 | Előadó: Circus Maximus Album: Isolate Stílus: Progressive/Melodic Metal 2007 IntroMental |
A GameStar Magazin 2007 júliusi számában megjelent a saját kritikájuk a Symphony X új albumáról, mely szerint egy új uralkodó foglalta el a Dream Theater helyét a fogyaszthatóan progresszív metalzene trónján. Ha csupán az új albumokat kéne figyelembe venni, eddig egyet is értettem volna. Viszont hozzá kell tennem, hogy ilyen esetekben a többi albumot, illetve a teljesítményt is figyelembe kell venni a zenekaroknál, szóval az én véleményem szerint továbbra is a Dream Theater az etalon, persze csak addig, amíg nem romlanak tovább.
Viszont az új lemezeknél valóban jobb a Symphony X, aminek uralma tiszavirág életű volt: itt a Circus Maximus második lemeze, mely bőven veri mindkettő - sőt, Porcupine Tree-t és Pain of Salvationt is beleszámítva - az idei progmetál felhozatalt. A Circus Maximus idei lemeze csupán a második, de máris egy rendkívül kiforrott, harcképes zenekarról van szó. Az Isolate pedig egy fénykorát idéző Dream Theater stílust közvetít, a nagyon jó fajtából.
Az Isolate az A darkened mind dallal indul, Dream Theateres váltásokkal, néha elektronikus hangzással, illetve az Awake albumra emlékeztető gitármegoldásokkal. Michael Eriksen hangja magas, de nem olyan idegesítő, mint James Labrie-é. Nem kell félreérteni: James hangja is jó, és képzett, viszont bizonyos hangoknál, témáknál nagyon idegesítő, és ezt Michael Eriksennél nem érzem, annak ellenére, hogy magashangú. Sőt, nagyon emlékeztet a Seventh Wonder énekesére is, ő is hasonló kaliberű. Rengeteg váltás van a dalban, és sok a szintitéma is. A dobjáték nem Mike Portnoy-os, de azért teljesen jó, technikás, néha nyers, néha meg játékos. Mats Haugen gitáros játékába pedig néha csempész egy kevés power metal/melodic metal elemet is.
Ezt az Abyss követi, egy kicsit inkább power metalos indítással, rengeteg szintivel, és kicsit inkább aláfestő gitártémákkal. A néha előjövő kórustémák érdekesek, ugyanis nem a megszokottan a refrént nyomják meg, hanem a verzék bizonyos részeit. Truls Haugen dobjátéka itt egészen brutális, rengeteget használja a lábdobokat, váltottritmusú blastbeatre általában, ami egy kis szaggatottságot ad a nótának. A végén pedig egy kis szintis-szólózás rész van.
A harmadik dal a Wither. Igazából indulásra egy kicsit ugyanolyan, mint a másik két dal, de a szándékoltan "elrontott", elcsukló hangzás izgalmassá teszi, majd egy lassabb power metal témává alakul. Hasonló megoldást lehetett a Dreyelands-nél, vagy akár az Everwoodnál is hallani, ami egyáltalán nem rossz. Gyakran visszatérnek a Dream Theaterszerű hangszeres témák, hirtelen akusztikusra, majd visszatorzított gitárok.
A Sane to more-ral, egy instrumentális nótával folytatják. Tempójában és dobtémájában az Overture-höz hasonló, viszont váltásaiban már inkább The Dance of Eternity, kicsit több poweres elemmel. Lasse Finbroten nagyon jó billentyűs, bár egy kicsit kevés hangzást használ, és ez az egyetlen hibája. A gitárszóló se rossz a nótában, s elég grandiózus is.
Az ötödik dal az Arrival of love. Engem teljesen a nyolcvanas évek heavy metalzenéjére, illetve a kilencvenes évek power metaljára emlékeztet, fűszerezve a modern progresszív rockkal. Melódiaközpontú, s az ének viszi magával az egész nótát. A refrénje nagyon fülbemászó, a hangszeres részek egyszerűnek tűnnek, de nagyon zúzósnak. Talán ez tényleg az egyik legmelodikusabb része az albumnak, de nem is baj, magában hordoz egy kis nosztalgiát is, ami valljuk be, néha szükségszerű lenne.
Ezt a Zero követi. Egy nagyon balladikus, melankolikus hangulatú dal. Lassú, dallamos, kicsit Stratovarius-os felépítésű nóta, érzelmekkel töltött gitárszólóval. A zongorafelvezetővel, és vokáltémával indít, és rengetegszer vált durvábba, majd vissza.
A Mouth of madness a leghosszabb dal a lemezen. Akusztikus témával indít, és sokáig így is marad, miközben egyre sejtelmesebb effektek jönnek elő, majd a durvább rész is berobban. Tempóját nézve nem olyan gyors, kicsit a Train of Thought albumra emlékeztet, de annál kicsit jobban felépített. A dobtéma most nagyon progresszív, technikás inkább, a rengeteg váltás, gyorsulás, durvulás, majd hirtelen lassítás megelőzi azt, hogy unalmas legyen a nóta hosszútávon. Fel se tűnik az a 12 perc.
Az utolsó előtti dal a From childhood's hour, újabb power/prog témával indít, és marad is inkább melodikus metal. Ennek is rendkívül dallamos refrénje van. Az akusztikus aláfestés pedig egy kicsit vidámabbá teszi az egészet.
Az Ultimate sacrifice az utolsó dal, újra egy progresszív témával, rengeteg riffelő gitárral, szintitémákkal. Az énektémája itt is inkább dallamos, illetve a gitár mintha poweresebb témát játszana, de szinte azonnal válaszol is rá egy technikásabb rész. Ez is egy hosszabb dal, de nagyon jó zárása egy amúgy kiváló lemeznek.
Az Isolate eddig az év progresszív metal lemeze. Nem csupán azért, mert jobban ötvözi a power/melodic metal elemeit a proggal, hanem azért is, mert míg a Symphony X-nek több, mint tíz év kellett ahhoz, hogy igazán jó zenekar lehessen, addig a Circus Maximus néhány év alatt elérte ugyanezt a szintet. Mindenkinek ajánlani tudom, ugyanis az Isolate bőven a mintapéldája a power és progresszív metal tökéletes házasságának, illetve a "jobbféle magashangú énekes" példája is szembetűnő.
Viszont az új lemezeknél valóban jobb a Symphony X, aminek uralma tiszavirág életű volt: itt a Circus Maximus második lemeze, mely bőven veri mindkettő - sőt, Porcupine Tree-t és Pain of Salvationt is beleszámítva - az idei progmetál felhozatalt. A Circus Maximus idei lemeze csupán a második, de máris egy rendkívül kiforrott, harcképes zenekarról van szó. Az Isolate pedig egy fénykorát idéző Dream Theater stílust közvetít, a nagyon jó fajtából.
Az Isolate az A darkened mind dallal indul, Dream Theateres váltásokkal, néha elektronikus hangzással, illetve az Awake albumra emlékeztető gitármegoldásokkal. Michael Eriksen hangja magas, de nem olyan idegesítő, mint James Labrie-é. Nem kell félreérteni: James hangja is jó, és képzett, viszont bizonyos hangoknál, témáknál nagyon idegesítő, és ezt Michael Eriksennél nem érzem, annak ellenére, hogy magashangú. Sőt, nagyon emlékeztet a Seventh Wonder énekesére is, ő is hasonló kaliberű. Rengeteg váltás van a dalban, és sok a szintitéma is. A dobjáték nem Mike Portnoy-os, de azért teljesen jó, technikás, néha nyers, néha meg játékos. Mats Haugen gitáros játékába pedig néha csempész egy kevés power metal/melodic metal elemet is.
Ezt az Abyss követi, egy kicsit inkább power metalos indítással, rengeteg szintivel, és kicsit inkább aláfestő gitártémákkal. A néha előjövő kórustémák érdekesek, ugyanis nem a megszokottan a refrént nyomják meg, hanem a verzék bizonyos részeit. Truls Haugen dobjátéka itt egészen brutális, rengeteget használja a lábdobokat, váltottritmusú blastbeatre általában, ami egy kis szaggatottságot ad a nótának. A végén pedig egy kis szintis-szólózás rész van.
A harmadik dal a Wither. Igazából indulásra egy kicsit ugyanolyan, mint a másik két dal, de a szándékoltan "elrontott", elcsukló hangzás izgalmassá teszi, majd egy lassabb power metal témává alakul. Hasonló megoldást lehetett a Dreyelands-nél, vagy akár az Everwoodnál is hallani, ami egyáltalán nem rossz. Gyakran visszatérnek a Dream Theaterszerű hangszeres témák, hirtelen akusztikusra, majd visszatorzított gitárok.
A Sane to more-ral, egy instrumentális nótával folytatják. Tempójában és dobtémájában az Overture-höz hasonló, viszont váltásaiban már inkább The Dance of Eternity, kicsit több poweres elemmel. Lasse Finbroten nagyon jó billentyűs, bár egy kicsit kevés hangzást használ, és ez az egyetlen hibája. A gitárszóló se rossz a nótában, s elég grandiózus is.
Az ötödik dal az Arrival of love. Engem teljesen a nyolcvanas évek heavy metalzenéjére, illetve a kilencvenes évek power metaljára emlékeztet, fűszerezve a modern progresszív rockkal. Melódiaközpontú, s az ének viszi magával az egész nótát. A refrénje nagyon fülbemászó, a hangszeres részek egyszerűnek tűnnek, de nagyon zúzósnak. Talán ez tényleg az egyik legmelodikusabb része az albumnak, de nem is baj, magában hordoz egy kis nosztalgiát is, ami valljuk be, néha szükségszerű lenne.
Ezt a Zero követi. Egy nagyon balladikus, melankolikus hangulatú dal. Lassú, dallamos, kicsit Stratovarius-os felépítésű nóta, érzelmekkel töltött gitárszólóval. A zongorafelvezetővel, és vokáltémával indít, és rengetegszer vált durvábba, majd vissza.
A Mouth of madness a leghosszabb dal a lemezen. Akusztikus témával indít, és sokáig így is marad, miközben egyre sejtelmesebb effektek jönnek elő, majd a durvább rész is berobban. Tempóját nézve nem olyan gyors, kicsit a Train of Thought albumra emlékeztet, de annál kicsit jobban felépített. A dobtéma most nagyon progresszív, technikás inkább, a rengeteg váltás, gyorsulás, durvulás, majd hirtelen lassítás megelőzi azt, hogy unalmas legyen a nóta hosszútávon. Fel se tűnik az a 12 perc.
Az utolsó előtti dal a From childhood's hour, újabb power/prog témával indít, és marad is inkább melodikus metal. Ennek is rendkívül dallamos refrénje van. Az akusztikus aláfestés pedig egy kicsit vidámabbá teszi az egészet.
Az Ultimate sacrifice az utolsó dal, újra egy progresszív témával, rengeteg riffelő gitárral, szintitémákkal. Az énektémája itt is inkább dallamos, illetve a gitár mintha poweresebb témát játszana, de szinte azonnal válaszol is rá egy technikásabb rész. Ez is egy hosszabb dal, de nagyon jó zárása egy amúgy kiváló lemeznek.
Az Isolate eddig az év progresszív metal lemeze. Nem csupán azért, mert jobban ötvözi a power/melodic metal elemeit a proggal, hanem azért is, mert míg a Symphony X-nek több, mint tíz év kellett ahhoz, hogy igazán jó zenekar lehessen, addig a Circus Maximus néhány év alatt elérte ugyanezt a szintet. Mindenkinek ajánlani tudom, ugyanis az Isolate bőven a mintapéldája a power és progresszív metal tökéletes házasságának, illetve a "jobbféle magashangú énekes" példája is szembetűnő.
Értékelés: 92%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése