 | Előadó: Dalriada Album: Kikelet Stílus: Folk/Epic Metal 2007 Hammer Records |
A valaha Echo of Dalriadaként ismert zenekarnak egy demo és két stúdióalbum után végre megjelent a harmadik lemeze is Kikelet címmel. A zenekar leginkább a magyar népzenéből, illetve a magyar szépirodalomból táplálkozó gyökerei miatt ismert - gondoljunk csak a Fergeteg album Népdal számára, vagy Arany János verseinek megzenésítésére -, s ezt most se cáfolják meg. Sőt, hogy biztosabb legyen a folkosabb hatás, a zenekar felkérte Fajkusz Atilla hegedűművészt, hogy a vonósrészeket feljátssza az új albumra, ami egy rendkívül jó ötlet volt, a népiessége sokkal jobban kiüt így a lemeznek, s újult erővel indult meg, hogy magasabbra helyezze azt a bizonyos lécet, amit még ők maguk a Jégbontó című lemezzel állítottak fel. Hogy sikerült-e? Ha tovább olvasol, megtudod!
A nyitódal, a Búcsúzó azonnal az új hangszer, a hegedű berobbanásával kezd. Ez a nóta egy kuruc bujdosódal alapjaira íródott, így igen erőteljes a népies vonulata. Rieckmann Tadeusz dobos mintha egy kicsit több extreme metalt hallgatott volna az utóbbi időben, ugyanis a dobtéma szinte alig változik, állandó jelleggel egy gyors lábdob és cin témára épül. Egyébként ez - számomra érthetetlen módon - az egész albumon végigkísér, és nem túl sok fantázia van az új lemez dobtémáiban.
A folytatás, a címadó dal, a Kikelet folytatja tovább azt a tempót, amit a nyitószám már megkezdett. Binder Laura éneke van előtérben, s - ahogy a Dalriada zenéjében már megszokhattuk - a hangszerek igazából a háttérben maradnak, ritkán kerül szólóra sor, illetve megy túl az akkordpengetésen. Egyedül a Wales-i Bárdok dalciklusnál volt jellemző a zenekarra a hosszú, virtuóz jellegű zenélés.
Korábban is tudhattuk, hogy a Dalriada nem mindig hagyatkozik a dalok felépítésében a sablonokra, és a jól bejáratott témákra. A harmadik dal, a Vándor-Fohász népdalos, női énektémája és kísérő hegedűje után egy szokványosnak közel sem nevezhető refrén következik, amit főleg a férfi hangok éneklik Ficzek András vezetésével. Ilyen megoldást nagyon ritkán hallok, és azt kell mondjam, hihetetlenül jól sikerült, és rendkívül eredeti. Egyedül az őrült módjára vert dobok, illetve a refrénbe bele nem illő heavy metal sikolyhoz hasonlító ének nem tetszik benne, amúgy egy rendkívül precízen felépített dal.
Ezt a Táltosének követi, amelynek zongoratémája nagyon nagyon hasonlít a második dal, a Kikelet szintitémájára, illetve az éneke is hasonló, kicsit olyan, mintha kiegészítenék egymást, viszont a refrénje ennek is elég egyedi. Eddig a pontig kicsit hiányolom a csupán férfi énektémákat, például a Jégbontó Téli Ének dala is amiatt lett olyan különleges. Binder Laura jó, mint népdalénekesnő, de ahogy egyre haladunk az albumon, egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ehhez a folk metal stílushoz nem illik.
Viszont ez a népdal tudása a következő dalban jól jön, ugyanis a Néma Harangok erőteljesen népdalokból vett énektémákra épül. Az igazán jó rész benne a dal közepén lévő férfi/női éneklés. Tadeusz továbbra is eszetlenül veri a dobokat, nem nagyon találok benne semmi ésszerűséget. És ez zavaró, ugyanis a korábbi albumokon egy változatos, már-már progresszíven váltakozó dobolást hallhattunk, itt pedig néhány ütemre épül az egész, illetve rendezetlenül, nem túl szisztematikusan jönnek a cin témák is.
A hatodik dal, a Szentföld heavy metalos beütéssel, riffezgetéssel kezdődik, illetve gyors dobtémával, majd hegedű szólal meg. Azért itt nem üt akkorát a vonás hangszer, ugyanis szinte elbújik a többi hangszer dübörgése mögött, viszont lesz néhány jelentősebb 'önzőzés' is, ugyanis a billentyű és a gitár is központba kerül az átvezető részeknél, és végre Ficzek András is énekel. Csak ne lenne annyira bizonytalan.
Ezt követi a Tűzhozó, amely egy gyorsított Wales-i Bárdok témára emlékeztető billentyűssel indul. A verzéje rendkívül egyszerű, női énekre épül, igazából ennek a dalnak is a refrénmegoldásai jók, illetve nem sokkal a második perc előtt a másodpercnyi megszakítások fokozzák az egészet. Hogy tovább fokozzuk az első demolemezükre való utalást, a két és feledik percnél csemballóra emlékeztető hangmodulra vált Kurz András, a billentyűs, ami már a Wales-i Bárdoknál is megjelent.
A nyolcadik dal a leghosszabb az albumon. Az átlag 4 és fél perces számok között a több, mint 7 perces A Tavasz Dala igen kirí. Ez az egyetlen dal, amelynek a dalindítása emlékeztet valamelyest az Ensiferumra. Megjelennek a szövegben a tipikus magyar motívumok: rabság/szabadság, sólyom. Tadeusz továbbra is kicsit erősebben dobol, mint amit a dal megkövetelne, ugyanis egy alapjában lassú témájú nótához gyors ritmust diktál.
A kilencedik, záró dal pedig a Jégbontón hallott, megzenésített Arany János vers, a Szondi Két Apródjának folytatása. Zeneileg pedig néhány ponton követi az első részét, de egyébként a Dalriadatól a Wales-i Bárdok ciklusban megszokott módon kapcsolódnak egymáshoz a dalok. Tadeusz dobolásánál pedig most éreztem igazán, hogy elvesztette az ütemet, és a dobtéma - amely kivételesen illene a dalhoz - egy ütemmel előrébb van, mint a többi hangszer.
Igazi kettős érzést keltett bennem az album. Elsősorban sikerült néhány hibájukat kijavítani, például már nem kezdenek rendezetlenül énekhangokat váltogatni, így nem jön be rosszkor a hörgés, vagy nem vált pontatlanul a tiszta ének. Viszont helyette ott van a rendezetlensége a dobtémáknak.
A nyitódal, a Búcsúzó azonnal az új hangszer, a hegedű berobbanásával kezd. Ez a nóta egy kuruc bujdosódal alapjaira íródott, így igen erőteljes a népies vonulata. Rieckmann Tadeusz dobos mintha egy kicsit több extreme metalt hallgatott volna az utóbbi időben, ugyanis a dobtéma szinte alig változik, állandó jelleggel egy gyors lábdob és cin témára épül. Egyébként ez - számomra érthetetlen módon - az egész albumon végigkísér, és nem túl sok fantázia van az új lemez dobtémáiban.
A folytatás, a címadó dal, a Kikelet folytatja tovább azt a tempót, amit a nyitószám már megkezdett. Binder Laura éneke van előtérben, s - ahogy a Dalriada zenéjében már megszokhattuk - a hangszerek igazából a háttérben maradnak, ritkán kerül szólóra sor, illetve megy túl az akkordpengetésen. Egyedül a Wales-i Bárdok dalciklusnál volt jellemző a zenekarra a hosszú, virtuóz jellegű zenélés.
Korábban is tudhattuk, hogy a Dalriada nem mindig hagyatkozik a dalok felépítésében a sablonokra, és a jól bejáratott témákra. A harmadik dal, a Vándor-Fohász népdalos, női énektémája és kísérő hegedűje után egy szokványosnak közel sem nevezhető refrén következik, amit főleg a férfi hangok éneklik Ficzek András vezetésével. Ilyen megoldást nagyon ritkán hallok, és azt kell mondjam, hihetetlenül jól sikerült, és rendkívül eredeti. Egyedül az őrült módjára vert dobok, illetve a refrénbe bele nem illő heavy metal sikolyhoz hasonlító ének nem tetszik benne, amúgy egy rendkívül precízen felépített dal.
Ezt a Táltosének követi, amelynek zongoratémája nagyon nagyon hasonlít a második dal, a Kikelet szintitémájára, illetve az éneke is hasonló, kicsit olyan, mintha kiegészítenék egymást, viszont a refrénje ennek is elég egyedi. Eddig a pontig kicsit hiányolom a csupán férfi énektémákat, például a Jégbontó Téli Ének dala is amiatt lett olyan különleges. Binder Laura jó, mint népdalénekesnő, de ahogy egyre haladunk az albumon, egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ehhez a folk metal stílushoz nem illik.
Viszont ez a népdal tudása a következő dalban jól jön, ugyanis a Néma Harangok erőteljesen népdalokból vett énektémákra épül. Az igazán jó rész benne a dal közepén lévő férfi/női éneklés. Tadeusz továbbra is eszetlenül veri a dobokat, nem nagyon találok benne semmi ésszerűséget. És ez zavaró, ugyanis a korábbi albumokon egy változatos, már-már progresszíven váltakozó dobolást hallhattunk, itt pedig néhány ütemre épül az egész, illetve rendezetlenül, nem túl szisztematikusan jönnek a cin témák is.
A hatodik dal, a Szentföld heavy metalos beütéssel, riffezgetéssel kezdődik, illetve gyors dobtémával, majd hegedű szólal meg. Azért itt nem üt akkorát a vonás hangszer, ugyanis szinte elbújik a többi hangszer dübörgése mögött, viszont lesz néhány jelentősebb 'önzőzés' is, ugyanis a billentyű és a gitár is központba kerül az átvezető részeknél, és végre Ficzek András is énekel. Csak ne lenne annyira bizonytalan.
Ezt követi a Tűzhozó, amely egy gyorsított Wales-i Bárdok témára emlékeztető billentyűssel indul. A verzéje rendkívül egyszerű, női énekre épül, igazából ennek a dalnak is a refrénmegoldásai jók, illetve nem sokkal a második perc előtt a másodpercnyi megszakítások fokozzák az egészet. Hogy tovább fokozzuk az első demolemezükre való utalást, a két és feledik percnél csemballóra emlékeztető hangmodulra vált Kurz András, a billentyűs, ami már a Wales-i Bárdoknál is megjelent.
A nyolcadik dal a leghosszabb az albumon. Az átlag 4 és fél perces számok között a több, mint 7 perces A Tavasz Dala igen kirí. Ez az egyetlen dal, amelynek a dalindítása emlékeztet valamelyest az Ensiferumra. Megjelennek a szövegben a tipikus magyar motívumok: rabság/szabadság, sólyom. Tadeusz továbbra is kicsit erősebben dobol, mint amit a dal megkövetelne, ugyanis egy alapjában lassú témájú nótához gyors ritmust diktál.
A kilencedik, záró dal pedig a Jégbontón hallott, megzenésített Arany János vers, a Szondi Két Apródjának folytatása. Zeneileg pedig néhány ponton követi az első részét, de egyébként a Dalriadatól a Wales-i Bárdok ciklusban megszokott módon kapcsolódnak egymáshoz a dalok. Tadeusz dobolásánál pedig most éreztem igazán, hogy elvesztette az ütemet, és a dobtéma - amely kivételesen illene a dalhoz - egy ütemmel előrébb van, mint a többi hangszer.
Igazi kettős érzést keltett bennem az album. Elsősorban sikerült néhány hibájukat kijavítani, például már nem kezdenek rendezetlenül énekhangokat váltogatni, így nem jön be rosszkor a hörgés, vagy nem vált pontatlanul a tiszta ének. Viszont helyette ott van a rendezetlensége a dobtémáknak.
Értékelés: 86%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése