 | Előzenekar: Demians
Főzenekar: Porcupine Tree
2009. 11. 01.
Budapest, Petőfi Csarnok
|
Elöljáróban: lényegesen kevesebb emberre számítottan ezen a koncerten. Ezt a - talán előítéletnek is nevezhető - valamit pedig erősítette, hogy 20 perccel az előzenekar nyitása előtt gyakorlatilag csak az első három sor volt faltól falig elfoglalva, és körbenézve se találtam túl sok embert. Ennek is köszönhető, hogy gyakorlatilag Steven Wilson lábához kerülhettem, aminek bármilyen furcsa is, azért mégiscsak örültem, a társaságommal együtt. A PeCsa már régi "jó barátom", ugyanis nem ez az első koncert, amit a híres-neves sportcsarnokban éltem végig.
De tényleg ne rohanjunk előre. Kezdjük szép lassan: fél órával az előzenekar kezdése előtt érkeztem, és jegyellenőrzés, illetve motozás után szolidan közölték, hogy "mobiltelefont k*rva gyorsan kapcsold ki, ezt a szervezők kérték". Így, szó szerint. A kisebbfajta hang okozta idegi ingerencia után azért elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha még bunkó-beszólós-kötözködős vendég is lettem volna (valószínűleg nem jutottam volna be, legfeljebb az intenzív osztályra). Mielőtt bárki benyögné, hogy "tuti megérdemelte", azért leírom, hogy legjobb neveltetésem szerint szoktam viselkedni publikusan.
Miután bejutottam, és megszabadultam a felesleges ruhadaraboktól, gyors felmértem a terepet, és a jeles társaságommal elfoglaltuk a helyünket az első sorban. Óramű pontossággal, 20:00-kor indított a Demians nevű, Steven Wilson által felfedezett, Nicolas Chapel szólóprojektjeként működő, nagyon is ütős zenekar. Amikor megláttam a frontember Nicolast abban a hardcore-os kötöttsapiban, először egy kicsit megijedtem, a nagyon alter-indie-s basszersrác meg kifejezetten a frászba kergetett. Viszont a külsőség megintcsak csalókának tűnt: a Demians nagyon is ütött. Sötét, progresszív rockzenét játszottak, hol lassú, instrumentális, atmoszférikus betétekkel, hol pörgős, ugrálós, dühös. Sokkal jobb volt, mint amire számítottam, és ez meg is adta az alaphangulatát az egész további estének.
Meg is kapta a megérdemelt tapsot, majd villámgyorsan összepakoltak, és jöhettek a Porcupine Tree roadiek. A kicsivel több, mint fél órás szünet végefelé közös derültséget okozott az egyik road porszívózása, többször is kicsikarva a közönségből a "porszívós takarítót kérnénk a bejárathoz" poént.
Majd jött a főattrakció: a Porcupine Tree. A The Incident című, új albumuk kezdőriffjével indítottak, illetve az első dallal. Steven Wilson viszont furcsa karakter: elnézve bármilyen Porcupine Tree vagy Blackfield élő felvételt, azt hinnénk, hogy valami magábaforduló kis művészlélek, aki a félelmetes szemeit használva pajzsként egy megértett öngyilkosságra gondol, hogy menekülhessen a saját maga által is sokszor megénekelt mocskos világból. Ennek ellenére Wilson már az első dal után megszólította a közönséget, mélységes elnézést kérve a "késésért", és ígérve, hogy valamikor a közeljövőben újra meglátogatják Magyarországot, végül, közölve, hogy a buli első fele a The Incident első lemeze lesz.
Ami így is lett. Tökéletes gépezetként, viszont keveset beszélve eljátszották az egészet, szőröstül bőröstül, miközben a kivetítőn groteszk, gótikus és pszichedelikus képsorok jelentek meg, melyek már-már félelmetesek voltak. A The Incident nem tartozik a kedvenc PT lemezeim közé, és ezt nem tudta igazából megdönteni a koncert sem. A furcsa az volt, hogy a banda is úgy tűnt, hogy ezt inkább kötelességként játsszák - még Colin Edwin se mosolygott úgy, ahogy szokott. És, hogy miért is gépezet a Porcupine Tree? Az első blokk végén Steven Wilson közölte, hogy most 10 perc szünet, majd megjelent a visszaszámlálás. Amellett, hogy szinte hiba nélkül játszották el. Az első részt.
A második rész pedig már sokkal felszabadultabbra sikeredett. A zenekaron is látszott, hogy jobban élvezik a slágerek és ismertebb dalok játékát, és beindult a humorgépezet is. Wilson igencsak lazán vette azt a csávót, aki folyamatosan kiabálta a dalok címét, és poénra vette azt is, mikor rosszul lépett be a Lazarusban, és Barbieri nem tudta követni a baklövést, csúsztatva a dalt, újrakezdésre kárhozva Wilsont. Az igazi irónia az egészben az, hogy előtte Wilson elmondta a publikumnak, hogy az egyik legegyszerűbb dal következik.
Utolsó három dalnak pedig három In Absentiás darabot adtak: a Blackest Eye zárt a ráadás előtt, majd The Sound of Muzak és Trains encore tette fel a koronát az egészre.
Hiába volt túl metalos egy progresszívnek nevezhető rockzenekarhoz a hangosítás, ami hátul volt leginkább élvezhető, az első sorban állva is tökéletes volt, és igencsak hangulatos. A Porcupine Tree első magyar látogatása során is bebizonyította, hogy a PeCsa néhány ezres beltéri kapacitása legközelebb már kevés lesz, és, hogy a magyarok is vannak olyan hangosak, mint az osztrák és francia barátok. A koncert akkora élményt nyújtott, hogy a több, mint egy órás séta haza az elnyúló zenei élvezet miatt sem kavarta fel a negatív hullámokat bennem. Egy valamit viszont sajnálok: azt, hogy nem volt lehetőségem Steven Wilsonnal személyesen beszélni. Kár, pedig be szép lett volna ...
Élvezeti szint: tökéletes
