 | Előadó: Elvenking Album: Two Tragedy Poets Stílus: Folk/Power Metal 2008 AFM Records |
Miután az Elvenking a The Scythe-tal igencsak maga ellen fordította a régi, hardcore folk metal rajongóit, mondhatni, fejvesztve menekültek vissza a folk világába. Feltűnő védekező reakció volt, bármit is mondjanak, de lássuk be, annyira nem is probléma. Az előző, már említett című lemez hardcore/emo/poprock hatásai érdekes színt vittek magába a power metalba, de háttérbe szorították az Elvenkinget mindig is jelentő folk hatásokat. Már maga a kijelentés is meglepetés volt, miszerint a következő Elvenking album akusztikus lesz teljes egészében. Már más is megcsinálta a rockzenében, gondolok itt a Glass Hammer nevű progresszív rockformáció The Middle Earth Album nevű lemezére többek között, viszont az Elvenking hiperaktívan gyorsanpörgős power metal alapjaira érdekes ötlet volt - talán már egy picit a ló túloldala is. De probléma nincs: feladat megoldva, egész jól is vizsgázott, és lássuk be, akármennyire is fanyalgunk és szidjuk azt, ha egy zenekar újat alkot, szívünk mélyén ezt várjuk el. (Itt szeretném megjegyezni, hogy számomra érthetetlen az, hogy az emberek miért szidnak valamilyen zenekart akkor is, ha újat alkotott, és akkor is, ha megmaradt a régi kaptafájánál.)
Ha ránézünk a lemez borítójára, egy egyszerűen gyönyörű Hjule munkával találkozhatunk (Havancsák Gyula, ismerős?), amely véleményem szerint a gyönyörűen melankolikus The Winter Wake borítójával vetekszik (azt is Hjule csinálta). Persze, a köntös alatt rejlik az igazi érték, ezért nem is térnék ki túlzottan erre, és, igazi in medias res módon neki is állnék a dalok boncolásának.
Tehát, mint említettem, a Two Tragedy Poets egy akusztikusnak szánt lemez (és itt máris hibáztam, ugyanis a teljes címe a következő: "Two Tragedy Poets, and a Caravan of Weird Figures". Egyszerű, mi?), és ezt az ígéretet 90%-ban be is tartották. Szerencsére, nem teljesen, ugyanis a használt elektronikus effektek és hatások csak javítanak a dalok hangzásán, és megóvják a zenekart attól, hogy leessenek a már említett karavánszekeret húzó lovacskáról.
Nyitánynak itt egy igencsak furcsa hangzású, tábori hangulatú intro szerzemény, a The Caravan of Weird Figures. Egyszerű kis dalocska, amely pontos kötelességtudattal támasztja alá a cím előrevetítéseit, és, gyakorlatilag nem mond el semmit az elkövetkezendő háromnegyed óráról, ami még hátravan.
Majd hirtelen dobpergéssel indul az Another Awful Hobs Tale. A vezető gitármotívum máris elektromosan szól, míg a hegedű gyakorlatilag a megszokott módon, valahol az előtér és a háttér közt festi le a dal hangulatát. A The Scythe kicsit dühös, lemondó, haláli témáit most inkább a megmagyarázhatatlan vidámság váltotta fel, ami érződik is ezen az alkotáson. Túl sok váltásra nem kell számítani, gyakorlatilag ugyanaz az ütem van végig, és erősen vokálcentrikus.
A harmadik szám, a From Blood to Stone volt az első hivatalos kislemeze a dalnak. Az előzőhöz képest lényegesen lassabb, kimértebb, és több a hangszeres üresjárat és halk ének, ahol az akusztikus hangszerek igazán megmutathatják, milyen szépen is szólnak. Elvenkinget azért jó hallgatni, mert akkor is vidám és hangulatos zene, mikor éppen az emos-érvágós témákat játsszák, és ez igaznak látszik erre az albumra is eddig. Ezt pedig a nagyon fülbemászó, már-már popos énekdallamok teljesítik ki. Damnagoras nem volt soha rossz énekes, viszont érdemes tudni, hogy azokon a lemezeken, amin Damna énekelt, mindig a könnyű, spa-punkos énektémák voltak jellemzők. Egyébként, a dalra már több váltás jellemző, ritmikailag főleg.
A következő szám viszont kiemelkedően jó: aranyos, nem túl gyors, nem túl lassú, fülbemászó és különleges. Ez pedig az Ask a Silly Question. Régi felvétel hatású gitár és énektémával indul, és, mint megszokott, énektéma vezette darab ez is. Viszont ez most hiába fülbemászó, a tömegkórusával és a hirtelen témaváltásaival kiemelkedően jó darab és kicsit se populáris beütésű, amit a fickándozó hegedűszó, és a szomorú hangzású, rövid átvezetőkkel fűszereztek meg.
A következő, gyakorlatilag átvezető szám a She lives at dawn. Tulajdonképpen ennek a létezése is felesleges, érezhetően egy kitöltő, semmilyenes nótáról van szó, egy rosszul megírt balladáról, amit alig lehet sajnos érteni, olyan motyogva énekel Damnagoras. A dal felépítése egyetlen zongora és az énektéma, és később csatlakozik a szomorú hegedűszó. Számomra ez az igazi gyenge láncszem a lemezen, egyetlen jó pontja az, hogy a következő, személyes kedvencem vezeti fel.
Ami nem más, mint a The Winter Wake akusztikus átdolgozása. Már az eredeti dalt is imádtam, ez a verzió sokkal szebb, szívszorítóbb, mégis gyönyörűbb lett. Ugrálóbb basszustémája van, amit eddig nem is nagyon hallottam a lemezen, a dobjáték technikásabb, lágyabb, és az énektéma is át lett írva, egy apróbb bevezető szöveggel, míg a refrénhez sokkal jobban passzol az akusztikus környezet, főleg az utolsó, kibővítetthez. A végén már olyan is a dal egy picit, mint egy epikus győzelem az elemi erő felett.
Viszont, mielőtt túldícsérném, át is térek a folytatásra, ami pedig egy átdolgozás, méghozzá Belinda Carlisle-nek a Heaven is a Place on Earth Elvenkingesítése. Megmondom őszintén, kicsit megmosolyogtató, ugyanis eléggé csajos dalról van szó, viszont épp a hegedűs-zúzós gitáros átváltozása az, ami tetszetős benne. Ez az egyetlen dal egyébként, amely teljes mértékben elektronikus, tehát az akusztikus hangszerek inkább az aláfestést jelentik, és nem a vezérmotívumot. Nem rossz, egy mosolyt mindenképp megér, illetve többszöri meghallgatást is, de azért mindenképp furcsa, hogy nem túlságosan tértek el az eredeti sémától (ez egy kicsit el is gondolkodtat: a korai popzene volt ennyire rock-alapokra építve, vagy az Elvenking tért el ennyire a power metaltól?).
Ezt újra egy lassabb, balladikusabb, bandakórussal, Elvenkingesen szomorkodó dal követi, a My Own Spider's Web. Hasonlóan a She Lives At Dawn-hoz, pörgés nélküli, lassú ballada, amit a törzsi hatású dobok festenek alá, és az énekkel a hegedű vezeti, és akusztikus gitárok vezetnek át. Itt érződik leginkább, hogy Damnagoras egy kicsit túllőtt a célon, ugyanis a misztikusságot növelve, egyszerűen túl sokszor kezd neki a suttogós énekléshez, amit gyakorlatilag - sajnos - nem is lehet érteni.
Ezt viszont újra egy igazi Elvenkinges pörgős dal kísér, a Not My Final Song. Elég konstans tempójú dal, amit egy akusztikus gitártéma vezet és, és a hegedűt néha az elektromos gitárok segítik ki. A címéhez nagyon is illik a dal, hangulatilag árad belőle a küzdeniakarás, az akaraterő, és nem csak a végére beillesztett, beszélt rész miatt.
A Blackest of My Hearts követi, amely témában egy kicsit hasonló, csak lassabb, mint a Not My Final Song. Sokáig egyetlen dobalapra épül, és csak a dal vége felé kezd begyorsulni. Számomra nekem kicsit olyan ez a dal, mint valami harcbahívás, leginkább a dobvezette bevezető és levezető kerettémája miatt. Viszont kicsit hiányzik belőle az újdonság, ami talán az Two Tragedy Poets legnagyobb hibája: a Not My Final Song után már monotonná válik a lemez.
És itt következik az, ami csak bizonyos kiadásokon van: a The Wanderer szintén akusztikus átdolgozása. A szemfüles Elvenking rajongók már találhattak néhány éve egy videót a YouTube-on egy akusztikus előadásáról, így azok tudhatják, mire számítsanak, és elmondom, nem csalódnak. Nem rossz feldolgozás, viszont a The Wanderer hangulatilag sokkal jobb volt az eredeti verzióban, így csak egy dal a lemezről, semmi több. Hiányzik egy kicsit a The Winter Wake lemez fantasy-s hangulata a folkosság mellé.
Az eredeti záródal, ami nálam még nem az, az a Miss Conception. Furcsa, de nekem először a már azóta megszűnt magyar popzenekar, a Jamie Winchester & Hrutka Róbert jutott az eszembe róla, leginkább az egyszerű dobtémái miatt, és könnyedebb akusztikus gitártémái miatt, és természetesen a refrénje miatt. A dal második felét uraló, kicsit fura, musicales énektéma szerintem nem annyira illik a képbe, de ezzel együtt se mondanám rossz dalnak, de a refrén sokat dob rajta.
Az igazi záródal pedig egy - végre! - tényleg gyönyörű ballada, ami nincs túl misztifikálva. A My Little Moonban csak Damna, egy zongora, egy felcsapó hegedű és egy síró gitárszólam mossa le végleg az Elvenkingről azt a tévhitemet, hogy ők csak vigadva és táncolva tudnak sírni. Habár, csak emiatt nem érné meg a digipack, viszont minden más egyébbel nagyon jól zárja ezt az amúgy egész jó lemezt.
Összességében mondtam én erről a lemezről jót is, rosszat is, és bár alakítottam volna rajta, nagyon erőteljes Elvenking lemezről van szó, aminek az akusztikusság nem ártott túlságosan. Bár néhol már monoton, és van felesleges, kitöltő dala, a könnycsalogató The Winter Wake, a viccesen jó Heaven is a Place on Earth, az Ask a Silly Question és az igazi bőgető My Little Moon miatt megéri, ugyanis, bár vannak gyengébb pillanatai, nagyon is jó és különleges lemezről van szó. A 91 % megérdemelt, minden rossz szó ellenére is.
Ha ránézünk a lemez borítójára, egy egyszerűen gyönyörű Hjule munkával találkozhatunk (Havancsák Gyula, ismerős?), amely véleményem szerint a gyönyörűen melankolikus The Winter Wake borítójával vetekszik (azt is Hjule csinálta). Persze, a köntös alatt rejlik az igazi érték, ezért nem is térnék ki túlzottan erre, és, igazi in medias res módon neki is állnék a dalok boncolásának.
Tehát, mint említettem, a Two Tragedy Poets egy akusztikusnak szánt lemez (és itt máris hibáztam, ugyanis a teljes címe a következő: "Two Tragedy Poets, and a Caravan of Weird Figures". Egyszerű, mi?), és ezt az ígéretet 90%-ban be is tartották. Szerencsére, nem teljesen, ugyanis a használt elektronikus effektek és hatások csak javítanak a dalok hangzásán, és megóvják a zenekart attól, hogy leessenek a már említett karavánszekeret húzó lovacskáról.
Nyitánynak itt egy igencsak furcsa hangzású, tábori hangulatú intro szerzemény, a The Caravan of Weird Figures. Egyszerű kis dalocska, amely pontos kötelességtudattal támasztja alá a cím előrevetítéseit, és, gyakorlatilag nem mond el semmit az elkövetkezendő háromnegyed óráról, ami még hátravan.
Majd hirtelen dobpergéssel indul az Another Awful Hobs Tale. A vezető gitármotívum máris elektromosan szól, míg a hegedű gyakorlatilag a megszokott módon, valahol az előtér és a háttér közt festi le a dal hangulatát. A The Scythe kicsit dühös, lemondó, haláli témáit most inkább a megmagyarázhatatlan vidámság váltotta fel, ami érződik is ezen az alkotáson. Túl sok váltásra nem kell számítani, gyakorlatilag ugyanaz az ütem van végig, és erősen vokálcentrikus.
A harmadik szám, a From Blood to Stone volt az első hivatalos kislemeze a dalnak. Az előzőhöz képest lényegesen lassabb, kimértebb, és több a hangszeres üresjárat és halk ének, ahol az akusztikus hangszerek igazán megmutathatják, milyen szépen is szólnak. Elvenkinget azért jó hallgatni, mert akkor is vidám és hangulatos zene, mikor éppen az emos-érvágós témákat játsszák, és ez igaznak látszik erre az albumra is eddig. Ezt pedig a nagyon fülbemászó, már-már popos énekdallamok teljesítik ki. Damnagoras nem volt soha rossz énekes, viszont érdemes tudni, hogy azokon a lemezeken, amin Damna énekelt, mindig a könnyű, spa-punkos énektémák voltak jellemzők. Egyébként, a dalra már több váltás jellemző, ritmikailag főleg.
A következő szám viszont kiemelkedően jó: aranyos, nem túl gyors, nem túl lassú, fülbemászó és különleges. Ez pedig az Ask a Silly Question. Régi felvétel hatású gitár és énektémával indul, és, mint megszokott, énektéma vezette darab ez is. Viszont ez most hiába fülbemászó, a tömegkórusával és a hirtelen témaváltásaival kiemelkedően jó darab és kicsit se populáris beütésű, amit a fickándozó hegedűszó, és a szomorú hangzású, rövid átvezetőkkel fűszereztek meg.
A következő, gyakorlatilag átvezető szám a She lives at dawn. Tulajdonképpen ennek a létezése is felesleges, érezhetően egy kitöltő, semmilyenes nótáról van szó, egy rosszul megírt balladáról, amit alig lehet sajnos érteni, olyan motyogva énekel Damnagoras. A dal felépítése egyetlen zongora és az énektéma, és később csatlakozik a szomorú hegedűszó. Számomra ez az igazi gyenge láncszem a lemezen, egyetlen jó pontja az, hogy a következő, személyes kedvencem vezeti fel.
Ami nem más, mint a The Winter Wake akusztikus átdolgozása. Már az eredeti dalt is imádtam, ez a verzió sokkal szebb, szívszorítóbb, mégis gyönyörűbb lett. Ugrálóbb basszustémája van, amit eddig nem is nagyon hallottam a lemezen, a dobjáték technikásabb, lágyabb, és az énektéma is át lett írva, egy apróbb bevezető szöveggel, míg a refrénhez sokkal jobban passzol az akusztikus környezet, főleg az utolsó, kibővítetthez. A végén már olyan is a dal egy picit, mint egy epikus győzelem az elemi erő felett.
Viszont, mielőtt túldícsérném, át is térek a folytatásra, ami pedig egy átdolgozás, méghozzá Belinda Carlisle-nek a Heaven is a Place on Earth Elvenkingesítése. Megmondom őszintén, kicsit megmosolyogtató, ugyanis eléggé csajos dalról van szó, viszont épp a hegedűs-zúzós gitáros átváltozása az, ami tetszetős benne. Ez az egyetlen dal egyébként, amely teljes mértékben elektronikus, tehát az akusztikus hangszerek inkább az aláfestést jelentik, és nem a vezérmotívumot. Nem rossz, egy mosolyt mindenképp megér, illetve többszöri meghallgatást is, de azért mindenképp furcsa, hogy nem túlságosan tértek el az eredeti sémától (ez egy kicsit el is gondolkodtat: a korai popzene volt ennyire rock-alapokra építve, vagy az Elvenking tért el ennyire a power metaltól?).
Ezt újra egy lassabb, balladikusabb, bandakórussal, Elvenkingesen szomorkodó dal követi, a My Own Spider's Web. Hasonlóan a She Lives At Dawn-hoz, pörgés nélküli, lassú ballada, amit a törzsi hatású dobok festenek alá, és az énekkel a hegedű vezeti, és akusztikus gitárok vezetnek át. Itt érződik leginkább, hogy Damnagoras egy kicsit túllőtt a célon, ugyanis a misztikusságot növelve, egyszerűen túl sokszor kezd neki a suttogós énekléshez, amit gyakorlatilag - sajnos - nem is lehet érteni.
Ezt viszont újra egy igazi Elvenkinges pörgős dal kísér, a Not My Final Song. Elég konstans tempójú dal, amit egy akusztikus gitártéma vezet és, és a hegedűt néha az elektromos gitárok segítik ki. A címéhez nagyon is illik a dal, hangulatilag árad belőle a küzdeniakarás, az akaraterő, és nem csak a végére beillesztett, beszélt rész miatt.
A Blackest of My Hearts követi, amely témában egy kicsit hasonló, csak lassabb, mint a Not My Final Song. Sokáig egyetlen dobalapra épül, és csak a dal vége felé kezd begyorsulni. Számomra nekem kicsit olyan ez a dal, mint valami harcbahívás, leginkább a dobvezette bevezető és levezető kerettémája miatt. Viszont kicsit hiányzik belőle az újdonság, ami talán az Two Tragedy Poets legnagyobb hibája: a Not My Final Song után már monotonná válik a lemez.
És itt következik az, ami csak bizonyos kiadásokon van: a The Wanderer szintén akusztikus átdolgozása. A szemfüles Elvenking rajongók már találhattak néhány éve egy videót a YouTube-on egy akusztikus előadásáról, így azok tudhatják, mire számítsanak, és elmondom, nem csalódnak. Nem rossz feldolgozás, viszont a The Wanderer hangulatilag sokkal jobb volt az eredeti verzióban, így csak egy dal a lemezről, semmi több. Hiányzik egy kicsit a The Winter Wake lemez fantasy-s hangulata a folkosság mellé.
Az eredeti záródal, ami nálam még nem az, az a Miss Conception. Furcsa, de nekem először a már azóta megszűnt magyar popzenekar, a Jamie Winchester & Hrutka Róbert jutott az eszembe róla, leginkább az egyszerű dobtémái miatt, és könnyedebb akusztikus gitártémái miatt, és természetesen a refrénje miatt. A dal második felét uraló, kicsit fura, musicales énektéma szerintem nem annyira illik a képbe, de ezzel együtt se mondanám rossz dalnak, de a refrén sokat dob rajta.
Az igazi záródal pedig egy - végre! - tényleg gyönyörű ballada, ami nincs túl misztifikálva. A My Little Moonban csak Damna, egy zongora, egy felcsapó hegedű és egy síró gitárszólam mossa le végleg az Elvenkingről azt a tévhitemet, hogy ők csak vigadva és táncolva tudnak sírni. Habár, csak emiatt nem érné meg a digipack, viszont minden más egyébbel nagyon jól zárja ezt az amúgy egész jó lemezt.
Összességében mondtam én erről a lemezről jót is, rosszat is, és bár alakítottam volna rajta, nagyon erőteljes Elvenking lemezről van szó, aminek az akusztikusság nem ártott túlságosan. Bár néhol már monoton, és van felesleges, kitöltő dala, a könnycsalogató The Winter Wake, a viccesen jó Heaven is a Place on Earth, az Ask a Silly Question és az igazi bőgető My Little Moon miatt megéri, ugyanis, bár vannak gyengébb pillanatai, nagyon is jó és különleges lemezről van szó. A 91 % megérdemelt, minden rossz szó ellenére is.
Értékelés: 91%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése