 | Előadó: Mastodon Album: Blood Ocean Stílus: Death/Technical Metal 2006 Warner Records |
A zeneipart évek óta a semmitmondó, monoton, divatkövető tücctüccerek, dídzsék és egyéb förtelmes személyek uralják, akiket leginkább a zenei nagyhatalom, az MTV ültetett láthatatlan trónjukba, és nem igazán akarnak mozdulni onnan. Az ember, pedig, mint a jó birka, magától követi a hasonló trendeket, imád minden szart, illetve minden jót híggá tesz, így csak az igen nagy, divatrétegnek felkínálva az adott zenét. Az MTV uralma sajnos megdönthetetlennek tűnik, de néha az emberi ízlésvilág felülkerekedik a zeneipar diktátorának akaratán, s a megemészthetetlen idiotizmuson kívül egy-egy hallgathatónak is nevezhető zene kerül a terítékre, engedve a lázongó nép akaratának. Ilyen volt a kilencvenes évek elején a Nirvana. Ki ne emlékezne rájuk? Végül viszont őket is elsodorta az MTV gerjesztett divathullám. A mostani évtizedben pedig, a rengeteg kudarc után, felbukkant a Mastodon, a maga technikás death/core stílusával, és egyelőre úgy védelmezi az ízlést az MTV vizein, mint Eger védte a királyi Magyarországot a XVI. században.
Nem volt viszont ez mindig így: hihetetlen, de tulajdonképpen csak a harmadik nagylemeze a Blood Mountain a világ egyelőre egyik legismertebb metalzenekarának. Én magam is meglepődtem rajta párszor, de a többi nagyobb kiadás csupán EP, még akkor is, ha például a Call of the Mastodon egészen hosszúra sikeredett. Visszatérve az eredeti lemezhez: bár progresszív jelzővel általánosságban nem illetném, azért a technical death metal szintet hozza, valamennyi core elemmel benne.
A The Wolf Is Loose erőteljesen robban be, kis core-os gitártémákkal, lazább ordibálással, vokállal - ez ugyanis azért éneknek nem nevezhető -, és egy rendkívül jó dobossal. Brann Dailor fantáziadús dobos, technikás, de brutális is, igen sokféle dobolást bemutat a lemezen, a core-tól a gyors progresszívig.
A Crystal Skull egy újabb gyors téma, a gitárok kicsit The Black Dahlia Murderre emlékeztetnek, ezáltal deathcore-ra. Az egész zenére jellemző, hogy rengeteg az instrumentális rész, és kevés az, amikor vokál is van.
A harmadik szám, a Sleeping Giant egy lassabb témával, gitárjátékkal kezdődik, egy kis keleties gonghangzással, illetve kicsit Dream Theater szerű hangszeres játékkal.
A Capillarian Crest is folytatja ezt a hangszeres technikusságot, bár kicsit több a durvább elem benne. Sajnos a zenére a death metal annyira nem jellemző már, de azért a technikai részek néhol emlékeztetnek a stílusra, illetve a vokál is.
Az ötödik dal a Circle Of Cysquatch. A legidegesítőbb része az albumnak, torzított vokállal, amitől a falnak lehet simán menni. A zene monotonná vált ezen a részen már, illetve kevés újdonságot mutat, s a brutalitása sem emlékeztet egyáltalán az indító nótára.
A Bladecatcher az első instrumentális darab az albumon, funkys gitárszólóval indítva, majd bedurvulva, egy újabb idegesítő témát a hallgató elé tárva. Különböző hangeffektszerűségek lepik el a levegőt, amelyek - az előző nótához hasonlóan - rendkívül idegesítőek. A gitárjáték néhány riffre és dallamra épül, nem épp túl változatos.
Ezt a Colony Of Birchmen követi, heavy metalos riffelgetéssel indul, majd vokál követi, illetve a végén gitárszóló zárja.
A Hunters Of The Sky egy újabb lassú téma, akkordpengetéssel és dobkísérettel indulva, végül kicsit bedurvul az egész. A dobtémából sajnos nem sokat lehet hallani, mintha kicsit elrontották volna a dalnak a felvételét - amit úgy, alapjából kétlek. Néha az az érzésem, hogy tényleg egészen szegényes a gitártéma.
A kilencedik nóta a Hand Of Stone. Majdnem olyan mint a többi, a dobolás is kezd egy kicsit monotonná válni. Amit én hiányolok a zenéből, a progresszíves váltás, az, hogy ne csak egyetlen monoton témát játszanak végig, illetve a dallamosság. A gitárjáték jó, de unalmas. A dobolás is hosszútávon. A vokál hozza a minimumot. Egyedül az a kicsi fantázia hiányzik az egészből.
A This Mortal Soil akusztikus betéttel, és elektromos, lágy szólózással indul. Egy kicsit Fates Warningos téma, pontosan addig, míg be nem durvul, ugyanis akkor egy brutális coretémáról van már szó. Talán az a kis váltás itt előjön, a dal végéig fokozatosan lesz egyre durvább a dal.
Az utolsó előtti dal, a Siberian Divide is néhány akusztikus akkordra épített elektromos gitárzenével indul, illetve kis elektronika felütéssel.
A zárótéma, a Pendulous Skin egy újabb instrumentális darab. Lassabb féle, kicsit progresszív zárónótának tűnik.
Igazából nem ennyire rossz ez a Mastodon, de eléggé monoton, és unalmas hosszútávon. Vannak/lennének rendkívül jó témáik, megmozdulásaik, illetve nem is baj, hogy egy ilyen zenekar képviseli a metalzenét a mainstream-ben - lehetne sokkal rosszabb is. Érdemes egyszer legalább meghallgatni, bár nem fogja a világot felforgatni, azok a bizonyos motívumok megérdemelnek egy hallgatást.
Nem volt viszont ez mindig így: hihetetlen, de tulajdonképpen csak a harmadik nagylemeze a Blood Mountain a világ egyelőre egyik legismertebb metalzenekarának. Én magam is meglepődtem rajta párszor, de a többi nagyobb kiadás csupán EP, még akkor is, ha például a Call of the Mastodon egészen hosszúra sikeredett. Visszatérve az eredeti lemezhez: bár progresszív jelzővel általánosságban nem illetném, azért a technical death metal szintet hozza, valamennyi core elemmel benne.
A The Wolf Is Loose erőteljesen robban be, kis core-os gitártémákkal, lazább ordibálással, vokállal - ez ugyanis azért éneknek nem nevezhető -, és egy rendkívül jó dobossal. Brann Dailor fantáziadús dobos, technikás, de brutális is, igen sokféle dobolást bemutat a lemezen, a core-tól a gyors progresszívig.
A Crystal Skull egy újabb gyors téma, a gitárok kicsit The Black Dahlia Murderre emlékeztetnek, ezáltal deathcore-ra. Az egész zenére jellemző, hogy rengeteg az instrumentális rész, és kevés az, amikor vokál is van.
A harmadik szám, a Sleeping Giant egy lassabb témával, gitárjátékkal kezdődik, egy kis keleties gonghangzással, illetve kicsit Dream Theater szerű hangszeres játékkal.
A Capillarian Crest is folytatja ezt a hangszeres technikusságot, bár kicsit több a durvább elem benne. Sajnos a zenére a death metal annyira nem jellemző már, de azért a technikai részek néhol emlékeztetnek a stílusra, illetve a vokál is.
Az ötödik dal a Circle Of Cysquatch. A legidegesítőbb része az albumnak, torzított vokállal, amitől a falnak lehet simán menni. A zene monotonná vált ezen a részen már, illetve kevés újdonságot mutat, s a brutalitása sem emlékeztet egyáltalán az indító nótára.
A Bladecatcher az első instrumentális darab az albumon, funkys gitárszólóval indítva, majd bedurvulva, egy újabb idegesítő témát a hallgató elé tárva. Különböző hangeffektszerűségek lepik el a levegőt, amelyek - az előző nótához hasonlóan - rendkívül idegesítőek. A gitárjáték néhány riffre és dallamra épül, nem épp túl változatos.
Ezt a Colony Of Birchmen követi, heavy metalos riffelgetéssel indul, majd vokál követi, illetve a végén gitárszóló zárja.
A Hunters Of The Sky egy újabb lassú téma, akkordpengetéssel és dobkísérettel indulva, végül kicsit bedurvul az egész. A dobtémából sajnos nem sokat lehet hallani, mintha kicsit elrontották volna a dalnak a felvételét - amit úgy, alapjából kétlek. Néha az az érzésem, hogy tényleg egészen szegényes a gitártéma.
A kilencedik nóta a Hand Of Stone. Majdnem olyan mint a többi, a dobolás is kezd egy kicsit monotonná válni. Amit én hiányolok a zenéből, a progresszíves váltás, az, hogy ne csak egyetlen monoton témát játszanak végig, illetve a dallamosság. A gitárjáték jó, de unalmas. A dobolás is hosszútávon. A vokál hozza a minimumot. Egyedül az a kicsi fantázia hiányzik az egészből.
A This Mortal Soil akusztikus betéttel, és elektromos, lágy szólózással indul. Egy kicsit Fates Warningos téma, pontosan addig, míg be nem durvul, ugyanis akkor egy brutális coretémáról van már szó. Talán az a kis váltás itt előjön, a dal végéig fokozatosan lesz egyre durvább a dal.
Az utolsó előtti dal, a Siberian Divide is néhány akusztikus akkordra épített elektromos gitárzenével indul, illetve kis elektronika felütéssel.
A zárótéma, a Pendulous Skin egy újabb instrumentális darab. Lassabb féle, kicsit progresszív zárónótának tűnik.
Igazából nem ennyire rossz ez a Mastodon, de eléggé monoton, és unalmas hosszútávon. Vannak/lennének rendkívül jó témáik, megmozdulásaik, illetve nem is baj, hogy egy ilyen zenekar képviseli a metalzenét a mainstream-ben - lehetne sokkal rosszabb is. Érdemes egyszer legalább meghallgatni, bár nem fogja a világot felforgatni, azok a bizonyos motívumok megérdemelnek egy hallgatást.
Értékelés: 82%
Rohadtul nem core a Mastodon zenéje, nem is death. Inkább sludge, abból is a progresszívebb fajta. A legutóbbi (2009-es) korong "fülbemászóbb", ezzel együtt is két év kellett, amíg beért nálam. De megérte a fáradságot, mert bitang jó lemez.
VálaszTörlésOtt a pont :D
VálaszTörlésElőre mutató és abszolút nem unalmas... akinek az lenne próbálja "lepötyögni" valamelyik témát kompletten ahogy van, biztosan kap egy pár izgalmas órát maszti-mesteréktől! :P