Excalion - Waterlines

Előadó: Excalion Album: Waterlines Stílus: Power/Melodic Metal 2007 LIMB Music

A finnek igazán kitesznek magukért, ha rock/metalról van szó. Rokonaink csak úgy öntik magukból a zenekarokat. Ami nem biztos, hogy jó, illetve gyakran megy a minőség és egyediség rovására. Én értékelem a barátaink törekvéseit, illetve elfogadom, hogy - valószínűleg - Finnországban aki életében egyszer legalább nem ad ki power/melodic metal albumot, ezt kitagadják, sőt, próbálok jó arcokat is vágni az Athena vagy Afterworld játékához, illetve a Stratovarius mélyrepüléséhez és a Nightwish poposodásához. Azért van egy határ, amikor azt mondom, sok. Mikor 2006-ban a Lordi megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált, tudtam, hogy a stílus - leginkább a hard rock szerűek - reneszánszát fogja élni. Ezt a hullámot meglovagolva érkezett meg az Excalion együttes új albuma, a Waterlines. Az Excalion egyébként nem a legfantáziadúsabb zenekar a szakmában: dalaikban néhány helyre bepöttyintenek egy-két gitárszólót, az énekes igen magas - mondhatnánk úgy, hogy hereszorító - hangú, és erősen emlékeztet Timo Kotipeltora, a Stratovarius énekesére. Dalaik melodikusak, poposabbak, illetve a Waterlines-ban néhol hardrockosabbak. Hát igen, a Lordi sikerét meg kell lovagolni. Egy szóra visszatérve az Eurovíziós Dalfesztiválhoz: persze, hogy egy soft-Nightwish-női-Lordi "zenekart" küldtek ki. De hát tudjuk meddig tart a csoda.
A Waterlines külsőleg egy igen erős Stratovarius utánzatnak tűnik: a borító szisztémája az Infinite albumukra emlékeztet, ami nem rossz, ugyanis a stratótól az a kedvenc kiadványom. Az első dal, a The Wingman-ben sikeresen átestem az első sokkon: eddig azt hittem, hogy Timo Kotipeltonál nincs idegesítőbb énekes a világon. Tévedtem. Jarmo Pääkkönen ebben is jól tanult: hihetetlenül falsettora emlékeztető, erőltetett magas hang, amit néha rekedtté csap át. Az egész téma pedig itt még power témájú: egyszerű basszus, gyors dobok, és egy kis szólózás a végén. A förtelmes kezdés ellenére be kell látnom, hogy Vesa Nupponen gitárjátéka viszont nem is olyan rossz. Egyszerű, de zúzós szólóval durran be a dal végén - ugyanis alapjában véve nem nagyon tűnik ki a gitárhangzás, így észre se lehet venni.
A következő szám, a Life of Fire már inkább Hard Rockosabb, kicsit nyolcvanas évekre emlékeztető riffekkel illetve 'ááá'-zó kórussal. Viszont a refrén - a háttérvokált leszámítva - beleillene egy Hellfire Clubféle Edguy nótába is. Itt már túl voltam a sokkhatáson, így félig-meddig élvezettel hallgattam ezt az amúgy fülbemászó albumot. Kiemelni viszont nem nagyon tudok mit.
A harmadik nótából készült már klip is: a Losing Time a lehető legpoposabb metaldal, amit életemben hallottam. A vokál nagyon emlékeztet valamire, ami így hirtelen nem jut eszembe, hogy mi lehet - pontosabban talán nem is ismerem az előadót és a címet, csak valamikor hallhattam a rádióban egy hasonlót. Dobtémában Henri Pirkkalainen nem alakít valami nagyot. A stílus minimumát hozzá, de semmi többet. Talán még egy picit kevesebbet is. Furcsa, de mégis ez a dal jön be a legjobban. Nem tartom annyira irritálónak az éneket - pont a dallamvonala miatt -, a gitárszóló szinte beszél a végén (természetesen, máshol nem lehet az Excalion dalstruktúrában), csak az a háttérvokál ne lenne. És hogy miért nem hardrock-nak tituálom, ha már popos? A Lordi azért ilyen gitártémát még nem használt fel.
Ami közös a két zenekarban mégis, hogy ott van a billentyű, szintetizátor, mégis, néhány nótában lehet csak hallani, akkor is talán felvezetni azt. Ahogy az Ivory Tower-ben is történik. Miután megtörtént a gitár behatolása, Jarmo Myllyvirta tisztelettudóan meghúzódik a háttérben, és orgonahangzással néhány aláfestőhangot nyomogat.
A következő dallal, az I Failed You-val egy kicsit sötétebb témába térünk át, amit hatalmas orgonaszóhoz hasonlító szintetizátor vezet fel. Ezzel együtt kicsit lassul is a tempó, még ha nem is nagyon. Kicsit úgy tűnik, mintha Jarmo Pääkkönen nem igazán tudna elszakadni néhány énektémától, és azok véges vegyítésével írták volna meg a dalokat. Én ehhez a témához azért egy kicsit még lassabb tempóra váltottam volna, illetve több helyet hagytam volna egy zongora-gitár duettnek.
Az ezt követő Arriving as the Dark rendkívül hardrockos nóta, egyszerű, fülbemászó refrénnel, gyors, egyszerű dobtémával, illetve nem nagyon fantáziadús gitárral. A munka nagyobb részét továbbra is az ének viszi el - hihetetlen, hogy hogy lehet ennyire közepes éneklés köré építeni. Viszont talán ebben a nótában hangzik el a legjobb szólója Vesa Nupponen gitárosnak. A dobtéma viszont elmenne bármely kilencvenes évek poprock nótájába is. Ennek a dalnak lesz egy érdekessége, de erről később.
A hetedik dal, a Streams of Madness durván punkos beütéssel indul, illetve egy kis szintipopos dobtéma is keveredik bele. Igazából rendkívül unalmas egy nóta, nem bírtam ki sok hallgatásig, hamar át-átlépkedtem rajta.
Ezt a Delta Sunrise követi. Popkultúra embereknek már valami be is ugorhatott. Hetvenes évek, Helen Reddy, Delta Dawn... Címben elég erőteljesen utalnak egymásra. Viszont ennél több közös nincs bennük. Talán ez a leglassabb, legballadikusabb nótája a Waterlines albumnak. Nem lenne rossz, a dallama igen fülbemászó, csak annyira fájdalmas, hogy az énekes próbál érzelmesen énekelni. Nem akartam nagyon szidni szegény Jarmo Pääkkönent, de komolyan ennyire rossz.
Lassan vége, jön akilencedik dal: hardrock téma ez a javából, amely később beerősödik és középszerű power metal lesz. Kicsit ilyenkor már kezdtem hiányolni a basszust, nagyon nem lehet belőle semmit hallani az egész albumon. A Between the Lines nem mondható túl rossz nótának, talán a második legjobb az albumról. A végén lévő szólózás viszont már unalmas: úgy tűnik, mintha az Excalion ezzel próbálná kicsit változatosabbá tenni az albumot. Kevés sikerrel.
A tizedik dal, a Soaking Ground meglepően jól kezdődik. Akusztikusan, kicsit Nightwishesen, majd egy kis gitár-ének-zongora téma után keményít csak bele, viszont a lassú dalkezdethet kicsit talán túlságosan is felgyorsul a tempó. A szóló se maradhatott ki, illetve az egyetlen progresszívre emlékeztető elem, a gyors váltás vissza az akusztikus témára. Ezzel kicsit Ayreonra emlékeztet, de csak éppen kicsit. Sajnáltam, hogy a végén újra beerősít, valahogy ott az akusztikus rész végén, az ötödik perc környékén én már éreztem, hogy ott kéne vége lennie.
És most jön az érdekesség, ami nem is annyira az. Az Arriving as the Dark című dal anyanyelven, azaz finnül is felkerült a korongra. Bevallom, egyáltalán nem tetszett, hasonlított így a Teräsbetonira, annyi különbséggel, hogy amaz sokkal de sokkal jobb ennél.
Összességében? Nem igazán tudok túl sok jó dolgot mondani a lemezről. Sajnálatosnak tartom, hogy ennyi amatőr zenekar, illetve már nem amatőr, de még nem is profi kap ekkorának mondható lemezszerződést Finnországban. Válogatni kéne azok között, kik azok, akik megérdemlik, és kik azok, akik nem, hogy megjelenjenek. Az Excalionnal javulnia kell. Rengeteget. És egy énekescsere sem ártana. Bár, ha talán megtanulna néhány új technikát Jarmo Pääkkönen, akkor lehetne egy egész jó Kotipelto belőle. Persze tudom, Finnországban nagyon is eladható, olyan hatalmas nevekkel a stílusban, mint a Stratovarius, Sonata Artica, vagy a poposabb piacon a hanyatló Nightwish. Ha belegondolok, talán a LIMB, mint kiadó, a Lordi sikerén kívül a Nightwish pénzügyi trónját követelő találmánynak vetette be az Excaliont.
Még egyetlen dolog: eszem ágában sem lett volna megemlíteni a progresszív elemét az utolsó előtti nótának, viszont a Last.fm nevű zenei közösségi portálon láttam, hogy valaki "progressive metal"ként címezte meg. Tudom, hogy sok hülye létezik ott, de azért, hogy többségben legyen? Az Excalionnak egyelőre nem sok köze van a progresszivitáshoz, és nem is hiszem, hogy lesz.

Értékelés: 75%

Dethklok - The Dethalbum

Előadó: Dethklok Album: The Dethalbum Stílus: Melodic Death Metal 2007 Williams Street Records

A Dethklokról volt már szó ezen a blogon: ez az amúgy nem létező zenekar, amely mégis létezik. Tisztán kifejezve: a Dethklok a Metalocalypse nevű rajzfilmsorozat virtuális zenekara. Mivel az egész sorozat tulajdonképpen a zenéről, a metal műfajáról szólt, s inkább kis részben magáról a zenekarról, ezért várható is volt, hogy - a popkultúrában ismeretes Gorillaz nevű mutogatóbanda megoldását utánozva - a Dethklok is meg fog jelenni, mint létező zenekar. Az album túlnyomórészt a sorozatban hallható dalokat tartalmazza, csak újrahangszerelve és sokkal jobb körülmények között felvéve. Az egész zenét két ember szolgáltatja: Brendon Small, aki amúgy a sorozatnak is a kiötlője, és Gene Hoglan. Brendon játszik dobon kívül minden hangszeren, s ő szolgáltatja Nathan Explosion hörgő hangját is. A gitárjáték profinak mondható a lemezen, de nem is csoda, hiszen Brendon a berklee-i konzervatóriumban végzett, ahonnan olyan ismert zenészek bukkantak fel, mint Mike Portnoy, John Petrucci, Steve Vai vagy Joe Satriani. Gene-t pedig nem hiszem, hogy be kellene mutatnom: a néhai Strapping Young Lad gyorslábú, testes dobosáról van szó, aki Devin Townsendnek a szólóprojektjeibe is belesegített. Papír szerint jó páros, s most nézzük, mi lett belőle.
A dal a Murmaiderrel indul. Kicsit blackes intro után deathes gitártépéssel, kevéske háttérhanggal. Mivel a dalok többségét a sorozatból vették ki, ezért nem biztos, hogy mindnek van értelme szövegileg - viszont vannak olyanok, amelyek nagyon durva önkritikai és stíluskritikai elemeket tartalmaznak, illetve paródia-jellegűek. A dob és gitárjáték valóban jó, viszont Brendon hörgése kicsit túl egyhangú, illetve inkább hasonlít egy rekedt beszélgetésre, mint a megszokott hörgésre.
A nem túl erős indítás után viszont azonnal a kedvenc dalom következik: a Go Into The Water (vagy csak simán Into The Water, kinek hogy tetszik) egy nagyon fülbemászó, lassú riffel indít, s érezhető Gene Hoglan dobolása is, főleg a rajzfilmes verzióhoz képest. Az átvezető szólózás pedig egyszerűen fantasztikus, azonnal beleszerettem a dalba. Kár, hogy a hörgés kicsit ront az összképen, de mégse nevezném annyira rossznak, hiszen beleillik a nótába.
Az Awaken is jó riffel indít, viszont itt érződik leginkább, mennyire egyhangú a vokál. Főleg, hogy a kórusrészek is hasonlítanak Nathan témáira. Egészen gyors tempójú dalról van szó, Hoglan-féle szaggatásos lábdob ritmussal, s egy kicsit egyszerűen tűnő riffsorozattal.
A Bloodrocuted énektémája inkább rapre hasonlít, mint death vokálra, a gitártémája pedig kicsit heavy metal/hard rockos beütésű. Ezek így egészen érdekes elegyet alkotnak a teljesen deathes, durva dobtémával. A rövid dalba belefért egy rövid gitárszóló is.
A negyedik dal, a Go Forth and Die újra visszatért a gyorsabb tempójú melodic death metal stílushoz. Az első kritikusabb hangvételű dal, amely a felsőoktatást, pontosabban magát az egyetemi/főiskolai tanulmányokat veszi céljaként. A dal közepén a rövid gitár-dob "párbaj" kifejezetten tetszik, Hoglan nagyon sokmindent képes kihozni a dalokból.
A Fansong is egy újabb kritika, önparódia. A kicsit egyszerű riffekre épülő gitártéma mellett újra rappelős, pörgős beszédre emlékeztető vokál vezeti a dalt, a témája pedig, ahogy a címe is mutatja, maguk a rajongók. Meglepő, de a maga vulgáris, túlzó módján igazat is szól a szöveg. Zeneileg érdekes megoldás a torzított gitárhangzás a közepén, leginkább azért, mert így három gitár is szól, s ebből kettő egy furcsa, kicsit régi kazettásmagnó hangzásra emlékeztető effektben szól meg.
A hetedik szám, a Better Metal Snake kicsit Children of Bodomos indítással robban be, magasabbra hangolt gitár jellemzi. Viszont sajnos jellemző az is rá, hogy igencsak monoton, és meg lehet unni hamar. Nem tartozik a lemez erősségei közé a dal.
A következő dal a The Lost Vikings. Kevéske viking metal hangulat is van benne. Nem rossz dal összességében, a háttérbe szorult riffelgetés mellett szólózás is van benne, s egy kevéske, éppenhogy hallhatóan csilingelő torzítatlan gitár is. Dobtémájában Hoglan hozza, amit kell. Főleg a gitárjai miatt (bár néha a dobok miatt is) van egy kevésbe Ensiferum hangulatom tőle, és ez egyáltalán nem baj.
Most néhány rövidebb dal következik a Thunderhorse vezetésével. Ahhoz képest, hogy a sorozatban a világ legjobb bandájának tekintették, katonák körözték, rajongók lettek öngyilkosak amiatt, hogy késett a lemezük, nem mondani, hogy annyira különleges zene. A Thunderhorse inkább egy egyre inkább gyorsuló, melodeath klisékre épülő instrumentális nóta. Nem mondom, hogy a riff és a dobtéma rossz, de igazából semmi új.
A Briefcase Full of Guts kicsit thrash-es riffel indul, de végül megmaradunk az eredetileg tervezett stílusnál. Sajnos a vokál tényleg nagyon monoton, mindig ugyanabban a hangnemben elmondja tulajdonképp a dalokat Brendon. A legtöbb dallal ellentétben ennek a ritmusa lassul, ahogy a végéhez közeledünk, s bár ez érdekes megoldás, nem menti meg az unalomtól a nótát.
A Birthday Dethday viszont egészen vicces szöveggel rendelkezik. Az alapvető biológiai hibát is beleszámítva (ugyanis a születésnap nem egyenlő a fogamzás napjával, a szövegben pedig ez áll), maga a szöveg is viccesnek szánt. Kicsit Sepulturás beütése is van az egyik riff-dob átvezetőnek, de amúgy gyors tempójú death vezeti a számot végig.
A Hatredcopter indító vokálja még bele is illik a dalba, kicsit mintha javult is volna, de amúgy később, a tiszta ének megmenti valamennyire. Egyébként a dal maga szerepelt a Fűrész 3-ban is, szóval a közönség előtt is ismert lehet. A tiszta vokál nagyon emlékeztet James Hetfield hangjára, de kiderült, hogy csak Brendon Smallnak hasonlóak az énektudásbeli adottságai. Nem rossz nóta ez, teljesen deathes, váltakozós.
A Castratikon Iron Maidenes riffel indul, szaggatott, inkább power/death keveréknek tűnik. Végül azért csak visszatérünk a stílusra. Semmi különös nincs benne, kicsit túl egyszerű, túl sokat hallott témáról van szó.
Az utolsó előtti dal a Face Fisted. Gitárban éreztem egy kis hibát, mintha a riffelgetés közben egy pontnál rossz lefogást alkalmazott volna. Bár lehet, hogy szándékosan ilyen. A dobtémája deathes, de kicsit néhol progos is, s inkább a technical death metalra emlékeztet így, mint melodicra.
A Dethharmonic a záró dal. Egyértelműen a divatos szimfonikus zenekar-metal zene vegyítést parodizálja ki, pontosabban leginkább a Metallica féle S & M-et. Vonós szólamokkal izgalmassá tett dalról van szó, amit már a monoton vokál se ronthatott el, ugyanis a hangszerek újra a helyükön vannak, és a szimfonikus résszel egy érdekes számítógépes játékzenei érzetet is kelt bennem. Leginkább Michael Hoenig szimfonikus zenéjére emlékeztet. Mindez után, zárásnak pedig a sorozat főcímdala is itt van, a rövid, értelmetlen hápogás.
Akit érdekel, annak ott van a Deluxe Edition, egy bónusz lemezzel is. Azoknak ajánlom inkább, akiknek tetszik a zene - ami egyébként nem olyan rossz, csak monoton -, illetve akik szeretik a komédiát, ugyanis 1-2 kivágott humoros rész is szerepel a dalok mellett, illetve egy tiszta vokálos hard rock dal is. Az albumról annyit, hogy egyszer mindenképp hallgatható, de néhány nagyon jó dalon kívül egymást követik az átlagos szerzemények. Viszont jó pont, hogy valaki végre a stíluson belül is tudott önkritikát alkalmazni. Ha Brendon fogadott volna fel jobb vokalistát, lehet, sokkal jobb is lehetne a lemez, de így csak annyi, amennyi. Kár érte.

Értékelés: 78%

Serj Tankian - Elect the Dead

Előadó: Serj Tankian Album: Elect the Dead Stílus: Alternative/Nu Metal 2007 Reprise/Serjical Strike

Van, aki szereti, van, aki nem. Most egy igen érzékeny részét választottam neki a metal zenének, amit nem biztos, hogy mindenki értékelni fog. Volt egyszer egy zenekar, amit System of a Down-nak hívtak. Stílusuk egészen vegyes volt: különös, keleties dallammal keverték az extreme és hardcore elemeket a furcsa vokálokkal. Egy időben true és divatmetalos egyaránt szerette, de az utóbbi években egyre inkább elhúzódtak az eladhatóság felé, sajnos. A System első két lemeze, a SOAD és a Toxicity ma is egészen hallgatható lemez, rengeteg keleti hatással, energiával és őrült motívummal. Ezt a zenei vonalat célozta meg a zenekar énekese az első szólóalbumán, az Elect the Dead-en. Több, kevesebb sikerrel. S, hogy miért is érzékeny ez a téma? Mivel igencsak SOAD szerű zenéről van szó, megértem azokat, akik utólag szót emelnek ezellen. Tehát: aki nem kedveli a SOAD-ot, illetve már csak ránézésre ódzkodik ettől a stílustól, az ne olvassa tovább. Vagy olvassa, de próbáljon meg kultúráltan anyázni utána.
Serj az Empty Walls dallal indítja a lemezt. Az amúgy klipnóta nem olyan rossz, kicsit egyszerű dallamra épített, hallgatható dal. A váltások Systemre emlékeztetnek teljesen, csak kevésbé hatásosak, illetve ellentmondóak, de Serj vokáltémája már egyértelműen a Systemnek a Toxicity érájából való. Az énekes több sávban is felvette saját hangját, így - egy kicsit Hanshi Kursch-osan - akár kórusként is megszólalhat. Furcsa hangokból is van elég. Emlékeztet egy kicsit a '80-as és '90-es évek melodikus poprock zenéjére, csak kicsit zúzósabb gitártémával.
A második dal, a The Unthinking Majority már tényleg a Toxicity-re emlékeztet. Beteges, egyszerűen zúzós dob és gitárakkord közben üvöltős Serj vokál. Az első meglepetés utána jön, ahogy hirtelen lelassul, lenyugszik az egész, és egy igen idétlen dallam következik. Talán ez teszi kicsit széppé a dalt, s mássá, mint a System of a Down. Mert bár keleties dallam, furcsán tisztátlannak tűnik. Serj Tankian tud énekelni: ezt már párszor bizonyította, de ebben a dalban inkább a technikák váltakozásán van a hangsúly, hiszen van, amikor beszédesen énekel, odamondogat, vagy csak egyszerűne háttérhangokat ad ki. Ismerve a SOAD-ot, az se meglepő, hogy társadalmi kritika a dal témája.
A harmadik dal a Money, amelynél legelőször az UneXpecT ugrott be, mégpedig a Chromatic Chimaera. Nem azért, mert olyan jó lenne, sokkal inkább a zongoratémája hasonlít rá. Ez is egy kicsit furcsább dal, hirtelen váltásokkal, bedurvulásokkal. Ez is inkább popmetalos dal, ahogy az első is, tiszta Serj vokállal. Viszont a zongoraaláfestés nagyon jó, és egy erősebb balladának is fel lehet fogni. A dobtéma sajnos teljesen elveszik a dalban, és a gitár se valami fantáziadús.
A Feed Us akusztikus gitárral indít, majd néhány hanggal lejjebb hangolt gitárriffeléssel folytatódik. Később pedig keleties, monoton átvezetővel és énekkel folytatódik. Amit az albumból hiányolok, az a változatosság. Hiába nem teljesen egyformák a dalok, kicsit több durvaságot is el tudnék képzelni. Kicsit több technikát a hangszereknél. Bár a dal vége egész érdekesen, fusionösre sikerült, és a vonósok is érdekesen festik alá a dalt, mégiscsak monotonná válik.
Az ötödik szám a Saving Us. Újabb ballada, teljesen Serj érzelmes vokáltémájára kiélezve. Azért így, egy akusztikus gitárral, alig hallható dobbal nem nagyon szeretem a hangját, túlságosan furcsa. A dal felépítése egyébként követi a rádióra szánt metal/rock zene sablonjait. Nem olyan rossz ez, de nem is kiemelkedő, hacsak azt a lágyan vokálozó női hangot nem nézzük, ami azért megint érdekes aláfestés ad, ahogy a hegedű is az előző dalban.
A következő egy rövid darab: a Sky Is Over zongorával kezdődik, majd újra Serj többsávos éneke veszi át a dal irányítását. A motívum most is furcsa, s még jónak is mondtam volna a dalt, amíg nem jött be a teljesen felesleges gitártéma, és az egyszerű dob. Ha ilyesmi maradt volna a végéig, mennyivel jobb dal lehetett volna, de így csak egy középszerű rockdal, néha izgalmas váltással és lalalázással.
A Baby is lágyabban induló nóta, és egyre durvább lesz. Hasonló a felépítése, mint a Feed Us-nak, úgyhogy nem is szeretnék többet elmondani róla: nem éppen egyedi dal.
A Honking Antelope már egy érdekesebb kérdés. Zongorával indít, majd Serj beszédével. Nem mondanám, hogy reppel benne, de az egyik részbe annyi szót tömörít egy másodpercen belülre, amennyit csak bír. Ez elég furcsa, összedobott érzést ad a dalnak, főleg, hogy ezt a nyelvpörgetést később is alkalmazza a dal során. Végülis, fülbemászó a dallama, nem olyan rossz nóta.
Úgy látszik, Serj szerette volna megmutatni, hogy jól bánik a hangszerekkel is, hiszen a Lie Lie Lie is inkább egyszerűbb gitár és dobtémákra épül, miközben a zongora és az ének kerül előtérbe. Ez a dal nagyon emlékeztet egy régebbi, slágerlistás dalra, csak nem tudom így melyikre. Mivel, ha jól tudom, ez a második klipnóta, nem csodálkozom rajta, hogy egészen eladhatóra sikerült.
Furcsa nevű dalokból nincs hiány a SOAD lemezeken: tehát, ide is kellett egy. A Praise The Lord And Pass The Ammunition kicsit beteges hangzású, elektronikus zene, és mintha keleties imadal lenne, olyan egy ideig Serj vokálja. Utána újra sokat beszél.
Az utolsó előtti dal a Beethoven's Cunt. Érdekes, nem számítottam volna rá, hogy akárcsak egy apróka utalás lesz itt komolyzenére. Mégis, megtörtént. Méghozza durva formában. Rengeteg jó, illetve furcsa rész van a dalban, de igazából nem tetszik, túlságosan olyan, mint a többi hasonló.
A címadó Elect The Dead zárja a lemezt. Itt tényleg csak zongora és ének van, és így nem is olyan rossz, mint elsőre gondoltam, de talán túl lágy egy ilyen lemez befejezéséhez.
Őszintén szólva, nem vagyok elragadtatva annyira ettől a Serj Tankian lemeztől. Bár jobb, mint az utóbbi System of a Down lemezek, de hiányzik az az energia, ami a Toxicity-ben volt, illetve az az őrület, ami a SOAD-on volt. Emellett túlságosan az eladhatóságra épül a lemez, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a tervek szerint az összes dalhoz lesz klip. Egyszer, talán kétszer érdemes meghallgatni, de utána lehet eladni a lemezt, mert úgyse fog senkinek se hiányozni.

Értékelés: 68%

Circus Maximus - Isolate

Előadó: Circus Maximus Album: Isolate Stílus: Progressive/Melodic Metal 2007 IntroMental

A GameStar Magazin 2007 júliusi számában megjelent a saját kritikájuk a Symphony X új albumáról, mely szerint egy új uralkodó foglalta el a Dream Theater helyét a fogyaszthatóan progresszív metalzene trónján. Ha csupán az új albumokat kéne figyelembe venni, eddig egyet is értettem volna. Viszont hozzá kell tennem, hogy ilyen esetekben a többi albumot, illetve a teljesítményt is figyelembe kell venni a zenekaroknál, szóval az én véleményem szerint továbbra is a Dream Theater az etalon, persze csak addig, amíg nem romlanak tovább.
Viszont az új lemezeknél valóban jobb a Symphony X, aminek uralma tiszavirág életű volt: itt a Circus Maximus második lemeze, mely bőven veri mindkettő - sőt, Porcupine Tree-t és Pain of Salvationt is beleszámítva - az idei progmetál felhozatalt. A Circus Maximus idei lemeze csupán a második, de máris egy rendkívül kiforrott, harcképes zenekarról van szó. Az Isolate pedig egy fénykorát idéző Dream Theater stílust közvetít, a nagyon jó fajtából.
Az Isolate az A darkened mind dallal indul, Dream Theateres váltásokkal, néha elektronikus hangzással, illetve az Awake albumra emlékeztető gitármegoldásokkal. Michael Eriksen hangja magas, de nem olyan idegesítő, mint James Labrie-é. Nem kell félreérteni: James hangja is jó, és képzett, viszont bizonyos hangoknál, témáknál nagyon idegesítő, és ezt Michael Eriksennél nem érzem, annak ellenére, hogy magashangú. Sőt, nagyon emlékeztet a Seventh Wonder énekesére is, ő is hasonló kaliberű. Rengeteg váltás van a dalban, és sok a szintitéma is. A dobjáték nem Mike Portnoy-os, de azért teljesen jó, technikás, néha nyers, néha meg játékos. Mats Haugen gitáros játékába pedig néha csempész egy kevés power metal/melodic metal elemet is.
Ezt az Abyss követi, egy kicsit inkább power metalos indítással, rengeteg szintivel, és kicsit inkább aláfestő gitártémákkal. A néha előjövő kórustémák érdekesek, ugyanis nem a megszokottan a refrént nyomják meg, hanem a verzék bizonyos részeit. Truls Haugen dobjátéka itt egészen brutális, rengeteget használja a lábdobokat, váltottritmusú blastbeatre általában, ami egy kis szaggatottságot ad a nótának. A végén pedig egy kis szintis-szólózás rész van.
A harmadik dal a Wither. Igazából indulásra egy kicsit ugyanolyan, mint a másik két dal, de a szándékoltan "elrontott", elcsukló hangzás izgalmassá teszi, majd egy lassabb power metal témává alakul. Hasonló megoldást lehetett a Dreyelands-nél, vagy akár az Everwoodnál is hallani, ami egyáltalán nem rossz. Gyakran visszatérnek a Dream Theaterszerű hangszeres témák, hirtelen akusztikusra, majd visszatorzított gitárok.
A Sane to more-ral, egy instrumentális nótával folytatják. Tempójában és dobtémájában az Overture-höz hasonló, viszont váltásaiban már inkább The Dance of Eternity, kicsit több poweres elemmel. Lasse Finbroten nagyon jó billentyűs, bár egy kicsit kevés hangzást használ, és ez az egyetlen hibája. A gitárszóló se rossz a nótában, s elég grandiózus is.
Az ötödik dal az Arrival of love. Engem teljesen a nyolcvanas évek heavy metalzenéjére, illetve a kilencvenes évek power metaljára emlékeztet, fűszerezve a modern progresszív rockkal. Melódiaközpontú, s az ének viszi magával az egész nótát. A refrénje nagyon fülbemászó, a hangszeres részek egyszerűnek tűnnek, de nagyon zúzósnak. Talán ez tényleg az egyik legmelodikusabb része az albumnak, de nem is baj, magában hordoz egy kis nosztalgiát is, ami valljuk be, néha szükségszerű lenne.
Ezt a Zero követi. Egy nagyon balladikus, melankolikus hangulatú dal. Lassú, dallamos, kicsit Stratovarius-os felépítésű nóta, érzelmekkel töltött gitárszólóval. A zongorafelvezetővel, és vokáltémával indít, és rengetegszer vált durvábba, majd vissza.
A Mouth of madness a leghosszabb dal a lemezen. Akusztikus témával indít, és sokáig így is marad, miközben egyre sejtelmesebb effektek jönnek elő, majd a durvább rész is berobban. Tempóját nézve nem olyan gyors, kicsit a Train of Thought albumra emlékeztet, de annál kicsit jobban felépített. A dobtéma most nagyon progresszív, technikás inkább, a rengeteg váltás, gyorsulás, durvulás, majd hirtelen lassítás megelőzi azt, hogy unalmas legyen a nóta hosszútávon. Fel se tűnik az a 12 perc.
Az utolsó előtti dal a From childhood's hour, újabb power/prog témával indít, és marad is inkább melodikus metal. Ennek is rendkívül dallamos refrénje van. Az akusztikus aláfestés pedig egy kicsit vidámabbá teszi az egészet.
Az Ultimate sacrifice az utolsó dal, újra egy progresszív témával, rengeteg riffelő gitárral, szintitémákkal. Az énektémája itt is inkább dallamos, illetve a gitár mintha poweresebb témát játszana, de szinte azonnal válaszol is rá egy technikásabb rész. Ez is egy hosszabb dal, de nagyon jó zárása egy amúgy kiváló lemeznek.
Az Isolate eddig az év progresszív metal lemeze. Nem csupán azért, mert jobban ötvözi a power/melodic metal elemeit a proggal, hanem azért is, mert míg a Symphony X-nek több, mint tíz év kellett ahhoz, hogy igazán jó zenekar lehessen, addig a Circus Maximus néhány év alatt elérte ugyanezt a szintet. Mindenkinek ajánlani tudom, ugyanis az Isolate bőven a mintapéldája a power és progresszív metal tökéletes házasságának, illetve a "jobbféle magashangú énekes" példája is szembetűnő.

Értékelés: 92%

Holtfogyatkozás - Promo

Előadó: Holtfogyatkozás Album: Promo Stílus: Melodic Death/Doom Metal 2007 Szerzői kiadás

A zenekar Ludányi Balázs immárom szólóprojektje. Az egész zenekarnak indult, de végül ő maradt, s írta, játszotta továbbra is a metalzenét, aminek az eredménye eddig négy kiadatlan lemez, és a mostani promo a Crusade of Metal felé. Bevallom, nem teljesen jó időben jött ez, hiszen most szivárgott ki az új Ayreon lemez, de lehet pont emiatt próbálok minél részletesebben kitérni a promo dalaira. És igen, letöltöttem az új Ayroen lemezt is: de az vesse rám az első követ, aki nem tett még ilyet. Mivel úgyis előrendeltem már, így nem hiszem, hogy túl nagy kárt tennék bárkiben is, egyszerűen nem bírtam kivárni azt, míg megjelenik. Hozzáteszem: megérte! És megéri megvenni a lemezt is. Akár a legspeciálisabb DVD formában is.
Visszatérve a Holtfogyatkozásra: levelezgettem egy keveset Ludányi Balázzsal, azaz Deadite-tal, ami során érdekes információk derültek ki a zenéről. De, most nézzük sorba: a promo, amit kaptam öt számos, és csupán negyed órás. A felvezetése a Graves for sale, egy lassú tempójú, viszonylag egyszerű riffes nóta. Igazából pontosan az, aminek érzem: egy intro. Elég rövid dal, kevés váltással, sok közbeékelt hangeffektekkel. A tempót azért furcsának érzem, nem rossznak, csak szokatlannak.
A második dal az I saw the dead crying, profi hörgős vokállal. Először meg is lepődtem, mert elég jó, mély hörgések vannak benne. Előzetes levelezésem alapján szóbakerült, hogy a gitárok kicsit egyszerűek, kevés riffet játszanak. Ekkor kaptam azt az érdekes információt, hogy a Holtfogyatkozás nem csupán egy egyedi, doomos beütésű melodeath-et játszik, hanem vannak kifejezetten játékzenéi is. A lassú tempó, viszonylag egyszerűbb, háttérbeszorult dobok és gitárok ezt igazolják is. Viszont, míg a ritmusgitár eléggé egyszerű, néha előtérbe kerül egy szólórész is, keleties dallamokkal. A dobtémát géppel játszák fel, bár én elsőre nem jöttem volna rá, csak a sokadik hallgatásra, annyira jól el lett találva. A promo lemezen talán ez a legdoomosabb dal, kicsit lassú, vontatott, de semmiképp se rossz.
A következő dal az Always be. Ez már egy sokkal gyorsabb tempójú, instrumentális darab. A kicsit programszerű dobok, és rengeteg gitártéma váltása miatt engem nagyon emlékeztet a Gire-re. A dobtéma is gyakran váltakozik, bár a cin-lábdob kettős marad a lelke végig. A hangotpengetős-riffelős gitárváltások pedig kifejezetten jót tesznek a dalnak. Igazából eleinte melodeath stílusúnak mondanám, de a váltások miatt később már inkább avantgarde hatású számnak tartom. Gitárközpontúság jellemzi, egyedül amit sajnálok, hogy basszus alig hallható rajta.
Az utolsó előtti dal, az At your feet. Ez mindenképp a leggyorsabb darab, a vokál itt viszont nem hörgés már, hanem károgás. Leginkább az amerikai thrash vonulatra emlékeztet, kifejezetten a Slayer-re. A gitártéma eléggé monoton sajnos, néhány váltást leszámítva mindig azt, vagy nagyon hasonló riffet játszik, míg a dobtéma inkább a vokálhoz idomul. Stílusilag igen nehezen tudnám besorolni a dalt, talán melodic death és thrash metal egészen egyéni keveredése lehetne.
A záró dal a Crowes. Minőségileg messze a legrosszabb, valószínűleg egy korábbi felvételről van szó, mint a többi. Sajnos a dobtéma alig hallatszik, illetve a hörgős vokál is elég halk benne. Egyébként egy újabb lassabb, doom és melodeath keverésű dalról van szó, lassú szólógitárral, de néha meglepően gyors ritmussal. Meg is lepődtem, mikor a nagyon lassú, hangokat játszó szólózás mögött egy gyors sika hallatszódott, nagyon halkan.
Ami nekem legjobban hiányzik a zenéből, az több melodic death elem. Kicsit lassúak, monoton a dalok, bár ez is érthető, pont a játékzenei mivolta miatt is. Zeneileg nem érzem, hogy lenne probléma Deadite projektjével, mivel egy rendkívül felkészült, és lassan mondhatni, tapasztalt zenészről van szó - kiadott vagy nem, négy lemez elkészítése, megírása mindenképp tiszteletre ad okot. A hanganyag minősége is egészen jó, főleg ahhoz képest, hogy házimunkáról van szó. Kicsit a gitártémák lehetnének változatosabbak, a riffek komplikáltabbak. Viszont kijelenthetem: ha Deadite is úgy gondolja, hamarosan valami különleges születésének lehetünk szemtanúi.

Értékelés: 71%

Devin Townsend - Ziltoid the Omniscient

Előadó: Devin Townsend Album: Ziltoid the Omniscient Stílus: Progressive Metal 2007 HevyDevy Records/InsideOut

Aki ismeri Devin Townsend művészetét, az tudja, hogy semmi "normálisra" nem lehet számítani. Egyetlen albumán sem. Én magam az Ayreon - The Human Equation albumon hallottam először - vagyis akkor figyeltem fel rá. Az eszeveszett, démoni sikolyai, ordításai és hangjai - például az azóta elhíresült "Loser-ordibálás" - felkeltették a figyelmem, ugyanis addig nem tudtam volna elképzelni, hogy valaki képes ilyenre is. Azután szereztem be néhány Strapping Young Lad albumot, és onnantól kezdve azt hittem, semmi sem lephet már meg azok közül, amit Devin Townsend csinál. Tévedtem. Megérkezett Ziltoid, a Mindentudó, aki fekete kávével működik, és mivel a Föld lakóitól nem kapott, megpróbál megölni minket.
Maga Devin szerint a Ziltoid album keveréke a Punky Brüster-féle szarkasztikus humornak, a Strapping Young Lad brutalitásának és a Devin Townsend Band ötletességének. Én igazából hozzátenném, hogy mindezek mellé befigyel egy The Hummer-féle ambientség is. Devin Townsend most nem fogadott el semmiféle segítséget: az összes hangszert maga játszotta fel a lemezre, illetve a dobokat a Toontrack's Dobfelszerelés a Pokolból programmal pötyögte le. Szép teljesítmény, bár már rengeteg ilyenről hallottunk. Talán picit őrültség is, de az biztos, hogy így csak és kizárólag az ő ötletei kerültek be.
A nyitó momentum, a ZTO egy egyszerű introja az albumnak, ahogy Devin MySpace oldalán is látni lehetett, szándékosan egy TV műsorindítóhoz hasonlító nóta. Elég sok elektromos kütyü is megszólal benne, majd a végén maga a főszereplő, Ziltoid is bejelentkezik, és kiosztja a parancsokat. A dal felépítése valóban hasonlít a Punky Brüster albumon hallhatóhoz, kevés narráció, sok poén a dalon belül.
Rögtön ezután jön a By Your Command, egy lassabb, inkább Devin Townsend Band témájú dal, viszont a megszokott "Wall of Sound" védjegye is megjelenik a szerzőnek. A dobok igen erősek, bár hallatszik rajtuk, hogy gépvezérelte, és ez kicsit ront a benyomáson - viszont sokkal inkább földönkívülibbé teszi. Devin furcsamód eddig igen kevés ordítást - sőt, szinte semmennyit sem - hallatott, ami azért visszaemlékezve a korábbi lemezeire, meglepő. Miután Ziltoid a történet szerint nem kapja meg a fekete kávéját, dühös lesz, amit a zene is brutalitással jelez. Az emberi flotta vezetője, Captain Spectacular (Látvány Kapitány) támadást indít a betolakodó ellen, Ziltoid be akarja vetni a Planet Smasher-t (Planéta Zúzót).
Ezt mutatja be a Ziltoidia Attaxx!!! dal, amely igen brutális, viszont kicsit monoton riffeléssel és lábdobbal indít be. És, végre megjelenik a torzított hangú Devin is, aki az utóbbi Strapping Young Lad albumokon megszokott falsettoban, illetve beszédhanggal énekel. A nóta témáját jól mutatja be a kicsit kaotikus, feszült, szinte fülsértő gitártéma - ugyanis Ziltoid gitározni is tud.
Az ezt követő szám a Solar Winds, amely a leghosszabbak között van. Lassú nóta, amely Captain Spectacular kiugrását és menekülését mutatja be. Itt újra Devin Townsend tiszta éneklése kerül elő, míg a gitár egy kicsit nyugodtabb, és a dob se túl erős - sőt, igazából három percen keresztül be se jön. Ahogy az egész albumon, itt is alig lehet basszust hallani - ami engem egy kicsit zavar, ugyanis így emlékeztet a Metallica - St. Anger féle gitár-dob-ének összecsapásokra. Szerencse még, hogy minőségben jobb a Ziltoid album zenéje. Egyébként itt van az egyik legdurvább, leghülyébb poén: A kapitány 'Nerd'-nek, azaz Strébernek tituálja, ami hatására Ziltoid megtorpan, és a kapitányék el tudnak szökni. A dal vége egyébként egy kicsit lágyabb, progresszív rockosabb beütésű.
A következő nóta, a Hyperdrive a személyes kedvencem. Ez is inkább egy lágyabb, sokkal inkább ambientesebb dal. A dob és gitártémája egyszerű, de közben igen fülbemászó is. Talán a gyengédsége teszi, de itt már azért jobban lehet érezni a basszus meglétét. A témája a Kapitány útja a Hiperűrben, ahogy az N9 felé tart a flottájával. A szövege egyébként talán itt a legkevésbé illik az albumba, ez is egy pozitívabb ambientre hasonlít. Rögtön, ahogy elérik a célt, Ziltoid is utóléri őket, és a hajsza folytatódik az N9-nél is.
A stílszerűen N9-nek elnevezett dal a Ziltoidia Attaxx!!! témájával kezdődik, és az űrlény, Ziltoid felkiáltásával: "HAHA! Surprise!" Ez a nóta újra egy feszültebb hangulatú, sokkal inkább szintitémájú "Wall of Sound" féle, ahol az emberek szemszögéből kerül az N9 csatája bemutatva, és, ahol Ziltoid legyőzetik, de nem örökre. A gitár nagyon hasonlít az előző, durvább dalokéra, s már egy kicsit monoton lett, illetve a történet is leült.
Szégyenteljesen, legyőzve, Ziltoid végleg eldönti, hogy beveti a Planet Smashert, ami a következő dal címe is. Narrációval, illetve törzsi énekhez hasonlító "Zúzóhívó" introval kezdődik, egy lassabb, Strapping Young Lad témájú dobbal és gitárral. Itt Ziltoid újra Devin torzított hangjával jelenik meg énekben, kicsit hasonlít az Ayreon albumon lévő Rage szerepére itt, míg a Planet Smasher inkább a Punky Brüster-féle Cryptic Coroner űrváltozata. Ziltoid kijelenti, hogy ő akar az omniverzum ura lenni, majd gyávaságra hivatkozva a Planéta Zúzó megtagadja a kérését tőle, és utolsó, záró mondatként egy kis önironiát tett a nótába Devin Townsend: "And I hate musicals!". Azaz: "És utálom a musicaleket".
A következő szám nem dal, inkább egy átvezető, ahogy Ziltoid az Omnidimensional Creator-ral, azaz a mindendimenzionális tervezővel tárgyal. Viszont ezután vesz hatalmas fordulatot a történet. Az eddig megszokott brutalitással veti bele magát Devin a következő dalba, a Color Your World-be, ahol megtudjuk a választ Ziltoid igaz valójára... Dühös nóta, Devin végigordítja, illetve mintha a lábdob is keményebb lenne, mint bármikor. Igazi csúcspontja ez az albumnak, bár kissé monoton, és elég hosszú (9 perc), a történet miatt mindenképp érdemes odafigyelni rá. Ugyanis kiderül, hogy Ziltoid nem létezik. Ziltoid, a Mindentudó csupán egy bábu. A progresszívsége az albumnak talán ezen az albumon érződik a legjobban: rengeteg váltás, sok apróbb szólórész, viszont a vokál újra inkább ambientes. A középső rész lenyugodása után a legvégén, ahogy kiderül az igazság, újra egy brutálisabb, Loser-re emlékeztető Devin ordít a korongra.
A záródal, a The Greys egy újabb ambientszerű, lazább nóta. A dob szerintem a történethez, illetve a dal hangulatához túl erős, durva, viszont a gitártéma itt el lett találva. Ez a szám az, ahol tulajdonképp kiderül, mi is a valóság: az emlékek, gondolkodás visszatér, és eljutunk a Valóságba.
Ami az outro, azaz a Tall Latté nevű kávézó, ahol az egyik alkalmazott elszunyókált, és csak álmodta az egészet.
Devin Townsend újra fenomenálisat alkotott, ami a történetet és a nem szokványosat illeti. Ziltoid története egy újabb vicces darab a gyűjteményemben. Viszont zeneileg annyira nem vagyok vele megelégedve: kicsit fantáziátlan, illetve monoton. Látszik, hogy Devin azért (is) csinálta, hogy egy igazi bábshowt készítsen belőle, ami egyébként a MySpace oldalon követhető figyelemmel. Viszont az eddigi megjelent "részek" alapján az még egy hatalmas durranás lesz. Egyébként érdemes figyelni az egyik adást: Ziltoid felhívja a figyelmet arra, hogy "Vedd meg az albumot. Vagy töltsd le. Mit érdekel engem!"

Értékelés: 83%

Dreyelands - Can't Hide Away

Előadó: Dreyelands Album: Can't Hide Away Stílus: Progressive Metal 2007 Szerzői kiadás

Bevallom, nem nagyon vagyok oda a magyar zenekarokért, rendkívül kevés olyan banda van, amely meg tud valahogy fogni. Ezért is éreztem olyan furcsán magam, mikor az I betűs közösségi portálon bejelölt a Dreyelands zenekar. Mivel a zenei hatásként feltüntetett zenekarok igen jók voltak - azaz Dream Theater, Symphony X, Metallica stb. -, ezért úgy döntöttem, hogy adok nekik egy esélyt... És nem csalódtam. A Dreyelands zenéje egy kellemes, pörgős power/progressive metal.
A Can't Hide Away EP idén május végén jelent meg a zenekar weblapján, és ingyen letölthető. A címadó dalhoz egy videoklip is készült, amelyet a YouTube videomegosztó oldalon el lehet érni ( Link: http://www.youtube.com/watch?v=-YtCbqCCi9k ) , s ez a nóta indítja az összesen három számos kislemezt. Egy gyors tempójú dalról van szó, aminek az elején Dream Theater szerű váltások, illetve szintitémák vannak, majd a bevezetőt egy virtuóz gitárszóló zár, ami után előkerül az ének is. Bevallom, szerintem nem illik a zenébe Nikola Mijic hangja, én őt sokkal inkább egy vérbeli power metal bandában tudnám elképzelni.
A címadó dalt a Fearless követi. Ez is egy gyorsabb tempójú dal, s lényegesen több a power elem benne. Ezen a számon már jobban bejött Nikola hangja, inkább illett hozzá. Igazából amit ki lehet emelni a dalban, az a dob. Omar Gassama igen precízen püföli a hangszerét, és nem érzem azt, hogy kicsit most túl kemény akar lenni, vagy hogy túl technikásnak szeretne mutatkozni.
Befejezésképp egy kicsit sötétebb hangulatú dal következik, a One Fall. A maga majdnem nyolc percével ez az EP leghosszabb nótája, s lendületből nem nagyon veszített az előzőekhez képest. A Fearlesshez hasonlóan kevésbé progressive, inkább a Symphony X-re hasonlít. A refrénje igen fülbemászó, szinte azonnal megragad az emberben, viszont az ének egyes részein igen nehezen érthetővé válik a szöveg.
Most jön a legnehezebb része az egésznek - értékelni. A kislemezeket mindig is nehezebb a megfelelő módon pontozni, egyrészt rövidségük miatt, másrészt pedig azért, mert általában az EP-k még csak szárnypróbálgatások. Ami hiányzik nekem a Dreyelandsből egyelőre az, hogy ne csak egy nóta erejéig legyen a gitártéma progresszív. Sajnáltam, hogy pl. az utolsó nótában nem csapott oda igazán a szóló, ahogy első pillanatban azt reméltem. Viszont ezt leszámítva ígéretes zenekar a Dreyelands, van bennük fantázia, és remélhetőleg kitartás is, ugyanis én epekedve várom az első teljes hosszú lemezüket!

Értékelés: 90%

Dream Theater - Systematic Chaos

Előadó: Dream Theater Album: Systematic Chaos Stílus: Progressive Metal 2007 RoadRunner Records

Tavaly ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját az azóta igen sikeressé vált amerikai progressive metalzenekar, a Dream Theater, amit egy - Metallica után szabadon - szimfonikusokkal előadott albummal ünnepelték meg, s ezzel egy korszak végleg lezárult. 2005-ben lejárt a szerződésük az Atco Records kiadóval, s hosszabbítás helyett új kiadó után néztek, aminek az eredménye az lett, hogy a RoadRunner Records karolta fel őket. Néhányan már ekkor felkapták a fejüket, ugyanis zenei körökben köztudott, hogy ez a bizonyos kiadó tönkreteszi a hozzájuk szerződötteket, s féltek, hogy a már-már legendás Dream Theater is hasonló sorsra jut. Bevallom, én is tartottam tőle valamennyire, s félelmem nem csitította el, mikor az albumról kiszivárgott két dalt meghallottam (Constant Motion, The Dark Eternal Night). Első hallásra egy brutális, hardcore elemekkel vegyített, mélyen a Metallicában gyökerező drímet hallottam, és nem tetszett. Számomra 2005-ben az Octavarium hatalmas csalódás volt, és féltem, hogy a Systematic Chaos se lesz igazából más. Végül, lassan és döcögve elérkezett a nagy nap, mikor a polcokra került az album. Ez június 5-én volt, egy nappal a magyarországi koncertjük előtt.
Első látásra a Systematic Chaos furcsának tűnik: a borítója igazából semmit mondó, csupán enyhe utalás van arra a címben szereplő rendezett káoszra. A korong nyolc számot, de csak hét dalt tartalmaz, ugyanis a kezdő, és záró dal egy, csupán ketté van vágva. Az első, bevezető része egy viszonylag rövid darab, legalábbis a Dream Theaterhez képest. Nem rossz nóta, ahogy meghallgattam, rögtön szertefoszlottak a rémálmaim, ugyanis az In The Presence of the Enemies hozza a várt formát, középtempójú, rendkívül technikás, "progresszív", ahogy szokás mondani.
A második dal az egyik kedvencem az albumról. A Forsaken nem tűnik olyan hatalmasnak elsőre, sőt, igazán élőben teljesedik ki, mégis az egyik legjobb dala az új korongnak. Kicsit az Awake korszak rövid, tömör dalaira emlékeztet, zúzósabb, kevésbé technikás témával. A Forsaken után jön az, amitől egy hónappal korábban frászt kaptam: a Constant Motion kicsit olyan, mintha Mike Portnoy (dobok) túl sokat hallgatta volna a Master of Puppets bootleg lemezüket, és önkéntelenül is benne maradt néhány kelletlen Metallica riff. Az egyébként hat percnél valamivel hosszabb dal a tempósabbak közé tartozik a lemezen, dob,- illetve énektémában hasonlít a Metallica fénykorának a dalaihoz. Sokadik hallgatásra meg tudtam szeretni a dalt, bár a hatodikai koncerten ez is eléggé feltüzelte a közönséget. Egyébként ez lesz a lemez első kislemeze, és videoklipet is terveznek belőle.
A Constant Motion után következik a hivatalosan is kiszivárogtatott The Dark Eternal Night. Számomra ez is egy nehezen emészthető darab volt, ugyanis a dob-gitár témák inkább a mai modern hardcore/metalcore zenére emlékeztetnek, illetve az ének se mondható túl fantáziadúsnak. Nálam egyedül a dal közepén lévő, Scenes From a Memory féle The Dance of Eternity-re emlékeztető váltások mentették meg.
A soron következő dal a Mike Portnoy-féle alkoholbetegséget feldolgozó dalfolyam, az AA Suite (Alcoholics Anonymous suite) újabb darabja, a Repentance. Bevallom, a Six Degrees of Inner Turbulence és az Octavarium albumokon is ennek a sorozatnak a darabjai tetszettek legjobban (The Glass Prison, The Root of All Evil), így ettől a daltól is sokat vártam - és nem csalódtam. A sorozatban eddig ez a leglassabb dal, kimért és precíz. Több mint tíz perc hosszú, és egy kis meglepetés a közepén: különböző ismert zenészek beszélve mondanak el néhány bocsánatkérést. Ilyen zenész például Steven Wilson a Porcupine Tree-ből, Mikael Åkerfeldt az Opethből, Steve Vai, Joe Satriani és még sorolhatnám. Az album igazából itt érte el a csúcspontját, s mint tudjuk, a csúcsról már csak lefele vezet az út, amit a Prophets of War című James Labrie (ének) szerzemény is bizonyít. Bár személy szerint kedvelem James zenéjét, és az utolsó szólóalbumát is nagyon szeretem, az erősen politikai témájú, szintiközpontú dala egyhangú és unalmas lett. Még szerencse, hogy elég rövid, ugyanis utána még egy elég jó progresszív nóta jön, a Ministry of Lost Souls. Ez egy kicsit megint visszatekint a Six Degrees album világa felé, ahogy a Repentance is, ez is egy elég lassú nóta, sok bluesos gitárszólóval, a közepén pedig egy hirtelen tempóváltással, ami a végére újra lenyugszik.
Az albumot az In The Presence of the Enemies második, nagyobbik része zárja. Nagyjából hasonló elven épült fel, mint az első dal, bár sokkal lassabb, és szintén Metallica-szerű lett, illetve csipetnyi outro-érzése van az embernek, ahogy hallgatja.
Összességében a Systematic Chaos felülmúlta a várakozásaimat. Bár sok az ismétlődő, unalmas szintitéma, illetve Jamesnek akár a Scenes from a Memoryhoz, akár a Six Degrees of Inner Turbulence-hez képest is igen fantáziátlan énektémái vannak, és kicsit több Metallica-csipet hallható a lemezen, mégis sokkal jobban sikerült, mint az Octavarium. Bár magam jobban örülnék annak, ha követnék a saját útjukat, és kevésbé próbálnának a nagy elődökre támaszkodni. Lehet, hogy Mike-nek mégis megártott az a sok Master of Puppets és Dark Side of the Moon bootleg album?

Értékelés: 82%

Everwood - The Raven's Nest

Előadó: Everwood Album: The Raven's Nest Stílus: Progressive/Symphonic Metal 2007 Burning Star Records

Lássuk be, mikor magyar zenekarról kell írni, mindig megdobban a szívem, és automatikusan a jobb értékelés felé húzódik a jobb kezem. És még ennél is boldogabb vagyok, mikor nem egy Tankcsapda-szerű kommersz valamit kell hallgatnom hanem a nagybetűs METAL zenét! Ezért is szoktam - manapság már én, mint ők engem - iWiW-en nézegetni a zenekarok profiljait, hátha találok valamit, s ott ismerkedtem meg az Everwood nevű zenekarral. Még jó hogy nem nézek TV-t, ugyanis ahogy utánakérdezgettem, mindenki valami TV sorozatot emlegetett. Le vagyok maradva, ez már biztos. Zenéjük progressive/power/symphonic keverék, s mivel okosan a külföldi sikerességet célozták meg, szövegeik angol nyelvűek. A második nagylemezük, a The Raven's Nest több meglepetéssel is szolgáltat. Egyrészt az egésznek a hosszúsága: 67 perc! Emberek, az átlag lemez ma 40-45 perc hosszú, erre mi kapunk az arcunkba több, mint egy órát. A másik pedig a 15 dal, s mivel nekem szokásom dalonként elemeznem egy lemezt, hosszú napnak nézek elébe.
A lemez a Pure awakening című kis felvezető, symphonikus nótával indul, amit egy kis szintinóta is megbolondít. Igazából ha ezt hallottam volna először, biztos elhittem volna, hogy ez a sorozat filmzenéje. Vicces és ironikus egybeesés.
Majd hirtelen robbanás következik, és az Another World, kemény gitártémával, durva dobokkal, és egy kis szintivel. Koncz Balázs hangja volt igazából az első sokk. A kicsit James Labrie-s, magas férfi énekhang nekem annyira nem jön be, még ha rossznak nem is mondanám. Emiatt nagyon emlékeztet a Dreyelands-re, akik ugyanebbe a hibába estek. Viszont a dalban a stílusváltások, a hirtelen a vezetést egymástól elragadó hangszerek jól jöttek ki, s egy gyorsabb prog-power nóta keletkezik belőlük.
Ezt a The marching of time követi. A refrénje nagyon emlékeztet egy dalra, méghozzá Belinda Carlisle - Heaven Is A Place On Earth című számára. A gitárok inkább riffelgetnek, illetve a szintitémák aláfestik az dalt, viszont a basszustéma a végén nagyon jó. Gyakran hiányolom a felvételekből a basszusgitárt. Hát itt nem fogom, pont ott van, ahol lennie kell.
Ez után a Like a miracle következik, egy kicsit struktúrájában az Edguy - Land of the Miracle-re emlékeztet. Sokkal inkább énekközpontúbb, lágyabb zongoratémával és nem túl brutális dobokkal kísérve. Továbbra sem állítom, hogy Balu hangja rossz, inkább az, hogy én nem ilyet tudnék elképzelni ebbe a zenébe. Viszont a dal önkéntelenül is magával sodor, a kicsit populárisabb, emészthetőbb témájával és hangszerelésével, s a végére se keményedik annyira be, hogy ne tudjam elképzelni potenciális kislemeznótának. Tanczer Attila jó billentyűs, és ezt bizonyította.
Run to my fate az első olyan nóta, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ez minek ide? Hosszú, progresszív felépítésű, majdnem 10 perces monumentális alkotásról van szó. Nem is igazán mondható rossznak: a billentyűs és szimfonikus részek egészen jók, a váltások egészen Queensryche/Symphony X-s beütésűek, illetve kicsit Dream Theater-ösek. Viszont az énektéma. Rendkívül egyszerű, fülbemászó, meg minden, de néha nagyon eszembe juttatnak egy-két populárisabb témájú nótát, és az a kiejtés? A "Come on, come on" résznél nagyon érződik a magyarság benne, ami egy ideig cuki tud lenni, de amúgy itt már nem az. A 10 perces játékidőt meg egyszerűen soknak találom, a végére kicsit untam már a dalt. Nem baj, azért láthattuk, hogy a többi zenész se utolsó a szakmájában.
Ezt az Unbroken követi, lágy basszusfelvezetővel, majd gitárriffekkel folytatódik. Gyors tempójú dal, kevésbé énekközpontú, s kicsit több szerepet kapnak a hangszerek benne. A refrén viszont így is fülbemászó, s egy kicsit keveslem a csupán szólós részt. Jó lett volna a dalban, de így is jó.
A Behind your smile egy rövid, akusztikus darab. Kicsit emlékeztet az amerikai country dalokra is, vagyis pontosabban azokra a populárisabb zenékre, amikben inkább akusztikus gitártémák és ének dominál. Az egésznek jót tesz a végén betérő, egyszerű, de jól aláfestő elektromos gitártéma. Nem kemény nóta, de nekem nagyon is tetszik.
Ez után egy újra durvább téma jön. Leaves of November kezdése egy kicsit progresszív és thrash keverékének tűnik nekem. Így hirtelen leginkább a Dreyelands - Can't Hide away dalra emlékeztet az eleje, viszont a gitárszóló már más. És nem is olyan rossz. Az egésznek a szimfonikus betétekkel van egy egészen diadalmas hangvétele is, illetve kicsit filmzeneszerű érzete.
A két része között a lemeznek pedig itt van a Prelude, egy újabb filmzeneszerű téma. Egyenes folytatása a Pure Awakeningnek. Szintén diadalmas hangvételű, de nem rossz darab, s úgy érzem, mindenki teljes összhangban van.
Ezt a Can't rain forever követi. Énektémáját tekintve már az elején azt éreztem, hogy kiesett az ütemből, illetve hogy egy ütembe túl sok szótagot próbáltak szorítani, így az egész egy hatalmas hadarásnak tűnik. A dalban kevesebb a váltás, mint amit eddig igazán meg lehetett szokni, s sokkal inkább egy középtempójú power metal darabnak mondanám, csak nem olyan grandiózus vokállal, mint a Stratovarius, és egy kis szintijátékkal a közepén, ami bár nem hatalmas, de mégis jó. A gitárszóló is említésre méltó.
Silent wind újra progresszív téma, engem egész egyszerűen a modern Dream Theater-re emlékeztet, viszont a kórusrész egész egyszerűen olyan mint az Elvenking - Wyrd című albumán néhány hasonló rész. Nagyon jó lett, hangulatos, a hangszeres játék is ott van.
Mostmár egy kicsit fellélegezhetek - hamarosan vége. Nem azért mondom, mert alig várom, hanem inkább azért, mert már vagy egy órája írom ezt a kritikát megállás nélkül. A Days of eternity az utolsó dalok között van, kicsit elektronikus hangzással indulva, majd egy jó basszustémával folytatva. A dalban egészen fontos a gitárjáték, ezt mondanám igazából tisztán progresszív dalnak, kevés nagyon a másfajta zenei elem, és a vokál sem annyira dallamos. A dal vége fele a szinti-dob duett egészen nagyzónak tűnik, de egyáltalán nem rossz, érdekes megoldás mindenképp.
A The trial újra zongora-basszus kettőssel indul, és kicsit lágyabb témát képvisel. A dallamos kezdet viszont egy hatalmas váltást rejt magában, és a dal közepe már inkább egy brutálisabb heavy metal téma, ami megtartja a dallamosságot. Így egy kicsit Bruce Dickinson/Iron Maiden-es a dal.
Az utolsó előtti nóta az Escape to death. Feldúlt, zaklatot, pörgősebb darab, egészen jó gitárjátékkal. Farkas Ferenc kitesz magáért. De nem is ez a legjobb benne: az instrumentális dalban van egy hatalmas váltás, aminek majdnem olyan érzete van, mint az UneXpecT féle váltásoknak. Egy kicsit bohókás, szürreális a dal, de ez nem rossz.
A hatalmas lemezt a Redemption zárja. Sokáig csak ének-zongora kettős van, és csak a szám közepén törnek be a hagyományos metal elemek egy végeláthatatlan instrumentális zárás részeként. Zárásnak mindenképp nagyon érdekes megoldások vannak benne, egyedül a végén a zajokat nem értem, mit szolgálnának.
Összességében meg vagyok lepődve. Egyrészt hatalmas a korong, ezt meg kell mondani. Vannak hibái, pl. a kiejtés, néha egy kicsit túl progosodott zene, de alapjában büszke vagyok arra, hogy magyarhonból származnak, és egyre közelebb kerülnek a külföldi elismertséghez. A Raven's Nest album sokszínűre sikeredett, egyedire, kicsit néha még a filmes érzés is benne van, de ugyanígy becsap a dallamos és brutálisabb metalzene is. Egyetlen dolog van, ami nagyon zavar: azok a bizonyos részek, amelyeket írtam, s nagyon hasonlítanak más dalokra. Ez viszont bőven javítható lesz az elkövetkezendő lemezeken.

Értékelés: 85%

Behemoth - The Apostasy

Előadó: Behemoth Album: The Apostasy Stílus: Death/Blackened Death Metal 2007 Regain Records

Szinte biztos vagyok benne hogy azok akik a Behemoth régebbi anyagait szeretik (Grom, Sventevith) nem igazán fogják kedvelni ezt az albumot. Hogy miért is? A zenekar egyre inkább az emészthetőbb death metal felé veszi az irányt minde egyes albumával, elhagyva a "kvlt" black hangzást.
Első és leginkább érzékelhető dolog az a brutális hangzás, nem a hangminőség(erről késöbb) hanem a riffek/Inferno dobja, és Nergal hörgése. Ennek ellenére az album egyszer sem válik unalmassá. Próbáltak egy kis melódiát is belevinni (amennyire ilyen death metalba lehet) és jól is sikerült. Ami még szembetűnik: Nergal hangja nincs 48 le layerezve minden mondatánál. 1 Nergal is eléggé érdekfeszítő tud lenni, viszont ha bejön a maradék 47 még ha 1 másodpercre is... Ennélkül sokkal természetesebben hangzik az egész. Inferno hozza a szokásos formáját, brutálisan technikás dobos, ezt eddig is tudtuk. A solok jól meg vannak írva, nem szorítják háttérbe a zenét, de nem is vesznek el benne. A gitárjáték tiszta és erőteljes, amilyennek szerintem minden death metal albumba kéne hogy legyen. Kiemelném még Warrel Dane (Nevermore) vendégszereplését az Inner Sanctum dalban.
Most pedig jöjjenek a hátrányok: mint már feljebb említettem, a hangminőséggel (konkrétabban a maszterializálással) nem vagyok teljesen megelégedve. Sajnos a basszusgitár hangja nagyon háttérbe van szorítva, szinte mintha ott se lenne, alig-alig hallani, inkább a riffek hátteréül szolgál. A dob egy picivel lejjebb lett keverve és nem szól olyan erőteljesen.
Mindenkinek ajánlanám az albumot aki szereti a technikás death metalt, szerintem az elmúlt évek egyik legjobb Behemoth albuma.

Értékelés: 92%

Within Temptation - The Heart of Everything

Előadó: Within Temptation Album: The Heart of Everything Stílus: Gothic/Symphonic Metal 2007 Roadrunner Records

A Within Temptation sose tartozott se a legjobb, se a legrosszabb gothic/symphonic zenekarok közé. Viszont mindig is egyedi volt: nem vett el témákat a Nightwishtől, se az Evanescence-től. Robert Westerholt zenei agyszüleménye a barátnőjével, Sharon den Adel-lel kiegészítve egy szép, nem operatikus, de rendkívül magashangú énektémájú zenekar lett. Rengeteg tagcsere volt a WT történetében, mire elnyerte a mai formáját, s egy kicsit a kiadott lemezekkel a minőség is csökkenni látszott. Az előző lemez, a The Silent Force már inkább szimfonikus heavy metal volt, és csak szövegeiben emlékeztetett a gótika mélabússágára. Egy gyermek, és évek hallgatása után 2007 elején a mainstream felkarolta az első kislemezét az új albumnak, a The Heart of Everything-nek: és ezzel elkezdte hódító útját a világ divatzenéjében (újra) a gothic metal. A What Have You Done egész egyszerűen egy Evanescence koppintás lett. Mit tettetek?! De ne rohanjunk előre...
A nyitó dalnál, a The Howlingnál is érződik, hogy a THoE egy sokkal sötétebb, darkosabb témájú lemez. Egészen mélyre hangolt gitárok, brutálisan szóló dobok. A lemezborító engem egy kicsit meg is ijesztett: sötét színek használata, borult ég, furcsán néző néni. Mi kell még egy igazi gothic albumhoz? Sharon kicsit kevesebbet énekel, míg több a szimfonikus betét. Igen, ez kell.
Ezt követi a már említett dal, a What Have You Done? Keith Caputo vendégéneklésével. Ez tényleg egy Evanescence utánzat, struktúrájában, felépítésében. Bár a klipjei jók, és azt se tudnám eldönteni, melyik nő szebb benne, de ha nem tudnám, hogy egy Within Temptation, azt mondanám, hogy az Evanescence énekenője megtanult énekelni. Akkor petéztem le igazából, mikor a Viva-n főműsoridőben megláttam. Nem fémforgácsban, vagy hasonlóban. Főműsoridőben.
A harmadik szám a Frozen, riffel és szimfonikus betéttel, majd Sharon énekével kezdődik. Egy kicsivel több az ének benne, mint az előző dalokban, témája is sokkal lassabb, változatosabb. Balladikus jellegű darab, nem a legrosszabb a lemezen.
A Our Solemn Hour érdekesen, kántáláshoz hasonlító énektémával indul, majd később kórusban is folytatódik. Teljesen olyan, mintha valami keresztény imának a bevezetője lenne. Sharon hangját pedig a refrénben kórus követi, ami egyébként eléggé fülbemászó. A hangszeres játék a háttérbe szorult, a gitár inkább csak riffelget, a dob pedig csak halkan adja a ritmust.
Az ötödik a címadó dal: The Heart Of Everything is folytatja a kórusrészt, de később már elhagyja, majd durvul a zene. Az első meglepetés itt van: aki még nem hallotta Sharont nem magasan énekelni, most megteheti: az első része az Ice Queen akusztikus verziójában megismert, mélyebb Sharon témával indít, és csak később, a refrénnél fog újra magasan énekelni. A szintetizátor lassan, de biztosan szól a háttérben, míg a gitárok játszák a rájuk rótt néhány riffet.
A hatodik dal, a Hand Of Sorrow zongorával, akusztikus gitárral, és hegedűvel indul, majd filmzeneszerűen bedurvul, és szintén filmzeneszerű hegedűszó vezeti a dallamot. Sharon éneke itt eléggé fantáziátlan. Néhány váltáson kívül viszont egyetlen érdekes dolog sincs a dalban
A The Cross trillázással kezdődik, majd kis gitártémával, és hangeffekttel folytatódik. A dobtéma igen szegényes, illetve azok a bizonyos effektek is igen irritálóak tudnak lenni, mintha beakadt volna a lemez.
A nyolcadik téma, a Final Destination is a már megismert mélyebb énekkel kezdődik. Rengeteg hegedű van benne, az refrén egészen fülbemászó, a dob is brutálisan szól a zenéhez képest.
Az igazi nagy baj a WT zenéjében, hogy nem túl sok gitárt alkalmaznak, általában csak riffelgetnek, aláfestenek, de sose szólóznak, illetve sose kiemelkedőek. A kilencedik dal, az All I Need lágyan, gitárral majd énekkel indít. Ez is egy lassabb, kommerszebb, eladhatóbb dal, rengeteg hegedűvel, balladikus dobokkal és hangszerekkel.
Az utolsó előtti dal, a The Truth Beneath The Rose egész hosszúra sikerült. Több, mint 7 perces, rendkívül szimfonikus jellegű, újra sok kórusszerű refrénnel és váltásokkal. Sharon hangja itt már kicsit kezd idegesítő lenni, legalábbis a magas - a mély az egészen jó lenne hosszútávon is, szexi, mondhatnánk - a gitár pedig ugyanazt a riffet játsza végig, amit az elején elkezd.
A záró téma a Forgiven mintha egy koncepció végét jelentené: az egész, zaklatott, felháborodott hangú lemez után mintha megbocsátásért könyörögne, s éppen ezért zongorával, énekkel indul, és nem is fog bedurvulni. Kicsit olyan, mint a Evanescence féle My Immortal, én vártam az eredeti WT megoldást, amit az Our Farewell-ben lehetett hallani. Érdekes lezárása az albumnak.
Nem is tudom, alapjában azért tetszik az album. A stílust hozza, hallgatható, élvezhető, néha ugyan a hangszerelés monoton, illetve nagyon eladhatónak készült, de nem rossz lemez. Nekem jobban tetszik, mint az előző, bár a Mother Earth és az annál korábbiak szintjét nem üti továbbra sem. Kicsit kísérletezős Within Temptation, a zene sokadik Faustja, aki eladta a lelkét az ördögnek, mert azt hitte, attól jobb zene lesz. Remélem hamar visszatérnek a helyes ösvényre, és nem örök kárhozat a fizetségük.

Értékelés: 75%

Dalriada - Kikelet

Előadó: Dalriada Album: Kikelet Stílus: Folk/Epic Metal 2007 Hammer Records

A valaha Echo of Dalriadaként ismert zenekarnak egy demo és két stúdióalbum után végre megjelent a harmadik lemeze is Kikelet címmel. A zenekar leginkább a magyar népzenéből, illetve a magyar szépirodalomból táplálkozó gyökerei miatt ismert - gondoljunk csak a Fergeteg album Népdal számára, vagy Arany János verseinek megzenésítésére -, s ezt most se cáfolják meg. Sőt, hogy biztosabb legyen a folkosabb hatás, a zenekar felkérte Fajkusz Atilla hegedűművészt, hogy a vonósrészeket feljátssza az új albumra, ami egy rendkívül jó ötlet volt, a népiessége sokkal jobban kiüt így a lemeznek, s újult erővel indult meg, hogy magasabbra helyezze azt a bizonyos lécet, amit még ők maguk a Jégbontó című lemezzel állítottak fel. Hogy sikerült-e? Ha tovább olvasol, megtudod!
A nyitódal, a Búcsúzó azonnal az új hangszer, a hegedű berobbanásával kezd. Ez a nóta egy kuruc bujdosódal alapjaira íródott, így igen erőteljes a népies vonulata. Rieckmann Tadeusz dobos mintha egy kicsit több extreme metalt hallgatott volna az utóbbi időben, ugyanis a dobtéma szinte alig változik, állandó jelleggel egy gyors lábdob és cin témára épül. Egyébként ez - számomra érthetetlen módon - az egész albumon végigkísér, és nem túl sok fantázia van az új lemez dobtémáiban.
A folytatás, a címadó dal, a Kikelet folytatja tovább azt a tempót, amit a nyitószám már megkezdett. Binder Laura éneke van előtérben, s - ahogy a Dalriada zenéjében már megszokhattuk - a hangszerek igazából a háttérben maradnak, ritkán kerül szólóra sor, illetve megy túl az akkordpengetésen. Egyedül a Wales-i Bárdok dalciklusnál volt jellemző a zenekarra a hosszú, virtuóz jellegű zenélés.
Korábban is tudhattuk, hogy a Dalriada nem mindig hagyatkozik a dalok felépítésében a sablonokra, és a jól bejáratott témákra. A harmadik dal, a Vándor-Fohász népdalos, női énektémája és kísérő hegedűje után egy szokványosnak közel sem nevezhető refrén következik, amit főleg a férfi hangok éneklik Ficzek András vezetésével. Ilyen megoldást nagyon ritkán hallok, és azt kell mondjam, hihetetlenül jól sikerült, és rendkívül eredeti. Egyedül az őrült módjára vert dobok, illetve a refrénbe bele nem illő heavy metal sikolyhoz hasonlító ének nem tetszik benne, amúgy egy rendkívül precízen felépített dal.
Ezt a Táltosének követi, amelynek zongoratémája nagyon nagyon hasonlít a második dal, a Kikelet szintitémájára, illetve az éneke is hasonló, kicsit olyan, mintha kiegészítenék egymást, viszont a refrénje ennek is elég egyedi. Eddig a pontig kicsit hiányolom a csupán férfi énektémákat, például a Jégbontó Téli Ének dala is amiatt lett olyan különleges. Binder Laura jó, mint népdalénekesnő, de ahogy egyre haladunk az albumon, egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ehhez a folk metal stílushoz nem illik.
Viszont ez a népdal tudása a következő dalban jól jön, ugyanis a Néma Harangok erőteljesen népdalokból vett énektémákra épül. Az igazán jó rész benne a dal közepén lévő férfi/női éneklés. Tadeusz továbbra is eszetlenül veri a dobokat, nem nagyon találok benne semmi ésszerűséget. És ez zavaró, ugyanis a korábbi albumokon egy változatos, már-már progresszíven váltakozó dobolást hallhattunk, itt pedig néhány ütemre épül az egész, illetve rendezetlenül, nem túl szisztematikusan jönnek a cin témák is.
A hatodik dal, a Szentföld heavy metalos beütéssel, riffezgetéssel kezdődik, illetve gyors dobtémával, majd hegedű szólal meg. Azért itt nem üt akkorát a vonás hangszer, ugyanis szinte elbújik a többi hangszer dübörgése mögött, viszont lesz néhány jelentősebb 'önzőzés' is, ugyanis a billentyű és a gitár is központba kerül az átvezető részeknél, és végre Ficzek András is énekel. Csak ne lenne annyira bizonytalan.
Ezt követi a Tűzhozó, amely egy gyorsított Wales-i Bárdok témára emlékeztető billentyűssel indul. A verzéje rendkívül egyszerű, női énekre épül, igazából ennek a dalnak is a refrénmegoldásai jók, illetve nem sokkal a második perc előtt a másodpercnyi megszakítások fokozzák az egészet. Hogy tovább fokozzuk az első demolemezükre való utalást, a két és feledik percnél csemballóra emlékeztető hangmodulra vált Kurz András, a billentyűs, ami már a Wales-i Bárdoknál is megjelent.
A nyolcadik dal a leghosszabb az albumon. Az átlag 4 és fél perces számok között a több, mint 7 perces A Tavasz Dala igen kirí. Ez az egyetlen dal, amelynek a dalindítása emlékeztet valamelyest az Ensiferumra. Megjelennek a szövegben a tipikus magyar motívumok: rabság/szabadság, sólyom. Tadeusz továbbra is kicsit erősebben dobol, mint amit a dal megkövetelne, ugyanis egy alapjában lassú témájú nótához gyors ritmust diktál.
A kilencedik, záró dal pedig a Jégbontón hallott, megzenésített Arany János vers, a Szondi Két Apródjának folytatása. Zeneileg pedig néhány ponton követi az első részét, de egyébként a Dalriadatól a Wales-i Bárdok ciklusban megszokott módon kapcsolódnak egymáshoz a dalok. Tadeusz dobolásánál pedig most éreztem igazán, hogy elvesztette az ütemet, és a dobtéma - amely kivételesen illene a dalhoz - egy ütemmel előrébb van, mint a többi hangszer.
Igazi kettős érzést keltett bennem az album. Elsősorban sikerült néhány hibájukat kijavítani, például már nem kezdenek rendezetlenül énekhangokat váltogatni, így nem jön be rosszkor a hörgés, vagy nem vált pontatlanul a tiszta ének. Viszont helyette ott van a rendezetlensége a dobtémáknak.

Értékelés: 86%

Avantasia - Lost in Space Part I - II

Előadó: Avantasia Album: Lost in Space EP Part I - II Stílus: Symphonic Power Metal 2007 Nuclear Blast

Az Avantasia az új évezred egyik power metal üdvöskéjének lett kikiáltva, majd két érdekes, és hallgatható lemez után az eredetileg Edguy énekes Tobias Sammet kijelentette, nem lesz több Avantasia anyag. 2006 decemberében pedig kijelentette, hogy a következő nyárra kész lesz a harmadik Avantasia lemez, a The Scarecrow. A lemez végül jövő januárra lett kiírva, de a csalódott rajongókra is gondolt Tobias. A nagylemez helyett két EP-t - pontosabban lehetne Single-nek is mondani - dobott piacra. Mindkettő a Lost in Space dal kislemezének számít, csak két különböző verzió, de, itt a Crusade of Metalon egy lemeznek fogjuk tekinteni.
Az előző Avantasia albumokhoz képest a felállás is változott: négy helyett három állandó zenész, ugyanis Tobias időközben megtanult basszerozni, és átvette a szerepet is. A másik két zenész pedig Sascha Paeth ritmusgitáros, aki Luca Turilli szólóprojektjeiben is részt vett, és Eric Singer, korábbi KISS és Black Sabbath dobos. Miután hallottam a kiszivárogtatott Lost in Space dalt, őszintén szólva csalódtam az Avantasia-ban, így nem is vártam sokat a lemeztől. Végül, másodjára is csalódtam, de legalább most pozitívan.
A nyitó dal a Lost In Space. A legnagyobb bajom vele, hogy akármennyire fülbemászó, aranyos dal, ez mégiscsak emlékeztet az itthon annyira felkapott ("felkapott") rádiómetal stílusra, hogy az már fáj. Egy eléggé gay videoklip is készült hozzá, amiről nem szeretnék véleményt nyilvánítani. Rendkívül egyszerű basszustémára, ritmusgitárra (és felcsendülő gitárakkordra) és dobtémára épült. Túl sok változatosság nincs benne. Ami meg van, az se a legjobb: az elhangzó kisebb szintitéma ahelyett, hogy valami űrbelit (Space Metalt) mutatna, inkább egy kicsit bárgyúvá teszi a dalt. Mindenesetre egy ilyen dal után nálam reflexből megkongatják a vészharangot, hogy kezdi eladni magát a zenekar. Össze lehetne hasonlítani az új Elvenking-gel. Bár ők még mindig egyedibbek, és csak a tényleg kivételesen jó PR-nak köszönhető a hatalmas eladás.
A második dal a Lay All Your Love On Me, egy ABBA feldolgozás. Ez már azért inkább power metal nóta: pörgős dallam, cin-tam dobtéma, több szinti és gitár. Akármilyen hihetetlen, szerintem csonk nélkül felfért volna a korábban kiadott "A Metal Tribute to ABBA" lemezre is.
A harmadik dal az Another Angel Down. Ezt Tobias Jorn Landéval együtt énekli, és az egyik legjobb momentuma a lemeznek - vagy lemezeknek. Az Another Angel Downt akár tipikusan Avantasia dalnak is tekinthetnénk: gyors tempó, power metalos dobtéma, kicsit több riff és akkord, és szintitéma. Tobias hangja semmit sem változott a RocketRide-os Edguy album óta, ami nem is baj. Nem hiszem, hogy tovább kellene fejlődnie, így is sokszor hasonlítják Bruce Dickinsonhoz.
A következő az egyik személyes kedvencem. Ez egy sokkal inkább symphonic/epic téma, vonósokkal, Bob Catley-vel és Amanda Somervile háttérvokáljával. Rengeteg vonós van benne, tiszta zongora, és inkább énekközpontú darab. Az énekesek témájának váltakozása jól kiegyensúlyozott. Mivel igencsak a háttérbe szorultak, a gitár és dobtéma nem mondható túl komplikáltnak, de nem is dal, hiszen a fel-felcsendülő zongora, vonósátvezetők és énekdallamok jól kiegészítik az egyke gitárszólót a közepén. Az egész dalnak van egy felemelő hangulata, amely a legrosszabb kedvedben is erőt ad.
Ezután a Return to Avantasia című rövid, átvezető szimfonikus rész következik. Igazi dal értéke nincs, egyszerűen túl rövid ahhoz, hogy átvezető szerepen kívül legyen más értelme.
Az első lemez záró darabja a Ride The Sky, aminek vokáltémáját Eric Singer viszi. Erősen emlékeztet a 70'es évek hard rock témáira, de nem is baj, hiszen rendkívüli nosztalgikus értéke van. Sokan kérdezték már, de ez nem a Gamma Ray hasonló című dalának a feldolgozása, hanem a Lucifer's Friend-é. A gitárhangzás, és a szintitémák tipikusan azt a kort adják vissza, míg a vokál engem inkább már a nyolcvanas évek elejére emlékeztet. Természetesen Singeren kívül Tobias is kiveszi a részét belőle.
A második lemez újra a Lost in Space-szel indul, amiről már korábban beszéltem, így eme második lehetőséget inkább kihagynám. A második dal, a Promised Land, újra egy tipikusabban Avantasia darab. Zenekari kórussal, Michael Kiske és Jorn Lande vendégvokállal. Az énektéma mindenképp kiemelendő, bár zeneileg se utolsó dal, alapvetően gyors tempójú, de a közepén hirtelen lelassuló, majd újra gyorsuló dal. Ez is egy inkább epikusabb hangvételű dal, pedig se symphonic, se epic metal elemeket nem tartalmaz, csak üde és tiszta power metalt.
A harmadik dal Dancing With Tears In My Eyes, ami egy Ultravox feldolgozás. Ahogy az ABBA feldolgozásról se, erről se szeretnék sokat írni. Eléggé gyors tempójú dal, kicsit poposabb behatással, és háttérből hallható zongorával, kevésbé komplex gitártémákkal.
A következő téma a Scary Eye, szintén egy power metal téma. Az első verze kevésbé énekről szól, míg a prerefrén és a refrén dallamvonala nagyon ismerős. Ez is inkább power metal téma, egyszerűbb dobokkal, és inkább akkordokat pengető, felcsendülő gitárral.
Az utolsó előtti dal is egy feldolgozás, Freddy Mercury-tól az In My Defence. Zongora-ének duettel indul. Az eredeti dalnak teljesen megtartja a mondanivalóját, és Tobias Sammet előadásában sem találok semmi kifogásolni valót. A dob és gitártéma itt is eléggé háttérbe szorult, az egy szólón kívül inkább a vonósok és zongoratéma vezeti a dalt.
A lemezeket befejező darab pedig újra a Lost in Space - csak most akusztikus verzióban. Erre se pazarolnék túl sok szót, csak annyit, hogy az Edguyos Superheroes dal hasonló verziója sokkal jobb volt.
Összességében azért az új dalok egészen jók lettek. Bár ezek közül csak az Another Angel Down fog szerepelni a következő teljes Avantasia albumon, a különálló dalok is, mint a Promised Land vagy a The Story Ain't Over is elég jól sikerültek. Úgy tűnik, a Lost in Space egyszeri félresiklásnak tűnik. Kicsit kevesebb a szimfonikus és epic téma, ahogy Tobias mondta az egyik interjúban, de ne ítéljük meg az egész The Scarecrow lemezt, mikor eddig csak kettő dalt hallottunk a várható 11-ből. Az eddig megismert vendégzenészeket végignézve, talán mégiscsak fog durranni az az Avantasia album is. Az EP viszont eléggé kevés.

Értékelés: 71%

Sear Bliss - The Arcane Odyssey

Előadó: Sear Bliss Album: The Arcane Odyssey Stílus: Extreme Black Metal 2007 Candlelight Records

A Sear Bliss üde színfoltot jelent kishazánkban: különleges, egyedi zenét játszanak, és nem oszlottak fel az első nagylemez után (lásd: Gire), miközben a külföldi zenehallgatók is elismerik azt, amit művelnek. A The Arcane Odyssey már a hatodik lemezük a sorban, és azt kell mondjam, ha így folytatják, hamar a legjobbak között találhatják magukat. Stílusukban keveredik a black metal a fúvósokkal, néhol pedig deathes, vagy esetleg blackened death stílusjegyek is észrevehetők. Nézzük sorban a dalokat:
A hatodik lemez, a The Arcane Odyssey a Blood on the Milky Way-jel kezdődik. Gyors, pörgős dobbal, könnyebb riffeket játszó gitárral indít. A dal bevezetését és az első versszakot ugyanaz a riff jellemzi, majd az átvezetőre fog egy kicsit lelassulni. Nagy András vokálja engem leginkább a Rotting Christ hörgősére, Sakis Tolis-ra emlékeztet. Igazából nem is tűnik eleinte különleges dalnak, de a hirtelen váltások, akusztikus gitárok, halkan felcsendülő, kicsit mélyhangú fúvósok teszik csak igazán egyedivé a Sear Bliss zenéjét. Eleinte beugrott a Dissection legutolsó lemeze, a Reinkaos is. A dal maga nem túl technikás, inkább brutális, egy-két remek váltással és hangszeres megoldással. Nekem kifejezetten a vége tetszik, ahol mintegy levezetőként egy teljes más, atmosztférikus, kicsit ambientes gitár-billentyűsjáték szólal meg.
Az A Deathly Illusion a második dal közepestempójú, akkordpengetős gitárrésszel indul, majd hirtelen berobban egy gyors váltással az első vokáltéma. Átvezetésnek pedig a már-már zseniálisan megírt fúvóstéma, ami szerintem nagyon el lett találva. Viszont valamit nagyon hiányolok a zenéből: a technikásabb, szólózósabb hangszeres játékot. Sajnos a basszusgitár egyáltalán nem is hallatszik, illetve a dob is alig észrevehető. Schönberger Zoltánt amúgy nem tartom rossz dobosnak, csak a dalban kicsit mintha elveszett volna. Egy érdekesség a dal végére: az ott használt riff emlékeztet a korai System of a Down gitármegoldásaira.
A harmadik dal a Lost and Not Found, ez már sokkal lassabb témájú, mint az előző kettő téma volt. Nagy András vokálja kicsit furcsán "remegős" benne, főképp akkor, mikor kitartja. A dal maga pedig újra egy változatos, váltásokat tartalmazó összetett nóta. Lemezmasterelési hibának tartom, hogy a két gitársávból csak az egyiket hallom jól, míg a másikat csak néha-néha, akkor is inkább zenei felütéseknél. A dal végén pedig, végre egy kis szólózást is lehet hallani.
A Thorns of Deception újra gyorsít a tempón. Ami meglepő volt, az a dobtéma, ugyanis kicsit technical death metalosnak éreztem a lábdob ütemváltását. Nagyon jó dalnak tartom, ugyanis nem csupán a dobtéma változott, hanem az egyik váltásnál a basszus is előtérbe került, és a fúvós is nagyon jókor hallatszik újra. A billentyűs aláfestés pedig a Devin Townsend-féle Strapping Young Lad-es "Wall of Sound" stílusra emlékeztet. Csupa jódolgok történtek a dalban.
Az ötödik dal a The Venomous Grace. Ez is egy lassú darab, inkább riffelgetős gitárral, és kevesebb lábdobbal mint az előző. Az akusztikus-váltás megintcsak Dissection-re emlékeztetett, de ezesetben inkább a Where Angels Lie Dead című dalra. Nagy András vokáltémája itt sokkal mélyebb, inkább hörgősebb, mint az előző dalokban, a fúvósokkal és a billentyűstémával együtt kicsit horrorfilmes hangulatot áraszt.
Ezt az Omen of Doom követi. Eleinte úgy éreztem, hogy gyorsabb nóta lesz - talán a dobok miatt -, de végül inkább egy középtempójú, viszont dobtémájában remekül változatos dalt hallhattam. A szólózó átvezetőket a fúvóstémák viszok továbbra is, illetve ezen kívül bizonyos részeken komikus, rajzfilmes érzetet ad a verzéknek is. A dal végefelé kicsit úgy éreztem, hogy a riffek kopottak, túlhasználtak már a dalban, ugyanis - a többi dalhoz képest - nem annyira változatos.
Az utolsó előtti dal a Somewhere, Rotting Christ-os, gyors indítással és folyamatos lassulással indul. A fúvósátvezetőre már teljesen lelassul a dal, majd hirtelen újra begyorsul. Az érdekes rész megintcsak a közepén kezdődik: hirtelen váltás után akusztikus gitártéma, zongora, csendes, mélabús fúvóshangszerek váltják egymást. A dal végéig ez a tempó nem változik, viszont egy igen tetszetős, már-már progresszíves gitárszólót is kapunk Neubrandt István és Kovács Péter gitárosoktól.
A lemez lezárása pedig egyszerűen teljesen zseniális: a Path to the Motherland magyaros, folkos témával indít, népi hangszereket felsorakoztatva, és rengeteg gyors, hirtelen váltással a metalosabb részekbe. Egyetlen dolog, ami zavar benne, az az, hogy a riffek nagyon hasonlítanak az előző dalok ritmusaira. A dal maga folyamatosan gyorsul, durvul a végére, így a váltásoknál egy kicsit meg is lepődik, olyan hirtelen történik minden.
Összességében lehet rosszakat mondani a lemezről: például a kevés technikusságot, a kicsit fantáziátlannak tűnő riffeket, de igazából felesleges, ugyanis az az egyediség, változatosság, amit a The Arcane Odyssey magában rejt, elfeledteti ezeket a dolgokat. A fúvós hangszerek használata az egyik legjobb megoldásuk, de az utolsó dal magyar folkossága is letaglózó. Kár, hogy a masterelést és a lemezminőséget kicsit gyengébbnek érzem, mint lehetne, mert ez a lemez ennél többet érdemel.

Értékelés: 88%

Nuclear Blast Allstars - Into the Light

Előadó: Nuclear Blast Allstars Album: Into the Light Stílus: Power/Melodic Metal 2007 Nuclear Blast

Igen, már 20 éve bocsátja rendelkezésünkre a jobbnál jobb - és néhány rosszabb - zenét a Nuclear Blast kiadó. És ők maguk is tudják, hogy ez egy fontos évforduló: meg is lepik magukat - és természetesen a zenehallgatókat - egy különleges kiadással. Sőt, rögtön kettővel, ugyanis az Into the Light című album az Ikreknek elnevezett koncepció első része. A második darab az Out of the Dark lesz, valamikor 2007 második felében.
Az Into the Light nem egy szokványos gyűjtemény, illetve válogatás. Sokkal másabb: két részre van osztva, és ebből csak egyetlen része válogatás. A másik valami sokkal különlegesebb. A kiadónál is tudták, hogy nem elég összevágni a legsikeresebb nótákat, újat is kell mutatni ezen alkalomból. Ezért úgy döntöttek, felkérik a Rage zenekar zenészét és zeneszerzőjét, Victor Smolskit, hogy a válogatott énekesek számára írjon egyedi dalokat, amit majd a zenekarával játszanak fel az albumra.
És Victor jó munkát végzett: az összes énekesnek a saját személyiségére, karakterére írta a dalokat. Az indító dal, a Dirty Wings-et Tobias Sammet-tel énekeltette fel, az Edguy egoista vezérével. Pörgős, tempós felvezetője lett az albumnak, személy szerint azt mondom, még jobb is, mintha az eredeti Edguy felállással történt volna ez meg. A nóta Tobi érzelmes énekére épül, egyszerű, kicsit indulószerű, nagyon fülbemászó refrénnel.
A következő szám magával a Rage énekessel, Peter Wagnerrel lett elkövetve. Ez azért már sokkal sötétebb téma, kicsit technikásabb is, viszont a tempó, amit a nyitónóta diktált, megmaradt. Peter hangja sokkal rekedtesebb, kicsit dühösebb, mint Tobias-sé. A legnagyobb motívuma a dalnak a közepén lévő basszusszóló. Remek megmozdulás volt, kicsit meg is lepett. A Terrified egy szép példája annak, miért is különleges ez az album. (Ashgar comment: Főleg hogy hivatalos Rage szám )

Váltás után a Ruling the World című Tony Kakko-val felvett nóta jön. Tökéletesen érezhető Sonata Artica elemek, illetve az összetéveszthetetlen északi power metal stílusjegyek kísérik végig a dalt. Bár magam a Sonata Articát annyira nem kedvelem - pontosabban nem tartom a stílusa legegyedibb előadójának -, mégsincs miért panaszkodnom a Ruling the World után. A dalban kicsit több billentyűs volt, mint amit eddig megszoktunk, nekem nem is hiányoztak volna, de ha már ott van, nem vesszük ki.
A következő nóta a Death is Alive, Mats Levennel, a Therion énekesével. A Therion kissé progresszív hangzása itt is megvan, a szám zongorabevezetője, illetve a lassú beindulása egyértelműen a progresszív műfajok stílusjegyeit tartalmazza, illetve a vokálban egy kicsit Dream Theater-es beütést érzek. A refrén kicsit unalmas, illetve a hangszeres játék se túl fantáziadús, kicsit túlságosan is az énekre épül.
Az ötödik dal illik legkevésbé a képbe. Legalábbis ami a műfajt illeti. A Bloodsucker inkább egy thrash metal darab. Marcer Schirmer, a Destruction énekese lett most a vokalista. Én ezt tartom a legunalmasabb dalnak az albumon, de azért egész élvezhető. Kicsit monoton, illetve nem a legminőségibb thrashből származik.
Viszont a következő nóta annál érdekesebb: a Blind Guardian igen szimpatikus egyéniségével, Hansi Kürsch-sel készült a Slaves to the Desert nóta. Erős nóta, Hansi hangja szinte szétzúz mindent, ami a hangfalak közelében van, illetve a Hansi által használt különleges énektechnika is gyakorta kerül elő, így mintha egy kisebb kórus szólalna meg benne. Van egy nagyon cseppnyi elektronikus érzete is az egésznek, ami a Demons and Wizards -ra emlékeztet. Sőt, maga a nóta egy kicsit a Poor Man's Crusade-et juttatja eszembe. Középtempójú, tökéletes nóta ez.
Ezután újra pörgés következik: a Helloween énekesével, Andi Derissel egy kicsit a Dirty Wingshez hasonlító, kevésbé technikás, pörgős power metal számot írtak. A refrénje az A Perfect Day-nek is igen fülbemászó, viszont alapjában nagyon hasonlít a nyitónótához, megoldásaiban is, bár ennek a számnak a végén van egy kis gitárjáték is, amely megkülönbözteti tőle.
Bevallom, a következő nóta énekeséről eddig semmit se tudtam, így nem is nagyon tudtam hova tenni az Eternally lassan beindulú szólamait. Oddleif Stensland, a Communic nevű zenekar énekese se tűnt elsőre valami nagy tehetségnek. Sajnos a nóta egyetlen szólórészt kivéve nem sorolandó a legjobbak közé, ugyanis azt a részt kivéve elég monoton, unalmas, és szinte csak egy témát ismétel végig.
Ugye hogy maradhatna ki a Nuclear Blast aranytojástyúkot tojó tyúkja? Bár sokat kellett várni rá, de az Inner Sanctuary-ban végre előkerül a Nightwish, vagyis pontosabban, ami még maradt belőle. Marco Hietala, a zenekar férfiénekese szólal meg benne. Nem igazán szerettem sose a Nightwisht, és a férfiénektől most se igazán estem hanyatt, viszont a dal maga fülbemászó, és unalmasnak se mondható. Sok a modern elem benne, illetve lágyan a háttérben csengők, billentyűk szólalnak meg, kicsit varázslatossá téve az egész hangulatát.
A záró motívummal viszont személy szerint nem tudok mit tenni: tudtam, és természetesnek tartom, hogy egy olyan hangot, mint Tarja Turunnen nem lehet kihagyni - még akkor sem, ha már rég összeveszett a társaival, akik köszönetképp kidobták a Nightwishből. Viszont úgy érzem, ez egy erőltetett, utolsó fricska inkább a volt zenekarnak, ugyanis rendkívül hasonlít minden benne az eredeti Nightwish-re. Tarja kiejtése még egy kicsit idegesítő, bár aki volt Nightwish koncerten régebben, az tudhatja, hogy a stúdióalbumokon legalább próbálnak ügyelni az angolosságra, míg élőben tényleg nagyon idegesítően angoltalan. A dal maga középtempójú, néhány gyors váltással. Ez a leghosszabb dal, kicsit a végére untam is, a lassabb szólózás a végefelé pedig nem dobta fel szerintem.
Összegezve ezt a részét az albumnak, egyedül az utolsó nóta nem illik annyira bele a képbe, a többi viszont mind nagyon erős a maga stílusában, illetve a maga köreiben. Tarja Turunnent én Victor helyében kihagytam volna, illetve ha nem ő válogatta az énekeseit, akkor a kiadvány tervezőjének helyében. Helyette lett volna még néhány más, jobb énekes is. Kíváncsi vagyok, hogy bejönnek-e a sejtéseim, és az Out of the Dark valóban a sötétebb, black/death irányú bandáknak lesz-e a lemeze?
A második lemezre csak néhány mondatot szeretnék fecsérelni, ugyanis ez az a bizonyos válogatásos rész. A kiválasztott zenekarok a következők: Hammerfall, Helloween, Gotthard, After Forever, Ride the sky, Thunderstone, Threshold, Amorphis, Candlemass, Sirenia. Jó kis válogatást hoztak össze, viszont igazából - ha már a Helloween szerepelt a másik lemezen - őket ki lehetett volna hagyni, illetve az Amorphist és a Candlemass nem illik bele a főleg Power és Melodic metal profilú kiadásba, inkább - remélhetőleg - az Out of the Dark-ba illenének bele.
Mindent összevetve viszont szórakoztató album. Az első lemez hatalmas ötleten alapszik, amit sikeresen véghez is vittek.

Értékelés: 90%

Depressed Mode - Ghosts of Devotion

Előadó: Depressed Mode Album: Ghosts of Devotion Stílus: Doom/Funeral Metal 2007 Firebox Records

Alapvetően nem nagyon szoktam doom/funeral metal zenéket hallgatni, nem is vagyok oda úgy értük. Nálam a stílus iránti érdeklődés még a magyar Mood és az angol My Dying Bride környékén lelohadt. Viccesen fogalmazva az egész mai szemmel a hihetetlenül gagyi EMO divatirányzatra emlékeztet, legalábbis a lemondó, depresszív, öngyilkosságot fontolgató stílusával. Ezért is volt furcsa, hogy egyáltalán gondoltam arra, hogy hosszabb távú kapcsolatot építek ki ezzel a finn zenekarral. A Depressed Mode eredetileg Ossy Salonen szólóprojektje lett volna, s csak később csatlakoztak hozzá az öngyilkosjelölt bandatagok. Ossynak végül maradt a férfi vokál és a szintetizátor. Korábban dobon is ő játszott, de az albumra már Marko Tommila püfölte fel a témákat. A női vokál se maradhatott ki, Natalie Koskinen szolgáltatja nekünk, még ha nem is túl gyakran. A zenekarnak viszonylag hamar, 2 éves fennállásukra lett meg az első albumuk, a Ghosts of Devotion. Véleményem szerint gyomor kell, és hangulat ehhez a lemezhez, bár ezt igazából a stílusra elmondhatnám, ugyanis nem szabad pörgős, brutális témákra számítani, és arra, hogy álmos fejjel se alszol el rajta.
Az Alone, az indítódal zongoratémával indul, majd csellóval és hegedűhangzással folytatódik. A dobok nem túl bonyolultak, lassú témát játszanak, s sajnos nem túl technikásak. A lábdobot nagyon ritkán hallom, hogy használnák, de a cineket annál inkább. A vokál az nagyon mély, hörgős, a probléma ezzel, hogy nem nagyon lehet érteni. Viszont rengeteg a váltás, illetve furcsa átvezető rész. Ha a számcímeket nem is nézzük, már akkor is lehet érezni, hogy nem épp egy boldog szerelmespár házassági zenéjéről van szó. Ha pedig megnézzük, akkor igen láthatjuk a lemondó doom sablonokat.
A So Long is zongoratémával indít. Itt hallható először a női vokál, ami ugyan nem nagy, illetve inkább csak aláfestést szolgál, de egy kicsi imaszerű érzetet ad, illetve tovább fokozza a hallgató elveszettségét. Bár nem vagyok jártas a stílusban, mégis úgy érzem, hogy amit kell, azt sikerült elérniük. A gitárok igazából csak aláfestenek, néha-néha megpengetve, s elhúzva egy-egy riffet, illetve egyszerű, mély hangokból építik fel a ritmust. A dal végére azért mégis előjön a lábdob, s egész szépen lesöpri a szám befejezését a lemezről.
Ezt a Words Of Silence követi, amelynek a bevezető zongoratémája nagyon emlékeztetett legelőször az egyik HIM daléra. Kicsit meg is ijedtem, hogy doom metalból hirtelen "love" metal lesz, de hatalmas kő esett le a szívemről az első hörgés után. Még akkor is, ha nem értem a szöveget. A gyors váltások, illetve hangszerek hangjának az elhalása tovább lassítja a dallamot, s mivel ez már a lemez kezdete óta így van, egy kicsit monotonná válik az egész. Megkérdeztem egy barátom véleményét a stílusról, mire elmondta, hogy a funeral metalnál igen erőteljesen várható akár 40 percnyi monotonitás is, úgyhogy megnyugodtam. Elvégre doom/funeral stílusról van szó.
A Suffer In Darkness is inkább aláfestő gitárokat tartalmaz, viszont szintitémában most csengetések hallatszódnak, illetve a vonósok egészen jók. A női vokál továbbra is inkább egy templomszerű hangzásvilágot képvisel, kicsit visszhangos, több sávban felvett. Igazából próbáltam még ambient elemeket keresni, de az elvont hegedűtémáktól eltekintve nem nagyon találtam, illetve néha a női vokálon kívül.
A címadó dal, a Ghosts Of Devotion az ötödik a sorban. Igazából így az album felénél próbálnék jó dolgokat is keresni a lemezen, de ha valaki nem mazochista, nem szereti a monotonitást és nem éppen doom/funeral szakmabeli, akkor a nagyon apró részletek könnyen elkerülhetik. Ugyanis a dal irtózatosan lassú, két másodpercenként egy ütés a dobon, tíz másodpercenként egy megpendített riff, basszus sehol, nagyon halkan, valahol hátul pedig vonós, miközben a hörgős vokál megy. Mondhatnám, hogy üde újdonság a beszédtéma a dal közepén, illetve a kicsit filmzenés befejezés.
A The Sun Is Dead talán a legjobb szám az albumon. Tiszta zongorával kezd, majd később egy erősebb, kicsit gyorsabb riffbe torkollik az egész, és a dobtéma is több lábdobból, és kicsit fantáziadúsabb tam-cinjátékból áll. Végül persze ez is leül egy kicsit. Ami nagyon idegesített az a torzított vokál. A Mogwai óta minden olyan dolog, ami jobbról balra és vice versa dobálódzik hangzásban, feláll a szőr a hátamon. Viszont az, hogy a gyorsabb, kevésbé unalmas témák visszatérnek, az egy szép nagy piros pont a zenekarnak.
A Fallen Angel egy kevéske elektronikus elemmel, és természetesen zongorával kezdődik. Az ambient érzés itt érződik a legjobban, pontosan az elektronika miatt. A hagyományos metal hangszerek, azaz a gitár, dob, basszusgitár nagyon a háttérbe szorultak, és a vonós-zongora kettős viszi el az egész lemezt. Azért a riffek se mindig olyan rosszak, még ha csupán kettőt is ismételnek, azt legalább már egy kicsit jobb tempóban, mint korábban.
Az utolsó előtti dal a Dunkelheit, egy Burzum feldolgozás. Kivételesen nem csak billentyűssel, hanem gitárral is kezdődik. Így már nem is olyan rossz a dolog. csupán Az albumhoz képest tempósabb nóta, bár a doomos vontatottság továbbra is érződik rajta. Ezt talán mondanám inkább doom metal darabnak, mint funeral metalnak. A kevés, nem túl jelentőségteljes vokál is inkább a háttérben marad.
A lemezt a Cold zárja. Szintén filmzenés zongora-hegedű dallammal indítva, és elég sokáig kitartva a melódiát. Nem túl messze a szám felétől, a gitár és dob is bekapcsolódik, bár nem túl sok újat mutat, egyedül a záró zongorajáték tetszik belőle.
A legnagyobb problémám a tapasztalatlanságomon kívül az, hogy ebből ítélve a doom alstílusa, a funeral metal rendkívül unalmas lehet valóban. A Depressed Mode nem igazán láncolja a hallgatót ehhez a bizonyos zenéhez, még a sajátjukéhoz se nagyon. Nincs az az érzés, hogy na csak most még egyszer ezt a számot. Sokkal inkább várom már, hogy mikor lesz vége, és tehetek be valami mást. A hörgős vokál se túl ötletes, a női vokál legalább ambientes beütésű, míg a nagyon technikátlan, illetve egy-két motívumra épülő hangszerek nem mindig mutatnak újat, sőt, gyakran a lemezen egy szám majdnem ugyanolyan, mint a másik. Nem ajánlom azoknak, akik a gyorsabb, pörgősebb metalzenét kedvelik, vagy azoknak, akik szeretik a változatosságot. És a végére, hogy valami jót is mondjak, azért nem aludtam el a lemezen így napközben, de lehet éjszakára nagyon jó altatózene lehet, és a stílusnál kötelező hangulatot átadta, és a felvétel minősége is jó.

Értékelés: 70%