Dream Theater - Black Clouds & Silver Linings

Előadó: Dream Theater Album: Black Clouds & Silver Linings Stílus: Progressive Metal 2009 RoadRunner Records

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a Dream Theater az utóbbi egy évtizedben nem okozott volna elég csalódást a rajongói számára. Bár az is igaz, hogy ez azt jelenti, hogy a Dream Theater gyengébb albuma is egy erős középszerű dream-skatulyát követő zenekar legjobb lemezét kenterbe veri. Az előző, Systematic Chaos lemezük pedig kifejezetten le lett húzva a kritikusok által - ahogy általam is, bevallom. A RoadRunner records megpróbálkozott azzal, hogy befogja az igába az amerikai progmetál nagyágyúit, ami rá is tette a bélyegét a Systematic Chaosra, a Black Cloudsra viszont belátták, teljesen felesleges. Talán a legfontosabb változás a zenekar életében ez alatt a 2 év alatt az volt, hogy Mike Portnoy édesapja elhunyt a rákkal való küzdelem során, így várható volt, hogy valamilyen formában tiszteletét fogja a zenekar, s leginkább Mike tenni. Mint ismeretes, Mike édesapja nagyon fontos szerepet játszott a zenekar életében, és a nevükön kívül sokminden mást is köszönhetnek neki - s így a rajongók is. Nyugodjon békében.
A Black Clouds & Silver Linings elég nagy fanhype közepette jelent meg, és belátom, én is nagyon vártam. A néhány héttel korábban megjelent Jordan Rudess lemez pedig csak tovább nehezítette a kiéhezett rajongók dolgát. Nem is csoda, hogy több, mint egy hónappal korábban kiszivárgott már a teljes lemez. De ne is szaporítsuk a szót, nézzük is az albumot.
A Nightmare to Remember dallal indul a lemez, amit egyébként el is játszottak a budapesti, igencsak jól sikerült koncertjükön is, amit a Cynic nevű csodabandával együtt adtak. Olyan, mintha három különböző dalt rakta volna össze, ami a DT esetén nem szokatlan. Sötét hangulatú, sok környezeti hanghatással megtüzdelt dal, aminek van lágyabb énekű része, de szinte mérgesen acsarkodó Labrie témája is. Őszintén megvallva, Mike Portnoy hörgése a dal végén kicsit erőltetett és vicces is, de elmegy. Szintetizátorral rendesen meg van spékelve, tipikusan a Six Degrees utáni DT hangzású. Igazából nem mondanám különlegesnek, de gyengének sem a dalt, bár lehet, hogy indításnak 17 perc nagyon sok.
Ezt a már kislemezként is kiadótt, A Rite of Passage követi. A videoklipje látványos lett és érdekes, maga a dal viszont a leggyengébb a lemezen - ami gyakorlatilag jó, ugyanis nem egy kifejezetten rossz szám. Egy kicsit keleties hangzású gitártémával indít, majd egy nagyon jó, díszített és egyszerűbb gitárriff vezeti a dalt a vokálhoz. Ami nekem nagyon tetszik benne, az a fülbemászó refrénje, és az alatta hallható gitártéma. Ez a dal szintén volt a koncerten, és első kézből mondhatom, hogy nagyon jó hangulatot áraszt, így bizton állíthatom, sokáig lesz része a DT koncerteknek. Egy valami viszont feltűnt: a lemez eddig olyan - és a továbbiakban is hasonló lesz -, mint egy egyszerűbb zenei tankönyv túldíszített és Dream Theaterösített változata. Vannak hangszeres szólók dögivel, ahol itt is, de az Octavarium grandiózusa a hosszúnak mondható dalok ellenére sincs meg. Hogy ez rossz lenne-e? Nem, egyáltalán nem.
A személyes kedvencem, ami akár a Crusade of Metal két éves kihagyását követő újraindításának a himnusza is lehetne, a lemez harmadik dala, a Wither. Az alkotói válságról szól, és bár az indítás egy eléggé unalmas, illetve lerágott gitárriff, ami nagyon is emlékeztet a Metallica - One dal indítására, a folytatás meghazudtolja önmagát, és az utóbbi évek legszebb és legjobb Dream Theater balladájává növi ki magát. A legjobb pillanat mégis a hirtelen szóló a többszörös gyors váltás után. Igazán megkoronázza a dalt (s megemlítem, hogy a szimfonikus hangulatot árasztó, szintetizátoros aláfestés kifejezetten könnyfacsaróvá teszi).
Ezt pedig a The Shattered Fortress követi, amely, a már ismert Anti-Alcoholist Suite, pontosabban 12 lépés program dalciklusának a befejező része. Szövegileg Mike Portnoy alkoholizmusáról és leszokásáról szól, zeneileg pedig a korábbi lemezeken megismert 12 lépés dalok (The Glass Prison, This Dying Soul, The Root of All Evil, Repentance) tökéletes elegye. Minden benne van, ami ezekben volt, így a hallgatónak meg lehet az érzete, hogy már hallotta ezt - jogosan. Viszont a jó oldala, hogy visszaköszönnek a már megismert és megszeretett témák is. Egyébként nagyon jó dal, szólós-szintis kemény dobtémás, igazi DT érzetű dal, amit a Glass Prison indítása is zár le.
Az ötödik dal a már említett tiszteletadás Mike édesapjának. A Best of Times egy szívszorító hegedűszólóval és klasszikus zongorahangzással indít, majd hirtelen felvidul, ahogy szinte visszaemlékszik a "legjobb időkre". A zenei felépítésén érződik, hogy Portnoynak szívügye volt, hogy még idejében megmutathassa édesapjának, és a legszebb ajándékkal búcsúzhasson el tőle. Nagyon tetszik, ahogy a szomorú, kezdő rész után hirtelen, egy egyre hangosodó, gyors gitárriffel vált. Alig észrevehető, kevés tempót veszítő váltásaival pedig vissza-visszatekint a tehetetlenségérzet és szomorúság, ami a valóságot, a fájdalmas tényt festi le, az elkerülhetetlen jövőt, és az emiatti szomorúságot. Az igazán erőteljes balladák közül a The Spirit Carries On után ez az egyik legjobban sikerült, s méltó búcsú Mike édesapjától, Howardtól.
A záró dal pedig egy igencsak ízletes, kicsit Pink Floyd ihlette, igazi progresszív csemege. Szintén sok váltással operál a The Count of Tuscany, amiben egyszerre több gitártéma is szerepet kap. A majd 20 perces dal talán a legkevésbé metalos DT dal lett az utóbbi időben, amiben visszaköszön a Six Degrees és a Metropolis pt. 2 legjobb hangszeres hangulata is. A dal fénypontja mégiscsak a végén van, a pszichedelikus gitárutazásnál, és a végén lévő, már-már epikus téma, ami akusztikus gitár és ének témával indul, a végére pedig igazi progresszív rockzenei mesterművé növi ki magát.
Összegezve, a Black Clouds & Silver Linings az utóbbi tíz év legjobb Dream Theater albumainak egyike, és simán jobb, mint az előző évek kiadványai. Kevesebb utalás van benne a kedvelt elődökre, mint a Metallicára vagy a Pink Floydra, és több a DT-s vonás a dalokban. Olvastam már olyan kritikákat, miszerint a Black Clouds épp olyan, mint a többi DT lemez, és, hogy semmi újat nem mutattak. Nos, lehet valami benne, bár legnagyobb részében rosszmájúság, ugyanis az utóbbi lemezek kísérletezései után most tértek igazán vissza a progresszív metalzene színesen kirakott, macskaköves útjára. Nem mondom, hogy megreformálták a progmetal stílust, de több lett ez, mint holmi időnkénti kötelező magamutogatás.
Egyetlen nagyobb negatívum benne, hogy John Myung basszusjátéka igencsak a háttérbe szorult, ahogy a zeneszerzői kvalitása is. Kár érte.

Értékelés: 91%

Jordan Rudess - Notes on a Dream

Előadó: Jordan Rudess Album: Notes on a dream Stílus: Instrumental "rock" 2009 Magna Carta Records

Furcsa erről a lemezről épp a Crusade of Metal oldalán olvasni, ezt bevallom, viszont mindenképp meg van a maga helye: Jordan Rudess, mint a méltán híres Dream Theater zenekar billentyű-Gandalfa (nagyrészt) átdolgozás lemezéről van szó, amit talán már a kiadvány címe is előrevetít.
Jordan Rudess olyasfajta személyiség, akit vagy gyűlölnek, vagy kedvelnek, de azt nem lehet elmondani róla, hogy fantáziátlan - néha talán túlságosan is az, ezt bizonyítja ezen lemez. Nem fogok egyesével végigmenni a dalokon, ugyanis felesleges: ismert DT dalok egyetlen szál klasszikus zongorára átírva, megspékelve egy kis Rudess-féle ujjfacsaróan gyors játékkal. És, ha már itt tartunk: talán ez a lemez egyik legnagyobb gyengepontja. Az utóbbi időben sokszor bírálták Jordant amiatt, hogy a szólói inkább a gyorsaságra és a minél furcsább hangokra épülnek, aminek van is igazsága. Persze, vannak itt elfogadható és nagyon is szerethető átdolgozások is. Az Another Day sok részében teljesen más képet fest le a dalról, mint ahogy a Kevin Moore-os korában megszületett. Vagy a The Spirit Carries On lelassított, technikásabb témája is kiemelkedik a lemezről.
Akkor, mi is a baj? Gyakorlatilag csak az, hogy olyan, mintha Jordan Rudess válogatott zongoraszólóit szedte volna össze a tíz éves DT-s pályafutásából. Kevés újat mutat, a Jordan Rudess kritizálók számára pedig adja tovább a lovat. Hiába a három eredeti szerzemény, ha nem emeli ki semmi őket a többi közül.
Viszont pozitív, hogy egyetlen torzított szintihang se szólal meg.

Értékelés: 75%

Dalriada - Arany-album

Előadó: Dalriada Album: Arany-album Stílus: Symphonic/Epic/Folk Metal 2009 Hammer Records

Megújult a Crusade of Metal, s a mai nappal elkezdődtek a még elérhető, korábbi cikkek újraközlési munkái, de, kedves Olvasó, szeretnék mindenképp kedveskedni is egy friss kritikával, méghozzá az új Dalriada lemez nem is olyan régi megjelenésének ürügyén. Magyarország egyik legsikeresebb és legismertebb metalzenekarának (nem, a Tankcsapda, a Depresszió, az Ossian, a Pokolgép meg egyéb, tinik által hallgatott rádiómetál nem tartozik ebbe a halmazba) új lemeze már hónapok óta kifeszítve tartotta a rajongók ideghúrjait, kezdve onnan, mikor a zenekar közölte: az új lemezen csak és csupán Arany János szerzemények lesznek megzenésítve. Őszintén szólva én egy picit csalódtam negatívan és pozitívan is, ugyanis egyik kedvenc költőm Arany János, viszont az előző négy album után én inkább vártam volna az Ígéretet. Hogy ez mit is jelent? A Dalriada korábbi lemezcímei, a Fergeteg, Jégbontó, Kikelet és Szelek a hónapok magyar elnevezései, és május havát Ígéretnek hívjuk, költőien. Azért nem panaszkodom az Arany-album miatt sem. Maga az ötlet, hogy egy lemezen nagy költők műveit zenésítik meg, vagy legalább felhasználják, nem újkeletű, viszont a magyar rockzenei kultúrában ez a fajta koncepció még új, és igencsak bátornak kell lenni ahhoz, hogy meglépje valaki. A Dalriada megtette, s ezzel végleg kitűzte a magyar zászlót az folk metal zenék birodalma tetején.
Az új Dalriada lemez tartalmaz mindent, amit a korábbiak: matyóhímzett magyar népi dallamok, dübörgő duplalábdob, vonóshangszerek, női vokál, férfi vokál és hörgés, majd ehhez hozzákeverték az új lemez titkos összetevőjét.
Az indító dal a Zách Klára, bandakórossal és zongoróval, hirtelen betörő, fülbemászó dallama. Tipikus kedvcsináló: nem indul túl gyorsan, de nem is altat el, és ahogy előrehalad, a táncritmusok és népdali énektémák keveredésével az embert vigadásra készteti. Nem is emlékszem ilyen erős kezdésre Dalriada lemezen. A legszebb az egészben, hogy a zenekar vérfrissítésével (tudniillik, a basszusgitáros és billentyűsposzton új arcokkal találkozhatunk Molnár István és Ungár Barnabás személyében) a hangszeres játékkal egy teljesen új lépcsőfokot mászott meg a zenekar: a dalban hallható egy gyors tempójú párharc a szintetizátor és a gitár közt. A magyar vonóstémákat egyébként az egész lemezen a Fajkusz Banda játszotta fel a lemezre.
A második dal a János pap országa, az előzőhöz képest lényegesebben lassabb darab. Aki hallgatott korábbi Dalriada lemezt, az tudja, hogy Binder Laura mellett Ficzek Andris a felelős az énekszekcióért. Nos, ezen a lemezen úgy érzem, hogy Andrisnak az eddiginél lényegesebben több szerep jutott. S törvényszerűen most még jobban feltűnik, hogy Andris a magasabb hangoknál és az erőteljesebb éneklésnél bizonytalan. Ez a zenei és élvezeti értékén semmit nem ront a lemeznek, sőt, a korábbiakhoz képest most kicsit bele is illik a képbe a dolog. Egyébként a dal a sokkal több férfivokált leszámítva tipikusan Dalriadas, megtoldva egy rövidebb furulyatémával a közepén.
A harmadik dalnál, a Bor Vitéznél két pillanatig azt hittem, egy magyarosodott Elvenkingről van szó (egészen az énektéma elejéig pontosabban): középtempójú, technikásabb dobtéma vezette és erősen hegedűszólós dalról van szó. Laura első megszólalása után viszont visszatértem a valóságba: ez nem az Elvenking. A dalnak két igazán érdekes pontja van: a kórusnál a férfihangok kaotikus háttérzajt alkotnak, míg Laura énekel az előtérben, és ettől a hallgatónak egy picit furának hat az egész, illetve a közepén a törökös gitárszóló.
És itt elérkeztünk a lemez négy, gyakorlatilag két darab utolsó új dalához. Először az Ágnes asszony, amely két részben készült el.
Az első része lassú, akusztikus hangszerekkel és népdal-motívummal indító darab. Visszagondolva az előző Dalriada lemezekre, ez az első, amiben a billentyűket nem csak szóló vagy előrehozott aláfestő hangszerként hallom, hanem mint háttérben dolgozó, hanghatásokkal lefestő instumentum is. Ezek az erőteljesebb power metal és heavy metal elemek kifejezetten jót tesznek a Dalriada-val. A másik, amit szintén örömmel tapasztaltam: a basszustémák sokkal előrébb kerültek, mint a korábbi anyagokon. Molnár István jó választás volt erre a posztra, nagyon jól bánik a mélyhangokkal, és a témáiban sok fantázia van. Az első részt egy zongoraszóló zárja, ami egy kicsit nekem túlságosan is hasonlított Jordan Rudess ámokfutásaira a Dream Theaterben.
A második része szintén lassan induló, talán még lassabb is, mint az első része, viszont a közepére begyorsul, és zúzós gitárriffekre ütemes dobtéma és hegedűszóló épül, csak, hogy újra lelassulhasson. A Dalriada epikussága talán ebben a két dalban érezhető először a lemezen: a ballada témájára megfelelően el vannak találva a váltások és ütemváltozások, és pont akkor gyorsul be, amikor a hallgató várja. A legnagyobb probléma viszont, hogy a nagyon hasonló, kevés szólóval megtűzdelt dal monotonná vált a második rész végére.
Az utolsó két dal a Szent László két része, és megmondom őszintén, a Zách Klára mellett nekem ezek tetszett leginkább. Nagyon jó a vonóstéma, ami a versszakokat vezeti át, és az énektémák is nagyon fülbemászóak, és az a hirtelen váltás és kontraszt a gyors dob és relatív lassú hegedűszó közt nagyon nagy hangulatteremtő.
A második rész már korábban is elérhető volt a Dalriada myspace oldalán, így talán néhányan már ismerik: középkori hangulatú vonóstémával indító, egy sikollyal átvezető, pattogós, galoppos dalról van szó. Promóciós anyagnak nem volt rossz a Dalriadatól, ugyanis minden benne van, ami a zenekartól jó: erőteljes, metalos hangszeres témák, megfelelő mennyiségű folkosság, egyidejú női-férfi ének, ritmusváltások és széles körű hallgathatóság.
A további dalokkal pedig részletesen nem szeretnék foglalkozni, ugyanis ezek már korábbi kiadványokon is rajta voltak, annyi különbséggel, hogy egy egészséges retusáláson estek át. A friss vér itt is egyértelműen jót tett: néhány hangon, apróbb témákon kívül és az énektípuson kívül csupán a mixelés változott, így a Wales-i bárdok, A rab gólya és a Szondi két apródja még erősebben csap oda, mint valaha.
Összességében nagyon elégedett vagyok az albummal. Egyszerűen újra és újra meg kell hallgatnom. Véleményem szerint ez az a Dalriada lemez, ami a zenekar eddigi csúcspontját jelenti, ugyanis minden benne van, ami a korábbi lemezeken jó volt, és a csorbákon próbáltak javítani, sikerrel. Ezen lemez alapján a Dalriada jelenlegi felállása méltán kell, hogy híres legyen, mind az erős magyar érzelműek, mind a pusztán metalrajongó emberek közt. És, hogy miért 'csak' 95%? Van egy kis monotonság, vontatottság benne, még ha nem is nagy, és Ficzek Andris azért mégiscsak bizonytalan egy kicsit, illetve a dobtémák, a Kikelethez hasonlóan, néha egysíkúnak tűnnek a dalok összességében (bár tény, hogy Tadeusz nagyon jó dobos). Végszónak pedig annyit, hogy a Dalriada, ahogy észrevettem, nem teljesen vette át az Arany verseket, egy-két helyen, valószínűleg szándékosan voltak szöveg megcserélések és kórusként felhasznált ismételt versszakok.

Értékelés: 95%