 | Előadó: SuidAkrA Album: Caledonia Stílus: Melodic Death/Folk Metal 2006 Armageddon Music |
A SuidAkrA mindig is egy szolid vonalát képviselték a folk metal stílusnak. Ehhez még hozzátartozik ahhoz, hogy nem csupán a death metallal pároztatták a népiességet, hanem azzal a bizonyos Gothenburg metal hangzással is. 13 év alatt majdnem évente adtak ki albumot, és egyik se mondható nagyon unalmasnak, vagy témáiban lerágott csontnak. Ez azért, lássuk be, nem minden zenekarnak sikerül. Ez sorban a nyolcadik nagylemezük, újra rengeteg kelta-angol-szász népi elemmel, motívummal, és rengeteg melódiával, de kevesebb death elemmel.
A lemez a viszonylag hosszú, nyolc perces Highland hills dallal indul. Egy kis felvezető után, természetesen, skót dudával. A vokál a már ismerős, mérges, kicsit hörgős Arkadius. Emlékeztet egy kicsit a Vintersorg féle megoldásokra, ahogy a vokál néha vált tisztára és hörgősre. A két gitár témája is rendkívül jó, az egyik néhány hanggal aláfesti az egészet, a másik a háttérben ritmusra riffeket nyom. A váltások is jók, ahogy hirtelen a metalból akusztikus részek lesznek.
Az A blackened shield egy kis riffelgetéssel indul, majd egy kicsit durvább témát vonultat fel. A dob egészen jóra sikeredett. A váltásai nagyon jók, bár kicsit hosszú távon fantáziátlanok. De csak egy kicsit. Ez a második dal már inkább metalos, itt a vokál engem az Ensiferumra és Northerre emlékeztet. A basszustéma nagyon jól hallatszódik, s ez az egész albumra igaz lesz.
A harmadik dal a The ember deid (part II). Ez óangol nyelven íródott, természetesen egy népi énekből lett átírva. Ez talán az egyik legközépkoriasabb darabja a lemeznek, s rengeteg angolszász hagyományos motívum is van benne. Az egész akusztikus gitárokra és énekre épül. A hallgatót pedig valósággal visszarepíti a középkorba.
A negyedik szám az Evoke the Demon. Iron Maidenes felvezetővel kezdődik, kis össznépi hangszerjáték után jön csak a dal maga. Ebben is egy bizonyos angol motívum viszi a gitártémát a hátán. Bár hosszú távon azért ez az egy kis melódia unalmas, sajnos. A kicsit mélyebbre hangolt ritmusgitár viszont jól adja a tempót, s a vokál hörgőssége is nagyon jó, bár kicsit mikor a mélyebb hangjával magasabban énekel, az furcsa.
A Forth-clyde egy egyszerű gitárriffel indít, majd rögtön death metal témába csöppenünk. Nem olyan tempós a nóta, egyedül a dob egy kicsit erősebb szerintem, mint amit megkívánt volna a darab. Ebben is van néhány hirtelen váltás a folkos/középkori stílusba, s feltűnik itt is az előző daléhoz motívum, s egy kis szimfonikus rész is.
A hatodik dal, a Ramble is újra akusztikus darab, s ez most csak instrumentális. A dallamot már több helyen is hallottam, legalábbis véltem hallani. De nem rossz kis gitárjáték.
Ezt a Drawing tempest követi. Zajos felvezetővel indul, de brutálisan robban be. Kicsit a gitárriffeket egyszerűen találtam, de ez a dalhoz nagyon is illett. Viszont a basszustéma a közepén nagyon jó, még ha nem is tart túl sokáig. A kis érdekesebb hangulatát a gyors skótduda játék adja.
A The distant call következik. A dobtéma most inkább játékosabb, a gitár is követi benne. Hangulatában újra inkább a folkosabb hangulatot képviseli, akusztikus illetve torzítatlan gitártémákkal és teljesen tiszta vokállal. A közepén van egy hatalmas váltás, ahol lelassul, leegyszerűsödik a dal, és csak fokozatosan gyorsul be. Talán ennek a dalnak van a legfülbemászóbb refrénje az egész lemezen. Úgy éreztem, hogy egy kicsit power metalosabb nóta, death és folk elemekkel. Tehát egy durvább Elvenking is lehetne.
A kilencedik dal az On torrid sand. Igazából semmi különleges nincs benne, nagyon hasonló a Drawing Tempesthez, rengeteg cinnel és riffeléssel, néhány motívummal. Egyedül a kicsit heavy metalos gitárjáték, és a torzított átvezető beszédrész az, ami megkülönbözteti a másiktól.
Az utolsó előtti szám a The IXth legion. A legjobb része a skótduda, nagyon jó kis dalt farag belőle. A vokál most nem hörgős, de mély, death metalos, míg a dob-gitár is inkább ezt a vonulatot képviseli.
Az albumot stílusosan a Farewell fejezi be. Ez is egy akusztikus-instrumentális darab, egy ritmust játszó gitárral, és furcsán magasra hangolt szólógitárral, ami igazából csak hangokat játszik.
Összességében nem egy rossz album, jobb mint az előző, a Command to Charge. Bár nálam igazából az Auld Lang Syne az etalon. Van benne néhány hiányosság, egy-két unalmasabb pont, de alapjában egy szórakoztató, sokszínű folk/death kiadványról van szó. A SuidAkrA kitett magáért, s nagyon sajnálom, hogy nem lehettem ott az áprilisi koncertjükön 2007-ben a PeCsában
A lemez a viszonylag hosszú, nyolc perces Highland hills dallal indul. Egy kis felvezető után, természetesen, skót dudával. A vokál a már ismerős, mérges, kicsit hörgős Arkadius. Emlékeztet egy kicsit a Vintersorg féle megoldásokra, ahogy a vokál néha vált tisztára és hörgősre. A két gitár témája is rendkívül jó, az egyik néhány hanggal aláfesti az egészet, a másik a háttérben ritmusra riffeket nyom. A váltások is jók, ahogy hirtelen a metalból akusztikus részek lesznek.
Az A blackened shield egy kis riffelgetéssel indul, majd egy kicsit durvább témát vonultat fel. A dob egészen jóra sikeredett. A váltásai nagyon jók, bár kicsit hosszú távon fantáziátlanok. De csak egy kicsit. Ez a második dal már inkább metalos, itt a vokál engem az Ensiferumra és Northerre emlékeztet. A basszustéma nagyon jól hallatszódik, s ez az egész albumra igaz lesz.
A harmadik dal a The ember deid (part II). Ez óangol nyelven íródott, természetesen egy népi énekből lett átírva. Ez talán az egyik legközépkoriasabb darabja a lemeznek, s rengeteg angolszász hagyományos motívum is van benne. Az egész akusztikus gitárokra és énekre épül. A hallgatót pedig valósággal visszarepíti a középkorba.
A negyedik szám az Evoke the Demon. Iron Maidenes felvezetővel kezdődik, kis össznépi hangszerjáték után jön csak a dal maga. Ebben is egy bizonyos angol motívum viszi a gitártémát a hátán. Bár hosszú távon azért ez az egy kis melódia unalmas, sajnos. A kicsit mélyebbre hangolt ritmusgitár viszont jól adja a tempót, s a vokál hörgőssége is nagyon jó, bár kicsit mikor a mélyebb hangjával magasabban énekel, az furcsa.
A Forth-clyde egy egyszerű gitárriffel indít, majd rögtön death metal témába csöppenünk. Nem olyan tempós a nóta, egyedül a dob egy kicsit erősebb szerintem, mint amit megkívánt volna a darab. Ebben is van néhány hirtelen váltás a folkos/középkori stílusba, s feltűnik itt is az előző daléhoz motívum, s egy kis szimfonikus rész is.
A hatodik dal, a Ramble is újra akusztikus darab, s ez most csak instrumentális. A dallamot már több helyen is hallottam, legalábbis véltem hallani. De nem rossz kis gitárjáték.
Ezt a Drawing tempest követi. Zajos felvezetővel indul, de brutálisan robban be. Kicsit a gitárriffeket egyszerűen találtam, de ez a dalhoz nagyon is illett. Viszont a basszustéma a közepén nagyon jó, még ha nem is tart túl sokáig. A kis érdekesebb hangulatát a gyors skótduda játék adja.
A The distant call következik. A dobtéma most inkább játékosabb, a gitár is követi benne. Hangulatában újra inkább a folkosabb hangulatot képviseli, akusztikus illetve torzítatlan gitártémákkal és teljesen tiszta vokállal. A közepén van egy hatalmas váltás, ahol lelassul, leegyszerűsödik a dal, és csak fokozatosan gyorsul be. Talán ennek a dalnak van a legfülbemászóbb refrénje az egész lemezen. Úgy éreztem, hogy egy kicsit power metalosabb nóta, death és folk elemekkel. Tehát egy durvább Elvenking is lehetne.
A kilencedik dal az On torrid sand. Igazából semmi különleges nincs benne, nagyon hasonló a Drawing Tempesthez, rengeteg cinnel és riffeléssel, néhány motívummal. Egyedül a kicsit heavy metalos gitárjáték, és a torzított átvezető beszédrész az, ami megkülönbözteti a másiktól.
Az utolsó előtti szám a The IXth legion. A legjobb része a skótduda, nagyon jó kis dalt farag belőle. A vokál most nem hörgős, de mély, death metalos, míg a dob-gitár is inkább ezt a vonulatot képviseli.
Az albumot stílusosan a Farewell fejezi be. Ez is egy akusztikus-instrumentális darab, egy ritmust játszó gitárral, és furcsán magasra hangolt szólógitárral, ami igazából csak hangokat játszik.
Összességében nem egy rossz album, jobb mint az előző, a Command to Charge. Bár nálam igazából az Auld Lang Syne az etalon. Van benne néhány hiányosság, egy-két unalmasabb pont, de alapjában egy szórakoztató, sokszínű folk/death kiadványról van szó. A SuidAkrA kitett magáért, s nagyon sajnálom, hogy nem lehettem ott az áprilisi koncertjükön 2007-ben a PeCsában
Értékelés: 87%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése