 | Előadó: Everwood Album: The Raven's Nest Stílus: Progressive/Symphonic Metal 2007 Burning Star Records |
Lássuk be, mikor magyar zenekarról kell írni, mindig megdobban a szívem, és automatikusan a jobb értékelés felé húzódik a jobb kezem. És még ennél is boldogabb vagyok, mikor nem egy Tankcsapda-szerű kommersz valamit kell hallgatnom hanem a nagybetűs METAL zenét! Ezért is szoktam - manapság már én, mint ők engem - iWiW-en nézegetni a zenekarok profiljait, hátha találok valamit, s ott ismerkedtem meg az Everwood nevű zenekarral. Még jó hogy nem nézek TV-t, ugyanis ahogy utánakérdezgettem, mindenki valami TV sorozatot emlegetett. Le vagyok maradva, ez már biztos. Zenéjük progressive/power/symphonic keverék, s mivel okosan a külföldi sikerességet célozták meg, szövegeik angol nyelvűek. A második nagylemezük, a The Raven's Nest több meglepetéssel is szolgáltat. Egyrészt az egésznek a hosszúsága: 67 perc! Emberek, az átlag lemez ma 40-45 perc hosszú, erre mi kapunk az arcunkba több, mint egy órát. A másik pedig a 15 dal, s mivel nekem szokásom dalonként elemeznem egy lemezt, hosszú napnak nézek elébe.
A lemez a Pure awakening című kis felvezető, symphonikus nótával indul, amit egy kis szintinóta is megbolondít. Igazából ha ezt hallottam volna először, biztos elhittem volna, hogy ez a sorozat filmzenéje. Vicces és ironikus egybeesés.
Majd hirtelen robbanás következik, és az Another World, kemény gitártémával, durva dobokkal, és egy kis szintivel. Koncz Balázs hangja volt igazából az első sokk. A kicsit James Labrie-s, magas férfi énekhang nekem annyira nem jön be, még ha rossznak nem is mondanám. Emiatt nagyon emlékeztet a Dreyelands-re, akik ugyanebbe a hibába estek. Viszont a dalban a stílusváltások, a hirtelen a vezetést egymástól elragadó hangszerek jól jöttek ki, s egy gyorsabb prog-power nóta keletkezik belőlük.
Ezt a The marching of time követi. A refrénje nagyon emlékeztet egy dalra, méghozzá Belinda Carlisle - Heaven Is A Place On Earth című számára. A gitárok inkább riffelgetnek, illetve a szintitémák aláfestik az dalt, viszont a basszustéma a végén nagyon jó. Gyakran hiányolom a felvételekből a basszusgitárt. Hát itt nem fogom, pont ott van, ahol lennie kell.
Ez után a Like a miracle következik, egy kicsit struktúrájában az Edguy - Land of the Miracle-re emlékeztet. Sokkal inkább énekközpontúbb, lágyabb zongoratémával és nem túl brutális dobokkal kísérve. Továbbra sem állítom, hogy Balu hangja rossz, inkább az, hogy én nem ilyet tudnék elképzelni ebbe a zenébe. Viszont a dal önkéntelenül is magával sodor, a kicsit populárisabb, emészthetőbb témájával és hangszerelésével, s a végére se keményedik annyira be, hogy ne tudjam elképzelni potenciális kislemeznótának. Tanczer Attila jó billentyűs, és ezt bizonyította.
Run to my fate az első olyan nóta, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ez minek ide? Hosszú, progresszív felépítésű, majdnem 10 perces monumentális alkotásról van szó. Nem is igazán mondható rossznak: a billentyűs és szimfonikus részek egészen jók, a váltások egészen Queensryche/Symphony X-s beütésűek, illetve kicsit Dream Theater-ösek. Viszont az énektéma. Rendkívül egyszerű, fülbemászó, meg minden, de néha nagyon eszembe juttatnak egy-két populárisabb témájú nótát, és az a kiejtés? A "Come on, come on" résznél nagyon érződik a magyarság benne, ami egy ideig cuki tud lenni, de amúgy itt már nem az. A 10 perces játékidőt meg egyszerűen soknak találom, a végére kicsit untam már a dalt. Nem baj, azért láthattuk, hogy a többi zenész se utolsó a szakmájában.
Ezt az Unbroken követi, lágy basszusfelvezetővel, majd gitárriffekkel folytatódik. Gyors tempójú dal, kevésbé énekközpontú, s kicsit több szerepet kapnak a hangszerek benne. A refrén viszont így is fülbemászó, s egy kicsit keveslem a csupán szólós részt. Jó lett volna a dalban, de így is jó.
A Behind your smile egy rövid, akusztikus darab. Kicsit emlékeztet az amerikai country dalokra is, vagyis pontosabban azokra a populárisabb zenékre, amikben inkább akusztikus gitártémák és ének dominál. Az egésznek jót tesz a végén betérő, egyszerű, de jól aláfestő elektromos gitártéma. Nem kemény nóta, de nekem nagyon is tetszik.
Ez után egy újra durvább téma jön. Leaves of November kezdése egy kicsit progresszív és thrash keverékének tűnik nekem. Így hirtelen leginkább a Dreyelands - Can't Hide away dalra emlékeztet az eleje, viszont a gitárszóló már más. És nem is olyan rossz. Az egésznek a szimfonikus betétekkel van egy egészen diadalmas hangvétele is, illetve kicsit filmzeneszerű érzete.
A két része között a lemeznek pedig itt van a Prelude, egy újabb filmzeneszerű téma. Egyenes folytatása a Pure Awakeningnek. Szintén diadalmas hangvételű, de nem rossz darab, s úgy érzem, mindenki teljes összhangban van.
Ezt a Can't rain forever követi. Énektémáját tekintve már az elején azt éreztem, hogy kiesett az ütemből, illetve hogy egy ütembe túl sok szótagot próbáltak szorítani, így az egész egy hatalmas hadarásnak tűnik. A dalban kevesebb a váltás, mint amit eddig igazán meg lehetett szokni, s sokkal inkább egy középtempójú power metal darabnak mondanám, csak nem olyan grandiózus vokállal, mint a Stratovarius, és egy kis szintijátékkal a közepén, ami bár nem hatalmas, de mégis jó. A gitárszóló is említésre méltó.
Silent wind újra progresszív téma, engem egész egyszerűen a modern Dream Theater-re emlékeztet, viszont a kórusrész egész egyszerűen olyan mint az Elvenking - Wyrd című albumán néhány hasonló rész. Nagyon jó lett, hangulatos, a hangszeres játék is ott van.
Mostmár egy kicsit fellélegezhetek - hamarosan vége. Nem azért mondom, mert alig várom, hanem inkább azért, mert már vagy egy órája írom ezt a kritikát megállás nélkül. A Days of eternity az utolsó dalok között van, kicsit elektronikus hangzással indulva, majd egy jó basszustémával folytatva. A dalban egészen fontos a gitárjáték, ezt mondanám igazából tisztán progresszív dalnak, kevés nagyon a másfajta zenei elem, és a vokál sem annyira dallamos. A dal vége fele a szinti-dob duett egészen nagyzónak tűnik, de egyáltalán nem rossz, érdekes megoldás mindenképp.
A The trial újra zongora-basszus kettőssel indul, és kicsit lágyabb témát képvisel. A dallamos kezdet viszont egy hatalmas váltást rejt magában, és a dal közepe már inkább egy brutálisabb heavy metal téma, ami megtartja a dallamosságot. Így egy kicsit Bruce Dickinson/Iron Maiden-es a dal.
Az utolsó előtti nóta az Escape to death. Feldúlt, zaklatot, pörgősebb darab, egészen jó gitárjátékkal. Farkas Ferenc kitesz magáért. De nem is ez a legjobb benne: az instrumentális dalban van egy hatalmas váltás, aminek majdnem olyan érzete van, mint az UneXpecT féle váltásoknak. Egy kicsit bohókás, szürreális a dal, de ez nem rossz.
A hatalmas lemezt a Redemption zárja. Sokáig csak ének-zongora kettős van, és csak a szám közepén törnek be a hagyományos metal elemek egy végeláthatatlan instrumentális zárás részeként. Zárásnak mindenképp nagyon érdekes megoldások vannak benne, egyedül a végén a zajokat nem értem, mit szolgálnának.
Összességében meg vagyok lepődve. Egyrészt hatalmas a korong, ezt meg kell mondani. Vannak hibái, pl. a kiejtés, néha egy kicsit túl progosodott zene, de alapjában büszke vagyok arra, hogy magyarhonból származnak, és egyre közelebb kerülnek a külföldi elismertséghez. A Raven's Nest album sokszínűre sikeredett, egyedire, kicsit néha még a filmes érzés is benne van, de ugyanígy becsap a dallamos és brutálisabb metalzene is. Egyetlen dolog van, ami nagyon zavar: azok a bizonyos részek, amelyeket írtam, s nagyon hasonlítanak más dalokra. Ez viszont bőven javítható lesz az elkövetkezendő lemezeken.
A lemez a Pure awakening című kis felvezető, symphonikus nótával indul, amit egy kis szintinóta is megbolondít. Igazából ha ezt hallottam volna először, biztos elhittem volna, hogy ez a sorozat filmzenéje. Vicces és ironikus egybeesés.
Majd hirtelen robbanás következik, és az Another World, kemény gitártémával, durva dobokkal, és egy kis szintivel. Koncz Balázs hangja volt igazából az első sokk. A kicsit James Labrie-s, magas férfi énekhang nekem annyira nem jön be, még ha rossznak nem is mondanám. Emiatt nagyon emlékeztet a Dreyelands-re, akik ugyanebbe a hibába estek. Viszont a dalban a stílusváltások, a hirtelen a vezetést egymástól elragadó hangszerek jól jöttek ki, s egy gyorsabb prog-power nóta keletkezik belőlük.
Ezt a The marching of time követi. A refrénje nagyon emlékeztet egy dalra, méghozzá Belinda Carlisle - Heaven Is A Place On Earth című számára. A gitárok inkább riffelgetnek, illetve a szintitémák aláfestik az dalt, viszont a basszustéma a végén nagyon jó. Gyakran hiányolom a felvételekből a basszusgitárt. Hát itt nem fogom, pont ott van, ahol lennie kell.
Ez után a Like a miracle következik, egy kicsit struktúrájában az Edguy - Land of the Miracle-re emlékeztet. Sokkal inkább énekközpontúbb, lágyabb zongoratémával és nem túl brutális dobokkal kísérve. Továbbra sem állítom, hogy Balu hangja rossz, inkább az, hogy én nem ilyet tudnék elképzelni ebbe a zenébe. Viszont a dal önkéntelenül is magával sodor, a kicsit populárisabb, emészthetőbb témájával és hangszerelésével, s a végére se keményedik annyira be, hogy ne tudjam elképzelni potenciális kislemeznótának. Tanczer Attila jó billentyűs, és ezt bizonyította.
Run to my fate az első olyan nóta, amikor elgondolkodtam rajta, hogy ez minek ide? Hosszú, progresszív felépítésű, majdnem 10 perces monumentális alkotásról van szó. Nem is igazán mondható rossznak: a billentyűs és szimfonikus részek egészen jók, a váltások egészen Queensryche/Symphony X-s beütésűek, illetve kicsit Dream Theater-ösek. Viszont az énektéma. Rendkívül egyszerű, fülbemászó, meg minden, de néha nagyon eszembe juttatnak egy-két populárisabb témájú nótát, és az a kiejtés? A "Come on, come on" résznél nagyon érződik a magyarság benne, ami egy ideig cuki tud lenni, de amúgy itt már nem az. A 10 perces játékidőt meg egyszerűen soknak találom, a végére kicsit untam már a dalt. Nem baj, azért láthattuk, hogy a többi zenész se utolsó a szakmájában.
Ezt az Unbroken követi, lágy basszusfelvezetővel, majd gitárriffekkel folytatódik. Gyors tempójú dal, kevésbé énekközpontú, s kicsit több szerepet kapnak a hangszerek benne. A refrén viszont így is fülbemászó, s egy kicsit keveslem a csupán szólós részt. Jó lett volna a dalban, de így is jó.
A Behind your smile egy rövid, akusztikus darab. Kicsit emlékeztet az amerikai country dalokra is, vagyis pontosabban azokra a populárisabb zenékre, amikben inkább akusztikus gitártémák és ének dominál. Az egésznek jót tesz a végén betérő, egyszerű, de jól aláfestő elektromos gitártéma. Nem kemény nóta, de nekem nagyon is tetszik.
Ez után egy újra durvább téma jön. Leaves of November kezdése egy kicsit progresszív és thrash keverékének tűnik nekem. Így hirtelen leginkább a Dreyelands - Can't Hide away dalra emlékeztet az eleje, viszont a gitárszóló már más. És nem is olyan rossz. Az egésznek a szimfonikus betétekkel van egy egészen diadalmas hangvétele is, illetve kicsit filmzeneszerű érzete.
A két része között a lemeznek pedig itt van a Prelude, egy újabb filmzeneszerű téma. Egyenes folytatása a Pure Awakeningnek. Szintén diadalmas hangvételű, de nem rossz darab, s úgy érzem, mindenki teljes összhangban van.
Ezt a Can't rain forever követi. Énektémáját tekintve már az elején azt éreztem, hogy kiesett az ütemből, illetve hogy egy ütembe túl sok szótagot próbáltak szorítani, így az egész egy hatalmas hadarásnak tűnik. A dalban kevesebb a váltás, mint amit eddig igazán meg lehetett szokni, s sokkal inkább egy középtempójú power metal darabnak mondanám, csak nem olyan grandiózus vokállal, mint a Stratovarius, és egy kis szintijátékkal a közepén, ami bár nem hatalmas, de mégis jó. A gitárszóló is említésre méltó.
Silent wind újra progresszív téma, engem egész egyszerűen a modern Dream Theater-re emlékeztet, viszont a kórusrész egész egyszerűen olyan mint az Elvenking - Wyrd című albumán néhány hasonló rész. Nagyon jó lett, hangulatos, a hangszeres játék is ott van.
Mostmár egy kicsit fellélegezhetek - hamarosan vége. Nem azért mondom, mert alig várom, hanem inkább azért, mert már vagy egy órája írom ezt a kritikát megállás nélkül. A Days of eternity az utolsó dalok között van, kicsit elektronikus hangzással indulva, majd egy jó basszustémával folytatva. A dalban egészen fontos a gitárjáték, ezt mondanám igazából tisztán progresszív dalnak, kevés nagyon a másfajta zenei elem, és a vokál sem annyira dallamos. A dal vége fele a szinti-dob duett egészen nagyzónak tűnik, de egyáltalán nem rossz, érdekes megoldás mindenképp.
A The trial újra zongora-basszus kettőssel indul, és kicsit lágyabb témát képvisel. A dallamos kezdet viszont egy hatalmas váltást rejt magában, és a dal közepe már inkább egy brutálisabb heavy metal téma, ami megtartja a dallamosságot. Így egy kicsit Bruce Dickinson/Iron Maiden-es a dal.
Az utolsó előtti nóta az Escape to death. Feldúlt, zaklatot, pörgősebb darab, egészen jó gitárjátékkal. Farkas Ferenc kitesz magáért. De nem is ez a legjobb benne: az instrumentális dalban van egy hatalmas váltás, aminek majdnem olyan érzete van, mint az UneXpecT féle váltásoknak. Egy kicsit bohókás, szürreális a dal, de ez nem rossz.
A hatalmas lemezt a Redemption zárja. Sokáig csak ének-zongora kettős van, és csak a szám közepén törnek be a hagyományos metal elemek egy végeláthatatlan instrumentális zárás részeként. Zárásnak mindenképp nagyon érdekes megoldások vannak benne, egyedül a végén a zajokat nem értem, mit szolgálnának.
Összességében meg vagyok lepődve. Egyrészt hatalmas a korong, ezt meg kell mondani. Vannak hibái, pl. a kiejtés, néha egy kicsit túl progosodott zene, de alapjában büszke vagyok arra, hogy magyarhonból származnak, és egyre közelebb kerülnek a külföldi elismertséghez. A Raven's Nest album sokszínűre sikeredett, egyedire, kicsit néha még a filmes érzés is benne van, de ugyanígy becsap a dallamos és brutálisabb metalzene is. Egyetlen dolog van, ami nagyon zavar: azok a bizonyos részek, amelyeket írtam, s nagyon hasonlítanak más dalokra. Ez viszont bőven javítható lesz az elkövetkezendő lemezeken.
Értékelés: 85%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése