 | Előadó: Die Apokalyptischen Reiter Album: Allegro Barbaro Stílus: Death/Folk/Avantgarde Metal 1999 Nuclear Blast |
Kevés olyan zenekar létezik, ami egymástól teljesen eltérő stílusokat kevernek, és az eredmény, ami születik, nem csupán hallgatható és érdekes, hanem jó is. Az egyik ilyen hatalmas experimental zenekar az uneXpecT, akiknek főleg a tavalyi, In a Flesh Aquarium albuma ütött az avantgarde metal színen. A másik pedig a most górcső alá kerülő német elmebeteg zenekar, a Die Apokalyptischen Reiter, illetve nekik a második,Allegro Barbaro című nagylemezük.
Az új évezred előtti DAR talán jobb is volt, mint a mai: különlegesebb, sokkal többmindent próbáltak meg belesűríteni a háború muzsikájukba. Az újabb albumok se rosszak, de ez egyszerűen jobb. Bár kötelességem megjegyezni, hogy a korábbi, Dschinghis Khan átirat az azonos című dalból nagyon ütött. Szinte láttam magam előtt, ahogy a nagy 70-80-as évek német discocsapata hörgi a Dschinghis Khan slágert a diszkóban. Az Allegro Barbaro előrelépés, továbbfejlesztés volt a Soft And Strongerhez képest. A DAR zeneileg se sorolható be igazából sehova: erősen melodic death metal uralta alapokon viszont néha összecsapnak a folk, a black, a progresszív elemek, illetve néha komolyzenéhez hasonlító billentyűtémák és a torzított szintik is.
Az első nóta, a The Last Hope Burned Down to Dust azonnal egy lassú zongoramotívummal indít, majd vonósokkal és tiszta énekkel indít, és cask később robban be a gitár. A dobtémák kicsi thrash metal jellegűek, illetve core-szagúak, míg a vokál a death mély hörgésére váltott át.
Ezt egy rövid átvezető nóta, a Sometimes követi, ahol már a magas, Immortal szerű black metal károgással tör be, ami folyamatosan váltakozik a hörgéssel. Így utólag ez a kettősség emlékeztet a The Black Dahlia Murderre - el tudom képzelni, hogy az említett amerikai deathcore csapat merített ihletet ebből a vokálmegoldásból, főleg a korai demolemezeiken. A gitár gyakran kerül előtérbe, de akkor sem kezd eszetlen szólózásba, inkább a tiszta zongorakísérettel vezeti a dalt.
A DAR játékosságát jelzi, hogy egy-egy szám átlagosan alig 3 perc hosszú, így a rövid témákba hatalmas tempót, illetve változatosságot lehet csempészni, anélkül, hogy unalmassá tenné az egészet. A Perfect Without Mercy kemény riffeléssel indul, és a már megszokott billentyűstémák, hörgés/károgás mellett megjelenik harmadik vokáltémaként egy kevésbé torzított énektéma is, viszont ami még mindig nem az első nóta elején hallott tiszta éneklés. A váltások a dalban néhol már-már inkább heavy metalra emlékeztetnek.
A negyedik szám, a The March Of Revenge egy reneszánsz orgonaműhöz hasonlító billentyűstémával indít, majd lassú gitárral folytatja, ami átvált hamar egy középtempójú, akkordpengetős-szólózós heavy metal témává, s eközben a vokál erőteljesen grind zenére emlékeztet. A legmulatságosabb rész a bohém szintitéma a nagyon durva zúzás alatt.
A Game Of Violence követi, újra thrash és grind témákkal. Kicsit a dobtémákat itt unalmasnak találom, illetve semmi újnak, fantáziátlannak. Viszont a rövid gitárszóló a közepén erőteljesen Slayerre emlékeztet - főleg, ha nem lenne ilyen rövid. Itt is megjelenik az a bizonyos zongoratéma, amit már annyiszor lehetett hallani.
A hatodik szám a Heavy Metal, amely talán a legdallamosabb, illetve leginkább dallamközpontú nóta az egész albumon. Lágy zongorával, és tiszta énekkel kezdődik, viszont a bedurvulása is nagyon melodic death metalra emlékeztet, illetve később heavy metalra hörgéssel. A váltások viszont hihetetlenek: bármiféle előjel nélkül gyakorta vált tempót, stílust, illetve térnek be és tűnnek el hangszerek. Nekem ez a kedvencem az albumról, egy kicsit progresszív jellege is van az egésznek, főleg a hosszabb gitárszólónál.
A Dance with Me újra egy gyorsabb téma, a tiszta éneket leszámítva nagyon emlékeztet a Game of Violence-re. A szintitéma a dal közepén hasonlít a 21. század Nightwishének témáira - főleg a Century Child albumról.
Ezt egy újabb rövid darab követi, a The Fire lassú, akusztikus betéttel és tiszta énekkel indul, a háttérben pedig lágy szinti aláfestés vezeti fel a dalt. A váltás nagyon váratlan volt, szinte ijesztően hirtelen jött. A The Fire dobtémája erősen emlékeztet a nyolcvanas évek metalzenekarainak dobjátékára.
A kilencedik dal, a The Naked Beauty le se tagadhatná, hogy átvezető jellegű. Az egész nincs két perc, s nem is metal dal, hanem egyszerűen egyetlen zongora végigvirtuózkodja azt a kis időt. Egy nagyon jó instrumentális dalról van szó, komolyzenére, illetve filmzenékre emlékeztető dallamvilággal. Dr. Pest zongorajátéka kitűnő egyszerűen.
Szépség és szörnyeteg, a filmes betét után inkább egy horrorisztikus, fantasztikus hangulatú szám következik. A No Questions tipikus black károgással indul, ami így olyan érzést kelt, mintha valami rémálomba csöppentünk volna. A váltások itt is jellemzőek, ugyanis a dal végén egy kis átvezetőben már inkább dallamos, majd hirtelen death metalos.
Ezt két rövidebb, kicsit unalmasabb dal követi. A tizenegyedik szám a The Smell Of Death, a következő pedig a Revelation. Míg az előbbi inkább a megszokott death metal témájú, addig a Revelation heavy metalosabb, core-osabb témájú.
A záródal, a Total Human End death metal témával indít, ami igen rövid ideig tart, majd hirtelen vált egy lassú, lágy levezető részre, ahol csak emberi beszéd és egy zongora van, néha-néha előtörő akkordokkal. Egy kicsit olyan, mintha összegeznénk az albumot, az outro rendkívül jól illik össze az introval.
A Die Apokalyptischen Reiter albuma igen nagy különlegesség: bár a 41 perces hosszában van néhány unalmasabb pillanat, mégse feledhető lemezről van szó. A stílusok keveredése olyan módon történik, hogy az nem említhető egy lapon az uneXpecT avantgarde stílusával, viszont egyáltalán nem is sorolható be szinte sehova. Sajnos a későbbi lemezeik kicsit kevésbé kaotikusabbak, sokkal inkább jellemző rájuk valami ésszerűség - és ez az, ami kicsit rontja azokat a szememben. Az Allegro Barbaro azért jó, mert nincs benne túl sok logika, úgy váltakoznak a stílusok, ahogy a zenészeknek kedvük van hozzá, és akkor van refrén, amikor ők akarják. Az Allegro Barbaro viszont kötelező jellegű annak, aki még nem ismeri.
Az új évezred előtti DAR talán jobb is volt, mint a mai: különlegesebb, sokkal többmindent próbáltak meg belesűríteni a háború muzsikájukba. Az újabb albumok se rosszak, de ez egyszerűen jobb. Bár kötelességem megjegyezni, hogy a korábbi, Dschinghis Khan átirat az azonos című dalból nagyon ütött. Szinte láttam magam előtt, ahogy a nagy 70-80-as évek német discocsapata hörgi a Dschinghis Khan slágert a diszkóban. Az Allegro Barbaro előrelépés, továbbfejlesztés volt a Soft And Strongerhez képest. A DAR zeneileg se sorolható be igazából sehova: erősen melodic death metal uralta alapokon viszont néha összecsapnak a folk, a black, a progresszív elemek, illetve néha komolyzenéhez hasonlító billentyűtémák és a torzított szintik is.
Az első nóta, a The Last Hope Burned Down to Dust azonnal egy lassú zongoramotívummal indít, majd vonósokkal és tiszta énekkel indít, és cask később robban be a gitár. A dobtémák kicsi thrash metal jellegűek, illetve core-szagúak, míg a vokál a death mély hörgésére váltott át.
Ezt egy rövid átvezető nóta, a Sometimes követi, ahol már a magas, Immortal szerű black metal károgással tör be, ami folyamatosan váltakozik a hörgéssel. Így utólag ez a kettősség emlékeztet a The Black Dahlia Murderre - el tudom képzelni, hogy az említett amerikai deathcore csapat merített ihletet ebből a vokálmegoldásból, főleg a korai demolemezeiken. A gitár gyakran kerül előtérbe, de akkor sem kezd eszetlen szólózásba, inkább a tiszta zongorakísérettel vezeti a dalt.
A DAR játékosságát jelzi, hogy egy-egy szám átlagosan alig 3 perc hosszú, így a rövid témákba hatalmas tempót, illetve változatosságot lehet csempészni, anélkül, hogy unalmassá tenné az egészet. A Perfect Without Mercy kemény riffeléssel indul, és a már megszokott billentyűstémák, hörgés/károgás mellett megjelenik harmadik vokáltémaként egy kevésbé torzított énektéma is, viszont ami még mindig nem az első nóta elején hallott tiszta éneklés. A váltások a dalban néhol már-már inkább heavy metalra emlékeztetnek.
A negyedik szám, a The March Of Revenge egy reneszánsz orgonaműhöz hasonlító billentyűstémával indít, majd lassú gitárral folytatja, ami átvált hamar egy középtempójú, akkordpengetős-szólózós heavy metal témává, s eközben a vokál erőteljesen grind zenére emlékeztet. A legmulatságosabb rész a bohém szintitéma a nagyon durva zúzás alatt.
A Game Of Violence követi, újra thrash és grind témákkal. Kicsit a dobtémákat itt unalmasnak találom, illetve semmi újnak, fantáziátlannak. Viszont a rövid gitárszóló a közepén erőteljesen Slayerre emlékeztet - főleg, ha nem lenne ilyen rövid. Itt is megjelenik az a bizonyos zongoratéma, amit már annyiszor lehetett hallani.
A hatodik szám a Heavy Metal, amely talán a legdallamosabb, illetve leginkább dallamközpontú nóta az egész albumon. Lágy zongorával, és tiszta énekkel kezdődik, viszont a bedurvulása is nagyon melodic death metalra emlékeztet, illetve később heavy metalra hörgéssel. A váltások viszont hihetetlenek: bármiféle előjel nélkül gyakorta vált tempót, stílust, illetve térnek be és tűnnek el hangszerek. Nekem ez a kedvencem az albumról, egy kicsit progresszív jellege is van az egésznek, főleg a hosszabb gitárszólónál.
A Dance with Me újra egy gyorsabb téma, a tiszta éneket leszámítva nagyon emlékeztet a Game of Violence-re. A szintitéma a dal közepén hasonlít a 21. század Nightwishének témáira - főleg a Century Child albumról.
Ezt egy újabb rövid darab követi, a The Fire lassú, akusztikus betéttel és tiszta énekkel indul, a háttérben pedig lágy szinti aláfestés vezeti fel a dalt. A váltás nagyon váratlan volt, szinte ijesztően hirtelen jött. A The Fire dobtémája erősen emlékeztet a nyolcvanas évek metalzenekarainak dobjátékára.
A kilencedik dal, a The Naked Beauty le se tagadhatná, hogy átvezető jellegű. Az egész nincs két perc, s nem is metal dal, hanem egyszerűen egyetlen zongora végigvirtuózkodja azt a kis időt. Egy nagyon jó instrumentális dalról van szó, komolyzenére, illetve filmzenékre emlékeztető dallamvilággal. Dr. Pest zongorajátéka kitűnő egyszerűen.
Szépség és szörnyeteg, a filmes betét után inkább egy horrorisztikus, fantasztikus hangulatú szám következik. A No Questions tipikus black károgással indul, ami így olyan érzést kelt, mintha valami rémálomba csöppentünk volna. A váltások itt is jellemzőek, ugyanis a dal végén egy kis átvezetőben már inkább dallamos, majd hirtelen death metalos.
Ezt két rövidebb, kicsit unalmasabb dal követi. A tizenegyedik szám a The Smell Of Death, a következő pedig a Revelation. Míg az előbbi inkább a megszokott death metal témájú, addig a Revelation heavy metalosabb, core-osabb témájú.
A záródal, a Total Human End death metal témával indít, ami igen rövid ideig tart, majd hirtelen vált egy lassú, lágy levezető részre, ahol csak emberi beszéd és egy zongora van, néha-néha előtörő akkordokkal. Egy kicsit olyan, mintha összegeznénk az albumot, az outro rendkívül jól illik össze az introval.
A Die Apokalyptischen Reiter albuma igen nagy különlegesség: bár a 41 perces hosszában van néhány unalmasabb pillanat, mégse feledhető lemezről van szó. A stílusok keveredése olyan módon történik, hogy az nem említhető egy lapon az uneXpecT avantgarde stílusával, viszont egyáltalán nem is sorolható be szinte sehova. Sajnos a későbbi lemezeik kicsit kevésbé kaotikusabbak, sokkal inkább jellemző rájuk valami ésszerűség - és ez az, ami kicsit rontja azokat a szememben. Az Allegro Barbaro azért jó, mert nincs benne túl sok logika, úgy váltakoznak a stílusok, ahogy a zenészeknek kedvük van hozzá, és akkor van refrén, amikor ők akarják. Az Allegro Barbaro viszont kötelező jellegű annak, aki még nem ismeri.
Értékelés: 90%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése