 | Előadó: Zyklon Album: Disintegrate Stílus: Blackened Death Metal 2006 Candlelight Records |
1998-ban, az Emperor romjai között fogant meg, s végül rá is nőtt a Zyklon nevű zenekar. Később magát az Emperort is feltámasztották, de csak mint mellékprojektet. Viszont az eredeti tagok maradtak a mai napig szinte a Zyklon zenekarban, ami mindenképp jónak számít. Zenéjük igazából a brutális black/death metal vonalat erősítik, s bár én személy szerint nem tartom a legegyedibbnek, de van rengeteg mondanivalójuk, fantáziájuk és ötletük ahhoz, hogy ne is a legrosszabbak között legyen a mezőnyben. 2006-ban jelent meg a legújabb albumuk, a Disintegrate.
Az album az In Hindsight-tal indul. Néhány riff váltogatásából, Trym brutális dobtémájából áll és Secthdaemon kicsit beszédhangos vokáltémájából. Van néhány jó váltás is a számban, így igazából nem lesz unalmas és egyhangú a végére.
Ezt a címadó dal, a Disintegrate követi, aláfestő gitárriffel és dobszólóval. A gitárok igen jól szólnak, azért kicsit néha érzek egy kis thrash-es behatást. Sajnos a basszus nem nagyon hallatszik, kicsit elnyomja Trym dobolása Secthdaemon pengetéseit.
A harmadik dal a Ways of the World. Indítása hasonló, mint az előző dalé, csak itt inkább a gitárriff van elől, s az ütemező dob marad a háttérben. Néha viszont sajnos kicsit ötlettelennek érzem a dobtémát, ami miatt viszont kárpótol a dal közepén a gitárszóló, amit már kezdtem hiányolni. Nem túl komplikált darab, de azért bárki nem tudná lejátszani.
A Subversive Faith engem teljesen Slayer-re emlékeztető indítással tör be, szaggatott gitárriffekkel, effektekkel. Kicsit zavar, hogy majdnem az egész dal ugyanazokra a témákra épül, egyedül a vokálban van váltás, meg a végén egy kicsit lemondó gitártépés, mint lezárása a dalnak.
Az ötödik dal, a A Cold Grave brutális Trym-féle blastbeatekkel indul. Meg kell mondani, nem rossz dobos, mondjuk a stílus adta határokat sajnos ő se lépi át sajnos, így egy kicsit egyhangúak a püfölése. De a cin-tam játékának váltásai nagyon bámulatosak. Gitártémában ez is néhány riff váltására épült. Kicsit úgy érzem, hogy Samoth és Destructhor nem igazán adott bele mindent ezen az albumon, a két gitárt nem is nagyon hallom.
A következő dal, a Vile Ritual az előző szám végén hallható levezetésből robban be, azonnal. A dobok továbbra is brutálisak. A vokállal baj nem igazán lehet, mert néha kicsit károgás-szerű beszédhang is előjön, és a hagyományos hörgés is.
A hetedik szám, az Underdog hasonlóan kezdődik, mint az előző dal. Ezen a ponton egy kicsit kezdett monotonná és egyhangúvá válni. Néhány gitáros felütésen kívül nem is nagyon történik a dalban semmi.
Ezt a Wretched követi, gyors gitártémával, majd változatosabb dobokkal. Itt jól hallatszik Trym cin-tam játéka. A tempója gyakran változik, a brutálisan gyorstól a lassított, robosztusan haladó zenéig. Épp ezek a változások miatt éreztem teljesen azt, hogy átgázol rajtam. A gitárszóló kicsit viszont olyan, mintha már hallottam volna párszor.
Az utolsó előtti szám a Vulture. Gyorsan induló, gitáreffekttel, riffel és dobbal. A gitárok most mintha kicsit túlságosan is a ritmust adnák a zenéhez, és csak néha vezetik azt.
A záró darab a Skinned and Endangered. Felvezetéssel indul, majd lassú gitárriffeléssel és kevésbé durva dobokkal. Itt már olyan lesz Trym dobolása, amit tényleg el tudnék képzelni neki, kicsit technikásabb, változatosabb, de közben végtelenül brutális is. Van néhány elektronikus effekt is, hangtorzítás, géphang, de ez beleillik a dalba, majd egyre halkuló zenével zárja le az albumot.
Vannak hibái a lemeznek, s nem is a legjobb Zyklon a Disintegrate. A hiányos gitártémák, a túlságosan a háttérbe szoruló basszusgitár, a néha nagyon unalmassá váló dobok mellett viszont ott van, hogy a Zyklon hihetetlenül brutális zene, s az embernek kell ilyen is. Emellett Trym se rossz dobos, aki azért, ha kell, meg tudja mutatni, hogy kell jól blackesen/deathesen, s közben egyedi módon püfölni a felszerelést. A dalok felépítése se rossz, elég ötletesek. Az értékelés számának megadásakor hatalmas dilemmában voltam, de végül a rosszabb győzött, ugyanis az Aeon az szerintem lényegesebben jobb album, mint a Disintegrate, s ezt is figyelembe kellett vennem. Azért, ha zúzni akarok, vagy házat bontani, biztos elő fog még többször kerülni ez is.
Az album az In Hindsight-tal indul. Néhány riff váltogatásából, Trym brutális dobtémájából áll és Secthdaemon kicsit beszédhangos vokáltémájából. Van néhány jó váltás is a számban, így igazából nem lesz unalmas és egyhangú a végére.
Ezt a címadó dal, a Disintegrate követi, aláfestő gitárriffel és dobszólóval. A gitárok igen jól szólnak, azért kicsit néha érzek egy kis thrash-es behatást. Sajnos a basszus nem nagyon hallatszik, kicsit elnyomja Trym dobolása Secthdaemon pengetéseit.
A harmadik dal a Ways of the World. Indítása hasonló, mint az előző dalé, csak itt inkább a gitárriff van elől, s az ütemező dob marad a háttérben. Néha viszont sajnos kicsit ötlettelennek érzem a dobtémát, ami miatt viszont kárpótol a dal közepén a gitárszóló, amit már kezdtem hiányolni. Nem túl komplikált darab, de azért bárki nem tudná lejátszani.
A Subversive Faith engem teljesen Slayer-re emlékeztető indítással tör be, szaggatott gitárriffekkel, effektekkel. Kicsit zavar, hogy majdnem az egész dal ugyanazokra a témákra épül, egyedül a vokálban van váltás, meg a végén egy kicsit lemondó gitártépés, mint lezárása a dalnak.
Az ötödik dal, a A Cold Grave brutális Trym-féle blastbeatekkel indul. Meg kell mondani, nem rossz dobos, mondjuk a stílus adta határokat sajnos ő se lépi át sajnos, így egy kicsit egyhangúak a püfölése. De a cin-tam játékának váltásai nagyon bámulatosak. Gitártémában ez is néhány riff váltására épült. Kicsit úgy érzem, hogy Samoth és Destructhor nem igazán adott bele mindent ezen az albumon, a két gitárt nem is nagyon hallom.
A következő dal, a Vile Ritual az előző szám végén hallható levezetésből robban be, azonnal. A dobok továbbra is brutálisak. A vokállal baj nem igazán lehet, mert néha kicsit károgás-szerű beszédhang is előjön, és a hagyományos hörgés is.
A hetedik szám, az Underdog hasonlóan kezdődik, mint az előző dal. Ezen a ponton egy kicsit kezdett monotonná és egyhangúvá válni. Néhány gitáros felütésen kívül nem is nagyon történik a dalban semmi.
Ezt a Wretched követi, gyors gitártémával, majd változatosabb dobokkal. Itt jól hallatszik Trym cin-tam játéka. A tempója gyakran változik, a brutálisan gyorstól a lassított, robosztusan haladó zenéig. Épp ezek a változások miatt éreztem teljesen azt, hogy átgázol rajtam. A gitárszóló kicsit viszont olyan, mintha már hallottam volna párszor.
Az utolsó előtti szám a Vulture. Gyorsan induló, gitáreffekttel, riffel és dobbal. A gitárok most mintha kicsit túlságosan is a ritmust adnák a zenéhez, és csak néha vezetik azt.
A záró darab a Skinned and Endangered. Felvezetéssel indul, majd lassú gitárriffeléssel és kevésbé durva dobokkal. Itt már olyan lesz Trym dobolása, amit tényleg el tudnék képzelni neki, kicsit technikásabb, változatosabb, de közben végtelenül brutális is. Van néhány elektronikus effekt is, hangtorzítás, géphang, de ez beleillik a dalba, majd egyre halkuló zenével zárja le az albumot.
Vannak hibái a lemeznek, s nem is a legjobb Zyklon a Disintegrate. A hiányos gitártémák, a túlságosan a háttérbe szoruló basszusgitár, a néha nagyon unalmassá váló dobok mellett viszont ott van, hogy a Zyklon hihetetlenül brutális zene, s az embernek kell ilyen is. Emellett Trym se rossz dobos, aki azért, ha kell, meg tudja mutatni, hogy kell jól blackesen/deathesen, s közben egyedi módon püfölni a felszerelést. A dalok felépítése se rossz, elég ötletesek. Az értékelés számának megadásakor hatalmas dilemmában voltam, de végül a rosszabb győzött, ugyanis az Aeon az szerintem lényegesebben jobb album, mint a Disintegrate, s ezt is figyelembe kellett vennem. Azért, ha zúzni akarok, vagy házat bontani, biztos elő fog még többször kerülni ez is.
Értékelés: 81%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése