 | Előadó: Dream Theater Album: Systematic Chaos Stílus: Progressive Metal 2007 RoadRunner Records |
Tavaly ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját az azóta igen sikeressé vált amerikai progressive metalzenekar, a Dream Theater, amit egy - Metallica után szabadon - szimfonikusokkal előadott albummal ünnepelték meg, s ezzel egy korszak végleg lezárult. 2005-ben lejárt a szerződésük az Atco Records kiadóval, s hosszabbítás helyett új kiadó után néztek, aminek az eredménye az lett, hogy a RoadRunner Records karolta fel őket. Néhányan már ekkor felkapták a fejüket, ugyanis zenei körökben köztudott, hogy ez a bizonyos kiadó tönkreteszi a hozzájuk szerződötteket, s féltek, hogy a már-már legendás Dream Theater is hasonló sorsra jut. Bevallom, én is tartottam tőle valamennyire, s félelmem nem csitította el, mikor az albumról kiszivárgott két dalt meghallottam (Constant Motion, The Dark Eternal Night). Első hallásra egy brutális, hardcore elemekkel vegyített, mélyen a Metallicában gyökerező drímet hallottam, és nem tetszett. Számomra 2005-ben az Octavarium hatalmas csalódás volt, és féltem, hogy a Systematic Chaos se lesz igazából más. Végül, lassan és döcögve elérkezett a nagy nap, mikor a polcokra került az album. Ez június 5-én volt, egy nappal a magyarországi koncertjük előtt.
Első látásra a Systematic Chaos furcsának tűnik: a borítója igazából semmit mondó, csupán enyhe utalás van arra a címben szereplő rendezett káoszra. A korong nyolc számot, de csak hét dalt tartalmaz, ugyanis a kezdő, és záró dal egy, csupán ketté van vágva. Az első, bevezető része egy viszonylag rövid darab, legalábbis a Dream Theaterhez képest. Nem rossz nóta, ahogy meghallgattam, rögtön szertefoszlottak a rémálmaim, ugyanis az In The Presence of the Enemies hozza a várt formát, középtempójú, rendkívül technikás, "progresszív", ahogy szokás mondani.
A második dal az egyik kedvencem az albumról. A Forsaken nem tűnik olyan hatalmasnak elsőre, sőt, igazán élőben teljesedik ki, mégis az egyik legjobb dala az új korongnak. Kicsit az Awake korszak rövid, tömör dalaira emlékeztet, zúzósabb, kevésbé technikás témával. A Forsaken után jön az, amitől egy hónappal korábban frászt kaptam: a Constant Motion kicsit olyan, mintha Mike Portnoy (dobok) túl sokat hallgatta volna a Master of Puppets bootleg lemezüket, és önkéntelenül is benne maradt néhány kelletlen Metallica riff. Az egyébként hat percnél valamivel hosszabb dal a tempósabbak közé tartozik a lemezen, dob,- illetve énektémában hasonlít a Metallica fénykorának a dalaihoz. Sokadik hallgatásra meg tudtam szeretni a dalt, bár a hatodikai koncerten ez is eléggé feltüzelte a közönséget. Egyébként ez lesz a lemez első kislemeze, és videoklipet is terveznek belőle.
A Constant Motion után következik a hivatalosan is kiszivárogtatott The Dark Eternal Night. Számomra ez is egy nehezen emészthető darab volt, ugyanis a dob-gitár témák inkább a mai modern hardcore/metalcore zenére emlékeztetnek, illetve az ének se mondható túl fantáziadúsnak. Nálam egyedül a dal közepén lévő, Scenes From a Memory féle The Dance of Eternity-re emlékeztető váltások mentették meg.
A soron következő dal a Mike Portnoy-féle alkoholbetegséget feldolgozó dalfolyam, az AA Suite (Alcoholics Anonymous suite) újabb darabja, a Repentance. Bevallom, a Six Degrees of Inner Turbulence és az Octavarium albumokon is ennek a sorozatnak a darabjai tetszettek legjobban (The Glass Prison, The Root of All Evil), így ettől a daltól is sokat vártam - és nem csalódtam. A sorozatban eddig ez a leglassabb dal, kimért és precíz. Több mint tíz perc hosszú, és egy kis meglepetés a közepén: különböző ismert zenészek beszélve mondanak el néhány bocsánatkérést. Ilyen zenész például Steven Wilson a Porcupine Tree-ből, Mikael Åkerfeldt az Opethből, Steve Vai, Joe Satriani és még sorolhatnám. Az album igazából itt érte el a csúcspontját, s mint tudjuk, a csúcsról már csak lefele vezet az út, amit a Prophets of War című James Labrie (ének) szerzemény is bizonyít. Bár személy szerint kedvelem James zenéjét, és az utolsó szólóalbumát is nagyon szeretem, az erősen politikai témájú, szintiközpontú dala egyhangú és unalmas lett. Még szerencse, hogy elég rövid, ugyanis utána még egy elég jó progresszív nóta jön, a Ministry of Lost Souls. Ez egy kicsit megint visszatekint a Six Degrees album világa felé, ahogy a Repentance is, ez is egy elég lassú nóta, sok bluesos gitárszólóval, a közepén pedig egy hirtelen tempóváltással, ami a végére újra lenyugszik.
Az albumot az In The Presence of the Enemies második, nagyobbik része zárja. Nagyjából hasonló elven épült fel, mint az első dal, bár sokkal lassabb, és szintén Metallica-szerű lett, illetve csipetnyi outro-érzése van az embernek, ahogy hallgatja.
Összességében a Systematic Chaos felülmúlta a várakozásaimat. Bár sok az ismétlődő, unalmas szintitéma, illetve Jamesnek akár a Scenes from a Memoryhoz, akár a Six Degrees of Inner Turbulence-hez képest is igen fantáziátlan énektémái vannak, és kicsit több Metallica-csipet hallható a lemezen, mégis sokkal jobban sikerült, mint az Octavarium. Bár magam jobban örülnék annak, ha követnék a saját útjukat, és kevésbé próbálnának a nagy elődökre támaszkodni. Lehet, hogy Mike-nek mégis megártott az a sok Master of Puppets és Dark Side of the Moon bootleg album?
Első látásra a Systematic Chaos furcsának tűnik: a borítója igazából semmit mondó, csupán enyhe utalás van arra a címben szereplő rendezett káoszra. A korong nyolc számot, de csak hét dalt tartalmaz, ugyanis a kezdő, és záró dal egy, csupán ketté van vágva. Az első, bevezető része egy viszonylag rövid darab, legalábbis a Dream Theaterhez képest. Nem rossz nóta, ahogy meghallgattam, rögtön szertefoszlottak a rémálmaim, ugyanis az In The Presence of the Enemies hozza a várt formát, középtempójú, rendkívül technikás, "progresszív", ahogy szokás mondani.
A második dal az egyik kedvencem az albumról. A Forsaken nem tűnik olyan hatalmasnak elsőre, sőt, igazán élőben teljesedik ki, mégis az egyik legjobb dala az új korongnak. Kicsit az Awake korszak rövid, tömör dalaira emlékeztet, zúzósabb, kevésbé technikás témával. A Forsaken után jön az, amitől egy hónappal korábban frászt kaptam: a Constant Motion kicsit olyan, mintha Mike Portnoy (dobok) túl sokat hallgatta volna a Master of Puppets bootleg lemezüket, és önkéntelenül is benne maradt néhány kelletlen Metallica riff. Az egyébként hat percnél valamivel hosszabb dal a tempósabbak közé tartozik a lemezen, dob,- illetve énektémában hasonlít a Metallica fénykorának a dalaihoz. Sokadik hallgatásra meg tudtam szeretni a dalt, bár a hatodikai koncerten ez is eléggé feltüzelte a közönséget. Egyébként ez lesz a lemez első kislemeze, és videoklipet is terveznek belőle.
A Constant Motion után következik a hivatalosan is kiszivárogtatott The Dark Eternal Night. Számomra ez is egy nehezen emészthető darab volt, ugyanis a dob-gitár témák inkább a mai modern hardcore/metalcore zenére emlékeztetnek, illetve az ének se mondható túl fantáziadúsnak. Nálam egyedül a dal közepén lévő, Scenes From a Memory féle The Dance of Eternity-re emlékeztető váltások mentették meg.
A soron következő dal a Mike Portnoy-féle alkoholbetegséget feldolgozó dalfolyam, az AA Suite (Alcoholics Anonymous suite) újabb darabja, a Repentance. Bevallom, a Six Degrees of Inner Turbulence és az Octavarium albumokon is ennek a sorozatnak a darabjai tetszettek legjobban (The Glass Prison, The Root of All Evil), így ettől a daltól is sokat vártam - és nem csalódtam. A sorozatban eddig ez a leglassabb dal, kimért és precíz. Több mint tíz perc hosszú, és egy kis meglepetés a közepén: különböző ismert zenészek beszélve mondanak el néhány bocsánatkérést. Ilyen zenész például Steven Wilson a Porcupine Tree-ből, Mikael Åkerfeldt az Opethből, Steve Vai, Joe Satriani és még sorolhatnám. Az album igazából itt érte el a csúcspontját, s mint tudjuk, a csúcsról már csak lefele vezet az út, amit a Prophets of War című James Labrie (ének) szerzemény is bizonyít. Bár személy szerint kedvelem James zenéjét, és az utolsó szólóalbumát is nagyon szeretem, az erősen politikai témájú, szintiközpontú dala egyhangú és unalmas lett. Még szerencse, hogy elég rövid, ugyanis utána még egy elég jó progresszív nóta jön, a Ministry of Lost Souls. Ez egy kicsit megint visszatekint a Six Degrees album világa felé, ahogy a Repentance is, ez is egy elég lassú nóta, sok bluesos gitárszólóval, a közepén pedig egy hirtelen tempóváltással, ami a végére újra lenyugszik.
Az albumot az In The Presence of the Enemies második, nagyobbik része zárja. Nagyjából hasonló elven épült fel, mint az első dal, bár sokkal lassabb, és szintén Metallica-szerű lett, illetve csipetnyi outro-érzése van az embernek, ahogy hallgatja.
Összességében a Systematic Chaos felülmúlta a várakozásaimat. Bár sok az ismétlődő, unalmas szintitéma, illetve Jamesnek akár a Scenes from a Memoryhoz, akár a Six Degrees of Inner Turbulence-hez képest is igen fantáziátlan énektémái vannak, és kicsit több Metallica-csipet hallható a lemezen, mégis sokkal jobban sikerült, mint az Octavarium. Bár magam jobban örülnék annak, ha követnék a saját útjukat, és kevésbé próbálnának a nagy elődökre támaszkodni. Lehet, hogy Mike-nek mégis megártott az a sok Master of Puppets és Dark Side of the Moon bootleg album?
Értékelés: 82%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése