 | Előadó: UneXpecT Album: In a Flesh Aquarium Stílus: Avant-Garde/Experimental Metal 2006 The End Records |
Korábban szó esett a Die Apokalyptischen Reiterről, s benne az UneXpecT-ről. Illendően, illetve lényegesnek tartom, hogy a DAR mellett a másik, talán a világ egyik legkaotikusabb zenekarát mutassam be. Az UneXpecT 1997 óta létezik, s első nagylemezüket 1999-ben kiadták már. Az a lemez még nem volt igazi UneXpecT, sokkal kevesebb, illetve szisztematikusabb káosz volt benne (Dream Theater után szabadon), és több death elem. Ekkor még lényegesen más volt a felállás: a férfihangokon, Syriakon és Artagothon kívül egyedül Exod, a billentyűs tagja a zenekarnak az alapítás óta, bár az In a Flesh Aquarium albumon még a szintén alapító Le Bateleur játszott még hegedűn. S az Utopia óta 7 év telt el: addig inkább felállásbeli változtatásokkal, illetve turnéval foglalkoztak, s erejükből csak egyetlen EP-re, a _wE, Invaders-re tellett 2003-ban.
Mint tudjuk, a második lemez mindig vízválasztó a zenekaroknál, főleg, ha rendkívül hosszú kihagyás után kerül a boltokba. Annak idején az Utopia még nem emelte ki az UneXpecT zenéjét ki, ezért nem is nagyon számított rá senki, hogy robbantani fognak. Tévedtek. Az In a Flesh Aquarium a leges legváltozatosabb metalzene, ami csak létezik. Az, hogy Avant-Garde metal, az nem mond semmit: mélyen táplálkozik death és black metalból, gyakran keveredik core, progresszív és heavy metal zenével, miközben európai klasszikus, cirkuszi zenei, jazz, electro, ambient, és középkori elemeket tartalmaz. És mindez megspékelve kitűnő hangszerjátékkal, ugyanis mindenki mestere a saját hangszerének - lássuk csak ChaotH 9 húros basszusgitárját, és természetesen az operatikus, tiszta női vokálnak. Így leírva az egész rendkívül komplikáltnak, bonyolultnak tűnik, illetve emészthetetlennek. Egyszóval, az UneXpecT tényleg olyat alkotott, mint senki más eddig: bár a DAR maga is igen kaotikus volt karrierje elején, és rengeteg különleges elemet használt, illetve rengeteg technicalnak feltűntetett banda mutatott fel valamit, az In a Flesh Aquarium tényleg valami, amit nyugodtan nevezhetjük váratlan fordulatnak. Vegyük sorba a dalokat.
Nyitánynak itt a Chromatic Chimaera, aminek a zongoratémáját már megismerhettük a _wE, Invaders EP-n még 2003-ban. Az UneXpecT zenéje szinte azonnal lesújt, a Chromatic Chimaera-ban megjelenik bőven a cirkuszi zene, mind a zongora illetve hegedűjátékban, mind a vokálban is. Az igazán nagy dobás a dal elején - már a zúzósabb részeknél - a hegedűátvezető, amit egyszerűen úgy tudnék definiálni, mint "Az első lépés a rémálmok cirkusza felé". Azonnal eszembejut kölökkori rémálmaim egyike, maga a cirkusz. Ugyanis én - mint sok sorstársam - utáltam a cirkuszt, a bohócokat pedig gonosz démonoknak tartottam. Nos, ha becsukom a szemem e zene hallgatása közben, pont ezt látom. Csupán a nőnemű bohóc valamivel szebb annál, mint hittem. Ha ez nem lenne elég, elég meghallgatni a kaotikus, de rendkívüli módon összefüggő hangszerjátékot, és a női vokált. Csodálatos.
Személy szerint én először a következő dallal, a Feasting Fouls-szal találkoztam. Ezt kaptam egyik kedves barátomtól, mint sample anyagot. Cím alapján először George R.R. Martin fantasy regényeposzára, a Feasting Crowsra asszociáltam. S bár nem lehet egyenes összefüggést vonni köztük, valamennyi párhuzam mégis van. Nagyon kevés. A dal folytatja a megkezdett hagyományokat: az őrült cirkuszi hangulatot, a virtuóz gitárjátékot. Igazából az UneXpecT lemezeken nem lehet azt mondani sehol, hogy mi kerül előtérbe, ugyanis szinte másodpercre váltakozik a vezető hangszer, illetve minden és mindig irányít. A Feasting Foolsban viszont eljön a színházi jelleg is, színjátékhoz hasonló beszédes, játékos átvezetők, gyakran zene nélkül, illetve filmekre jellemző háttérvokálok, párbeszédek bukkanak elő a semmiből. A basszusjáték valami fenomenális: ChaotH tudja ám kezelni a kilenchúros ritkaságot. A befejezés teljesen színpadias, hirtelen.
A Desert Urbania egyetlen zongorával, és némi hangeffekttel indul, majd szép fokozatosan robban be, ahogy a Chromatic Chimaera is. Egyszerűen hátrahőköltem, ahogy a lágyabb, zaklatott klasszikus színdarabra emlékeztető kezdet után berobban a dal a vokállal, azaz a hörgéssel. Tulajdonképpen szövegkönyv nélkül semmit nem értek belőle, hihetetlen, hogy mire képes Syriak és Artagoth a hangjával. Másik jó rész a szintén színpadias váltás, amikor egy picit funkys, sokkal inkább játékosabb, mint brutális vokálra vált a zene néhány pillanatra. Leïlindel itt is megmutatja, mire is képes a torka: lágy énektől egészen operás magasságokig emelkedik, és ki is tartja, ha kell. Landryx is igazán bámulatos dobosként, bár talán ő az egyetlen tag, aki nem nagyon tud többet az elődjénél, Dasnosnál. A dal vége felé pedig a legtisztábban jelenik meg a heavy metal stílus: kicsit gothos riffelgetésre egy jó kis gitárszóló, majd befejezésül új szólal meg a zongora, mintha épp valaki halálán lenne, és még utolsó erejével is a drága hangszerén játszik. Furcsa egy befejezés, de hatékony.
Főleg, hogy a negyedik szám, a Summoning Scenes azonnal vokállal, durván robban be. Szinte kirobbantja a hallgatót a helyéről. Először ebben a dalban hallható igazán szintetizátortéma, eddig tiszta pianót használtak - amit meg kell jegyeznem, itt sem hagynak pihenni. A dobtémákban rengeteg váltás van, egészen a jazzes témáktól a death metalon át a progresszívig, ehhez pedig kell az, hogy a zenész tudja, mit csinál. Az átvezetőket most a hegedűszólamok viszik: igen félelmetes, horrorfilmre emlékeztető húrtépéssel, amikből diadalmasan csapnak fel később a gitárszólók, majd akusztikus részek. A dal második fele már inkább zajjellegű olyan értelemben, hogy kicsit kevesebb a metal, és több az elektronikus betét és a hangszeres játék. Egy rövid melódiáig a szintitéma erősen emlékeztet a Sigh legújabb lemezére, a Hangman's Hymn-re.
Ráfér az énekesekre a pihenés: ezért is jön a Silence_011010701 következőnek. Bár nem tudni, a számsor mit jelent, a cím azért utal arra a kettősségre ami ez az instrumentális darab. Rögtön félelmetes, teljesen horrorfilmekbe illő, zaklatott hegedűvel kezdődik, majd a filmekben már megismert hangeffektekkel: gépi működésre, és ilyenekre hasonlító hangokkal folytatódik. Igazi noise, zaj, mondhatni, de ha mindenfajta zaj ilyen lenne, szinte zene lenne a füleimnek. Ez talán az album egyik fénypontja - ha nem az egész az. Az egésznek van ambient jellege is, főleg dark ambient, illetve a dal vége teljesen szimfonikus zenekarra emlékeztető vonóstémák. A Silence_011010701 kicsit OST-s, filmbetétdalszerű. Erre leginkább a dal vége, illetve befejezése emlékeztet. Akár a Mátrixba elmehetett volna, simán megállta volna a helyét.
A pihenés után a Megalomaniac Trees következik, death indítással. Van benne valami különleges hangszer, amely néha igen törökössé teszi az egészet, pontosabban keletiessé, különlegessé - mintha az egész album nem lenne az. Itt a hörgős vokálok dominálnak, illetve a hegedű. A hegedű témát egyszerűen imádom, rendkívül jó a dallama, a motívuma. Az egészet megfűszerezi az, hogy a dal része számomra azonosíthatatlan nyelven is íródott. Talán ez a dal emlékeztet egy kicsit a _wE, Invaders-ön hallható dalokra - természetesen a Chromatic Chimaera-n kívül. Leïlindel-nek van egy kicsit heavy metalos énektémája, illetve a dal közepén a keleties hangzást erősítve újra betör az a bizonyos hangszer.
Ezt egy három részből álló dalciklus követi, a The Shiver. Az első részénél, az Another Dissonant Chord-nál komolyan azt hittem, lepetézek, mikor az a bizonyos barátom megmutatta a szövegkönyvet. Első hallásra fel se tűnt, illetve nem is érdekelt. De utána. Ennek oka ugyanis, hogy az Another Dissonant Chord szövege magyar. Erősen Ambient beütésű, illetve zajos is, de ez engem eleinte túlzottan nem érdekelt, csak hallgattam: magyar. A kiejtés egy kicsit vicces, de mit várunk egy francia-kanadai bandától? Tőlük ez is tökéletesen megfelel. A szám végén egy kicsit feszültebbé, izgatottabbá válik az egész, s a rengeteg beszédtől, bevágott párbeszédtől olyan, mintha valami a fejedbe szólalt volna meg millió hangon. Hihetetlen, továbbra is azt mondom.
A Meet Me At The Carrousel újra angolul szólal meg, funkysan induló, majd bedurvuló témájú. Egész végig gyors tempójú. A gitárok nem igazán szólóznak, inkább akkordokat és riffeket pengetnek, és a háttérben meghúzódnak. Az egész újra cirkuszias témájú, engem emlékeztet a nem is olyan rég botrányos körülmények között Magyarországon is megismert Cirque du Soleil-re - ugye emlékszünk, egy nagyon nagy sztár, akit Geszti Péternek hívnak ellopta az Alegríát, írt hozzá magyar szöveget, újrahangszerelte és eladta sajátként, és még ki is tüntették érte. Nem is baj: a cirkusz eredendően szórakoztatásról szól - és az UneXpecT kiválóan megfelel ennek a küldetésnek.
Szinte észrevehetetlen váltás után máris a A Clown's Mindtrap készül befejezni a The Shiver dalciklust. Lágy basszustémával indít, majd brutális gitár-dob kettősségre vált. Ez is egy igen változatos nóta, ugyanis tangó és skótduda is igen jó szerepet kap benne. A dal lényegét mégis Le Bateleur viszi hegedűjátékával, amely erőteljesen klasszikus jellegű.
A befejező dal egy igen monumentális darab, a maga majdnem 12 percével a Psychic Jugglers a leghosszabb dal a lemezen. Úgy keletiesen, bongszóval indul, majd hirtelen klasszikusra vált, és a Trója filmzenéjére kicsit emlékeztető szimfonikus jelleggel folytatódik, majd a démonbohócok beszédével. A Psychic Jugglersben több a váltás szinte, mint az egész albumon együtt - és egy nagy szó. Hirtelen vált stílusokat is, jellemzően a lágy-brutális-lágy-brutális-lágy-brutális szisztémát követve. Ez egy olyan dal, ahol utoljára mindenki megmutatja, mire is képes. Rengeteg zongora, hegedű, különböző vokáltémák, death/black gitárriffek. Egyedül az énekesnő hiányzik belőle, sajnálatos, pedig igazán belefért volna, illetve jelen van, de nem az énekhangjával mutatkozik, hanem ő is inkább succubusként hörögve. A dal összegzi az egész lemezt: káosz, brutalitás, hirtelen nyugodtság, majd újabb brutalitás. a lehető legtökéletesebb befejezése a tökéletes albumnak.
Igen, mert az In a Flesh Aquarium ha nem is tökéletes, elég közel van hozzá, hogy azt mondjuk, tökéletes. Kicsit hosszú kritika lett, belátom, illetve nem nagyon hoztam fel semmi negatívumot, de ennek egyszerűen az az oka, hogy nincs is mit. A zenészek mind a helyükön vannak, jól használják ki hangszereiket, tudnak mindent, és még annál is többet. A vokáltéma éppen elég változatos, a dalok pedig sehol sem egyformák. Talán annyi rossz van benne, hogy előhúzta lelkem mélyéről a félelmem a festett arcú bohócok iránt, és velük együtt a cirkuszi rémálmaimat. Remélem sok hasonló korongot lehet még az UneXpecT-től várni - vagyis rosszul fogalmaztam, nem hasonlót, hanem teljesen MÁSMILYEN lemezt, ami van legalább ilyen jó -, még akkor is, ha arra, ahogy most is, 7 évet kell várni. Nálam elnyerte 2006-ban az Év Albuma címet, toronymagasan.
Mint tudjuk, a második lemez mindig vízválasztó a zenekaroknál, főleg, ha rendkívül hosszú kihagyás után kerül a boltokba. Annak idején az Utopia még nem emelte ki az UneXpecT zenéjét ki, ezért nem is nagyon számított rá senki, hogy robbantani fognak. Tévedtek. Az In a Flesh Aquarium a leges legváltozatosabb metalzene, ami csak létezik. Az, hogy Avant-Garde metal, az nem mond semmit: mélyen táplálkozik death és black metalból, gyakran keveredik core, progresszív és heavy metal zenével, miközben európai klasszikus, cirkuszi zenei, jazz, electro, ambient, és középkori elemeket tartalmaz. És mindez megspékelve kitűnő hangszerjátékkal, ugyanis mindenki mestere a saját hangszerének - lássuk csak ChaotH 9 húros basszusgitárját, és természetesen az operatikus, tiszta női vokálnak. Így leírva az egész rendkívül komplikáltnak, bonyolultnak tűnik, illetve emészthetetlennek. Egyszóval, az UneXpecT tényleg olyat alkotott, mint senki más eddig: bár a DAR maga is igen kaotikus volt karrierje elején, és rengeteg különleges elemet használt, illetve rengeteg technicalnak feltűntetett banda mutatott fel valamit, az In a Flesh Aquarium tényleg valami, amit nyugodtan nevezhetjük váratlan fordulatnak. Vegyük sorba a dalokat.
Nyitánynak itt a Chromatic Chimaera, aminek a zongoratémáját már megismerhettük a _wE, Invaders EP-n még 2003-ban. Az UneXpecT zenéje szinte azonnal lesújt, a Chromatic Chimaera-ban megjelenik bőven a cirkuszi zene, mind a zongora illetve hegedűjátékban, mind a vokálban is. Az igazán nagy dobás a dal elején - már a zúzósabb részeknél - a hegedűátvezető, amit egyszerűen úgy tudnék definiálni, mint "Az első lépés a rémálmok cirkusza felé". Azonnal eszembejut kölökkori rémálmaim egyike, maga a cirkusz. Ugyanis én - mint sok sorstársam - utáltam a cirkuszt, a bohócokat pedig gonosz démonoknak tartottam. Nos, ha becsukom a szemem e zene hallgatása közben, pont ezt látom. Csupán a nőnemű bohóc valamivel szebb annál, mint hittem. Ha ez nem lenne elég, elég meghallgatni a kaotikus, de rendkívüli módon összefüggő hangszerjátékot, és a női vokált. Csodálatos.
Személy szerint én először a következő dallal, a Feasting Fouls-szal találkoztam. Ezt kaptam egyik kedves barátomtól, mint sample anyagot. Cím alapján először George R.R. Martin fantasy regényeposzára, a Feasting Crowsra asszociáltam. S bár nem lehet egyenes összefüggést vonni köztük, valamennyi párhuzam mégis van. Nagyon kevés. A dal folytatja a megkezdett hagyományokat: az őrült cirkuszi hangulatot, a virtuóz gitárjátékot. Igazából az UneXpecT lemezeken nem lehet azt mondani sehol, hogy mi kerül előtérbe, ugyanis szinte másodpercre váltakozik a vezető hangszer, illetve minden és mindig irányít. A Feasting Foolsban viszont eljön a színházi jelleg is, színjátékhoz hasonló beszédes, játékos átvezetők, gyakran zene nélkül, illetve filmekre jellemző háttérvokálok, párbeszédek bukkanak elő a semmiből. A basszusjáték valami fenomenális: ChaotH tudja ám kezelni a kilenchúros ritkaságot. A befejezés teljesen színpadias, hirtelen.
A Desert Urbania egyetlen zongorával, és némi hangeffekttel indul, majd szép fokozatosan robban be, ahogy a Chromatic Chimaera is. Egyszerűen hátrahőköltem, ahogy a lágyabb, zaklatott klasszikus színdarabra emlékeztető kezdet után berobban a dal a vokállal, azaz a hörgéssel. Tulajdonképpen szövegkönyv nélkül semmit nem értek belőle, hihetetlen, hogy mire képes Syriak és Artagoth a hangjával. Másik jó rész a szintén színpadias váltás, amikor egy picit funkys, sokkal inkább játékosabb, mint brutális vokálra vált a zene néhány pillanatra. Leïlindel itt is megmutatja, mire is képes a torka: lágy énektől egészen operás magasságokig emelkedik, és ki is tartja, ha kell. Landryx is igazán bámulatos dobosként, bár talán ő az egyetlen tag, aki nem nagyon tud többet az elődjénél, Dasnosnál. A dal vége felé pedig a legtisztábban jelenik meg a heavy metal stílus: kicsit gothos riffelgetésre egy jó kis gitárszóló, majd befejezésül új szólal meg a zongora, mintha épp valaki halálán lenne, és még utolsó erejével is a drága hangszerén játszik. Furcsa egy befejezés, de hatékony.
Főleg, hogy a negyedik szám, a Summoning Scenes azonnal vokállal, durván robban be. Szinte kirobbantja a hallgatót a helyéről. Először ebben a dalban hallható igazán szintetizátortéma, eddig tiszta pianót használtak - amit meg kell jegyeznem, itt sem hagynak pihenni. A dobtémákban rengeteg váltás van, egészen a jazzes témáktól a death metalon át a progresszívig, ehhez pedig kell az, hogy a zenész tudja, mit csinál. Az átvezetőket most a hegedűszólamok viszik: igen félelmetes, horrorfilmre emlékeztető húrtépéssel, amikből diadalmasan csapnak fel később a gitárszólók, majd akusztikus részek. A dal második fele már inkább zajjellegű olyan értelemben, hogy kicsit kevesebb a metal, és több az elektronikus betét és a hangszeres játék. Egy rövid melódiáig a szintitéma erősen emlékeztet a Sigh legújabb lemezére, a Hangman's Hymn-re.
Ráfér az énekesekre a pihenés: ezért is jön a Silence_011010701 következőnek. Bár nem tudni, a számsor mit jelent, a cím azért utal arra a kettősségre ami ez az instrumentális darab. Rögtön félelmetes, teljesen horrorfilmekbe illő, zaklatott hegedűvel kezdődik, majd a filmekben már megismert hangeffektekkel: gépi működésre, és ilyenekre hasonlító hangokkal folytatódik. Igazi noise, zaj, mondhatni, de ha mindenfajta zaj ilyen lenne, szinte zene lenne a füleimnek. Ez talán az album egyik fénypontja - ha nem az egész az. Az egésznek van ambient jellege is, főleg dark ambient, illetve a dal vége teljesen szimfonikus zenekarra emlékeztető vonóstémák. A Silence_011010701 kicsit OST-s, filmbetétdalszerű. Erre leginkább a dal vége, illetve befejezése emlékeztet. Akár a Mátrixba elmehetett volna, simán megállta volna a helyét.
A pihenés után a Megalomaniac Trees következik, death indítással. Van benne valami különleges hangszer, amely néha igen törökössé teszi az egészet, pontosabban keletiessé, különlegessé - mintha az egész album nem lenne az. Itt a hörgős vokálok dominálnak, illetve a hegedű. A hegedű témát egyszerűen imádom, rendkívül jó a dallama, a motívuma. Az egészet megfűszerezi az, hogy a dal része számomra azonosíthatatlan nyelven is íródott. Talán ez a dal emlékeztet egy kicsit a _wE, Invaders-ön hallható dalokra - természetesen a Chromatic Chimaera-n kívül. Leïlindel-nek van egy kicsit heavy metalos énektémája, illetve a dal közepén a keleties hangzást erősítve újra betör az a bizonyos hangszer.
Ezt egy három részből álló dalciklus követi, a The Shiver. Az első részénél, az Another Dissonant Chord-nál komolyan azt hittem, lepetézek, mikor az a bizonyos barátom megmutatta a szövegkönyvet. Első hallásra fel se tűnt, illetve nem is érdekelt. De utána. Ennek oka ugyanis, hogy az Another Dissonant Chord szövege magyar. Erősen Ambient beütésű, illetve zajos is, de ez engem eleinte túlzottan nem érdekelt, csak hallgattam: magyar. A kiejtés egy kicsit vicces, de mit várunk egy francia-kanadai bandától? Tőlük ez is tökéletesen megfelel. A szám végén egy kicsit feszültebbé, izgatottabbá válik az egész, s a rengeteg beszédtől, bevágott párbeszédtől olyan, mintha valami a fejedbe szólalt volna meg millió hangon. Hihetetlen, továbbra is azt mondom.
A Meet Me At The Carrousel újra angolul szólal meg, funkysan induló, majd bedurvuló témájú. Egész végig gyors tempójú. A gitárok nem igazán szólóznak, inkább akkordokat és riffeket pengetnek, és a háttérben meghúzódnak. Az egész újra cirkuszias témájú, engem emlékeztet a nem is olyan rég botrányos körülmények között Magyarországon is megismert Cirque du Soleil-re - ugye emlékszünk, egy nagyon nagy sztár, akit Geszti Péternek hívnak ellopta az Alegríát, írt hozzá magyar szöveget, újrahangszerelte és eladta sajátként, és még ki is tüntették érte. Nem is baj: a cirkusz eredendően szórakoztatásról szól - és az UneXpecT kiválóan megfelel ennek a küldetésnek.
Szinte észrevehetetlen váltás után máris a A Clown's Mindtrap készül befejezni a The Shiver dalciklust. Lágy basszustémával indít, majd brutális gitár-dob kettősségre vált. Ez is egy igen változatos nóta, ugyanis tangó és skótduda is igen jó szerepet kap benne. A dal lényegét mégis Le Bateleur viszi hegedűjátékával, amely erőteljesen klasszikus jellegű.
A befejező dal egy igen monumentális darab, a maga majdnem 12 percével a Psychic Jugglers a leghosszabb dal a lemezen. Úgy keletiesen, bongszóval indul, majd hirtelen klasszikusra vált, és a Trója filmzenéjére kicsit emlékeztető szimfonikus jelleggel folytatódik, majd a démonbohócok beszédével. A Psychic Jugglersben több a váltás szinte, mint az egész albumon együtt - és egy nagy szó. Hirtelen vált stílusokat is, jellemzően a lágy-brutális-lágy-brutális-lágy-brutális szisztémát követve. Ez egy olyan dal, ahol utoljára mindenki megmutatja, mire is képes. Rengeteg zongora, hegedű, különböző vokáltémák, death/black gitárriffek. Egyedül az énekesnő hiányzik belőle, sajnálatos, pedig igazán belefért volna, illetve jelen van, de nem az énekhangjával mutatkozik, hanem ő is inkább succubusként hörögve. A dal összegzi az egész lemezt: káosz, brutalitás, hirtelen nyugodtság, majd újabb brutalitás. a lehető legtökéletesebb befejezése a tökéletes albumnak.
Igen, mert az In a Flesh Aquarium ha nem is tökéletes, elég közel van hozzá, hogy azt mondjuk, tökéletes. Kicsit hosszú kritika lett, belátom, illetve nem nagyon hoztam fel semmi negatívumot, de ennek egyszerűen az az oka, hogy nincs is mit. A zenészek mind a helyükön vannak, jól használják ki hangszereiket, tudnak mindent, és még annál is többet. A vokáltéma éppen elég változatos, a dalok pedig sehol sem egyformák. Talán annyi rossz van benne, hogy előhúzta lelkem mélyéről a félelmem a festett arcú bohócok iránt, és velük együtt a cirkuszi rémálmaimat. Remélem sok hasonló korongot lehet még az UneXpecT-től várni - vagyis rosszul fogalmaztam, nem hasonlót, hanem teljesen MÁSMILYEN lemezt, ami van legalább ilyen jó -, még akkor is, ha arra, ahogy most is, 7 évet kell várni. Nálam elnyerte 2006-ban az Év Albuma címet, toronymagasan.
Értékelés: 98%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése