 | Előadó: Elvenking Album: The Scythe Stílus: Power metal 2008 AFM Records |
Néhány felcsigázó sample után, egy teljes dal, és egy videoklip után végre ezt is megéltük: az első kalózverzió már meg is jelent. Végighallgatva csak annyit tudok mondani, hogy, bár illegális volt, amit tettem, de teljesen megérte, ugyanis így alig várom, míg eredetiben kezeim közé vehessem majd a The Scythe-ot, és remélhetőleg a Digipack verziót. Mielőtt csúnya bácsik megszólnának, szívemre tett jobb kézzel, és felemelt ballal megesküszöm, hogy megveszem a lemezt, és nem károsítom a zeneipart.
De térjünk is rá a The Scythe-ra. A lemezt beharangozó zenekari hírek azt vetítették előre, hogy az Elvenking meríteni fog a korai In Flames zenéjéből, és a melodic death metal stílusából, és a lemez hangulata sötétebb lesz, mint bármelyik eddig. A megjelent sample-ök ezt igazából nem támasztották alá, habár volt egy-két mélyebbre hangolt gitárriff, és egy kis hörgés. Bár olyan szinten, mint vártam, nem lett egy power/death/folk metal zenekar az Elvenking, mégsem mondhatom, hogy csalódtam, hiszen egyértelműen érezhető, hogy a lemez koncepciója alaposan fel lett építve, a hangszeres megoldásokban pedig olyan zenekarok stílusjegyei észlelhetők, mint Wintersun, Ensiferum vagy akár a korai In Flames.
A nyitódal, a The Scythe már ismert volt: ez volt a hivatalos Elvenking MySpace oldalon az online hallgatható teljes nóta. Rövid, narrátor-beszélt szöveges intro után berobban a dal. A gitárok itt még magasabbra hangoltak, sokkal inkább power metalosabbak, de rengeteg hörgős átvezető, illetve aláfestő rész van. Rendkívül dallamos nóta, érdekes hegedűvel, bár nem túl bonyolulttal. A refrén nagyon fülbemászó, s szintén nem túl bonyolult. Kezdésnek nem rossz, a hirtelen váltások tetszenek, feldobják a nótát. Bár belegondolva, hogy a halálról szól a lemez koncepciója, mintha egy kicsit túl vidámra sikerült volna a The Scythe.
A második dal a Lost Hill of Memories. A kezdete kicsit ismerős, gitár és hegedűfelütésekkel tarkított, majd aláfestésként egy kis elektronikus hangzás. Ez utóbbi kicsit túl popossá teszi a dal elejét, illetve az egyik átvezető és a refrén is igen popossá sikerült. Potenciális második kislemezdal lehet. Ennek ellenére nem olyan rossz ez, van egy egészen jóra sikerült, bár rövidke gitárszóló is benne, illetve a hegedűszólam is érdekes.
A harmadik szám az Infection. Ez volt a második sample, amit meg lehetett hallgatni. Bár az indulásából a dalnak nem számítottam volna arra, ugyanis az a bizonyos rész, és az indulása teljesen eltér. Mintha nem is egy nóta lenne. Ez a változatosság izgalmassá tette a dalt, a mélyebbre hangolt gitárok, és hegedűszólamok pedig csak fokozzák ezt az érzést. Kicsit úgy is tűnik, mintha új riffekkel is kísérletezgetnének az Elvenkingnél, a gitártémák az előző, The Winter Wake albumhoz képest sokkal színesebbnek mondhatóak. A legtöbb dal végén, így ennek is van egy levezető, narrációs rész. Érdekes megoldás, szinte mindig más stílusú zenei aláfestése van, bár nem nagyon lehet érteni, mit mond.
Ezt a Poison Tears követi, újra egy gyorsabb téma, kicsit szoftos hörgéssel, viszont egy nagyon jó refrénnel és hegedűdallammal. Az elektronikus hangzásokat kicsit furcsának találom ebben a zenében, bár nem megszokhatatlan. A dobtémája nagyon pörgős, bár egyszerű, majd a dal közepén egy hirtelen váltás, törzsi dobhangzásra, SuidAkrA-s hegedűre, és akusztikus-elektromos gitárhangzásokra.
A Riddle of Stars akusztikusan kezd, a hegedűtéma pedig Wintersunra emlékeztet teljesen. Majd a váltás már inkább egy dallamosabb, 80-as évekbe visszanyúló heavy metal témára. Az új lemez dalai kicsit hosszabbak, mint a korábbiak - bár a The Poem for the Firmament hosszúságát, illetve a The Neverending Nights-ét egyik se üti meg - és sokkal változatosabbak, sokkal több hirtelen váltás van. Egyedül a már említett The Poem for the Firmamentben hallhatott gitárszólókat hiányolom, ugyanis bár rengeteg az instrumentális rész, és vannak szólók is, olyan grandiózus még egy albumon se volt azóta, mint az említett dalban.
Ezt a Romance and Wrath követi, sokkal lassabb, tényleg kevésbé vidám témájú dal. Végre. Ezt azért elvártam, hogy ne legyen minden olyan nagyon irrealisztikusan vidám. Két vokáltéma is van, illetve néha úgy tűnik, hogy több is, és a lágy énekléstől a bandakórusig és ordibálásig minden van benne. A gitár is kicsit deathesebb lett, több felcsapással, illetve torzítással. A tempó váltakozása nem hagyja, hogy leüljön a dal. Igazából tényleg nagyon jó dal lett, változatos, jónéhány hörgéssel. De be kell vallanom, Jarpen hörgése lényegesebben jobbak voltak, mint ezen az albumon Damna és Aydané.
Akusztikus felvezetés után következik pedig az első klipnótája az Elvenkingnek, a The Divided Heart. Tudtam, hogy videók miatt gyakran vágnak meg dalokat, de annyira feltűnően, mint ezesetben, ritkán hallottam csak. A dal továbbra is nagyon tetszik, egy szomorúbb, dallamosabb balladaszerűség. A klipverzióhoz képest lényegesen hosszabb, illetve a gitárszóló is tovább tart benne, ami mindenképp egy nagy piros pont, illetve a felvezetés is kicsit tovább nyúl.
Az Elvenking albumoknál már meg lehetett szokni, hogy vannak folkos, teljesen akusztikus nóták. A The Scythe-on a Totentanz teszi ezt ki, amely tulajdonképp a narráció alá játszott akusztikus hangszerek tengere. Nem egy On The Morning Dew, vagy The Poem for the Firmament, de nem rossz ez se.
Az utolsó előtti dal a Death and the Suffering. Kicsit pörgősebb death metal gitártémával indult, majd szép lassan átalakult power metallá, és ez a kettősség végigkíséri a dalt. Sokkal inkább a tiszta vokál köré épült.
A záró dal a Dominhate. A Romance and Wrath mellett ez a másik 8 perces dal, szóval egészen hosszú. Már az indulásnál is gyorsan váltakoznak a hangszeres témák: hol elektronikus, hol hegedű, hol gitár van, majd tiszta, lágy Damnagoras énektéma. Zendar dobtémája itt egészen változatos, illetve izgalmas is. Erőteljes befejezése a lemeznek, és azt kell mondjam, már legalább 6 meghallgatás után bőven a legjobb Elvenking lemez eddig.
Bár nekem hiányoznak róla dolgok, például a Wyrd albumról sokat emlegetett The Poem for the Firmament dal középkorias, akusztikus, grandiózus felépítése, illetve kicsit a vonósnégyes is, de tulajdonképp más baj a lemezzel nincs. Az egy szál hegedű és a zongora, illetve az akusztikus gitárok jól tartják a frontot folk vonalon, illetve tényleg lett valami abból a beígért sötétebb, death metalosabb hangulatból, még ha nem is olyan sok. Rengeteg fülbemászó refrén, dallam hallható a The Scythe-on, és nem is mindig húzható rá egyértelműen a power metal stílus, ami jót tett a zenének. Mindenkinek ajánlom, hogy vegye meg a Digipackot szeptember 14-én, ugyanis az itt kritizált dalok mellett egy bónuszdal is hallható rajta, és biztos vagyok benne, hogy üti ezt a szintet. Minimum.
De térjünk is rá a The Scythe-ra. A lemezt beharangozó zenekari hírek azt vetítették előre, hogy az Elvenking meríteni fog a korai In Flames zenéjéből, és a melodic death metal stílusából, és a lemez hangulata sötétebb lesz, mint bármelyik eddig. A megjelent sample-ök ezt igazából nem támasztották alá, habár volt egy-két mélyebbre hangolt gitárriff, és egy kis hörgés. Bár olyan szinten, mint vártam, nem lett egy power/death/folk metal zenekar az Elvenking, mégsem mondhatom, hogy csalódtam, hiszen egyértelműen érezhető, hogy a lemez koncepciója alaposan fel lett építve, a hangszeres megoldásokban pedig olyan zenekarok stílusjegyei észlelhetők, mint Wintersun, Ensiferum vagy akár a korai In Flames.
A nyitódal, a The Scythe már ismert volt: ez volt a hivatalos Elvenking MySpace oldalon az online hallgatható teljes nóta. Rövid, narrátor-beszélt szöveges intro után berobban a dal. A gitárok itt még magasabbra hangoltak, sokkal inkább power metalosabbak, de rengeteg hörgős átvezető, illetve aláfestő rész van. Rendkívül dallamos nóta, érdekes hegedűvel, bár nem túl bonyolulttal. A refrén nagyon fülbemászó, s szintén nem túl bonyolult. Kezdésnek nem rossz, a hirtelen váltások tetszenek, feldobják a nótát. Bár belegondolva, hogy a halálról szól a lemez koncepciója, mintha egy kicsit túl vidámra sikerült volna a The Scythe.
A második dal a Lost Hill of Memories. A kezdete kicsit ismerős, gitár és hegedűfelütésekkel tarkított, majd aláfestésként egy kis elektronikus hangzás. Ez utóbbi kicsit túl popossá teszi a dal elejét, illetve az egyik átvezető és a refrén is igen popossá sikerült. Potenciális második kislemezdal lehet. Ennek ellenére nem olyan rossz ez, van egy egészen jóra sikerült, bár rövidke gitárszóló is benne, illetve a hegedűszólam is érdekes.
A harmadik szám az Infection. Ez volt a második sample, amit meg lehetett hallgatni. Bár az indulásából a dalnak nem számítottam volna arra, ugyanis az a bizonyos rész, és az indulása teljesen eltér. Mintha nem is egy nóta lenne. Ez a változatosság izgalmassá tette a dalt, a mélyebbre hangolt gitárok, és hegedűszólamok pedig csak fokozzák ezt az érzést. Kicsit úgy is tűnik, mintha új riffekkel is kísérletezgetnének az Elvenkingnél, a gitártémák az előző, The Winter Wake albumhoz képest sokkal színesebbnek mondhatóak. A legtöbb dal végén, így ennek is van egy levezető, narrációs rész. Érdekes megoldás, szinte mindig más stílusú zenei aláfestése van, bár nem nagyon lehet érteni, mit mond.
Ezt a Poison Tears követi, újra egy gyorsabb téma, kicsit szoftos hörgéssel, viszont egy nagyon jó refrénnel és hegedűdallammal. Az elektronikus hangzásokat kicsit furcsának találom ebben a zenében, bár nem megszokhatatlan. A dobtémája nagyon pörgős, bár egyszerű, majd a dal közepén egy hirtelen váltás, törzsi dobhangzásra, SuidAkrA-s hegedűre, és akusztikus-elektromos gitárhangzásokra.
A Riddle of Stars akusztikusan kezd, a hegedűtéma pedig Wintersunra emlékeztet teljesen. Majd a váltás már inkább egy dallamosabb, 80-as évekbe visszanyúló heavy metal témára. Az új lemez dalai kicsit hosszabbak, mint a korábbiak - bár a The Poem for the Firmament hosszúságát, illetve a The Neverending Nights-ét egyik se üti meg - és sokkal változatosabbak, sokkal több hirtelen váltás van. Egyedül a már említett The Poem for the Firmamentben hallhatott gitárszólókat hiányolom, ugyanis bár rengeteg az instrumentális rész, és vannak szólók is, olyan grandiózus még egy albumon se volt azóta, mint az említett dalban.
Ezt a Romance and Wrath követi, sokkal lassabb, tényleg kevésbé vidám témájú dal. Végre. Ezt azért elvártam, hogy ne legyen minden olyan nagyon irrealisztikusan vidám. Két vokáltéma is van, illetve néha úgy tűnik, hogy több is, és a lágy énekléstől a bandakórusig és ordibálásig minden van benne. A gitár is kicsit deathesebb lett, több felcsapással, illetve torzítással. A tempó váltakozása nem hagyja, hogy leüljön a dal. Igazából tényleg nagyon jó dal lett, változatos, jónéhány hörgéssel. De be kell vallanom, Jarpen hörgése lényegesebben jobbak voltak, mint ezen az albumon Damna és Aydané.
Akusztikus felvezetés után következik pedig az első klipnótája az Elvenkingnek, a The Divided Heart. Tudtam, hogy videók miatt gyakran vágnak meg dalokat, de annyira feltűnően, mint ezesetben, ritkán hallottam csak. A dal továbbra is nagyon tetszik, egy szomorúbb, dallamosabb balladaszerűség. A klipverzióhoz képest lényegesen hosszabb, illetve a gitárszóló is tovább tart benne, ami mindenképp egy nagy piros pont, illetve a felvezetés is kicsit tovább nyúl.
Az Elvenking albumoknál már meg lehetett szokni, hogy vannak folkos, teljesen akusztikus nóták. A The Scythe-on a Totentanz teszi ezt ki, amely tulajdonképp a narráció alá játszott akusztikus hangszerek tengere. Nem egy On The Morning Dew, vagy The Poem for the Firmament, de nem rossz ez se.
Az utolsó előtti dal a Death and the Suffering. Kicsit pörgősebb death metal gitártémával indult, majd szép lassan átalakult power metallá, és ez a kettősség végigkíséri a dalt. Sokkal inkább a tiszta vokál köré épült.
A záró dal a Dominhate. A Romance and Wrath mellett ez a másik 8 perces dal, szóval egészen hosszú. Már az indulásnál is gyorsan váltakoznak a hangszeres témák: hol elektronikus, hol hegedű, hol gitár van, majd tiszta, lágy Damnagoras énektéma. Zendar dobtémája itt egészen változatos, illetve izgalmas is. Erőteljes befejezése a lemeznek, és azt kell mondjam, már legalább 6 meghallgatás után bőven a legjobb Elvenking lemez eddig.
Bár nekem hiányoznak róla dolgok, például a Wyrd albumról sokat emlegetett The Poem for the Firmament dal középkorias, akusztikus, grandiózus felépítése, illetve kicsit a vonósnégyes is, de tulajdonképp más baj a lemezzel nincs. Az egy szál hegedű és a zongora, illetve az akusztikus gitárok jól tartják a frontot folk vonalon, illetve tényleg lett valami abból a beígért sötétebb, death metalosabb hangulatból, még ha nem is olyan sok. Rengeteg fülbemászó refrén, dallam hallható a The Scythe-on, és nem is mindig húzható rá egyértelműen a power metal stílus, ami jót tett a zenének. Mindenkinek ajánlom, hogy vegye meg a Digipackot szeptember 14-én, ugyanis az itt kritizált dalok mellett egy bónuszdal is hallható rajta, és biztos vagyok benne, hogy üti ezt a szintet. Minimum.
Értékelés: 91%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése