 | Előadó: Excalion Album: Waterlines Stílus: Power/Melodic Metal 2007 LIMB Music |
A finnek igazán kitesznek magukért, ha rock/metalról van szó. Rokonaink csak úgy öntik magukból a zenekarokat. Ami nem biztos, hogy jó, illetve gyakran megy a minőség és egyediség rovására. Én értékelem a barátaink törekvéseit, illetve elfogadom, hogy - valószínűleg - Finnországban aki életében egyszer legalább nem ad ki power/melodic metal albumot, ezt kitagadják, sőt, próbálok jó arcokat is vágni az Athena vagy Afterworld játékához, illetve a Stratovarius mélyrepüléséhez és a Nightwish poposodásához. Azért van egy határ, amikor azt mondom, sok. Mikor 2006-ban a Lordi megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált, tudtam, hogy a stílus - leginkább a hard rock szerűek - reneszánszát fogja élni. Ezt a hullámot meglovagolva érkezett meg az Excalion együttes új albuma, a Waterlines. Az Excalion egyébként nem a legfantáziadúsabb zenekar a szakmában: dalaikban néhány helyre bepöttyintenek egy-két gitárszólót, az énekes igen magas - mondhatnánk úgy, hogy hereszorító - hangú, és erősen emlékeztet Timo Kotipeltora, a Stratovarius énekesére. Dalaik melodikusak, poposabbak, illetve a Waterlines-ban néhol hardrockosabbak. Hát igen, a Lordi sikerét meg kell lovagolni. Egy szóra visszatérve az Eurovíziós Dalfesztiválhoz: persze, hogy egy soft-Nightwish-női-Lordi "zenekart" küldtek ki. De hát tudjuk meddig tart a csoda.
A Waterlines külsőleg egy igen erős Stratovarius utánzatnak tűnik: a borító szisztémája az Infinite albumukra emlékeztet, ami nem rossz, ugyanis a stratótól az a kedvenc kiadványom. Az első dal, a The Wingman-ben sikeresen átestem az első sokkon: eddig azt hittem, hogy Timo Kotipeltonál nincs idegesítőbb énekes a világon. Tévedtem. Jarmo Pääkkönen ebben is jól tanult: hihetetlenül falsettora emlékeztető, erőltetett magas hang, amit néha rekedtté csap át. Az egész téma pedig itt még power témájú: egyszerű basszus, gyors dobok, és egy kis szólózás a végén. A förtelmes kezdés ellenére be kell látnom, hogy Vesa Nupponen gitárjátéka viszont nem is olyan rossz. Egyszerű, de zúzós szólóval durran be a dal végén - ugyanis alapjában véve nem nagyon tűnik ki a gitárhangzás, így észre se lehet venni.
A következő szám, a Life of Fire már inkább Hard Rockosabb, kicsit nyolcvanas évekre emlékeztető riffekkel illetve 'ááá'-zó kórussal. Viszont a refrén - a háttérvokált leszámítva - beleillene egy Hellfire Clubféle Edguy nótába is. Itt már túl voltam a sokkhatáson, így félig-meddig élvezettel hallgattam ezt az amúgy fülbemászó albumot. Kiemelni viszont nem nagyon tudok mit.
A harmadik nótából készült már klip is: a Losing Time a lehető legpoposabb metaldal, amit életemben hallottam. A vokál nagyon emlékeztet valamire, ami így hirtelen nem jut eszembe, hogy mi lehet - pontosabban talán nem is ismerem az előadót és a címet, csak valamikor hallhattam a rádióban egy hasonlót. Dobtémában Henri Pirkkalainen nem alakít valami nagyot. A stílus minimumát hozzá, de semmi többet. Talán még egy picit kevesebbet is. Furcsa, de mégis ez a dal jön be a legjobban. Nem tartom annyira irritálónak az éneket - pont a dallamvonala miatt -, a gitárszóló szinte beszél a végén (természetesen, máshol nem lehet az Excalion dalstruktúrában), csak az a háttérvokál ne lenne. És hogy miért nem hardrock-nak tituálom, ha már popos? A Lordi azért ilyen gitártémát még nem használt fel.
Ami közös a két zenekarban mégis, hogy ott van a billentyű, szintetizátor, mégis, néhány nótában lehet csak hallani, akkor is talán felvezetni azt. Ahogy az Ivory Tower-ben is történik. Miután megtörtént a gitár behatolása, Jarmo Myllyvirta tisztelettudóan meghúzódik a háttérben, és orgonahangzással néhány aláfestőhangot nyomogat.
A következő dallal, az I Failed You-val egy kicsit sötétebb témába térünk át, amit hatalmas orgonaszóhoz hasonlító szintetizátor vezet fel. Ezzel együtt kicsit lassul is a tempó, még ha nem is nagyon. Kicsit úgy tűnik, mintha Jarmo Pääkkönen nem igazán tudna elszakadni néhány énektémától, és azok véges vegyítésével írták volna meg a dalokat. Én ehhez a témához azért egy kicsit még lassabb tempóra váltottam volna, illetve több helyet hagytam volna egy zongora-gitár duettnek.
Az ezt követő Arriving as the Dark rendkívül hardrockos nóta, egyszerű, fülbemászó refrénnel, gyors, egyszerű dobtémával, illetve nem nagyon fantáziadús gitárral. A munka nagyobb részét továbbra is az ének viszi el - hihetetlen, hogy hogy lehet ennyire közepes éneklés köré építeni. Viszont talán ebben a nótában hangzik el a legjobb szólója Vesa Nupponen gitárosnak. A dobtéma viszont elmenne bármely kilencvenes évek poprock nótájába is. Ennek a dalnak lesz egy érdekessége, de erről később.
A hetedik dal, a Streams of Madness durván punkos beütéssel indul, illetve egy kis szintipopos dobtéma is keveredik bele. Igazából rendkívül unalmas egy nóta, nem bírtam ki sok hallgatásig, hamar át-átlépkedtem rajta.
Ezt a Delta Sunrise követi. Popkultúra embereknek már valami be is ugorhatott. Hetvenes évek, Helen Reddy, Delta Dawn... Címben elég erőteljesen utalnak egymásra. Viszont ennél több közös nincs bennük. Talán ez a leglassabb, legballadikusabb nótája a Waterlines albumnak. Nem lenne rossz, a dallama igen fülbemászó, csak annyira fájdalmas, hogy az énekes próbál érzelmesen énekelni. Nem akartam nagyon szidni szegény Jarmo Pääkkönent, de komolyan ennyire rossz.
Lassan vége, jön akilencedik dal: hardrock téma ez a javából, amely később beerősödik és középszerű power metal lesz. Kicsit ilyenkor már kezdtem hiányolni a basszust, nagyon nem lehet belőle semmit hallani az egész albumon. A Between the Lines nem mondható túl rossz nótának, talán a második legjobb az albumról. A végén lévő szólózás viszont már unalmas: úgy tűnik, mintha az Excalion ezzel próbálná kicsit változatosabbá tenni az albumot. Kevés sikerrel.
A tizedik dal, a Soaking Ground meglepően jól kezdődik. Akusztikusan, kicsit Nightwishesen, majd egy kis gitár-ének-zongora téma után keményít csak bele, viszont a lassú dalkezdethet kicsit talán túlságosan is felgyorsul a tempó. A szóló se maradhatott ki, illetve az egyetlen progresszívre emlékeztető elem, a gyors váltás vissza az akusztikus témára. Ezzel kicsit Ayreonra emlékeztet, de csak éppen kicsit. Sajnáltam, hogy a végén újra beerősít, valahogy ott az akusztikus rész végén, az ötödik perc környékén én már éreztem, hogy ott kéne vége lennie.
És most jön az érdekesség, ami nem is annyira az. Az Arriving as the Dark című dal anyanyelven, azaz finnül is felkerült a korongra. Bevallom, egyáltalán nem tetszett, hasonlított így a Teräsbetonira, annyi különbséggel, hogy amaz sokkal de sokkal jobb ennél.
Összességében? Nem igazán tudok túl sok jó dolgot mondani a lemezről. Sajnálatosnak tartom, hogy ennyi amatőr zenekar, illetve már nem amatőr, de még nem is profi kap ekkorának mondható lemezszerződést Finnországban. Válogatni kéne azok között, kik azok, akik megérdemlik, és kik azok, akik nem, hogy megjelenjenek. Az Excalionnal javulnia kell. Rengeteget. És egy énekescsere sem ártana. Bár, ha talán megtanulna néhány új technikát Jarmo Pääkkönen, akkor lehetne egy egész jó Kotipelto belőle. Persze tudom, Finnországban nagyon is eladható, olyan hatalmas nevekkel a stílusban, mint a Stratovarius, Sonata Artica, vagy a poposabb piacon a hanyatló Nightwish. Ha belegondolok, talán a LIMB, mint kiadó, a Lordi sikerén kívül a Nightwish pénzügyi trónját követelő találmánynak vetette be az Excaliont.
Még egyetlen dolog: eszem ágában sem lett volna megemlíteni a progresszív elemét az utolsó előtti nótának, viszont a Last.fm nevű zenei közösségi portálon láttam, hogy valaki "progressive metal"ként címezte meg. Tudom, hogy sok hülye létezik ott, de azért, hogy többségben legyen? Az Excalionnak egyelőre nem sok köze van a progresszivitáshoz, és nem is hiszem, hogy lesz.
A Waterlines külsőleg egy igen erős Stratovarius utánzatnak tűnik: a borító szisztémája az Infinite albumukra emlékeztet, ami nem rossz, ugyanis a stratótól az a kedvenc kiadványom. Az első dal, a The Wingman-ben sikeresen átestem az első sokkon: eddig azt hittem, hogy Timo Kotipeltonál nincs idegesítőbb énekes a világon. Tévedtem. Jarmo Pääkkönen ebben is jól tanult: hihetetlenül falsettora emlékeztető, erőltetett magas hang, amit néha rekedtté csap át. Az egész téma pedig itt még power témájú: egyszerű basszus, gyors dobok, és egy kis szólózás a végén. A förtelmes kezdés ellenére be kell látnom, hogy Vesa Nupponen gitárjátéka viszont nem is olyan rossz. Egyszerű, de zúzós szólóval durran be a dal végén - ugyanis alapjában véve nem nagyon tűnik ki a gitárhangzás, így észre se lehet venni.
A következő szám, a Life of Fire már inkább Hard Rockosabb, kicsit nyolcvanas évekre emlékeztető riffekkel illetve 'ááá'-zó kórussal. Viszont a refrén - a háttérvokált leszámítva - beleillene egy Hellfire Clubféle Edguy nótába is. Itt már túl voltam a sokkhatáson, így félig-meddig élvezettel hallgattam ezt az amúgy fülbemászó albumot. Kiemelni viszont nem nagyon tudok mit.
A harmadik nótából készült már klip is: a Losing Time a lehető legpoposabb metaldal, amit életemben hallottam. A vokál nagyon emlékeztet valamire, ami így hirtelen nem jut eszembe, hogy mi lehet - pontosabban talán nem is ismerem az előadót és a címet, csak valamikor hallhattam a rádióban egy hasonlót. Dobtémában Henri Pirkkalainen nem alakít valami nagyot. A stílus minimumát hozzá, de semmi többet. Talán még egy picit kevesebbet is. Furcsa, de mégis ez a dal jön be a legjobban. Nem tartom annyira irritálónak az éneket - pont a dallamvonala miatt -, a gitárszóló szinte beszél a végén (természetesen, máshol nem lehet az Excalion dalstruktúrában), csak az a háttérvokál ne lenne. És hogy miért nem hardrock-nak tituálom, ha már popos? A Lordi azért ilyen gitártémát még nem használt fel.
Ami közös a két zenekarban mégis, hogy ott van a billentyű, szintetizátor, mégis, néhány nótában lehet csak hallani, akkor is talán felvezetni azt. Ahogy az Ivory Tower-ben is történik. Miután megtörtént a gitár behatolása, Jarmo Myllyvirta tisztelettudóan meghúzódik a háttérben, és orgonahangzással néhány aláfestőhangot nyomogat.
A következő dallal, az I Failed You-val egy kicsit sötétebb témába térünk át, amit hatalmas orgonaszóhoz hasonlító szintetizátor vezet fel. Ezzel együtt kicsit lassul is a tempó, még ha nem is nagyon. Kicsit úgy tűnik, mintha Jarmo Pääkkönen nem igazán tudna elszakadni néhány énektémától, és azok véges vegyítésével írták volna meg a dalokat. Én ehhez a témához azért egy kicsit még lassabb tempóra váltottam volna, illetve több helyet hagytam volna egy zongora-gitár duettnek.
Az ezt követő Arriving as the Dark rendkívül hardrockos nóta, egyszerű, fülbemászó refrénnel, gyors, egyszerű dobtémával, illetve nem nagyon fantáziadús gitárral. A munka nagyobb részét továbbra is az ének viszi el - hihetetlen, hogy hogy lehet ennyire közepes éneklés köré építeni. Viszont talán ebben a nótában hangzik el a legjobb szólója Vesa Nupponen gitárosnak. A dobtéma viszont elmenne bármely kilencvenes évek poprock nótájába is. Ennek a dalnak lesz egy érdekessége, de erről később.
A hetedik dal, a Streams of Madness durván punkos beütéssel indul, illetve egy kis szintipopos dobtéma is keveredik bele. Igazából rendkívül unalmas egy nóta, nem bírtam ki sok hallgatásig, hamar át-átlépkedtem rajta.
Ezt a Delta Sunrise követi. Popkultúra embereknek már valami be is ugorhatott. Hetvenes évek, Helen Reddy, Delta Dawn... Címben elég erőteljesen utalnak egymásra. Viszont ennél több közös nincs bennük. Talán ez a leglassabb, legballadikusabb nótája a Waterlines albumnak. Nem lenne rossz, a dallama igen fülbemászó, csak annyira fájdalmas, hogy az énekes próbál érzelmesen énekelni. Nem akartam nagyon szidni szegény Jarmo Pääkkönent, de komolyan ennyire rossz.
Lassan vége, jön akilencedik dal: hardrock téma ez a javából, amely később beerősödik és középszerű power metal lesz. Kicsit ilyenkor már kezdtem hiányolni a basszust, nagyon nem lehet belőle semmit hallani az egész albumon. A Between the Lines nem mondható túl rossz nótának, talán a második legjobb az albumról. A végén lévő szólózás viszont már unalmas: úgy tűnik, mintha az Excalion ezzel próbálná kicsit változatosabbá tenni az albumot. Kevés sikerrel.
A tizedik dal, a Soaking Ground meglepően jól kezdődik. Akusztikusan, kicsit Nightwishesen, majd egy kis gitár-ének-zongora téma után keményít csak bele, viszont a lassú dalkezdethet kicsit talán túlságosan is felgyorsul a tempó. A szóló se maradhatott ki, illetve az egyetlen progresszívre emlékeztető elem, a gyors váltás vissza az akusztikus témára. Ezzel kicsit Ayreonra emlékeztet, de csak éppen kicsit. Sajnáltam, hogy a végén újra beerősít, valahogy ott az akusztikus rész végén, az ötödik perc környékén én már éreztem, hogy ott kéne vége lennie.
És most jön az érdekesség, ami nem is annyira az. Az Arriving as the Dark című dal anyanyelven, azaz finnül is felkerült a korongra. Bevallom, egyáltalán nem tetszett, hasonlított így a Teräsbetonira, annyi különbséggel, hogy amaz sokkal de sokkal jobb ennél.
Összességében? Nem igazán tudok túl sok jó dolgot mondani a lemezről. Sajnálatosnak tartom, hogy ennyi amatőr zenekar, illetve már nem amatőr, de még nem is profi kap ekkorának mondható lemezszerződést Finnországban. Válogatni kéne azok között, kik azok, akik megérdemlik, és kik azok, akik nem, hogy megjelenjenek. Az Excalionnal javulnia kell. Rengeteget. És egy énekescsere sem ártana. Bár, ha talán megtanulna néhány új technikát Jarmo Pääkkönen, akkor lehetne egy egész jó Kotipelto belőle. Persze tudom, Finnországban nagyon is eladható, olyan hatalmas nevekkel a stílusban, mint a Stratovarius, Sonata Artica, vagy a poposabb piacon a hanyatló Nightwish. Ha belegondolok, talán a LIMB, mint kiadó, a Lordi sikerén kívül a Nightwish pénzügyi trónját követelő találmánynak vetette be az Excaliont.
Még egyetlen dolog: eszem ágában sem lett volna megemlíteni a progresszív elemét az utolsó előtti nótának, viszont a Last.fm nevű zenei közösségi portálon láttam, hogy valaki "progressive metal"ként címezte meg. Tudom, hogy sok hülye létezik ott, de azért, hogy többségben legyen? Az Excalionnak egyelőre nem sok köze van a progresszivitáshoz, és nem is hiszem, hogy lesz.
Értékelés: 75%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése