 | Előadó: Depressed Mode Album: Ghosts of Devotion Stílus: Doom/Funeral Metal 2007 Firebox Records |
Alapvetően nem nagyon szoktam doom/funeral metal zenéket hallgatni, nem is vagyok oda úgy értük. Nálam a stílus iránti érdeklődés még a magyar Mood és az angol My Dying Bride környékén lelohadt. Viccesen fogalmazva az egész mai szemmel a hihetetlenül gagyi EMO divatirányzatra emlékeztet, legalábbis a lemondó, depresszív, öngyilkosságot fontolgató stílusával. Ezért is volt furcsa, hogy egyáltalán gondoltam arra, hogy hosszabb távú kapcsolatot építek ki ezzel a finn zenekarral. A Depressed Mode eredetileg Ossy Salonen szólóprojektje lett volna, s csak később csatlakoztak hozzá az öngyilkosjelölt bandatagok. Ossynak végül maradt a férfi vokál és a szintetizátor. Korábban dobon is ő játszott, de az albumra már Marko Tommila püfölte fel a témákat. A női vokál se maradhatott ki, Natalie Koskinen szolgáltatja nekünk, még ha nem is túl gyakran. A zenekarnak viszonylag hamar, 2 éves fennállásukra lett meg az első albumuk, a Ghosts of Devotion. Véleményem szerint gyomor kell, és hangulat ehhez a lemezhez, bár ezt igazából a stílusra elmondhatnám, ugyanis nem szabad pörgős, brutális témákra számítani, és arra, hogy álmos fejjel se alszol el rajta.
Az Alone, az indítódal zongoratémával indul, majd csellóval és hegedűhangzással folytatódik. A dobok nem túl bonyolultak, lassú témát játszanak, s sajnos nem túl technikásak. A lábdobot nagyon ritkán hallom, hogy használnák, de a cineket annál inkább. A vokál az nagyon mély, hörgős, a probléma ezzel, hogy nem nagyon lehet érteni. Viszont rengeteg a váltás, illetve furcsa átvezető rész. Ha a számcímeket nem is nézzük, már akkor is lehet érezni, hogy nem épp egy boldog szerelmespár házassági zenéjéről van szó. Ha pedig megnézzük, akkor igen láthatjuk a lemondó doom sablonokat.
A So Long is zongoratémával indít. Itt hallható először a női vokál, ami ugyan nem nagy, illetve inkább csak aláfestést szolgál, de egy kicsi imaszerű érzetet ad, illetve tovább fokozza a hallgató elveszettségét. Bár nem vagyok jártas a stílusban, mégis úgy érzem, hogy amit kell, azt sikerült elérniük. A gitárok igazából csak aláfestenek, néha-néha megpengetve, s elhúzva egy-egy riffet, illetve egyszerű, mély hangokból építik fel a ritmust. A dal végére azért mégis előjön a lábdob, s egész szépen lesöpri a szám befejezését a lemezről.
Ezt a Words Of Silence követi, amelynek a bevezető zongoratémája nagyon emlékeztetett legelőször az egyik HIM daléra. Kicsit meg is ijedtem, hogy doom metalból hirtelen "love" metal lesz, de hatalmas kő esett le a szívemről az első hörgés után. Még akkor is, ha nem értem a szöveget. A gyors váltások, illetve hangszerek hangjának az elhalása tovább lassítja a dallamot, s mivel ez már a lemez kezdete óta így van, egy kicsit monotonná válik az egész. Megkérdeztem egy barátom véleményét a stílusról, mire elmondta, hogy a funeral metalnál igen erőteljesen várható akár 40 percnyi monotonitás is, úgyhogy megnyugodtam. Elvégre doom/funeral stílusról van szó.
A Suffer In Darkness is inkább aláfestő gitárokat tartalmaz, viszont szintitémában most csengetések hallatszódnak, illetve a vonósok egészen jók. A női vokál továbbra is inkább egy templomszerű hangzásvilágot képvisel, kicsit visszhangos, több sávban felvett. Igazából próbáltam még ambient elemeket keresni, de az elvont hegedűtémáktól eltekintve nem nagyon találtam, illetve néha a női vokálon kívül.
A címadó dal, a Ghosts Of Devotion az ötödik a sorban. Igazából így az album felénél próbálnék jó dolgokat is keresni a lemezen, de ha valaki nem mazochista, nem szereti a monotonitást és nem éppen doom/funeral szakmabeli, akkor a nagyon apró részletek könnyen elkerülhetik. Ugyanis a dal irtózatosan lassú, két másodpercenként egy ütés a dobon, tíz másodpercenként egy megpendített riff, basszus sehol, nagyon halkan, valahol hátul pedig vonós, miközben a hörgős vokál megy. Mondhatnám, hogy üde újdonság a beszédtéma a dal közepén, illetve a kicsit filmzenés befejezés.
A The Sun Is Dead talán a legjobb szám az albumon. Tiszta zongorával kezd, majd később egy erősebb, kicsit gyorsabb riffbe torkollik az egész, és a dobtéma is több lábdobból, és kicsit fantáziadúsabb tam-cinjátékból áll. Végül persze ez is leül egy kicsit. Ami nagyon idegesített az a torzított vokál. A Mogwai óta minden olyan dolog, ami jobbról balra és vice versa dobálódzik hangzásban, feláll a szőr a hátamon. Viszont az, hogy a gyorsabb, kevésbé unalmas témák visszatérnek, az egy szép nagy piros pont a zenekarnak.
A Fallen Angel egy kevéske elektronikus elemmel, és természetesen zongorával kezdődik. Az ambient érzés itt érződik a legjobban, pontosan az elektronika miatt. A hagyományos metal hangszerek, azaz a gitár, dob, basszusgitár nagyon a háttérbe szorultak, és a vonós-zongora kettős viszi el az egész lemezt. Azért a riffek se mindig olyan rosszak, még ha csupán kettőt is ismételnek, azt legalább már egy kicsit jobb tempóban, mint korábban.
Az utolsó előtti dal a Dunkelheit, egy Burzum feldolgozás. Kivételesen nem csak billentyűssel, hanem gitárral is kezdődik. Így már nem is olyan rossz a dolog. csupán Az albumhoz képest tempósabb nóta, bár a doomos vontatottság továbbra is érződik rajta. Ezt talán mondanám inkább doom metal darabnak, mint funeral metalnak. A kevés, nem túl jelentőségteljes vokál is inkább a háttérben marad.
A lemezt a Cold zárja. Szintén filmzenés zongora-hegedű dallammal indítva, és elég sokáig kitartva a melódiát. Nem túl messze a szám felétől, a gitár és dob is bekapcsolódik, bár nem túl sok újat mutat, egyedül a záró zongorajáték tetszik belőle.
A legnagyobb problémám a tapasztalatlanságomon kívül az, hogy ebből ítélve a doom alstílusa, a funeral metal rendkívül unalmas lehet valóban. A Depressed Mode nem igazán láncolja a hallgatót ehhez a bizonyos zenéhez, még a sajátjukéhoz se nagyon. Nincs az az érzés, hogy na csak most még egyszer ezt a számot. Sokkal inkább várom már, hogy mikor lesz vége, és tehetek be valami mást. A hörgős vokál se túl ötletes, a női vokál legalább ambientes beütésű, míg a nagyon technikátlan, illetve egy-két motívumra épülő hangszerek nem mindig mutatnak újat, sőt, gyakran a lemezen egy szám majdnem ugyanolyan, mint a másik. Nem ajánlom azoknak, akik a gyorsabb, pörgősebb metalzenét kedvelik, vagy azoknak, akik szeretik a változatosságot. És a végére, hogy valami jót is mondjak, azért nem aludtam el a lemezen így napközben, de lehet éjszakára nagyon jó altatózene lehet, és a stílusnál kötelező hangulatot átadta, és a felvétel minősége is jó.
Az Alone, az indítódal zongoratémával indul, majd csellóval és hegedűhangzással folytatódik. A dobok nem túl bonyolultak, lassú témát játszanak, s sajnos nem túl technikásak. A lábdobot nagyon ritkán hallom, hogy használnák, de a cineket annál inkább. A vokál az nagyon mély, hörgős, a probléma ezzel, hogy nem nagyon lehet érteni. Viszont rengeteg a váltás, illetve furcsa átvezető rész. Ha a számcímeket nem is nézzük, már akkor is lehet érezni, hogy nem épp egy boldog szerelmespár házassági zenéjéről van szó. Ha pedig megnézzük, akkor igen láthatjuk a lemondó doom sablonokat.
A So Long is zongoratémával indít. Itt hallható először a női vokál, ami ugyan nem nagy, illetve inkább csak aláfestést szolgál, de egy kicsi imaszerű érzetet ad, illetve tovább fokozza a hallgató elveszettségét. Bár nem vagyok jártas a stílusban, mégis úgy érzem, hogy amit kell, azt sikerült elérniük. A gitárok igazából csak aláfestenek, néha-néha megpengetve, s elhúzva egy-egy riffet, illetve egyszerű, mély hangokból építik fel a ritmust. A dal végére azért mégis előjön a lábdob, s egész szépen lesöpri a szám befejezését a lemezről.
Ezt a Words Of Silence követi, amelynek a bevezető zongoratémája nagyon emlékeztetett legelőször az egyik HIM daléra. Kicsit meg is ijedtem, hogy doom metalból hirtelen "love" metal lesz, de hatalmas kő esett le a szívemről az első hörgés után. Még akkor is, ha nem értem a szöveget. A gyors váltások, illetve hangszerek hangjának az elhalása tovább lassítja a dallamot, s mivel ez már a lemez kezdete óta így van, egy kicsit monotonná válik az egész. Megkérdeztem egy barátom véleményét a stílusról, mire elmondta, hogy a funeral metalnál igen erőteljesen várható akár 40 percnyi monotonitás is, úgyhogy megnyugodtam. Elvégre doom/funeral stílusról van szó.
A Suffer In Darkness is inkább aláfestő gitárokat tartalmaz, viszont szintitémában most csengetések hallatszódnak, illetve a vonósok egészen jók. A női vokál továbbra is inkább egy templomszerű hangzásvilágot képvisel, kicsit visszhangos, több sávban felvett. Igazából próbáltam még ambient elemeket keresni, de az elvont hegedűtémáktól eltekintve nem nagyon találtam, illetve néha a női vokálon kívül.
A címadó dal, a Ghosts Of Devotion az ötödik a sorban. Igazából így az album felénél próbálnék jó dolgokat is keresni a lemezen, de ha valaki nem mazochista, nem szereti a monotonitást és nem éppen doom/funeral szakmabeli, akkor a nagyon apró részletek könnyen elkerülhetik. Ugyanis a dal irtózatosan lassú, két másodpercenként egy ütés a dobon, tíz másodpercenként egy megpendített riff, basszus sehol, nagyon halkan, valahol hátul pedig vonós, miközben a hörgős vokál megy. Mondhatnám, hogy üde újdonság a beszédtéma a dal közepén, illetve a kicsit filmzenés befejezés.
A The Sun Is Dead talán a legjobb szám az albumon. Tiszta zongorával kezd, majd később egy erősebb, kicsit gyorsabb riffbe torkollik az egész, és a dobtéma is több lábdobból, és kicsit fantáziadúsabb tam-cinjátékból áll. Végül persze ez is leül egy kicsit. Ami nagyon idegesített az a torzított vokál. A Mogwai óta minden olyan dolog, ami jobbról balra és vice versa dobálódzik hangzásban, feláll a szőr a hátamon. Viszont az, hogy a gyorsabb, kevésbé unalmas témák visszatérnek, az egy szép nagy piros pont a zenekarnak.
A Fallen Angel egy kevéske elektronikus elemmel, és természetesen zongorával kezdődik. Az ambient érzés itt érződik a legjobban, pontosan az elektronika miatt. A hagyományos metal hangszerek, azaz a gitár, dob, basszusgitár nagyon a háttérbe szorultak, és a vonós-zongora kettős viszi el az egész lemezt. Azért a riffek se mindig olyan rosszak, még ha csupán kettőt is ismételnek, azt legalább már egy kicsit jobb tempóban, mint korábban.
Az utolsó előtti dal a Dunkelheit, egy Burzum feldolgozás. Kivételesen nem csak billentyűssel, hanem gitárral is kezdődik. Így már nem is olyan rossz a dolog. csupán Az albumhoz képest tempósabb nóta, bár a doomos vontatottság továbbra is érződik rajta. Ezt talán mondanám inkább doom metal darabnak, mint funeral metalnak. A kevés, nem túl jelentőségteljes vokál is inkább a háttérben marad.
A lemezt a Cold zárja. Szintén filmzenés zongora-hegedű dallammal indítva, és elég sokáig kitartva a melódiát. Nem túl messze a szám felétől, a gitár és dob is bekapcsolódik, bár nem túl sok újat mutat, egyedül a záró zongorajáték tetszik belőle.
A legnagyobb problémám a tapasztalatlanságomon kívül az, hogy ebből ítélve a doom alstílusa, a funeral metal rendkívül unalmas lehet valóban. A Depressed Mode nem igazán láncolja a hallgatót ehhez a bizonyos zenéhez, még a sajátjukéhoz se nagyon. Nincs az az érzés, hogy na csak most még egyszer ezt a számot. Sokkal inkább várom már, hogy mikor lesz vége, és tehetek be valami mást. A hörgős vokál se túl ötletes, a női vokál legalább ambientes beütésű, míg a nagyon technikátlan, illetve egy-két motívumra épülő hangszerek nem mindig mutatnak újat, sőt, gyakran a lemezen egy szám majdnem ugyanolyan, mint a másik. Nem ajánlom azoknak, akik a gyorsabb, pörgősebb metalzenét kedvelik, vagy azoknak, akik szeretik a változatosságot. És a végére, hogy valami jót is mondjak, azért nem aludtam el a lemezen így napközben, de lehet éjszakára nagyon jó altatózene lehet, és a stílusnál kötelező hangulatot átadta, és a felvétel minősége is jó.
Értékelés: 70%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése