújabb lemezére, a Hangman's Hymn-re.
Ráfér az énekesekre a pihenés: ezért is jön a Silence_011010701 következőnek. Bár nem tudni, a számsor mit jelent, a cím azért utal arra a kettősségre ami ez az instrumentális darab. Rögtön félelmetes, teljesen horrorfilmekbe illő, zaklatott hegedűvel kezdődik, majd a filmekben már megismert hangeffektekkel: gépi működésre, és ilyenekre hasonlító hangokkal folytatódik. Igazi noise, zaj, mondhatni, de ha mindenfajta zaj ilyen lenne, szinte zene lenne a füleimnek. Ez talán az album egyik fénypontja - ha nem az egész az. Az egésznek van ambient jellege is, főleg dark ambient, illetve a dal vége teljesen szimfonikus zenekarra emlékeztető vonóstémák. A Silence_011010701 kicsit OST-s, filmbetétdalszerű. Erre leginkább a dal vége, illetve befejezése emlékeztet. Akár a Mátrixba elmehetett volna, simán megállta volna a helyét.
A pihenés után a Megalomaniac Trees következik, death indítással. Van benne valami különleges hangszer, amely néha igen törökössé teszi az egészet, pontosabban keletiessé, különlegessé - mintha az egész album nem lenne az. Itt a hörgős vokálok dominálnak, illetve a hegedű. A hegedű témát egyszerűen imádom, rendkívül jó a dallama, a motívuma. Az egészet megfűszerezi az, hogy a dal része számomra azonosíthatatlan nyelven is íródott. Talán ez a dal emlékeztet egy kicsit a _wE, Invaders-ön hallható dalokra - természetesen a Chromatic Chimaera-n kívül. Leïlindel-nek van egy kicsit heavy metalos énektémája, illetve a dal közepén a keleties hangzást erősítve újra betör az a bizonyos hangszer.
Ezt egy három részből álló dalciklus követi, a The Shiver. Az első részénél, az Another Dissonant Chord-nál komolyan azt hittem, lepetézek, mikor az a bizonyos barátom megmutatta a szövegkönyvet. Első hallásra fel se tűnt, illetve nem is érdekelt. De utána. Ennek oka ugyanis, hogy az Another Dissonant Chord szövege magyar. Erősen Ambient beütésű, illetve zajos is, de ez engem eleinte túlzottan nem érdekelt, csak hallgattam: magyar. A kiejtés egy kicsit vicces, de mit várunk egy francia-kanadai bandától? Tőlük ez is tökéletesen megfelel. A szám végén egy kicsit feszültebbé, izgatottabbá válik az egész, s a rengeteg beszédtől, bevágott párbeszédtől olyan, mintha valami a fejedbe szólalt volna meg millió hangon. Hihetetlen, továbbra is azt mondom.
A Meet Me At The Carrousel újra angolul szólal meg, funkysan induló, majd bedurvuló témájú. Egész végig gyors tempójú. A gitárok nem igazán szólóznak, inkább akkordokat és riffeket pengetnek, és a háttérben meghúzódnak. Az egész újra cirkuszias témájú, engem emlékeztet a nem is olyan rég botrányos körülmények között Magyarországon is megismert Cirque du Soleil-re - ugye emlékszünk, egy nagyon nagy sztár, akit Geszti Péternek hívnak ellopta az Alegríát, írt hozzá magyar szöveget, újrahangszerelte és eladta sajátként, és még ki is tüntették érte. Nem is baj: a cirkusz eredendően szórakoztatásról szól - és az UneXpecT kiválóan megfelel ennek a küldetésnek.
Szinte észrevehetetlen váltás után máris a A Clown's Mindtrap készül befejezni a The Shiver dalciklust. Lágy basszustémával indít, majd brutális gitár-dob kettősségre vált. Ez is egy igen változatos nóta, ugyanis tangó és skótduda is igen jó szerepet kap benne. A dal lényegét mégis Le Bateleur viszi hegedűjátékával, amely erőteljesen klasszikus jellegű.
A befejező dal egy igen monumentális darab, a maga majdnem 12 percével a Psychic Jugglers a leghosszabb dal a lemezen. Úgy keletiesen, bongszóval indul, majd hirtelen klasszikusra vált, és a Trója filmzenéjére kicsit emlékeztető szimfonikus jelleggel folytatódik, majd a démonbohócok beszédével. A Psychic Jugglersben több a váltás szinte, mint az egész albumon együtt - és egy nagy szó. Hirtelen vált stílusokat is, jellemzően a lágy-brutális-lágy-brutális-lágy-brutális szisztémát követve. Ez egy olyan dal, ahol utoljára mindenki megmutatja, mire is képes. Rengeteg zongora, hegedű, különböző vokáltémák, death/black gitárriffek. Egyedül az énekesnő hiányzik belőle, sajnálatos, pedig igazán belefért volna, illetve jelen van, de nem az énekhangjával mutatkozik, hanem ő is inkább succubusként hörögve. A dal összegzi az egész lemezt: káosz, brutalitás, hirtelen nyugodtság, majd újabb brutalitás. a lehető legtökéletesebb befejezése a tökéletes albumnak.
Igen, mert az In a Flesh Aquarium ha nem is tökéletes, elég közel van hozzá, hogy azt mondjuk, tökéletes. Kicsit hosszú kritika lett, belátom, illetve nem nagyon hoztam fel semmi negatívumot, de ennek egyszerűen az az oka, hogy nincs is mit. A zenészek mind a helyükön vannak, jól használják ki hangszereiket, tudnak mindent, és még annál is többet. A vokáltéma éppen elég változatos, a dalok pedig sehol sem egyformák. Talán annyi rossz van benne, hogy előhúzta lelkem mélyéről a félelmem a festett arcú bohócok iránt, és velük együtt a cirkuszi rémálmaimat. Remélem sok hasonló korongot lehet még az UneXpecT-től várni - vagyis rosszul fogalmaztam, nem hasonlót, hanem teljesen MÁSMILYEN lemezt, ami van legalább ilyen jó -, még akkor is, ha arra, ahogy most is, 7 évet kell várni. Nálam elnyerte 2006-ban az Év Albuma címet, toronymagasan.


Értékelés: 98%

Into Eternity - The Scattering of Ashes

Előadó: Into Eternity
Album: The Scattering of Ashes
Stílus: Progressive/Melodic Death Metal
2006
Century Media


Az Into Eternity zenekar nem egy könnyű eset. Nagyon nem az. Zenéjükben rengeteg különböző stílust vegyítenek, akárcsak a jobb avantgarde metal zenekarok, de emellett mégis egy bizonyos vonalon haladnak, ami viszont dalonként változhat, és természetesen albumonként. A 2006-os albumuk is egy igazi, forró massza olvasztott fém, s belekerült minden, amit csak elértek. Death metal alapokra progresszív gitárszólókat, hirtelen váltásokat power metalba, power/speed metal refréneket, heavy metal sikolyokat, néha pedig core és populárisabb rock szerű témákat ültettek. Soknak tűnik ez így együtt, s az is. De mégse rossz. Bár nem egy UneXpecT, de azért az Into Eternity is jó.
Egy rövidke felvezető, a Novus Inceptum után azonnal robban - The Black Dahlia Murderösen - a Severe Emotional Distress. Dallamosabb témával indít, a dob és gitártémák bevezetése sokkal inkább power metal, míg a verze death és core alapokra épülő, hörgős-riffelgetős téma, amibe hirtelen - a semmiből - tiszta vokál kerül, majd egy fülbemászó refrén következik, ami inkább skapunkra emlékeztet. Utána pedig kezdődik az egész előről. A riffek bár a verzékben egyszerűek, az átvezetések és stílusváltások miatt jónéhány előfordul benne. Meg kell mondjam, Steve Bolognese nem rossz dobos, s azért nem veszi fel sokszínűségben a harcot az UneXpecT dobosával, ő is megtesz mindent, amit csak lehet.
A harmadik szám a Nothing, egy kicsit thrashesen induló, riffelgetős téma. Az egyik énekhang igen érdekes, a nyolcvanas-kilencvenes évek sikoly rockbandáira hasonlít, s bevallom, engem kicsit idegesít. A refrénje ennek a dalnak is igen fülbemászó, inkább power témájú, s egy kis progresszív gitárszólózás is van benne.
A Timeless Winter technical deathként indul, brutális dobok és gitárjáték vezeti fel, majd mélyen hörgő vokál kíséri. A doboknál mintha egy kicsit túlságosan előtérbe került volna a lábdob hangzása, így néha olyan érzés, mint egy rosszabbul felkészült fesztiválon, hogy fenntartsák az érdeklődést, a szervezők a ritmusra helyezték volna a hangsúlyt. Mint ugye a Hegyalján egy-két zenekarnál. Ez már egy kicsit kevésbé változatos téma, a dal végéig ugyanaz marad, mint amivel kezdődött.
Az Out egy újabb deathként induló téma, gyors dobokkal, egyszerű és gyorsan játszott gitárriffekkel, hörgéssel. Viszont itt a váltások egy kicsit core-os illetve mai Dream Theateres vonásokat hordoznak magukban, és a power metal szekció se maradhatott, ki, ahogy a sikítás se.
A Past Beyond Memory a következő dal, dob-gitár bevezetéssel. Nekem egy kicsit úgy tűnt, mintha kiestek volna az ütemből itt, bár valószínűleg a hirtelen megállások a hangszeres játékban éreztették ezt velem. Néhány gitártéma egyébként igen jóra sikerült, főleg a technikásabb szóló, és alá egy kicsit deathes ritmustéma, csak furcsán magasra hangolt gitárral.
A Surrounded By Night a hetedik dal. Akusztikus/torzítatlan gitártémákkal, kicsit flamenco játékstílussal indít. Sajnos azt kell mondjam, hogy a tiszta ének bár nem rossz, nem túl kiemelkedő. Egy kicsit balladikusabb daloknál, mint ez, nem találja a helyét, és ugyanolyan erővel, és nem szenvedéllyel énekel. A dal felépítése egyébként jó, a balladikus kezdés után, egy kicsit fusion-érzet után hirtelen durvul be, igényesebb death/core keverék témává alakulva.
Ezt az Eternal követi. A vokál ordítós, nem túl metalos témával indít, majd egy dallamosabb refrénnel folytatódik. Kicsit mintha a The Black Dahlia Murder paródiája lenne, ugyanis a gitártéma nagyon hasonló az Miasma lemezük témáira: néhány riffből lett összeállítva. Persze megvannak a váltások is, de azért én ezt kicsit viccesnek találom így. Eddig a pontig hány stílust is kevertek össze? Nehéz utánaszámolni. Egyedül talán a black metal hiányzik. Kár érte.
A kilencedik dal a Pain Through Breathing. Újabb gyorsabb téma, progressive death keverék főleg, teljesen tiszta és sikoltó ének kettősségével, majd rá válaszként hörgéssel. Steve Bolognese dobos tényleg jól keni a dolgokat. Kicsit viszont úgy éreztem, hogy a lemez mostanra kimerült, s sokkal kevésbé dinamikus, változatos zenét kapunk, mint mondjuk az első dalnál, még akkor is, ha azért néhány élesebb ellentét van dalon belül is.
Az utolsó előtti szám a Suspension Of Disbelief. Ez is egy gyorsabb death téma, és hirtelen egy heavy metalos refrén is beüt. Ami igazán emlékeztet a core stílusokra, az a vakkantós-krákogós vokálrész. Igazából szerintem, ahogy a dalból is, kimaradhatott volna, bár az is tény, hogy így mégiscsak több féle zene. A kis progresszív átvezető nagyon tetszik benne, ügyes cin-gitár összjátékkal.
A záró darab a Paralyzed. Itt már elfelejthették, mi is az az új szerzemény, ugyanis az előző két dal egyenes keveréke. Majdnem ugyanazok a riffek, vokálfelépítés, a dobtéma meg ötlettelenebbé vált. Nem éppen a legjobb befejezés, de azért el se rontja nagyon a lemezt.
Az Into Eternity nem egy UneXpecT, és nem is szabad azt várni, hogy hozzájuk hasonló dalokat írjanak. Nem is lehet összehasonlítani őket. Az Into Eternity ezen albumán a core/death metal vonal uralkodott, és erre épült rá a rengeteg másik stílus. Igen élvezhető, hallgatható zenéről van szó, néhány idegesítő elemtől eltekintve. Kár, hogy a végére leült a lemez, és nem sok újat mutatott, pedig mondjuk egy kis folkosabb témát is el tudnék viselni a zenéjükben, s el is tudnám képzelni, vagy, ahogy mondtam, egy kicsit több black metal elem. Hiányolom a szintetizátor meglétét is, az is hatalmas dobhatna rajta. Viszont az Into Eternity így is egy nagyon jól sikerült album, s csak ajánlani tudom mindenkinek!


Értékelés: 85%

2009-10-11

Dream Theater - Black Clouds & Silver Linings

Előadó: Dream Theater
Album: Black Clouds & Silver Linings
Stílus: Progressive Metal
2009
RoadRunner Records


Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a Dream Theater az utóbbi egy évtizedben nem okozott volna elég csalódást a rajongói számára. Bár az is igaz, hogy ez azt jelenti, hogy a Dream Theater gyengébb albuma is egy erős középszerű dream-skatulyát követő zenekar legjobb lemezét kenterbe veri. Az előző, Systematic Chaos lemezük pedig kifejezetten le lett húzva a kritikusok által - ahogy általam is, bevallom. A RoadRunner records megpróbálkozott azzal, hogy befogja az igába az amerikai progmetál nagyágyúit, ami rá is tette a bélyegét a Systematic Chaosra, a Black Cloudsra viszont belátták, teljesen felesleges. Talán a legfontosabb változás a zenekar életében ez alatt a 2 év alatt az volt, hogy Mike Portnoy édesapja elhunyt a rákkal való küzdelem során, így várható volt, hogy valamilyen formában tiszteletét fogja a zenekar, s leginkább Mike tenni. Mint ismeretes, Mike édesapja nagyon fontos szerepet játszott a zenekar életében, és a nevükön kívül sokminden mást is köszönhetnek neki - s így a rajongók is. Nyugodjon békében.
A Black Clouds & Silver Linings elég nagy fanhype közepette jelent meg, és belátom, én is nagyon vártam. A néhány héttel korábban megjelent Jordan Rudess lemez pedig csak tovább nehezítette a kiéhezett rajongók dolgát. Nem is csoda, hogy több, mint egy hónappal korábban kiszivárgott már a teljes lemez. De ne is szaporítsuk a szót, nézzük is az albumot.
A Nightmare to Remember dallal indul a lemez, amit egyébként el is játszottak a budapesti, igencsak jól sikerült koncertjükön is, amit a Cynic nevű csodabandával együtt adtak. Olyan, mintha három különböző dalt rakta volna össze, ami a DT esetén nem szokatlan. Sötét hangulatú, sok környezeti hanghatással megtüzdelt dal, aminek van lágyabb énekű része, de szinte mérgesen acsarkodó Labrie témája is. Őszintén megvallva, Mike Portnoy hörgése a dal végén kicsit erőltetett és vicces is, de elmegy. Szintetizátorral rendesen meg van spékelve, tipikusan a Six Degrees utáni DT hangzású. Igazából nem mondanám különlegesnek, de gyengének sem a dalt, bár lehet, hogy indításnak 17 perc nagyon sok.
Ezt a már kislemezként is kiadótt, A Rite of Passage követi. A videoklipje látványos lett és érdekes, maga a dal viszont a leggyengébb a lemezen - ami gyakorlatilag jó, ugyanis nem egy kifejezetten rossz szám. Egy kicsit keleties hangzású gitártémával indít, majd egy nagyon jó, díszített és egyszerűbb gitárriff vezeti a dalt a vokálhoz. Ami nekem nagyon tetszik benne, az a fülbemászó refrénje, és az alatta hallható gitártéma. Ez a dal szintén volt a koncerten, és első kézből mondhatom, hogy nagyon jó hangulatot áraszt, így bizton állíthatom, sokáig lesz része a DT koncerteknek. Egy valami viszont feltűnt: a lemez eddig olyan - és a továbbiakban is hasonló lesz -, mint egy egyszerűbb zenei tankönyv túldíszített és Dream Theaterösített változata. Vannak hangszeres szólók dögivel, ahol itt is, de az Octavarium grandiózusa a hosszúnak mondható dalok ellenére sincs meg. Hogy ez rossz lenne-e? Nem, egyáltalán nem.
A személyes kedvencem, ami akár a Crusade of Metal két éves kihagyását követő újraindításának a himnusza is lehetne, a lemez harmadik dala, a Wither. Az alkotói válságról szól, és bár az indítás egy eléggé unalmas, illetve lerágott gitárriff, ami nagyon is emlékeztet a Metallica - One dal indítására, a folytatás meghazudtolja önmagát, és az utóbbi évek legszebb és legjobb Dream Theater balladájává növi ki magát. A legjobb pillanat mégis a hirtelen szóló a többszörös gyors váltás után. Igazán megkoronázza a dalt (s megemlítem, hogy a szimfonikus hangulatot árasztó, szintetizátoros aláfestés kifejezetten könnyfacsaróvá teszi).
Ezt pedig a The Shattered Fortress követi, amely, a már ismert Anti-Alcoholist Suite, pontosabban 12 lépés program dalciklusának a befejező része. Szövegileg Mike Portnoy alkoholizmusáról és leszokásáról szól, zeneileg pedig a korábbi lemezeken megismert 12 lépés dalok (The Glass Prison, This Dying Soul, The Root of All Evil, Repentance) tökéletes elegye. Minden benne van, ami ezekben volt, így a hallgatónak meg lehet az érzete, hogy már hallotta ezt - jogosan. Viszont a jó oldala, hogy visszaköszönnek a már megismert és megszeretett témák is. Egyébként nagyon jó dal, szólós-szintis kemény dobtémás, igazi DT érzetű dal, amit a Glass Prison indítása is zár le.
Az ötödik dal a már említett tiszteletadás Mike édesapjának. A Best of Times egy szívszorító hegedűszólóval és klasszikus zongorahangzással indít, majd hirtelen felvidul, ahogy szinte visszaemlékszik a "legjobb időkre". A zenei felépítésén érződik, hogy Portnoynak szívügye volt, hogy még idejében megmutathassa édesapjának, és a legszebb ajándékkal búcsúzhasson el tőle. Nagyon tetszik, ahogy a szomorú, kezdő rész után hirtelen, egy egyre hangosodó, gyors gitárriffel vált. Alig észrevehető, kevés tempót veszítő váltásaival pedig vissza-visszatekint a tehetetlenségérzet és szomorúság, ami a valóságot, a fájdalmas tényt festi le, az elkerülhetetlen jövőt, és az emiatti szomorúságot. Az igazán erőteljes balladák közül a The Spirit Carries On után ez az egyik legjobban sikerült, s méltó búcsú Mike édesapjától, Howardtól.
A záró dal pedig egy igencsak ízletes, kicsit Pink Floyd ihlette, igazi progresszív csemege. Szintén sok váltással operál a The Count of Tuscany, amiben egyszerre több gitártéma is szerepet kap. A majd 20 perces dal talán a legkevésbé metalos DT dal lett az utóbbi időben, amiben visszaköszön a Six Degrees és a Metropolis pt. 2 legjobb hangszeres hangulata is. A dal fénypontja mégiscsak a végén van, a pszichedelikus gitárutazásnál, és a végén lévő, már-már epikus téma, ami akusztikus gitár és ének témával indul, a végére pedig igazi progresszív rockzenei mesterművé növi ki magát.
Összegezve, a Black Clouds & Silver Linings az utóbbi tíz év legjobb Dream Theater albumainak egyike, és simán jobb, mint az előző évek kiadványai. Kevesebb utalás van benne a kedvelt elődökre, mint a Metallicára vagy a Pink Floydra, és több a DT-s vonás a dalokban. Olvastam már olyan kritikákat, miszerint a Black Clouds épp olyan, mint a többi DT lemez, és, hogy semmi újat nem mutattak. Nos, lehet valami benne, bár legnagyobb részében rosszmájúság, ugyanis az utóbbi lemezek kísérletezései után most tértek igazán vissza a progresszív metalzene színesen kirakott, macskaköves útjára. Nem mondom, hogy megreformálták a progmetal stílust, de több lett ez, mint holmi időnkénti kötelező magamutogatás.
Egyetlen nagyobb negatívum benne, hogy John Myung basszusjátéka igencsak a háttérbe szorult, ahogy a zeneszerzői kvalitása is. Kár érte.


Értékelés: 91%

Dream Theater - Systematic Chaos

Előadó: Dream Theater
Album: Systematic Chaos
Stílus: Progressive Metal
2007
RoadRunner Records


Tavaly ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját az azóta igen sikeressé vált amerikai progressive metalzenekar, a Dream Theater, amit egy - Metallica után szabadon - szimfonikusokkal előadott albummal ünnepelték meg, s ezzel egy korszak végleg lezárult. 2005-ben lejárt a szerződésük az Atco Records kiadóval, s hosszabbítás helyett új kiadó után néztek, aminek az eredménye az lett, hogy a RoadRunner Records karolta fel őket. Néhányan már ekkor felkapták a fejüket, ugyanis zenei körökben köztudott, hogy ez a bizonyos kiadó tönkreteszi a hozzájuk szerződötteket, s féltek, hogy a már-már legendás Dream Theater is hasonló sorsra jut. Bevallom, én is tartottam tőle valamennyire, s félelmem nem csitította el, mikor az albumról kiszivárgott két dalt meghallottam (Constant Motion, The Dark Eternal Night). Első hallásra egy brutális, hardcore elemekkel vegyített, mélyen a Metallicában gyökerező drímet hallottam, és nem tetszett. Számomra 2005-ben az Octavarium hatalmas csalódás volt, és féltem, hogy a Systematic Chaos se lesz igazából más. Végül, lassan és döcögve elérkezett a nagy nap, mikor a polcokra került az album. Ez június 5-én volt, egy nappal a magyarországi koncertjük előtt.
Első látásra a Systematic Chaos furcsának tűnik: a borítója igazából semmit mondó, csupán enyhe utalás van arra a címben szereplő rendezett káoszra. A korong nyolc számot, de csak hét dalt tartalmaz, ugyanis a kezdő, és záró dal egy, csupán ketté van vágva. Az első, bevezető része egy viszonylag rövid darab, legalábbis a Dream Theaterhez képest. Nem rossz nóta, ahogy meghallgattam, rögtön szertefoszlottak a rémálmaim, ugyanis az In The Presence of the Enemies hozza a várt formát, középtempójú, rendkívül technikás, "progresszív", ahogy szokás mondani.
A második dal az egyik kedvencem az albumról. A Forsaken nem tűnik olyan hatalmasnak elsőre, sőt, igazán élőben teljesedik ki, mégis az egyik legjobb dala az új korongnak. Kicsit az Awake korszak rövid, tömör dalaira emlékeztet, zúzósabb, kevésbé technikás témával. A Forsaken után jön az, amitől egy hónappal korábban frászt kaptam: a Constant Motion kicsit olyan, mintha Mike Portnoy (dobok) túl sokat hallgatta volna a Master of Puppets bootleg lemezüket, és önkéntelenül is benne maradt néhány kelletlen Metallica riff. Az egyébként hat percnél valamivel hosszabb dal a tempósabbak közé tartozik a lemezen, dob,- illetve énektémában hasonlít a Metallica fénykorának a dalaihoz. Sokadik hallgatásra meg tudtam szeretni a dalt, bár a hatodikai koncerten ez is eléggé feltüzelte a közönséget. Egyébként ez lesz a lemez első kislemeze, és videoklipet is terveznek belőle.
A Constant Motion után következik a hivatalosan is kiszivárogtatott The Dark Eternal Night. Számomra ez is egy nehezen emészthető darab volt, ugyanis a dob-gitár témák inkább a mai modern hardcore/metalcore zenére emlékeztetnek, illetve az ének se mondható túl fantáziadúsnak. Nálam egyedül a dal közepén lévő, Scenes From a Memory féle The Dance of Eternity-re emlékeztető váltások mentették meg.
A soron következő dal a Mike Portnoy-féle alkoholbetegséget feldolgozó dalfolyam, az AA Suite (Alcoholics Anonymous suite) újabb darabja, a Repentance. Bevallom, a Six Degrees of Inner Turbulence és az Octavarium albumokon is ennek a sorozatnak a darabjai tetszettek legjobban (The Glass Prison, The Root of All Evil), így ettől a daltól is sokat vártam - és nem csalódtam. A sorozatban eddig ez a leglassabb dal, kimért és precíz. Több mint tíz perc hosszú, és egy kis meglepetés a közepén: különböző ismert zenészek beszélve mondanak el néhány bocsánatkérést. Ilyen zenész például Steven Wilson a Porcupine Tree-ből, Mikael Åkerfeldt az Opethből, Steve Vai, Joe Satriani és még sorolhatnám. Az album igazából itt érte el a csúcspontját, s mint tudjuk, a csúcsról már csak lefele vezet az út, amit a Prophets of War című James Labrie (ének) szerzemény is bizonyít. Bár személy szerint kedvelem James zenéjét, és az utolsó szólóalbumát is nagyon szeretem, az erősen politikai témájú, szintiközpontú dala egyhangú és unalmas lett. Még szerencse, hogy elég rövid, ugyanis utána még egy elég jó progresszív nóta jön, a Ministry of Lost Souls. Ez egy kicsit megint visszatekint a Six Degrees album világa felé, ahogy a Repentance is, ez is egy elég lassú nóta, sok bluesos gitárszólóval, a közepén pedig egy hirtelen tempóváltással, ami a végére újra lenyugszik.
Az albumot az In The Presence of the Enemies második, nagyobbik része zárja. Nagyjából hasonló elven épült fel, mint az első dal, bár sokkal lassabb, és szintén Metallica-szerű lett, illetve csipetnyi outro-érzése van az embernek, ahogy hallgatja.
Összességében a Systematic Chaos felülmúlta a várakozásaimat. Bár sok az ismétlődő, unalmas szintitéma, illetve Jamesnek akár a Scenes from a Memoryhoz, akár a Six Degrees of Inner Turbulence-hez képest is igen fantáziátlan énektémái vannak, és kicsit több Metallica-csipet hallható a lemezen, mégis sokkal jobban sikerült, mint az Octavarium. Bár magam jobban örülnék annak, ha követnék a saját útjukat, és kevésbé próbálnának a nagy elődökre támaszkodni. Lehet, hogy Mike-nek mégis megártott az a sok Master of Puppets és Dark Side of the Moon bootleg album?


Értékelés: 82%

2009-10-10

Edguy - Rocket Ride

Előadó: Edguy
Album: Rocket Ride
Stílus: Heavy Metal/Hard Rock
2006
Nuclear Blast


1995-ben egy pofátlanul fiatal tagokból összeálló zenekar készítette el - két demo után - az első stúdiólemezét. Az érettségi környékén járó fiatalok bandáját pedig Edguy-nak hívták. A Savage Poetry, majd az azt követő Kingdom of Madness nem volt átütő siker, azért mégis kritikailag dícsérték - éppen a koruk miatt. Majd jött a Vain Glory Opera és a Theater of Salvation, mire az Edguy nevű zenekar tagjai - átlagosan a húszas éveik elején már - egy csapásra híresek lettek az Iron Maiden-re nagyon hasonlító, pörgős, dallamos heavy/power metal zenéjükkel, és a frontember, Tobias Sammet magas, Bruce Dickinson-os hangjával. Erre a 2001-es Mandrake album csak ráadás volt, amely egy kiforrott, koraérett zenekart mutatott be, mondanivalóval és fantáziával. Utána, ahogy sajnos szokás, züllötség fogta el a zenekart, és bár nem mondom, hogy rosszabb lett, a Maidenes heavy metal hangzást felváltotta inkább a power metal, és az aktuális dolgokkal foglalkozó hard rock. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy csak úgy, ahogy az Elvenking esetében is volt, az Edguy-t is nagyon szeretik a Metal-Archives -on, leginkább fikázni és marhaságokat írni róla. Én pedig továbbra is azt mondom, hogy azok a review-ek néha semmit se érnek. Persze vannak aranykivételek, elvégre én is olvasgatom.
A RocketRide egy újabb lépés ehhez az új Edguy felé. Az All the Clowns - ami azóta is a kedvencem - pörgőssége már rég valami mássá változott, míg a Tears of a Mandrake Iron Maident dicsőítő témái is elenyésztek. A RocketRide-dal egy sokkal hard rockosabb, illetve power metalosabb Edguy jött létre. Ahogy a nyitó dal, a Sacrifice is mutatja, sokkal több lett a billentyűs téma, a gitárokat kicsit lejjebb hangolták, illetve egy kevés hangtorzítás is belekerült. Jó hír viszont, hogy Tobias Sammet hangja tovább fejlődött, és már egy igazán aranytorkú énekest hallhatunk.
A címadó dal egy gyorsabb témájú nóta, hard rockos gitárkezdéssel, laza basszussal, és heavy metal ordításokkal. A lemez hangminőségével nincs baj. Minden a helyén van. A dobtéma kicsit Stratovarius-os, ami nem igazán illik össze a hard rockos gitártémákkal.
A harmadik dal, a Wasted Time lassabb, akusztikus betétekkel fűszerezett nóta. Témájában egészen hasonlít a heavy metal stílusra, pontosabban inkább a 80-as évek dallamos metalzenéjére. A bandakórus nem a legjobb megoldás, de nem sült el rosszul, viszont a basszus nagyon jól hallatszik, és tényleg érezhető, hogy nem egyszerű témákról van szó, mint a Mandrake esetében volt.
A negyedik dal, a Matrix viszont egy rendkívül különleges darab. Címéből kitalálható, szövegileg és hangulatilag milyen témát dolgoz fel. Néhány hangeffekt és billentyűsszólam festi alá az egészet, míg néhány riffből álló témákat pengetnek a gitárokon. A Matrixos hatást sikerült elérni, szerintem akár valamelyik résznek a filmzenéi közé is felfért volna a sok álmetal szar közé.
Az ezt követő Return To The Tribe viszont teljesen power metal téma. Egy nagyon gyors tempójú nótáról van szó, hatalmas sikolyokkal Tobias Sammet-től, gitárszólókkal, Stratovarius-os dobokkal. Nem rossz szám ez sem, kicsit az elektronikus torzításos indítás viszont elijesztett eleinte tőle.
A The Asylum akusztikus témával kezdődik, majd Tobias énekével és óóó-zásával válik balladikussá. A dal tempója és szerkezete a durvább részen már inkább emlékeztet egy Mandrake dalra, azaz kicsit visszakanyarodás a heavy/power metal gyökerek felé.
A hetedik szám, a Save Me a legpopulárisabb, legeladhatóbb dal a lemezen. Balladikus hangvételű szöveg és ének, illetve az aláfestő zene is igen érzelmes. Nem tudom, nekem nagyon tetszik, emocionális és érzelmes, van lelke a dalnak, és Tobias hangjával nagyon jól eltalálta az egészet. Viszont az egyik váltás nagyon emlékeztet egy populárisabb dalra.
A Catch Of The Century viszont újra Edguyos vizekre evez. Egyértelműen hallható két gitár téma, szólózás bőven, középtempójú szerkezet, bár a vokál egy kicsit újra inkább hard rockos. Az igazán legidegesítőbb része az albumnak ennek a vége, amikor Tobias Sammet őrült módjára ordibál, beszél. Értelmetlenül.
Az Out Of Vogue az előző dal legjobb tulajdonságait folytatja, s még gyorsult is egy kicsit. Újabb power metal darab inkább, fülbemászó refrénnel, és banda óóó-zással. Nem a legkiemelkedőbb alkotás, viszont a szólózás nagyon emlékeztet inkább Iron Maiden-re újra. Vissza a gyökerekhez, ugye.
A Superheroes a tizedik nóta a lemezen. Ezt már 2005-ben egy EP keretében megismerhettük, s ekkor szembesülhettünk azzal, hogy ez inkább már-már hard rock zenekar. Bár a témája inkább reményt sugároz, illetve nem éppen csüggesztő, s nagyon fülbemászó a dallam, és a klip is jópofa (Igen! Férfi vagyok! Kell nekem egy Bunnyville!!!), és nekem tetszik is a dal, a nagytöbbségnek valamiért nem jött be. Valószínűleg a hirtelen és gyors változás miatt.
A Trinidad az utolsó előtti dal a lemezen. Mintha csak a Lavatory Love Machine folytatása lenne, ez is egy utazós, bohókás, dolce vita nóta. A gitárnál viszont kicsit azt éreztem mindig is, hogy a refrénnél elcsúsztak egy hanggal, ami miatt nálam olyan furcsa összhatás van. Tényleg mintha elrontották volna. A lalala-zás viszont nagyon vicces, és a nóta is az, érdemes egykét hallgatásra.
Az utolsó dal is a bohókás, mókázós Edguyt mutatja be. Csak úgy, mint a Hellfire Club lemezen, nem hiányozhatott ez a stílus. Nem is áll egyébként rosszul nekik. A Fucking with Fire (Hair Force One) teljesen a nyolcvanas évek metal és rockzenéjét kiparodizáló darab, címből és zenéből is ítélve.
Bónusznak meg itt a lemezen a Reach out dal, egy újabb balladikus téma zongorakezdettel, szimfonikus jelleggel és hangszerekkel, és Tobias hangjával. Nem rossz, de egyértelműen nem Edguy - talán ezért is bónusz csak. További meglepetésnek ott a Land of the Miracle élő verziója, illetve a Lavatory Love Machine akusztikus változata.
Nem rossz ez az Edguy sem, élvezhető, még mindig pörgős zene. Bár az Iron Maiden vénát kezdik elhagyni, és inkább az északi power metal felé fordulnak, s eközben akaratlanul is felveszik az északi hard rock stílust is, a mostani Edguy egy egészen jó lemez. Vannak hibái, pl amit a Trinidad dalnál írtam, illetve, hogy a dobtémák néhol túl leegyszerűsítettnek tűnik, de Tobias hangja, és a jó zene kárpótol mindenért. A nagyon régi Edguy rajongóknak csalódás is lehet az album viszont, ugyanis a Theater of Salvation megszerkesztettsége sehol sincs, és a Mandrake heavy metal vonala se sokszor mutatkozik meg.


Értékelés: 80%

Everwood - The Raven's Nest

Előadó: Everwood
Album: The Raven's Nest
Stílus: Progressive/Symphonic Metal
2007
Burning Star Records


Lássuk be, mikor magyar zenekarról kell írni, mindig megdobban a szívem, és automatikusan a jobb értékelés felé húzódik a jobb kezem. És még ennél is boldogabb vagyok, mikor nem egy Tankcsapda-szerű kommersz valamit kell hallgatnom hanem a nagybetűs METAL zenét! Ezért is szoktam - manapság már én, mint ők engem - iWiW-en nézegetni a zenekarok profiljait, hátha találok valamit, s ott ismerkedtem meg az Everwood nevű zenekarral. Még jó hogy nem nézek TV-t, ugyanis ahogy utánakérdezgettem, mindenki valami TV sorozatot emlegetett. Le vagyok maradva, ez már biztos. Zenéjük progressive/power/symphonic keverék, s mivel okosan a külföldi sikerességet célozták meg, szövegeik angol nyelvűek. A második nagylemezük, a The Raven's Nest több meglepetéssel is szolgáltat. Egyrészt az egésznek a hosszúsága: 67 perc! Emberek, az átlag lemez ma 40-45 perc hosszú, erre mi kapunk az arcunkba több, mint egy órát. A másik pedig a 15 dal, s mivel nekem szokásom dalonként elemeznem egy lemezt, hosszú napnak nézek elébe.
A lemez a Pure awakening című kis felvezető, symphonikus nótával indul, amit egy kis szintinóta is megbolondít. Igazából ha ezt hallottam volna először, biztos elhittem volna, hogy ez a sorozat filmzenéje. Vicces és ironikus egybeesés.
Majd hirtelen robbanás következik, és az Another World, kemény gitártémával, durva dobokkal, és egy kis szintivel. Koncz Balázs hangja volt igazából az első sokk. A kicsit James Labrie-s, magas férfi énekhang nekem annyira nem jön be, még ha rossznak nem is mondanám. Emiatt nagyon emlékeztet a Dreyelands-re, akik ugyanebbe a hibába estek. Viszont a dalban a stílusváltások, a hirtelen a vezetést egymástól elragadó hangszerek jól jöttek ki, s egy gyorsabb prog-power nóta keletkezik belőlük.
Ezt a The marching of time követi. A refrénje nagyon emlékeztet egy dalra, méghozzá Belinda Carlisle - Heaven Is A Place On Earth című számára. A gitárok inkább riffelgetnek, illetve a szintitémák aláfestik az dalt, viszont a basszustéma a végén nagyon jó. Gyakran hiányolom a felvételekből a basszusgitárt. Hát itt nem fogom, pont ott van, ahol lennie kell.
Ez után a Like a miracle következik, egy kicsit struktúrájában az Edguy - Land of the Miracle-re emlékeztet. Sokkal inkább énekközpontúbb, lágyabb zongoratémával és nem túl brutális dobokkal kísérve. Továbbra sem állítom, hogy Balu hangja rossz, inkább az, hogy én nem ilyet tudnék elképzelni ebbe a zenébe. Viszont a dal önkéntelenül is magával sodor, a kicsit populárisabb, emészthetőbb témájával és hangszerelésével, s a végére se keményedik annyira be, hogy ne tudjam elképzelni potenciális kislemeznótának. Tanczer Attila jó billentyűs, és ezt bizonyította.
Run to my fate az első olyan nóta, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ez minek ide? Hosszú, progresszív felépítésű, majdnem 10 perces monumentális alkotásról van szó. Nem is igazán mondható rossznak: a billentyűs és szimfonikus részek egészen jók, a váltások egészen Queensryche/Symphony X-s beütésűek, illetve kicsit Dream Theater-ösek. Viszont az énektéma. Rendkívül egyszerű, fülbemászó, meg minden, de néha nagyon eszembe juttatnak egy-két populárisabb témájú nótát, és az a kiejtés? A "Come on, come on" résznél nagyon érződik a magyarság benne, ami egy ideig cuki tud lenni, de amúgy itt már nem az. A 10 perces játékidőt meg egyszerűen soknak találom, a végére kicsit untam már a dalt. Nem baj, azért láthattuk, hogy a többi zenész se utolsó a szakmájában.
Ezt az Unbroken követi, lágy basszusfelvezetővel, majd gitárriffekkel folytatódik. Gyors tempójú dal, kevésbé énekközpontú, s kicsit több szerepet kapnak a hangszerek benne. A refrén viszont így is fülbemászó, s egy kicsit keveslem a csupán szólós részt. Jó lett volna a dalban, de így is jó.
A Behind your smile egy rövid, akusztikus darab. Kicsit emlékeztet az amerikai country dalokra is, vagyis pontosabban azokra a populárisabb zenékre, amikben inkább akusztikus gitártémák és ének dominál. Az egésznek jót tesz a végén betérő, egyszerű, de jól aláfestő elektromos gitártéma. Nem kemény nóta, de nekem nagyon is tetszik.
Ez után egy újra durvább téma jön. Leaves of November kezdése egy kicsit progresszív és thrash keverékének tűnik nekem. Így hirtelen leginkább a Dreyelands - Can't Hide away dalra emlékeztet az eleje, viszont a gitárszóló már más. És nem is olyan rossz. Az egésznek a szimfonikus betétekkel van egy egészen diadalmas hangvétele is, illetve kicsit filmzeneszerű érzete.
A két része között a lemeznek pedig itt van a Prelude, egy újabb filmzeneszerű téma. Egyenes folytatása a Pure Awakeningnek. Szintén diadalmas hangvételű, de nem rossz darab, s úgy érzem, mindenki teljes összhangban van.
Ezt a Can't rain forever követi. Énektémáját tekintve már az elején azt éreztem, hogy kiesett az ütemből, illetve hogy egy ütembe túl sok szótagot próbáltak szorítani, így az egész egy hatalmas hadarásnak tűnik. A dalban kevesebb a váltás, mint amit eddig igazán meg lehetett szokni, s sokkal inkább egy középtempójú power metal darabnak mondanám, csak nem olyan grandiózus vokállal, mint a Stratovarius, és egy kis szintijátékkal a közepén, ami bár nem hatalmas, de mégis jó. A gitárszóló is említésre méltó.
Silent wind újra progresszív téma, engem egész egyszerűen a modern Dream Theater-re emlékeztet, viszont a kórusrész egész egyszerűen olyan mint az Elvenking - Wyrd című albumán néhány hasonló rész. Nagyon jó lett, hangulatos, a hangszeres játék is ott van.
Mostmár egy kicsit fellélegezhetek - hamarosan vége. Nem azért mondom, mert alig várom, hanem inkább azért, mert már vagy egy órája írom ezt a kritikát megállás nélkül. A Days of eternity az utolsó dalok között van, kicsit elektronikus hangzással indulva, majd egy jó basszustémával folytatva. A dalban egészen fontos a gitárjáték, ezt mondanám igazából tisztán progresszív dalnak, kevés nagyon a másfajta zenei elem, és a vokál sem annyira dallamos. A dal vége fele a szinti-dob duett egészen nagyzónak tűnik, de egyáltalán nem rossz, érdekes megoldás mindenképp.
A The trial újra zongora-basszus kettőssel indul, és kicsit lágyabb témát képvisel. A dallamos kezdet viszont egy hatalmas váltást rejt magában, és a dal közepe már inkább egy brutálisabb heavy metal téma, ami megtartja a dallamosságot. Így egy kicsit Bruce Dickinson/Iron Maiden-es a dal.
Az utolsó előtti nóta az Escape to death. Feldúlt, zaklatot, pörgősebb darab, egészen jó gitárjátékkal. Farkas Ferenc kitesz magáért. De nem is ez a legjobb benne: az instrumentális dalban van egy hatalmas váltás, aminek majdnem olyan érzete van, mint az UneXpecT féle váltásoknak. Egy kicsit bohókás, szürreális a dal, de ez nem rossz.
A hatalmas lemezt a Redemption zárja. Sokáig csak ének-zongora kettős van, és csak a szám közepén törnek be a hagyományos metal elemek egy végeláthatatlan instrumentális zárás részeként. Zárásnak mindenképp nagyon érdekes megoldások vannak benne, egyedül a végén a zajokat nem értem, mit szolgálnának.
Összességében meg vagyok lepődve. Egyrészt hatalmas a korong, ezt meg kell mondani. Vannak hibái, pl. a kiejtés, néha egy kicsit túl progosodott zene, de alapjában büszke vagyok arra, hogy magyarhonból származnak, és egyre közelebb kerülnek a külföldi elismertséghez. A Raven's Nest album sokszínűre sikeredett, egyedire, kicsit néha még a filmes érzés is benne van, de ugyanígy becsap a dallamos és brutálisabb metalzene is. Egyetlen dolog van, ami nagyon zavar: azok a bizonyos részek, amelyeket írtam, s nagyon hasonlítanak más dalokra. Ez viszont bőven javítható lesz az elkövetkezendő lemezeken.


Értékelés: 85%

2009-10-09

Ad Astra - No Contact

Előadó: Ad Astra
Album: No Contact
Stílus: Progressive Metal
2006
Szerzői kiadás


Először - mily meglepő - egy barátomtól hallotam az Ad Astra zenekarról, akik akkor épp az Emergenza tehetségkutató versenyre készültek rendületlenül. A zenekar még 1999-ben alakult, de az első demo-t csak 2004-ben adták ki, majd 2005-ben előrukkoltak az Idegen Arcok EP-vel is. Jó kis album volt az, rendkívül fantáziadús power metal progressive elemekkel. Majd jött a változtatás: magyarról angolra, és megjelent az első angol promo lemez is, a No Contact, amely az Idegen Arcok három dalát tartalmazza - természetesen angol nyelven.
A Nincs Kapcsolat angol nyelvű megfelelőjével, a No Contact-tel indul a lemez, amely egy kicsit funkys beütésű gitártémával indul, majd inkább sötétebb témákra emlékeztető basszus tör elő, majd a gitárok is követik benne. Nem csupán riffelgetésről van szó: rengeteg váltás, riff is előkerül. Morvai Csaba nem rossz énekes, viszont kicsit az éneklését bizonytalannak érzem. Erdélyi Péter és Spala Márk pedig rendkívül jó gitártémákat játszanak: hol magasabb hangon riffelgetnek, hol mélyebben, hol szólók, hol meghúzódnak. Ami nagyon tetszik, az a basszusgitár gyakori előtérbe kerülése: Erdélyi Csaba bár nem nagyon bonyolult, de annál jobb témákat penget.
Ezt a Hullámsír megfelelője, a Waves követi. Dobtémájában nagyon jó darab, rendkívül sok blastbeat, illetve váltás, Kliment Márton játéka emlékeztet Gene Hoglan és Lars Ulrich dobolására egyben - így, összegyúrva a két stílusa. Az énektéma jónak mondható, a kórus viszont kicsit túlságosan hasonlít a vokálhoz, így nem teljesen lehet megkülönböztetni őket. A gyors váltások, basszusjáték itt inkább Dream Theaterre emlékeztetnek. A gitártémák is jók, nagyon tetszik ez a féle megoldás.
A rövidke promo záró dala pedig az Egy Perc Csend, a One Minute Silence. Balladikusabb hangvételű dal, rendkívül jó gitárjátékkal, itt még Morvai Csaba énekes hangját se tartom bizonytalannak. A basszustéma is jól el lett találva. Nehéz eldönteni, de ez a legjobb dal a promoról.
Mivel ez csak egy néhányszámos promócionális kiadás, elég nehéz értékelni. Az angol szövegek a magyarhoz viszonyítva jól lettek lefordítva, majdnem minden a helyén van, egyedül kicsit az énektémát találom néhol bizonytalannak, a felvétel minősége és keverése is nagyon a helyén van. Sajnos beszerezni is nehéz ezeket az anyagokat, s talán ezek húzzák le legjobban az értékelést, és természetesen az, hogy nagyon rövid a játékidő. Mondva csinált okok, tudom ...


Értékelés: 81%