 | Előadó: Leprechaun Album: The Ultimate Dance Stílus: Folk/Power Metal 2004 Szerzői kiadás |
Én nagyon szeretem s szerettem az Elvenking-et, illetve annak az egy legfontosabb mozgatóelemét, Damnagorast. Miután kilépett a zenekarból, újraalapította az Elvenkinget, csak saját elképzelései alapján. Meghagyta a folk metal stílust, illetve a vidám, dallamos motívumokat, gitárt fogott a kezébe, maga mellé fogadta Enrico Fabris dobost, Isabella Tuni billentyűst (aki egyébként a The Winter Wake albumon az Elvenkingtől vokálozik is), és Francesco Bucci basszusgitárost. A név egyébként az ír mondanivilágból származik, így nem is olyan meglepő, hogy már az első dalban rengeteg hegedűvel fogunk találkozni. A Leprechaun meghagyta azt, ami a Heathenreel korában jó volt az Elvenkingben, illetve hozzáadta a dobos black metal tapasztalatait, és a női vokált - mintha ez utóbbi nem lenne az Elvenkingben.
A Rook Black Crow, ahogy már mondtam, íres hegedűvel, kelta motívummal indul. Sajnos a felvétel minősége elég rossz, ugyanis egy demoról van szó. A gitárok kicsit lejjebb hangoltak, mint az Elvenking esetében, a dobok viszont sokkal profibbak: fantáziadúsabb, több blastbeattel és rövid szünetekkel. Rengetegszer szólal meg az akusztikus gitár is.
Ezt a The Ultimate Dance követi, ami szintén íres beütésű nóta, a dobtémája kevésbé fantáziadús, inkább tempósabb power metal téma, egy kis hegedűvel, és akusztikus gitárokkal megtűzdelve. Rendkívüli módon Elvenkingre emlékeztető darab ez, nem rossz, de nem is a legjobb a lemezen.
A The Comet is Elvenking témával indul: gyors dobtéma, riffelgetős gitárok, vezető hegedű motívum, és Elvenkinges váltások. Itt még Damnagorasnak sajnos nincs olyan jó hangja, így kicsit motyogásnak tűnik a szöveg. Van egy furcsa átvezető rész, amikor elektronikus dobhangzás van, hozzá egyszerű akusztikus gitár akkord, és egy riff. Ez nagyon emlékeztet valami latin pop dal motívumára.
A negyedik dal, a Rusalka a legjobb szerzemény a lemezen. Damnagoras és Isabella Tuni duettje nagyon is jó, kár, hogy nem eköré a két hang köré építették az egész lemezt. A verze dallamvonala is nagyon fülbemászó, a dobtéma egészen változatos, vagyis pontosabban nagyon. Egyedül a gitárok kerülnek egy kicsit furcsán háttérbe. Az biztos, hogy ez a dal elviszi magával az egész lemezt.
A következő nóta megint hegedűvel indul. A Knockgrafton-on nagyon hallatszik sajnos, hogy túlságosan is Elvenking sémákra építették a dalokat. A refrénje ennek egyébként nagyon fülbemászó, a hegedű se túl rossz, viszont egy-két ponton úgy éreztem, mintha nagyon félrefogtak volna. A hörgéshez hasonlító szövegek, illetve a dal végefele durvuló zene nem teljesen illik a képbe, még ha nem is rossz elgondolás.
Az utolsó előtti dal, a The Elements' Weaving fuvolával kezdődik, majd egy váltás után középtempósan folytatja. Igazából nem túl különleges nóta, tipikusan power metal darab, remek dobokkal, kevés folk elemmel.
Az utolsó, záró darab végül pedig megint egy folkosabb szám. A The Violin and the Nightingale hegedűvel indul, majd Damnagoras kicsit népiesen is énekel, néhol pedig tényleg egy összeverődött csürhe hangjához hasonlító kórustéma is bejön. A refrénje nagyon fülbemászó, rengeteg akusztikus és elektromos gitártémával, illetve aláfestő hegedűszóval. Jó befejezése a demonak.
A Leprechaun inkább azt a vonalat képviseli zeneileg, amit talán az új Elvenking fog: kicsit sötétebbnek tűnő témák, lejjebb hangult gitárok, s fontos szerep a dobnak. Sajnálom, hogy Tuni csak egy dal erejéig énekelt együtt Damnagorassal, tényleg nagyot dobna rajta, ha az egész zenekar női-férfi ének váltakozásából állna. A minősége se éppen a legjobb, viszont el lehet róla mondani, hogy vannak egyedi és jó motívumai is a lemeznek. Összességében egy vidám s élvezhető lemez, és reméljük, hamarosan jön egy teljes hosszú korong is.
A Rook Black Crow, ahogy már mondtam, íres hegedűvel, kelta motívummal indul. Sajnos a felvétel minősége elég rossz, ugyanis egy demoról van szó. A gitárok kicsit lejjebb hangoltak, mint az Elvenking esetében, a dobok viszont sokkal profibbak: fantáziadúsabb, több blastbeattel és rövid szünetekkel. Rengetegszer szólal meg az akusztikus gitár is.
Ezt a The Ultimate Dance követi, ami szintén íres beütésű nóta, a dobtémája kevésbé fantáziadús, inkább tempósabb power metal téma, egy kis hegedűvel, és akusztikus gitárokkal megtűzdelve. Rendkívüli módon Elvenkingre emlékeztető darab ez, nem rossz, de nem is a legjobb a lemezen.
A The Comet is Elvenking témával indul: gyors dobtéma, riffelgetős gitárok, vezető hegedű motívum, és Elvenkinges váltások. Itt még Damnagorasnak sajnos nincs olyan jó hangja, így kicsit motyogásnak tűnik a szöveg. Van egy furcsa átvezető rész, amikor elektronikus dobhangzás van, hozzá egyszerű akusztikus gitár akkord, és egy riff. Ez nagyon emlékeztet valami latin pop dal motívumára.
A negyedik dal, a Rusalka a legjobb szerzemény a lemezen. Damnagoras és Isabella Tuni duettje nagyon is jó, kár, hogy nem eköré a két hang köré építették az egész lemezt. A verze dallamvonala is nagyon fülbemászó, a dobtéma egészen változatos, vagyis pontosabban nagyon. Egyedül a gitárok kerülnek egy kicsit furcsán háttérbe. Az biztos, hogy ez a dal elviszi magával az egész lemezt.
A következő nóta megint hegedűvel indul. A Knockgrafton-on nagyon hallatszik sajnos, hogy túlságosan is Elvenking sémákra építették a dalokat. A refrénje ennek egyébként nagyon fülbemászó, a hegedű se túl rossz, viszont egy-két ponton úgy éreztem, mintha nagyon félrefogtak volna. A hörgéshez hasonlító szövegek, illetve a dal végefele durvuló zene nem teljesen illik a képbe, még ha nem is rossz elgondolás.
Az utolsó előtti dal, a The Elements' Weaving fuvolával kezdődik, majd egy váltás után középtempósan folytatja. Igazából nem túl különleges nóta, tipikusan power metal darab, remek dobokkal, kevés folk elemmel.
Az utolsó, záró darab végül pedig megint egy folkosabb szám. A The Violin and the Nightingale hegedűvel indul, majd Damnagoras kicsit népiesen is énekel, néhol pedig tényleg egy összeverődött csürhe hangjához hasonlító kórustéma is bejön. A refrénje nagyon fülbemászó, rengeteg akusztikus és elektromos gitártémával, illetve aláfestő hegedűszóval. Jó befejezése a demonak.
A Leprechaun inkább azt a vonalat képviseli zeneileg, amit talán az új Elvenking fog: kicsit sötétebbnek tűnő témák, lejjebb hangult gitárok, s fontos szerep a dobnak. Sajnálom, hogy Tuni csak egy dal erejéig énekelt együtt Damnagorassal, tényleg nagyot dobna rajta, ha az egész zenekar női-férfi ének váltakozásából állna. A minősége se éppen a legjobb, viszont el lehet róla mondani, hogy vannak egyedi és jó motívumai is a lemeznek. Összességében egy vidám s élvezhető lemez, és reméljük, hamarosan jön egy teljes hosszú korong is.
Értékelés: 80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése