 | Előadó: Dream Theater Album: Black Clouds & Silver Linings Stílus: Progressive Metal 2009 RoadRunner Records |
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a Dream Theater az utóbbi egy évtizedben nem okozott volna elég csalódást a rajongói számára. Bár az is igaz, hogy ez azt jelenti, hogy a Dream Theater gyengébb albuma is egy erős középszerű dream-skatulyát követő zenekar legjobb lemezét kenterbe veri. Az előző, Systematic Chaos lemezük pedig kifejezetten le lett húzva a kritikusok által - ahogy általam is, bevallom. A RoadRunner records megpróbálkozott azzal, hogy befogja az igába az amerikai progmetál nagyágyúit, ami rá is tette a bélyegét a Systematic Chaosra, a Black Cloudsra viszont belátták, teljesen felesleges. Talán a legfontosabb változás a zenekar életében ez alatt a 2 év alatt az volt, hogy Mike Portnoy édesapja elhunyt a rákkal való küzdelem során, így várható volt, hogy valamilyen formában tiszteletét fogja a zenekar, s leginkább Mike tenni. Mint ismeretes, Mike édesapja nagyon fontos szerepet játszott a zenekar életében, és a nevükön kívül sokminden mást is köszönhetnek neki - s így a rajongók is. Nyugodjon békében.
A Black Clouds & Silver Linings elég nagy fanhype közepette jelent meg, és belátom, én is nagyon vártam. A néhány héttel korábban megjelent Jordan Rudess lemez pedig csak tovább nehezítette a kiéhezett rajongók dolgát. Nem is csoda, hogy több, mint egy hónappal korábban kiszivárgott már a teljes lemez. De ne is szaporítsuk a szót, nézzük is az albumot.
A Nightmare to Remember dallal indul a lemez, amit egyébként el is játszottak a budapesti, igencsak jól sikerült koncertjükön is, amit a Cynic nevű csodabandával együtt adtak. Olyan, mintha három különböző dalt rakta volna össze, ami a DT esetén nem szokatlan. Sötét hangulatú, sok környezeti hanghatással megtüzdelt dal, aminek van lágyabb énekű része, de szinte mérgesen acsarkodó Labrie témája is. Őszintén megvallva, Mike Portnoy hörgése a dal végén kicsit erőltetett és vicces is, de elmegy. Szintetizátorral rendesen meg van spékelve, tipikusan a Six Degrees utáni DT hangzású. Igazából nem mondanám különlegesnek, de gyengének sem a dalt, bár lehet, hogy indításnak 17 perc nagyon sok.
Ezt a már kislemezként is kiadótt, A Rite of Passage követi. A videoklipje látványos lett és érdekes, maga a dal viszont a leggyengébb a lemezen - ami gyakorlatilag jó, ugyanis nem egy kifejezetten rossz szám. Egy kicsit keleties hangzású gitártémával indít, majd egy nagyon jó, díszített és egyszerűbb gitárriff vezeti a dalt a vokálhoz. Ami nekem nagyon tetszik benne, az a fülbemászó refrénje, és az alatta hallható gitártéma. Ez a dal szintén volt a koncerten, és első kézből mondhatom, hogy nagyon jó hangulatot áraszt, így bizton állíthatom, sokáig lesz része a DT koncerteknek. Egy valami viszont feltűnt: a lemez eddig olyan - és a továbbiakban is hasonló lesz -, mint egy egyszerűbb zenei tankönyv túldíszített és Dream Theaterösített változata. Vannak hangszeres szólók dögivel, ahol itt is, de az Octavarium grandiózusa a hosszúnak mondható dalok ellenére sincs meg. Hogy ez rossz lenne-e? Nem, egyáltalán nem.
A személyes kedvencem, ami akár a Crusade of Metal két éves kihagyását követő újraindításának a himnusza is lehetne, a lemez harmadik dala, a Wither. Az alkotói válságról szól, és bár az indítás egy eléggé unalmas, illetve lerágott gitárriff, ami nagyon is emlékeztet a Metallica - One dal indítására, a folytatás meghazudtolja önmagát, és az utóbbi évek legszebb és legjobb Dream Theater balladájává növi ki magát. A legjobb pillanat mégis a hirtelen szóló a többszörös gyors váltás után. Igazán megkoronázza a dalt (s megemlítem, hogy a szimfonikus hangulatot árasztó, szintetizátoros aláfestés kifejezetten könnyfacsaróvá teszi).
Ezt pedig a The Shattered Fortress követi, amely, a már ismert Anti-Alcoholist Suite, pontosabban 12 lépés program dalciklusának a befejező része. Szövegileg Mike Portnoy alkoholizmusáról és leszokásáról szól, zeneileg pedig a korábbi lemezeken megismert 12 lépés dalok (The Glass Prison, This Dying Soul, The Root of All Evil, Repentance) tökéletes elegye. Minden benne van, ami ezekben volt, így a hallgatónak meg lehet az érzete, hogy már hallotta ezt - jogosan. Viszont a jó oldala, hogy visszaköszönnek a már megismert és megszeretett témák is. Egyébként nagyon jó dal, szólós-szintis kemény dobtémás, igazi DT érzetű dal, amit a Glass Prison indítása is zár le.
Az ötödik dal a már említett tiszteletadás Mike édesapjának. A Best of Times egy szívszorító hegedűszólóval és klasszikus zongorahangzással indít, majd hirtelen felvidul, ahogy szinte visszaemlékszik a "legjobb időkre". A zenei felépítésén érződik, hogy Portnoynak szívügye volt, hogy még idejében megmutathassa édesapjának, és a legszebb ajándékkal búcsúzhasson el tőle. Nagyon tetszik, ahogy a szomorú, kezdő rész után hirtelen, egy egyre hangosodó, gyors gitárriffel vált. Alig észrevehető, kevés tempót veszítő váltásaival pedig vissza-visszatekint a tehetetlenségérzet és szomorúság, ami a valóságot, a fájdalmas tényt festi le, az elkerülhetetlen jövőt, és az emiatti szomorúságot. Az igazán erőteljes balladák közül a The Spirit Carries On után ez az egyik legjobban sikerült, s méltó búcsú Mike édesapjától, Howardtól.
A záró dal pedig egy igencsak ízletes, kicsit Pink Floyd ihlette, igazi progresszív csemege. Szintén sok váltással operál a The Count of Tuscany, amiben egyszerre több gitártéma is szerepet kap. A majd 20 perces dal talán a legkevésbé metalos DT dal lett az utóbbi időben, amiben visszaköszön a Six Degrees és a Metropolis pt. 2 legjobb hangszeres hangulata is. A dal fénypontja mégiscsak a végén van, a pszichedelikus gitárutazásnál, és a végén lévő, már-már epikus téma, ami akusztikus gitár és ének témával indul, a végére pedig igazi progresszív rockzenei mesterművé növi ki magát.
Összegezve, a Black Clouds & Silver Linings az utóbbi tíz év legjobb Dream Theater albumainak egyike, és simán jobb, mint az előző évek kiadványai. Kevesebb utalás van benne a kedvelt elődökre, mint a Metallicára vagy a Pink Floydra, és több a DT-s vonás a dalokban. Olvastam már olyan kritikákat, miszerint a Black Clouds épp olyan, mint a többi DT lemez, és, hogy semmi újat nem mutattak. Nos, lehet valami benne, bár legnagyobb részében rosszmájúság, ugyanis az utóbbi lemezek kísérletezései után most tértek igazán vissza a progresszív metalzene színesen kirakott, macskaköves útjára. Nem mondom, hogy megreformálták a progmetal stílust, de több lett ez, mint holmi időnkénti kötelező magamutogatás.
Egyetlen nagyobb negatívum benne, hogy John Myung basszusjátéka igencsak a háttérbe szorult, ahogy a zeneszerzői kvalitása is. Kár érte.
A Black Clouds & Silver Linings elég nagy fanhype közepette jelent meg, és belátom, én is nagyon vártam. A néhány héttel korábban megjelent Jordan Rudess lemez pedig csak tovább nehezítette a kiéhezett rajongók dolgát. Nem is csoda, hogy több, mint egy hónappal korábban kiszivárgott már a teljes lemez. De ne is szaporítsuk a szót, nézzük is az albumot.
A Nightmare to Remember dallal indul a lemez, amit egyébként el is játszottak a budapesti, igencsak jól sikerült koncertjükön is, amit a Cynic nevű csodabandával együtt adtak. Olyan, mintha három különböző dalt rakta volna össze, ami a DT esetén nem szokatlan. Sötét hangulatú, sok környezeti hanghatással megtüzdelt dal, aminek van lágyabb énekű része, de szinte mérgesen acsarkodó Labrie témája is. Őszintén megvallva, Mike Portnoy hörgése a dal végén kicsit erőltetett és vicces is, de elmegy. Szintetizátorral rendesen meg van spékelve, tipikusan a Six Degrees utáni DT hangzású. Igazából nem mondanám különlegesnek, de gyengének sem a dalt, bár lehet, hogy indításnak 17 perc nagyon sok.
Ezt a már kislemezként is kiadótt, A Rite of Passage követi. A videoklipje látványos lett és érdekes, maga a dal viszont a leggyengébb a lemezen - ami gyakorlatilag jó, ugyanis nem egy kifejezetten rossz szám. Egy kicsit keleties hangzású gitártémával indít, majd egy nagyon jó, díszített és egyszerűbb gitárriff vezeti a dalt a vokálhoz. Ami nekem nagyon tetszik benne, az a fülbemászó refrénje, és az alatta hallható gitártéma. Ez a dal szintén volt a koncerten, és első kézből mondhatom, hogy nagyon jó hangulatot áraszt, így bizton állíthatom, sokáig lesz része a DT koncerteknek. Egy valami viszont feltűnt: a lemez eddig olyan - és a továbbiakban is hasonló lesz -, mint egy egyszerűbb zenei tankönyv túldíszített és Dream Theaterösített változata. Vannak hangszeres szólók dögivel, ahol itt is, de az Octavarium grandiózusa a hosszúnak mondható dalok ellenére sincs meg. Hogy ez rossz lenne-e? Nem, egyáltalán nem.
A személyes kedvencem, ami akár a Crusade of Metal két éves kihagyását követő újraindításának a himnusza is lehetne, a lemez harmadik dala, a Wither. Az alkotói válságról szól, és bár az indítás egy eléggé unalmas, illetve lerágott gitárriff, ami nagyon is emlékeztet a Metallica - One dal indítására, a folytatás meghazudtolja önmagát, és az utóbbi évek legszebb és legjobb Dream Theater balladájává növi ki magát. A legjobb pillanat mégis a hirtelen szóló a többszörös gyors váltás után. Igazán megkoronázza a dalt (s megemlítem, hogy a szimfonikus hangulatot árasztó, szintetizátoros aláfestés kifejezetten könnyfacsaróvá teszi).
Ezt pedig a The Shattered Fortress követi, amely, a már ismert Anti-Alcoholist Suite, pontosabban 12 lépés program dalciklusának a befejező része. Szövegileg Mike Portnoy alkoholizmusáról és leszokásáról szól, zeneileg pedig a korábbi lemezeken megismert 12 lépés dalok (The Glass Prison, This Dying Soul, The Root of All Evil, Repentance) tökéletes elegye. Minden benne van, ami ezekben volt, így a hallgatónak meg lehet az érzete, hogy már hallotta ezt - jogosan. Viszont a jó oldala, hogy visszaköszönnek a már megismert és megszeretett témák is. Egyébként nagyon jó dal, szólós-szintis kemény dobtémás, igazi DT érzetű dal, amit a Glass Prison indítása is zár le.
Az ötödik dal a már említett tiszteletadás Mike édesapjának. A Best of Times egy szívszorító hegedűszólóval és klasszikus zongorahangzással indít, majd hirtelen felvidul, ahogy szinte visszaemlékszik a "legjobb időkre". A zenei felépítésén érződik, hogy Portnoynak szívügye volt, hogy még idejében megmutathassa édesapjának, és a legszebb ajándékkal búcsúzhasson el tőle. Nagyon tetszik, ahogy a szomorú, kezdő rész után hirtelen, egy egyre hangosodó, gyors gitárriffel vált. Alig észrevehető, kevés tempót veszítő váltásaival pedig vissza-visszatekint a tehetetlenségérzet és szomorúság, ami a valóságot, a fájdalmas tényt festi le, az elkerülhetetlen jövőt, és az emiatti szomorúságot. Az igazán erőteljes balladák közül a The Spirit Carries On után ez az egyik legjobban sikerült, s méltó búcsú Mike édesapjától, Howardtól.
A záró dal pedig egy igencsak ízletes, kicsit Pink Floyd ihlette, igazi progresszív csemege. Szintén sok váltással operál a The Count of Tuscany, amiben egyszerre több gitártéma is szerepet kap. A majd 20 perces dal talán a legkevésbé metalos DT dal lett az utóbbi időben, amiben visszaköszön a Six Degrees és a Metropolis pt. 2 legjobb hangszeres hangulata is. A dal fénypontja mégiscsak a végén van, a pszichedelikus gitárutazásnál, és a végén lévő, már-már epikus téma, ami akusztikus gitár és ének témával indul, a végére pedig igazi progresszív rockzenei mesterművé növi ki magát.
Összegezve, a Black Clouds & Silver Linings az utóbbi tíz év legjobb Dream Theater albumainak egyike, és simán jobb, mint az előző évek kiadványai. Kevesebb utalás van benne a kedvelt elődökre, mint a Metallicára vagy a Pink Floydra, és több a DT-s vonás a dalokban. Olvastam már olyan kritikákat, miszerint a Black Clouds épp olyan, mint a többi DT lemez, és, hogy semmi újat nem mutattak. Nos, lehet valami benne, bár legnagyobb részében rosszmájúság, ugyanis az utóbbi lemezek kísérletezései után most tértek igazán vissza a progresszív metalzene színesen kirakott, macskaköves útjára. Nem mondom, hogy megreformálták a progmetal stílust, de több lett ez, mint holmi időnkénti kötelező magamutogatás.
Egyetlen nagyobb negatívum benne, hogy John Myung basszusjátéka igencsak a háttérbe szorult, ahogy a zeneszerzői kvalitása is. Kár érte.
Értékelés: 91%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése