 | Előadó: Nuclear Blast Allstars Album: Into the Light Stílus: Power/Melodic Metal 2007 Nuclear Blast |
Igen, már 20 éve bocsátja rendelkezésünkre a jobbnál jobb - és néhány rosszabb - zenét a Nuclear Blast kiadó. És ők maguk is tudják, hogy ez egy fontos évforduló: meg is lepik magukat - és természetesen a zenehallgatókat - egy különleges kiadással. Sőt, rögtön kettővel, ugyanis az Into the Light című album az Ikreknek elnevezett koncepció első része. A második darab az Out of the Dark lesz, valamikor 2007 második felében.
Az Into the Light nem egy szokványos gyűjtemény, illetve válogatás. Sokkal másabb: két részre van osztva, és ebből csak egyetlen része válogatás. A másik valami sokkal különlegesebb. A kiadónál is tudták, hogy nem elég összevágni a legsikeresebb nótákat, újat is kell mutatni ezen alkalomból. Ezért úgy döntöttek, felkérik a Rage zenekar zenészét és zeneszerzőjét, Victor Smolskit, hogy a válogatott énekesek számára írjon egyedi dalokat, amit majd a zenekarával játszanak fel az albumra.
És Victor jó munkát végzett: az összes énekesnek a saját személyiségére, karakterére írta a dalokat. Az indító dal, a Dirty Wings-et Tobias Sammet-tel énekeltette fel, az Edguy egoista vezérével. Pörgős, tempós felvezetője lett az albumnak, személy szerint azt mondom, még jobb is, mintha az eredeti Edguy felállással történt volna ez meg. A nóta Tobi érzelmes énekére épül, egyszerű, kicsit indulószerű, nagyon fülbemászó refrénnel.
A következő szám magával a Rage énekessel, Peter Wagnerrel lett elkövetve. Ez azért már sokkal sötétebb téma, kicsit technikásabb is, viszont a tempó, amit a nyitónóta diktált, megmaradt. Peter hangja sokkal rekedtesebb, kicsit dühösebb, mint Tobias-sé. A legnagyobb motívuma a dalnak a közepén lévő basszusszóló. Remek megmozdulás volt, kicsit meg is lepett. A Terrified egy szép példája annak, miért is különleges ez az album. (Ashgar comment: Főleg hogy hivatalos Rage szám )
Váltás után a Ruling the World című Tony Kakko-val felvett nóta jön. Tökéletesen érezhető Sonata Artica elemek, illetve az összetéveszthetetlen északi power metal stílusjegyek kísérik végig a dalt. Bár magam a Sonata Articát annyira nem kedvelem - pontosabban nem tartom a stílusa legegyedibb előadójának -, mégsincs miért panaszkodnom a Ruling the World után. A dalban kicsit több billentyűs volt, mint amit eddig megszoktunk, nekem nem is hiányoztak volna, de ha már ott van, nem vesszük ki.
A következő nóta a Death is Alive, Mats Levennel, a Therion énekesével. A Therion kissé progresszív hangzása itt is megvan, a szám zongorabevezetője, illetve a lassú beindulása egyértelműen a progresszív műfajok stílusjegyeit tartalmazza, illetve a vokálban egy kicsit Dream Theater-es beütést érzek. A refrén kicsit unalmas, illetve a hangszeres játék se túl fantáziadús, kicsit túlságosan is az énekre épül.
Az ötödik dal illik legkevésbé a képbe. Legalábbis ami a műfajt illeti. A Bloodsucker inkább egy thrash metal darab. Marcer Schirmer, a Destruction énekese lett most a vokalista. Én ezt tartom a legunalmasabb dalnak az albumon, de azért egész élvezhető. Kicsit monoton, illetve nem a legminőségibb thrashből származik.
Viszont a következő nóta annál érdekesebb: a Blind Guardian igen szimpatikus egyéniségével, Hansi Kürsch-sel készült a Slaves to the Desert nóta. Erős nóta, Hansi hangja szinte szétzúz mindent, ami a hangfalak közelében van, illetve a Hansi által használt különleges énektechnika is gyakorta kerül elő, így mintha egy kisebb kórus szólalna meg benne. Van egy nagyon cseppnyi elektronikus érzete is az egésznek, ami a Demons and Wizards -ra emlékeztet. Sőt, maga a nóta egy kicsit a Poor Man's Crusade-et juttatja eszembe. Középtempójú, tökéletes nóta ez.
Ezután újra pörgés következik: a Helloween énekesével, Andi Derissel egy kicsit a Dirty Wingshez hasonlító, kevésbé technikás, pörgős power metal számot írtak. A refrénje az A Perfect Day-nek is igen fülbemászó, viszont alapjában nagyon hasonlít a nyitónótához, megoldásaiban is, bár ennek a számnak a végén van egy kis gitárjáték is, amely megkülönbözteti tőle.
Bevallom, a következő nóta énekeséről eddig semmit se tudtam, így nem is nagyon tudtam hova tenni az Eternally lassan beindulú szólamait. Oddleif Stensland, a Communic nevű zenekar énekese se tűnt elsőre valami nagy tehetségnek. Sajnos a nóta egyetlen szólórészt kivéve nem sorolandó a legjobbak közé, ugyanis azt a részt kivéve elég monoton, unalmas, és szinte csak egy témát ismétel végig.
Ugye hogy maradhatna ki a Nuclear Blast aranytojástyúkot tojó tyúkja? Bár sokat kellett várni rá, de az Inner Sanctuary-ban végre előkerül a Nightwish, vagyis pontosabban, ami még maradt belőle. Marco Hietala, a zenekar férfiénekese szólal meg benne. Nem igazán szerettem sose a Nightwisht, és a férfiénektől most se igazán estem hanyatt, viszont a dal maga fülbemászó, és unalmasnak se mondható. Sok a modern elem benne, illetve lágyan a háttérben csengők, billentyűk szólalnak meg, kicsit varázslatossá téve az egész hangulatát.
A záró motívummal viszont személy szerint nem tudok mit tenni: tudtam, és természetesnek tartom, hogy egy olyan hangot, mint Tarja Turunnen nem lehet kihagyni - még akkor sem, ha már rég összeveszett a társaival, akik köszönetképp kidobták a Nightwishből. Viszont úgy érzem, ez egy erőltetett, utolsó fricska inkább a volt zenekarnak, ugyanis rendkívül hasonlít minden benne az eredeti Nightwish-re. Tarja kiejtése még egy kicsit idegesítő, bár aki volt Nightwish koncerten régebben, az tudhatja, hogy a stúdióalbumokon legalább próbálnak ügyelni az angolosságra, míg élőben tényleg nagyon idegesítően angoltalan. A dal maga középtempójú, néhány gyors váltással. Ez a leghosszabb dal, kicsit a végére untam is, a lassabb szólózás a végefelé pedig nem dobta fel szerintem.
Összegezve ezt a részét az albumnak, egyedül az utolsó nóta nem illik annyira bele a képbe, a többi viszont mind nagyon erős a maga stílusában, illetve a maga köreiben. Tarja Turunnent én Victor helyében kihagytam volna, illetve ha nem ő válogatta az énekeseit, akkor a kiadvány tervezőjének helyében. Helyette lett volna még néhány más, jobb énekes is. Kíváncsi vagyok, hogy bejönnek-e a sejtéseim, és az Out of the Dark valóban a sötétebb, black/death irányú bandáknak lesz-e a lemeze?
A második lemezre csak néhány mondatot szeretnék fecsérelni, ugyanis ez az a bizonyos válogatásos rész. A kiválasztott zenekarok a következők: Hammerfall, Helloween, Gotthard, After Forever, Ride the sky, Thunderstone, Threshold, Amorphis, Candlemass, Sirenia. Jó kis válogatást hoztak össze, viszont igazából - ha már a Helloween szerepelt a másik lemezen - őket ki lehetett volna hagyni, illetve az Amorphist és a Candlemass nem illik bele a főleg Power és Melodic metal profilú kiadásba, inkább - remélhetőleg - az Out of the Dark-ba illenének bele.
Mindent összevetve viszont szórakoztató album. Az első lemez hatalmas ötleten alapszik, amit sikeresen véghez is vittek.
Az Into the Light nem egy szokványos gyűjtemény, illetve válogatás. Sokkal másabb: két részre van osztva, és ebből csak egyetlen része válogatás. A másik valami sokkal különlegesebb. A kiadónál is tudták, hogy nem elég összevágni a legsikeresebb nótákat, újat is kell mutatni ezen alkalomból. Ezért úgy döntöttek, felkérik a Rage zenekar zenészét és zeneszerzőjét, Victor Smolskit, hogy a válogatott énekesek számára írjon egyedi dalokat, amit majd a zenekarával játszanak fel az albumra.
És Victor jó munkát végzett: az összes énekesnek a saját személyiségére, karakterére írta a dalokat. Az indító dal, a Dirty Wings-et Tobias Sammet-tel énekeltette fel, az Edguy egoista vezérével. Pörgős, tempós felvezetője lett az albumnak, személy szerint azt mondom, még jobb is, mintha az eredeti Edguy felállással történt volna ez meg. A nóta Tobi érzelmes énekére épül, egyszerű, kicsit indulószerű, nagyon fülbemászó refrénnel.
A következő szám magával a Rage énekessel, Peter Wagnerrel lett elkövetve. Ez azért már sokkal sötétebb téma, kicsit technikásabb is, viszont a tempó, amit a nyitónóta diktált, megmaradt. Peter hangja sokkal rekedtesebb, kicsit dühösebb, mint Tobias-sé. A legnagyobb motívuma a dalnak a közepén lévő basszusszóló. Remek megmozdulás volt, kicsit meg is lepett. A Terrified egy szép példája annak, miért is különleges ez az album. (Ashgar comment: Főleg hogy hivatalos Rage szám )
Váltás után a Ruling the World című Tony Kakko-val felvett nóta jön. Tökéletesen érezhető Sonata Artica elemek, illetve az összetéveszthetetlen északi power metal stílusjegyek kísérik végig a dalt. Bár magam a Sonata Articát annyira nem kedvelem - pontosabban nem tartom a stílusa legegyedibb előadójának -, mégsincs miért panaszkodnom a Ruling the World után. A dalban kicsit több billentyűs volt, mint amit eddig megszoktunk, nekem nem is hiányoztak volna, de ha már ott van, nem vesszük ki.
A következő nóta a Death is Alive, Mats Levennel, a Therion énekesével. A Therion kissé progresszív hangzása itt is megvan, a szám zongorabevezetője, illetve a lassú beindulása egyértelműen a progresszív műfajok stílusjegyeit tartalmazza, illetve a vokálban egy kicsit Dream Theater-es beütést érzek. A refrén kicsit unalmas, illetve a hangszeres játék se túl fantáziadús, kicsit túlságosan is az énekre épül.
Az ötödik dal illik legkevésbé a képbe. Legalábbis ami a műfajt illeti. A Bloodsucker inkább egy thrash metal darab. Marcer Schirmer, a Destruction énekese lett most a vokalista. Én ezt tartom a legunalmasabb dalnak az albumon, de azért egész élvezhető. Kicsit monoton, illetve nem a legminőségibb thrashből származik.
Viszont a következő nóta annál érdekesebb: a Blind Guardian igen szimpatikus egyéniségével, Hansi Kürsch-sel készült a Slaves to the Desert nóta. Erős nóta, Hansi hangja szinte szétzúz mindent, ami a hangfalak közelében van, illetve a Hansi által használt különleges énektechnika is gyakorta kerül elő, így mintha egy kisebb kórus szólalna meg benne. Van egy nagyon cseppnyi elektronikus érzete is az egésznek, ami a Demons and Wizards -ra emlékeztet. Sőt, maga a nóta egy kicsit a Poor Man's Crusade-et juttatja eszembe. Középtempójú, tökéletes nóta ez.
Ezután újra pörgés következik: a Helloween énekesével, Andi Derissel egy kicsit a Dirty Wingshez hasonlító, kevésbé technikás, pörgős power metal számot írtak. A refrénje az A Perfect Day-nek is igen fülbemászó, viszont alapjában nagyon hasonlít a nyitónótához, megoldásaiban is, bár ennek a számnak a végén van egy kis gitárjáték is, amely megkülönbözteti tőle.
Bevallom, a következő nóta énekeséről eddig semmit se tudtam, így nem is nagyon tudtam hova tenni az Eternally lassan beindulú szólamait. Oddleif Stensland, a Communic nevű zenekar énekese se tűnt elsőre valami nagy tehetségnek. Sajnos a nóta egyetlen szólórészt kivéve nem sorolandó a legjobbak közé, ugyanis azt a részt kivéve elég monoton, unalmas, és szinte csak egy témát ismétel végig.
Ugye hogy maradhatna ki a Nuclear Blast aranytojástyúkot tojó tyúkja? Bár sokat kellett várni rá, de az Inner Sanctuary-ban végre előkerül a Nightwish, vagyis pontosabban, ami még maradt belőle. Marco Hietala, a zenekar férfiénekese szólal meg benne. Nem igazán szerettem sose a Nightwisht, és a férfiénektől most se igazán estem hanyatt, viszont a dal maga fülbemászó, és unalmasnak se mondható. Sok a modern elem benne, illetve lágyan a háttérben csengők, billentyűk szólalnak meg, kicsit varázslatossá téve az egész hangulatát.
A záró motívummal viszont személy szerint nem tudok mit tenni: tudtam, és természetesnek tartom, hogy egy olyan hangot, mint Tarja Turunnen nem lehet kihagyni - még akkor sem, ha már rég összeveszett a társaival, akik köszönetképp kidobták a Nightwishből. Viszont úgy érzem, ez egy erőltetett, utolsó fricska inkább a volt zenekarnak, ugyanis rendkívül hasonlít minden benne az eredeti Nightwish-re. Tarja kiejtése még egy kicsit idegesítő, bár aki volt Nightwish koncerten régebben, az tudhatja, hogy a stúdióalbumokon legalább próbálnak ügyelni az angolosságra, míg élőben tényleg nagyon idegesítően angoltalan. A dal maga középtempójú, néhány gyors váltással. Ez a leghosszabb dal, kicsit a végére untam is, a lassabb szólózás a végefelé pedig nem dobta fel szerintem.
Összegezve ezt a részét az albumnak, egyedül az utolsó nóta nem illik annyira bele a képbe, a többi viszont mind nagyon erős a maga stílusában, illetve a maga köreiben. Tarja Turunnent én Victor helyében kihagytam volna, illetve ha nem ő válogatta az énekeseit, akkor a kiadvány tervezőjének helyében. Helyette lett volna még néhány más, jobb énekes is. Kíváncsi vagyok, hogy bejönnek-e a sejtéseim, és az Out of the Dark valóban a sötétebb, black/death irányú bandáknak lesz-e a lemeze?
A második lemezre csak néhány mondatot szeretnék fecsérelni, ugyanis ez az a bizonyos válogatásos rész. A kiválasztott zenekarok a következők: Hammerfall, Helloween, Gotthard, After Forever, Ride the sky, Thunderstone, Threshold, Amorphis, Candlemass, Sirenia. Jó kis válogatást hoztak össze, viszont igazából - ha már a Helloween szerepelt a másik lemezen - őket ki lehetett volna hagyni, illetve az Amorphist és a Candlemass nem illik bele a főleg Power és Melodic metal profilú kiadásba, inkább - remélhetőleg - az Out of the Dark-ba illenének bele.
Mindent összevetve viszont szórakoztató album. Az első lemez hatalmas ötleten alapszik, amit sikeresen véghez is vittek.
Értékelés: 90%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése