Dalriada - Arany-album

Előadó: Dalriada Album: Arany-album Stílus: Symphonic/Epic/Folk Metal 2009 Hammer Records

Megújult a Crusade of Metal, s a mai nappal elkezdődtek a még elérhető, korábbi cikkek újraközlési munkái, de, kedves Olvasó, szeretnék mindenképp kedveskedni is egy friss kritikával, méghozzá az új Dalriada lemez nem is olyan régi megjelenésének ürügyén. Magyarország egyik legsikeresebb és legismertebb metalzenekarának (nem, a Tankcsapda, a Depresszió, az Ossian, a Pokolgép meg egyéb, tinik által hallgatott rádiómetál nem tartozik ebbe a halmazba) új lemeze már hónapok óta kifeszítve tartotta a rajongók ideghúrjait, kezdve onnan, mikor a zenekar közölte: az új lemezen csak és csupán Arany János szerzemények lesznek megzenésítve. Őszintén szólva én egy picit csalódtam negatívan és pozitívan is, ugyanis egyik kedvenc költőm Arany János, viszont az előző négy album után én inkább vártam volna az Ígéretet. Hogy ez mit is jelent? A Dalriada korábbi lemezcímei, a Fergeteg, Jégbontó, Kikelet és Szelek a hónapok magyar elnevezései, és május havát Ígéretnek hívjuk, költőien. Azért nem panaszkodom az Arany-album miatt sem. Maga az ötlet, hogy egy lemezen nagy költők műveit zenésítik meg, vagy legalább felhasználják, nem újkeletű, viszont a magyar rockzenei kultúrában ez a fajta koncepció még új, és igencsak bátornak kell lenni ahhoz, hogy meglépje valaki. A Dalriada megtette, s ezzel végleg kitűzte a magyar zászlót az folk metal zenék birodalma tetején.
Az új Dalriada lemez tartalmaz mindent, amit a korábbiak: matyóhímzett magyar népi dallamok, dübörgő duplalábdob, vonóshangszerek, női vokál, férfi vokál és hörgés, majd ehhez hozzákeverték az új lemez titkos összetevőjét.
Az indító dal a Zách Klára, bandakórossal és zongoróval, hirtelen betörő, fülbemászó dallama. Tipikus kedvcsináló: nem indul túl gyorsan, de nem is altat el, és ahogy előrehalad, a táncritmusok és népdali énektémák keveredésével az embert vigadásra készteti. Nem is emlékszem ilyen erős kezdésre Dalriada lemezen. A legszebb az egészben, hogy a zenekar vérfrissítésével (tudniillik, a basszusgitáros és billentyűsposzton új arcokkal találkozhatunk Molnár István és Ungár Barnabás személyében) a hangszeres játékkal egy teljesen új lépcsőfokot mászott meg a zenekar: a dalban hallható egy gyors tempójú párharc a szintetizátor és a gitár közt. A magyar vonóstémákat egyébként az egész lemezen a Fajkusz Banda játszotta fel a lemezre.
A második dal a János pap országa, az előzőhöz képest lényegesebben lassabb darab. Aki hallgatott korábbi Dalriada lemezt, az tudja, hogy Binder Laura mellett Ficzek Andris a felelős az énekszekcióért. Nos, ezen a lemezen úgy érzem, hogy Andrisnak az eddiginél lényegesebben több szerep jutott. S törvényszerűen most még jobban feltűnik, hogy Andris a magasabb hangoknál és az erőteljesebb éneklésnél bizonytalan. Ez a zenei és élvezeti értékén semmit nem ront a lemeznek, sőt, a korábbiakhoz képest most kicsit bele is illik a képbe a dolog. Egyébként a dal a sokkal több férfivokált leszámítva tipikusan Dalriadas, megtoldva egy rövidebb furulyatémával a közepén.
A harmadik dalnál, a Bor Vitéznél két pillanatig azt hittem, egy magyarosodott Elvenkingről van szó (egészen az énektéma elejéig pontosabban): középtempójú, technikásabb dobtéma vezette és erősen hegedűszólós dalról van szó. Laura első megszólalása után viszont visszatértem a valóságba: ez nem az Elvenking. A dalnak két igazán érdekes pontja van: a kórusnál a férfihangok kaotikus háttérzajt alkotnak, míg Laura énekel az előtérben, és ettől a hallgatónak egy picit furának hat az egész, illetve a közepén a törökös gitárszóló.
És itt elérkeztünk a lemez négy, gyakorlatilag két darab utolsó új dalához. Először az Ágnes asszony, amely két részben készült el.
Az első része lassú, akusztikus hangszerekkel és népdal-motívummal indító darab. Visszagondolva az előző Dalriada lemezekre, ez az első, amiben a billentyűket nem csak szóló vagy előrehozott aláfestő hangszerként hallom, hanem mint háttérben dolgozó, hanghatásokkal lefestő instumentum is. Ezek az erőteljesebb power metal és heavy metal elemek kifejezetten jót tesznek a Dalriada-val. A másik, amit szintén örömmel tapasztaltam: a basszustémák sokkal előrébb kerültek, mint a korábbi anyagokon. Molnár István jó választás volt erre a posztra, nagyon jól bánik a mélyhangokkal, és a témáiban sok fantázia van. Az első részt egy zongoraszóló zárja, ami egy kicsit nekem túlságosan is hasonlított Jordan Rudess ámokfutásaira a Dream Theaterben.
A második része szintén lassan induló, talán még lassabb is, mint az első része, viszont a közepére begyorsul, és zúzós gitárriffekre ütemes dobtéma és hegedűszóló épül, csak, hogy újra lelassulhasson. A Dalriada epikussága talán ebben a két dalban érezhető először a lemezen: a ballada témájára megfelelően el vannak találva a váltások és ütemváltozások, és pont akkor gyorsul be, amikor a hallgató várja. A legnagyobb probléma viszont, hogy a nagyon hasonló, kevés szólóval megtűzdelt dal monotonná vált a második rész végére.
Az utolsó két dal a Szent László két része, és megmondom őszintén, a Zách Klára mellett nekem ezek tetszett leginkább. Nagyon jó a vonóstéma, ami a versszakokat vezeti át, és az énektémák is nagyon fülbemászóak, és az a hirtelen váltás és kontraszt a gyors dob és relatív lassú hegedűszó közt nagyon nagy hangulatteremtő.
A második rész már korábban is elérhető volt a Dalriada myspace oldalán, így talán néhányan már ismerik: középkori hangulatú vonóstémával indító, egy sikollyal átvezető, pattogós, galoppos dalról van szó. Promóciós anyagnak nem volt rossz a Dalriadatól, ugyanis minden benne van, ami a zenekartól jó: erőteljes, metalos hangszeres témák, megfelelő mennyiségű folkosság, egyidejú női-férfi ének, ritmusváltások és széles körű hallgathatóság.
A további dalokkal pedig részletesen nem szeretnék foglalkozni, ugyanis ezek már korábbi kiadványokon is rajta voltak, annyi különbséggel, hogy egy egészséges retusáláson estek át. A friss vér itt is egyértelműen jót tett: néhány hangon, apróbb témákon kívül és az énektípuson kívül csupán a mixelés változott, így a Wales-i bárdok, A rab gólya és a Szondi két apródja még erősebben csap oda, mint valaha.
Összességében nagyon elégedett vagyok az albummal. Egyszerűen újra és újra meg kell hallgatnom. Véleményem szerint ez az a Dalriada lemez, ami a zenekar eddigi csúcspontját jelenti, ugyanis minden benne van, ami a korábbi lemezeken jó volt, és a csorbákon próbáltak javítani, sikerrel. Ezen lemez alapján a Dalriada jelenlegi felállása méltán kell, hogy híres legyen, mind az erős magyar érzelműek, mind a pusztán metalrajongó emberek közt. És, hogy miért 'csak' 95%? Van egy kis monotonság, vontatottság benne, még ha nem is nagy, és Ficzek Andris azért mégiscsak bizonytalan egy kicsit, illetve a dobtémák, a Kikelethez hasonlóan, néha egysíkúnak tűnnek a dalok összességében (bár tény, hogy Tadeusz nagyon jó dobos). Végszónak pedig annyit, hogy a Dalriada, ahogy észrevettem, nem teljesen vette át az Arany verseket, egy-két helyen, valószínűleg szándékosan voltak szöveg megcserélések és kórusként felhasznált ismételt versszakok.

Értékelés: 95%