 | Előadó: Sear Bliss Album: The Arcane Odyssey Stílus: Extreme Black Metal 2007 Candlelight Records |
A Sear Bliss üde színfoltot jelent kishazánkban: különleges, egyedi zenét játszanak, és nem oszlottak fel az első nagylemez után (lásd: Gire), miközben a külföldi zenehallgatók is elismerik azt, amit művelnek. A The Arcane Odyssey már a hatodik lemezük a sorban, és azt kell mondjam, ha így folytatják, hamar a legjobbak között találhatják magukat. Stílusukban keveredik a black metal a fúvósokkal, néhol pedig deathes, vagy esetleg blackened death stílusjegyek is észrevehetők. Nézzük sorban a dalokat:
A hatodik lemez, a The Arcane Odyssey a Blood on the Milky Way-jel kezdődik. Gyors, pörgős dobbal, könnyebb riffeket játszó gitárral indít. A dal bevezetését és az első versszakot ugyanaz a riff jellemzi, majd az átvezetőre fog egy kicsit lelassulni. Nagy András vokálja engem leginkább a Rotting Christ hörgősére, Sakis Tolis-ra emlékeztet. Igazából nem is tűnik eleinte különleges dalnak, de a hirtelen váltások, akusztikus gitárok, halkan felcsendülő, kicsit mélyhangú fúvósok teszik csak igazán egyedivé a Sear Bliss zenéjét. Eleinte beugrott a Dissection legutolsó lemeze, a Reinkaos is. A dal maga nem túl technikás, inkább brutális, egy-két remek váltással és hangszeres megoldással. Nekem kifejezetten a vége tetszik, ahol mintegy levezetőként egy teljes más, atmosztférikus, kicsit ambientes gitár-billentyűsjáték szólal meg.
Az A Deathly Illusion a második dal közepestempójú, akkordpengetős gitárrésszel indul, majd hirtelen berobban egy gyors váltással az első vokáltéma. Átvezetésnek pedig a már-már zseniálisan megírt fúvóstéma, ami szerintem nagyon el lett találva. Viszont valamit nagyon hiányolok a zenéből: a technikásabb, szólózósabb hangszeres játékot. Sajnos a basszusgitár egyáltalán nem is hallatszik, illetve a dob is alig észrevehető. Schönberger Zoltánt amúgy nem tartom rossz dobosnak, csak a dalban kicsit mintha elveszett volna. Egy érdekesség a dal végére: az ott használt riff emlékeztet a korai System of a Down gitármegoldásaira.
A harmadik dal a Lost and Not Found, ez már sokkal lassabb témájú, mint az előző kettő téma volt. Nagy András vokálja kicsit furcsán "remegős" benne, főképp akkor, mikor kitartja. A dal maga pedig újra egy változatos, váltásokat tartalmazó összetett nóta. Lemezmasterelési hibának tartom, hogy a két gitársávból csak az egyiket hallom jól, míg a másikat csak néha-néha, akkor is inkább zenei felütéseknél. A dal végén pedig, végre egy kis szólózást is lehet hallani.
A Thorns of Deception újra gyorsít a tempón. Ami meglepő volt, az a dobtéma, ugyanis kicsit technical death metalosnak éreztem a lábdob ütemváltását. Nagyon jó dalnak tartom, ugyanis nem csupán a dobtéma változott, hanem az egyik váltásnál a basszus is előtérbe került, és a fúvós is nagyon jókor hallatszik újra. A billentyűs aláfestés pedig a Devin Townsend-féle Strapping Young Lad-es "Wall of Sound" stílusra emlékeztet. Csupa jódolgok történtek a dalban.
Az ötödik dal a The Venomous Grace. Ez is egy lassú darab, inkább riffelgetős gitárral, és kevesebb lábdobbal mint az előző. Az akusztikus-váltás megintcsak Dissection-re emlékeztetett, de ezesetben inkább a Where Angels Lie Dead című dalra. Nagy András vokáltémája itt sokkal mélyebb, inkább hörgősebb, mint az előző dalokban, a fúvósokkal és a billentyűstémával együtt kicsit horrorfilmes hangulatot áraszt.
Ezt az Omen of Doom követi. Eleinte úgy éreztem, hogy gyorsabb nóta lesz - talán a dobok miatt -, de végül inkább egy középtempójú, viszont dobtémájában remekül változatos dalt hallhattam. A szólózó átvezetőket a fúvóstémák viszok továbbra is, illetve ezen kívül bizonyos részeken komikus, rajzfilmes érzetet ad a verzéknek is. A dal végefelé kicsit úgy éreztem, hogy a riffek kopottak, túlhasználtak már a dalban, ugyanis - a többi dalhoz képest - nem annyira változatos.
Az utolsó előtti dal a Somewhere, Rotting Christ-os, gyors indítással és folyamatos lassulással indul. A fúvósátvezetőre már teljesen lelassul a dal, majd hirtelen újra begyorsul. Az érdekes rész megintcsak a közepén kezdődik: hirtelen váltás után akusztikus gitártéma, zongora, csendes, mélabús fúvóshangszerek váltják egymást. A dal végéig ez a tempó nem változik, viszont egy igen tetszetős, már-már progresszíves gitárszólót is kapunk Neubrandt István és Kovács Péter gitárosoktól.
A lemez lezárása pedig egyszerűen teljesen zseniális: a Path to the Motherland magyaros, folkos témával indít, népi hangszereket felsorakoztatva, és rengeteg gyors, hirtelen váltással a metalosabb részekbe. Egyetlen dolog, ami zavar benne, az az, hogy a riffek nagyon hasonlítanak az előző dalok ritmusaira. A dal maga folyamatosan gyorsul, durvul a végére, így a váltásoknál egy kicsit meg is lepődik, olyan hirtelen történik minden.
Összességében lehet rosszakat mondani a lemezről: például a kevés technikusságot, a kicsit fantáziátlannak tűnő riffeket, de igazából felesleges, ugyanis az az egyediség, változatosság, amit a The Arcane Odyssey magában rejt, elfeledteti ezeket a dolgokat. A fúvós hangszerek használata az egyik legjobb megoldásuk, de az utolsó dal magyar folkossága is letaglózó. Kár, hogy a masterelést és a lemezminőséget kicsit gyengébbnek érzem, mint lehetne, mert ez a lemez ennél többet érdemel.
A hatodik lemez, a The Arcane Odyssey a Blood on the Milky Way-jel kezdődik. Gyors, pörgős dobbal, könnyebb riffeket játszó gitárral indít. A dal bevezetését és az első versszakot ugyanaz a riff jellemzi, majd az átvezetőre fog egy kicsit lelassulni. Nagy András vokálja engem leginkább a Rotting Christ hörgősére, Sakis Tolis-ra emlékeztet. Igazából nem is tűnik eleinte különleges dalnak, de a hirtelen váltások, akusztikus gitárok, halkan felcsendülő, kicsit mélyhangú fúvósok teszik csak igazán egyedivé a Sear Bliss zenéjét. Eleinte beugrott a Dissection legutolsó lemeze, a Reinkaos is. A dal maga nem túl technikás, inkább brutális, egy-két remek váltással és hangszeres megoldással. Nekem kifejezetten a vége tetszik, ahol mintegy levezetőként egy teljes más, atmosztférikus, kicsit ambientes gitár-billentyűsjáték szólal meg.
Az A Deathly Illusion a második dal közepestempójú, akkordpengetős gitárrésszel indul, majd hirtelen berobban egy gyors váltással az első vokáltéma. Átvezetésnek pedig a már-már zseniálisan megírt fúvóstéma, ami szerintem nagyon el lett találva. Viszont valamit nagyon hiányolok a zenéből: a technikásabb, szólózósabb hangszeres játékot. Sajnos a basszusgitár egyáltalán nem is hallatszik, illetve a dob is alig észrevehető. Schönberger Zoltánt amúgy nem tartom rossz dobosnak, csak a dalban kicsit mintha elveszett volna. Egy érdekesség a dal végére: az ott használt riff emlékeztet a korai System of a Down gitármegoldásaira.
A harmadik dal a Lost and Not Found, ez már sokkal lassabb témájú, mint az előző kettő téma volt. Nagy András vokálja kicsit furcsán "remegős" benne, főképp akkor, mikor kitartja. A dal maga pedig újra egy változatos, váltásokat tartalmazó összetett nóta. Lemezmasterelési hibának tartom, hogy a két gitársávból csak az egyiket hallom jól, míg a másikat csak néha-néha, akkor is inkább zenei felütéseknél. A dal végén pedig, végre egy kis szólózást is lehet hallani.
A Thorns of Deception újra gyorsít a tempón. Ami meglepő volt, az a dobtéma, ugyanis kicsit technical death metalosnak éreztem a lábdob ütemváltását. Nagyon jó dalnak tartom, ugyanis nem csupán a dobtéma változott, hanem az egyik váltásnál a basszus is előtérbe került, és a fúvós is nagyon jókor hallatszik újra. A billentyűs aláfestés pedig a Devin Townsend-féle Strapping Young Lad-es "Wall of Sound" stílusra emlékeztet. Csupa jódolgok történtek a dalban.
Az ötödik dal a The Venomous Grace. Ez is egy lassú darab, inkább riffelgetős gitárral, és kevesebb lábdobbal mint az előző. Az akusztikus-váltás megintcsak Dissection-re emlékeztetett, de ezesetben inkább a Where Angels Lie Dead című dalra. Nagy András vokáltémája itt sokkal mélyebb, inkább hörgősebb, mint az előző dalokban, a fúvósokkal és a billentyűstémával együtt kicsit horrorfilmes hangulatot áraszt.
Ezt az Omen of Doom követi. Eleinte úgy éreztem, hogy gyorsabb nóta lesz - talán a dobok miatt -, de végül inkább egy középtempójú, viszont dobtémájában remekül változatos dalt hallhattam. A szólózó átvezetőket a fúvóstémák viszok továbbra is, illetve ezen kívül bizonyos részeken komikus, rajzfilmes érzetet ad a verzéknek is. A dal végefelé kicsit úgy éreztem, hogy a riffek kopottak, túlhasználtak már a dalban, ugyanis - a többi dalhoz képest - nem annyira változatos.
Az utolsó előtti dal a Somewhere, Rotting Christ-os, gyors indítással és folyamatos lassulással indul. A fúvósátvezetőre már teljesen lelassul a dal, majd hirtelen újra begyorsul. Az érdekes rész megintcsak a közepén kezdődik: hirtelen váltás után akusztikus gitártéma, zongora, csendes, mélabús fúvóshangszerek váltják egymást. A dal végéig ez a tempó nem változik, viszont egy igen tetszetős, már-már progresszíves gitárszólót is kapunk Neubrandt István és Kovács Péter gitárosoktól.
A lemez lezárása pedig egyszerűen teljesen zseniális: a Path to the Motherland magyaros, folkos témával indít, népi hangszereket felsorakoztatva, és rengeteg gyors, hirtelen váltással a metalosabb részekbe. Egyetlen dolog, ami zavar benne, az az, hogy a riffek nagyon hasonlítanak az előző dalok ritmusaira. A dal maga folyamatosan gyorsul, durvul a végére, így a váltásoknál egy kicsit meg is lepődik, olyan hirtelen történik minden.
Összességében lehet rosszakat mondani a lemezről: például a kevés technikusságot, a kicsit fantáziátlannak tűnő riffeket, de igazából felesleges, ugyanis az az egyediség, változatosság, amit a The Arcane Odyssey magában rejt, elfeledteti ezeket a dolgokat. A fúvós hangszerek használata az egyik legjobb megoldásuk, de az utolsó dal magyar folkossága is letaglózó. Kár, hogy a masterelést és a lemezminőséget kicsit gyengébbnek érzem, mint lehetne, mert ez a lemez ennél többet érdemel.
Értékelés: 88%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése