 | Előadó: Rotting Christ Album: Theogonia Stílus: Melodic Black metal 2007 Season of Mist |
A Rotting Christ mindenképp az egyik üde színfoltja az európai (főként dél és kelet európai) metal életnek. Grindcore-ként kezdték, majd megjött az eszük, és az első nagylemezre már brutális black metal lett, s azóta mindig, s állandóan változnak. Talán a görög metalzene kaméleonjainak is mondhatnánk őket. Mindenesetre hamar megszerettették magukat velem. A Theogonia a kilencedik nagylemezük, de ha visszahallgatjuk az eddigi összest, egyre se mondhatjuk, hogy ezt már hallottuk tőlük. Voltak itt death metalos beütések, egy kicsit lassult, gothicosabb próbálkozás - mint a nagy kedvencem, A Dead Poem -, a Theogonia pedig brutálisabb, nyersebb black metal próbálkozás a jobb fajtából.
A lemezt rövidke felvezetés után a The Sign Of Prime Creation kezdi, nyers, erőteljes dobtémákkal, középtempós, egészen egyszerű gitárriffeléssel. A vokálok most inkább mélyebb/érthetőbb hörgések, s a dobtéma gyakran változik a zenéhez mérten. Egy kicsit a gitárok fantáziátlanabbak, de ez megbocsáltható, ugyanis azért néhány riffet felhasználnak.
A Keravnos Kivernitos nem éppen a legjobb folytatás. Majdnem ugyanazzal folytatja, amivel abbahagyta az első végződött. A dobok nagyon nyersek, néhány váltást leszámítva ugyanazt a durva black témát játsza végig, míg a gitárok riffelése is majdnem végig ugyanabból épül fel. Egyedül a végén van egy kisebb váltás, ahol bár a vokáltéma ugyanaz marad, a hangszerek témái azért változnak.
A harmadik dal a Nemecic. Innentől az album számelrendezését ahány forrásból néztem, annyi fajta volt, úgyhogy én az amazon.com elrendezését használom. A Nemecic egyébként egy jó dal, érdekes gitártémákkal, egy kicsit gothicosabb beütéssel és keleties hangzással és hangokkal, és egy kis symphonic rész is van benne.
Ezt a Enuma Elish követi, kicsit Dissection-re emlékeztető témákkal, szinti és vonóshangzással újra. Nem épp a legváltozatosabb téma, ugyanaz a motívum kíséri végig az egész dalt, néhány kisebb váltással, de ennyi.
A Phobos' Synagogue az ötödik dal, engem Carpathian Forest-re illetve Immortal-ra emlékeztet a kezdeti vokáltéma és a dal is, a gitárjáték meg egyszerűen nagyon jól sikerült. A verze már inkább teljesen Rotting Christos, de az átvezető részekre a váltás nagyon jól sikerült. A dal végén pedig végre gitárszóló is van.
A Gaia Tellus következik utána, ebben is hallható egy kis görögös beütés. Hát igen, a gyökerek. Kevésbé brutális black témának indul, nagyon egyszerű gitárokkal, és ütemet játszó dobokkal. A gitártéma is inkább keleties, míg a népies hangszerek behozatala teljesen folkossá teszi a zenét. Egyedül annyi probléma van a dallal, hogy kicsit unalmas a monoton, vontatott tempója miatt.
A Rege Diabolicus durván két gitárhangzással kezdődik, az egyik egy igen érdekes riffet ad, a másik meg inkább néha megszólalva vezeti a dalt. Viszont egy résznél van olyan érzetem, hogy ezt már a Keravnos Kivernitosban már játszották. A vége megint jól sikerült a dalnak, kis tempóváltás és gitárszólózás zárja a számot.
A He, The Aethyr a nyolcadik dal. Ez inkább kicsit death metalosabb téma, szintivel, fülbemászó gitárdallammal, változatos dobokkal. A tempó hol lassabb, hol gyorsabb, míg a gitárok inkább a háttérbe szorulnak a dalban, vagy pontosabban aláfestik.
A Helios Hyperion az utolsó előtti szám. Rövidke, nincs 3 perces, és ezt is egy hosszabb felvezető előzi meg. Gyors, blackes, durván hörgős témájú. Kicsit unalmas lett így is, de nem baj. Nem ez a legjobb dal a lemezen. A dobok jók, a gitárok is, csak épp nem szórakoztatóak.
A záró dal, a Threnody viszont igen. Keleties beütéssel kezdődik, majd kicsit inkább thrash-es gitártémával folytatódik, ami végül egy középtempójú melodikus black metalba fejlődik. Erőteljes befejezése a lemeznek, egészen jó kis nóta, megjegyezhető, szerethető.
A Rotting Christ tehát újra alkotott. Bár most vannak unalmasabb részei, s kicsit mintha a hangszeres játék hiányozna. De alapjában jó dalokat írtak, most egy kicsit melodic blackesebb lett, kevesebb gothic és egyéb elemmel. Bár nem lett a kedvencem, egészen jó kis lemez lett ez, zúzós és brutális, s ha kell, le tud ereszteni. Igazából nálam az A Dead Poem veri, de nem baj, 2007-ben még mindig a jobb kiadások közé tartozik a Theogonia, és minden black fannak, akinek nincs meg, kötelező darab.
A lemezt rövidke felvezetés után a The Sign Of Prime Creation kezdi, nyers, erőteljes dobtémákkal, középtempós, egészen egyszerű gitárriffeléssel. A vokálok most inkább mélyebb/érthetőbb hörgések, s a dobtéma gyakran változik a zenéhez mérten. Egy kicsit a gitárok fantáziátlanabbak, de ez megbocsáltható, ugyanis azért néhány riffet felhasználnak.
A Keravnos Kivernitos nem éppen a legjobb folytatás. Majdnem ugyanazzal folytatja, amivel abbahagyta az első végződött. A dobok nagyon nyersek, néhány váltást leszámítva ugyanazt a durva black témát játsza végig, míg a gitárok riffelése is majdnem végig ugyanabból épül fel. Egyedül a végén van egy kisebb váltás, ahol bár a vokáltéma ugyanaz marad, a hangszerek témái azért változnak.
A harmadik dal a Nemecic. Innentől az album számelrendezését ahány forrásból néztem, annyi fajta volt, úgyhogy én az amazon.com elrendezését használom. A Nemecic egyébként egy jó dal, érdekes gitártémákkal, egy kicsit gothicosabb beütéssel és keleties hangzással és hangokkal, és egy kis symphonic rész is van benne.
Ezt a Enuma Elish követi, kicsit Dissection-re emlékeztető témákkal, szinti és vonóshangzással újra. Nem épp a legváltozatosabb téma, ugyanaz a motívum kíséri végig az egész dalt, néhány kisebb váltással, de ennyi.
A Phobos' Synagogue az ötödik dal, engem Carpathian Forest-re illetve Immortal-ra emlékeztet a kezdeti vokáltéma és a dal is, a gitárjáték meg egyszerűen nagyon jól sikerült. A verze már inkább teljesen Rotting Christos, de az átvezető részekre a váltás nagyon jól sikerült. A dal végén pedig végre gitárszóló is van.
A Gaia Tellus következik utána, ebben is hallható egy kis görögös beütés. Hát igen, a gyökerek. Kevésbé brutális black témának indul, nagyon egyszerű gitárokkal, és ütemet játszó dobokkal. A gitártéma is inkább keleties, míg a népies hangszerek behozatala teljesen folkossá teszi a zenét. Egyedül annyi probléma van a dallal, hogy kicsit unalmas a monoton, vontatott tempója miatt.
A Rege Diabolicus durván két gitárhangzással kezdődik, az egyik egy igen érdekes riffet ad, a másik meg inkább néha megszólalva vezeti a dalt. Viszont egy résznél van olyan érzetem, hogy ezt már a Keravnos Kivernitosban már játszották. A vége megint jól sikerült a dalnak, kis tempóváltás és gitárszólózás zárja a számot.
A He, The Aethyr a nyolcadik dal. Ez inkább kicsit death metalosabb téma, szintivel, fülbemászó gitárdallammal, változatos dobokkal. A tempó hol lassabb, hol gyorsabb, míg a gitárok inkább a háttérbe szorulnak a dalban, vagy pontosabban aláfestik.
A Helios Hyperion az utolsó előtti szám. Rövidke, nincs 3 perces, és ezt is egy hosszabb felvezető előzi meg. Gyors, blackes, durván hörgős témájú. Kicsit unalmas lett így is, de nem baj. Nem ez a legjobb dal a lemezen. A dobok jók, a gitárok is, csak épp nem szórakoztatóak.
A záró dal, a Threnody viszont igen. Keleties beütéssel kezdődik, majd kicsit inkább thrash-es gitártémával folytatódik, ami végül egy középtempójú melodikus black metalba fejlődik. Erőteljes befejezése a lemeznek, egészen jó kis nóta, megjegyezhető, szerethető.
A Rotting Christ tehát újra alkotott. Bár most vannak unalmasabb részei, s kicsit mintha a hangszeres játék hiányozna. De alapjában jó dalokat írtak, most egy kicsit melodic blackesebb lett, kevesebb gothic és egyéb elemmel. Bár nem lett a kedvencem, egészen jó kis lemez lett ez, zúzós és brutális, s ha kell, le tud ereszteni. Igazából nálam az A Dead Poem veri, de nem baj, 2007-ben még mindig a jobb kiadások közé tartozik a Theogonia, és minden black fannak, akinek nincs meg, kötelező darab.
Értékelés: 90%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése