 | Előadó: Within Temptation Album: The Heart of Everything Stílus: Gothic/Symphonic Metal 2007 Roadrunner Records |
A Within Temptation sose tartozott se a legjobb, se a legrosszabb gothic/symphonic zenekarok közé. Viszont mindig is egyedi volt: nem vett el témákat a Nightwishtől, se az Evanescence-től. Robert Westerholt zenei agyszüleménye a barátnőjével, Sharon den Adel-lel kiegészítve egy szép, nem operatikus, de rendkívül magashangú énektémájú zenekar lett. Rengeteg tagcsere volt a WT történetében, mire elnyerte a mai formáját, s egy kicsit a kiadott lemezekkel a minőség is csökkenni látszott. Az előző lemez, a The Silent Force már inkább szimfonikus heavy metal volt, és csak szövegeiben emlékeztetett a gótika mélabússágára. Egy gyermek, és évek hallgatása után 2007 elején a mainstream felkarolta az első kislemezét az új albumnak, a The Heart of Everything-nek: és ezzel elkezdte hódító útját a világ divatzenéjében (újra) a gothic metal. A What Have You Done egész egyszerűen egy Evanescence koppintás lett. Mit tettetek?! De ne rohanjunk előre...
A nyitó dalnál, a The Howlingnál is érződik, hogy a THoE egy sokkal sötétebb, darkosabb témájú lemez. Egészen mélyre hangolt gitárok, brutálisan szóló dobok. A lemezborító engem egy kicsit meg is ijesztett: sötét színek használata, borult ég, furcsán néző néni. Mi kell még egy igazi gothic albumhoz? Sharon kicsit kevesebbet énekel, míg több a szimfonikus betét. Igen, ez kell.
Ezt követi a már említett dal, a What Have You Done? Keith Caputo vendégéneklésével. Ez tényleg egy Evanescence utánzat, struktúrájában, felépítésében. Bár a klipjei jók, és azt se tudnám eldönteni, melyik nő szebb benne, de ha nem tudnám, hogy egy Within Temptation, azt mondanám, hogy az Evanescence énekenője megtanult énekelni. Akkor petéztem le igazából, mikor a Viva-n főműsoridőben megláttam. Nem fémforgácsban, vagy hasonlóban. Főműsoridőben.
A harmadik szám a Frozen, riffel és szimfonikus betéttel, majd Sharon énekével kezdődik. Egy kicsivel több az ének benne, mint az előző dalokban, témája is sokkal lassabb, változatosabb. Balladikus jellegű darab, nem a legrosszabb a lemezen.
A Our Solemn Hour érdekesen, kántáláshoz hasonlító énektémával indul, majd később kórusban is folytatódik. Teljesen olyan, mintha valami keresztény imának a bevezetője lenne. Sharon hangját pedig a refrénben kórus követi, ami egyébként eléggé fülbemászó. A hangszeres játék a háttérbe szorult, a gitár inkább csak riffelget, a dob pedig csak halkan adja a ritmust.
Az ötödik a címadó dal: The Heart Of Everything is folytatja a kórusrészt, de később már elhagyja, majd durvul a zene. Az első meglepetés itt van: aki még nem hallotta Sharont nem magasan énekelni, most megteheti: az első része az Ice Queen akusztikus verziójában megismert, mélyebb Sharon témával indít, és csak később, a refrénnél fog újra magasan énekelni. A szintetizátor lassan, de biztosan szól a háttérben, míg a gitárok játszák a rájuk rótt néhány riffet.
A hatodik dal, a Hand Of Sorrow zongorával, akusztikus gitárral, és hegedűvel indul, majd filmzeneszerűen bedurvul, és szintén filmzeneszerű hegedűszó vezeti a dallamot. Sharon éneke itt eléggé fantáziátlan. Néhány váltáson kívül viszont egyetlen érdekes dolog sincs a dalban
A The Cross trillázással kezdődik, majd kis gitártémával, és hangeffekttel folytatódik. A dobtéma igen szegényes, illetve azok a bizonyos effektek is igen irritálóak tudnak lenni, mintha beakadt volna a lemez.
A nyolcadik téma, a Final Destination is a már megismert mélyebb énekkel kezdődik. Rengeteg hegedű van benne, az refrén egészen fülbemászó, a dob is brutálisan szól a zenéhez képest.
Az igazi nagy baj a WT zenéjében, hogy nem túl sok gitárt alkalmaznak, általában csak riffelgetnek, aláfestenek, de sose szólóznak, illetve sose kiemelkedőek. A kilencedik dal, az All I Need lágyan, gitárral majd énekkel indít. Ez is egy lassabb, kommerszebb, eladhatóbb dal, rengeteg hegedűvel, balladikus dobokkal és hangszerekkel.
Az utolsó előtti dal, a The Truth Beneath The Rose egész hosszúra sikerült. Több, mint 7 perces, rendkívül szimfonikus jellegű, újra sok kórusszerű refrénnel és váltásokkal. Sharon hangja itt már kicsit kezd idegesítő lenni, legalábbis a magas - a mély az egészen jó lenne hosszútávon is, szexi, mondhatnánk - a gitár pedig ugyanazt a riffet játsza végig, amit az elején elkezd.
A záró téma a Forgiven mintha egy koncepció végét jelentené: az egész, zaklatott, felháborodott hangú lemez után mintha megbocsátásért könyörögne, s éppen ezért zongorával, énekkel indul, és nem is fog bedurvulni. Kicsit olyan, mint a Evanescence féle My Immortal, én vártam az eredeti WT megoldást, amit az Our Farewell-ben lehetett hallani. Érdekes lezárása az albumnak.
Nem is tudom, alapjában azért tetszik az album. A stílust hozza, hallgatható, élvezhető, néha ugyan a hangszerelés monoton, illetve nagyon eladhatónak készült, de nem rossz lemez. Nekem jobban tetszik, mint az előző, bár a Mother Earth és az annál korábbiak szintjét nem üti továbbra sem. Kicsit kísérletezős Within Temptation, a zene sokadik Faustja, aki eladta a lelkét az ördögnek, mert azt hitte, attól jobb zene lesz. Remélem hamar visszatérnek a helyes ösvényre, és nem örök kárhozat a fizetségük.
A nyitó dalnál, a The Howlingnál is érződik, hogy a THoE egy sokkal sötétebb, darkosabb témájú lemez. Egészen mélyre hangolt gitárok, brutálisan szóló dobok. A lemezborító engem egy kicsit meg is ijesztett: sötét színek használata, borult ég, furcsán néző néni. Mi kell még egy igazi gothic albumhoz? Sharon kicsit kevesebbet énekel, míg több a szimfonikus betét. Igen, ez kell.
Ezt követi a már említett dal, a What Have You Done? Keith Caputo vendégéneklésével. Ez tényleg egy Evanescence utánzat, struktúrájában, felépítésében. Bár a klipjei jók, és azt se tudnám eldönteni, melyik nő szebb benne, de ha nem tudnám, hogy egy Within Temptation, azt mondanám, hogy az Evanescence énekenője megtanult énekelni. Akkor petéztem le igazából, mikor a Viva-n főműsoridőben megláttam. Nem fémforgácsban, vagy hasonlóban. Főműsoridőben.
A harmadik szám a Frozen, riffel és szimfonikus betéttel, majd Sharon énekével kezdődik. Egy kicsivel több az ének benne, mint az előző dalokban, témája is sokkal lassabb, változatosabb. Balladikus jellegű darab, nem a legrosszabb a lemezen.
A Our Solemn Hour érdekesen, kántáláshoz hasonlító énektémával indul, majd később kórusban is folytatódik. Teljesen olyan, mintha valami keresztény imának a bevezetője lenne. Sharon hangját pedig a refrénben kórus követi, ami egyébként eléggé fülbemászó. A hangszeres játék a háttérbe szorult, a gitár inkább csak riffelget, a dob pedig csak halkan adja a ritmust.
Az ötödik a címadó dal: The Heart Of Everything is folytatja a kórusrészt, de később már elhagyja, majd durvul a zene. Az első meglepetés itt van: aki még nem hallotta Sharont nem magasan énekelni, most megteheti: az első része az Ice Queen akusztikus verziójában megismert, mélyebb Sharon témával indít, és csak később, a refrénnél fog újra magasan énekelni. A szintetizátor lassan, de biztosan szól a háttérben, míg a gitárok játszák a rájuk rótt néhány riffet.
A hatodik dal, a Hand Of Sorrow zongorával, akusztikus gitárral, és hegedűvel indul, majd filmzeneszerűen bedurvul, és szintén filmzeneszerű hegedűszó vezeti a dallamot. Sharon éneke itt eléggé fantáziátlan. Néhány váltáson kívül viszont egyetlen érdekes dolog sincs a dalban
A The Cross trillázással kezdődik, majd kis gitártémával, és hangeffekttel folytatódik. A dobtéma igen szegényes, illetve azok a bizonyos effektek is igen irritálóak tudnak lenni, mintha beakadt volna a lemez.
A nyolcadik téma, a Final Destination is a már megismert mélyebb énekkel kezdődik. Rengeteg hegedű van benne, az refrén egészen fülbemászó, a dob is brutálisan szól a zenéhez képest.
Az igazi nagy baj a WT zenéjében, hogy nem túl sok gitárt alkalmaznak, általában csak riffelgetnek, aláfestenek, de sose szólóznak, illetve sose kiemelkedőek. A kilencedik dal, az All I Need lágyan, gitárral majd énekkel indít. Ez is egy lassabb, kommerszebb, eladhatóbb dal, rengeteg hegedűvel, balladikus dobokkal és hangszerekkel.
Az utolsó előtti dal, a The Truth Beneath The Rose egész hosszúra sikerült. Több, mint 7 perces, rendkívül szimfonikus jellegű, újra sok kórusszerű refrénnel és váltásokkal. Sharon hangja itt már kicsit kezd idegesítő lenni, legalábbis a magas - a mély az egészen jó lenne hosszútávon is, szexi, mondhatnánk - a gitár pedig ugyanazt a riffet játsza végig, amit az elején elkezd.
A záró téma a Forgiven mintha egy koncepció végét jelentené: az egész, zaklatott, felháborodott hangú lemez után mintha megbocsátásért könyörögne, s éppen ezért zongorával, énekkel indul, és nem is fog bedurvulni. Kicsit olyan, mint a Evanescence féle My Immortal, én vártam az eredeti WT megoldást, amit az Our Farewell-ben lehetett hallani. Érdekes lezárása az albumnak.
Nem is tudom, alapjában azért tetszik az album. A stílust hozza, hallgatható, élvezhető, néha ugyan a hangszerelés monoton, illetve nagyon eladhatónak készült, de nem rossz lemez. Nekem jobban tetszik, mint az előző, bár a Mother Earth és az annál korábbiak szintjét nem üti továbbra sem. Kicsit kísérletezős Within Temptation, a zene sokadik Faustja, aki eladta a lelkét az ördögnek, mert azt hitte, attól jobb zene lesz. Remélem hamar visszatérnek a helyes ösvényre, és nem örök kárhozat a fizetségük.
Értékelés: 75%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése