 | Előadó: Edguy Album: Rocket Ride Stílus: Heavy Metal/Hard Rock 2006 Nuclear Blast |
1995-ben egy pofátlanul fiatal tagokból összeálló zenekar készítette el - két demo után - az első stúdiólemezét. Az érettségi környékén járó fiatalok bandáját pedig Edguy-nak hívták. A Savage Poetry, majd az azt követő Kingdom of Madness nem volt átütő siker, azért mégis kritikailag dícsérték - éppen a koruk miatt. Majd jött a Vain Glory Opera és a Theater of Salvation, mire az Edguy nevű zenekar tagjai - átlagosan a húszas éveik elején már - egy csapásra híresek lettek az Iron Maiden-re nagyon hasonlító, pörgős, dallamos heavy/power metal zenéjükkel, és a frontember, Tobias Sammet magas, Bruce Dickinson-os hangjával. Erre a 2001-es Mandrake album csak ráadás volt, amely egy kiforrott, koraérett zenekart mutatott be, mondanivalóval és fantáziával. Utána, ahogy sajnos szokás, züllötség fogta el a zenekart, és bár nem mondom, hogy rosszabb lett, a Maidenes heavy metal hangzást felváltotta inkább a power metal, és az aktuális dolgokkal foglalkozó hard rock. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy csak úgy, ahogy az Elvenking esetében is volt, az Edguy-t is nagyon szeretik a Metal-Archives -on, leginkább fikázni és marhaságokat írni róla. Én pedig továbbra is azt mondom, hogy azok a review-ek néha semmit se érnek. Persze vannak aranykivételek, elvégre én is olvasgatom.
A RocketRide egy újabb lépés ehhez az új Edguy felé. Az All the Clowns - ami azóta is a kedvencem - pörgőssége már rég valami mássá változott, míg a Tears of a Mandrake Iron Maident dicsőítő témái is elenyésztek. A RocketRide-dal egy sokkal hard rockosabb, illetve power metalosabb Edguy jött létre. Ahogy a nyitó dal, a Sacrifice is mutatja, sokkal több lett a billentyűs téma, a gitárokat kicsit lejjebb hangolták, illetve egy kevés hangtorzítás is belekerült. Jó hír viszont, hogy Tobias Sammet hangja tovább fejlődött, és már egy igazán aranytorkú énekest hallhatunk.
A címadó dal egy gyorsabb témájú nóta, hard rockos gitárkezdéssel, laza basszussal, és heavy metal ordításokkal. A lemez hangminőségével nincs baj. Minden a helyén van. A dobtéma kicsit Stratovarius-os, ami nem igazán illik össze a hard rockos gitártémákkal.
A harmadik dal, a Wasted Time lassabb, akusztikus betétekkel fűszerezett nóta. Témájában egészen hasonlít a heavy metal stílusra, pontosabban inkább a 80-as évek dallamos metalzenéjére. A bandakórus nem a legjobb megoldás, de nem sült el rosszul, viszont a basszus nagyon jól hallatszik, és tényleg érezhető, hogy nem egyszerű témákról van szó, mint a Mandrake esetében volt.
A negyedik dal, a Matrix viszont egy rendkívül különleges darab. Címéből kitalálható, szövegileg és hangulatilag milyen témát dolgoz fel. Néhány hangeffekt és billentyűsszólam festi alá az egészet, míg néhány riffből álló témákat pengetnek a gitárokon. A Matrixos hatást sikerült elérni, szerintem akár valamelyik résznek a filmzenéi közé is felfért volna a sok álmetal szar közé.
Az ezt követő Return To The Tribe viszont teljesen power metal téma. Egy nagyon gyors tempójú nótáról van szó, hatalmas sikolyokkal Tobias Sammet-től, gitárszólókkal, Stratovarius-os dobokkal. Nem rossz szám ez sem, kicsit az elektronikus torzításos indítás viszont elijesztett eleinte tőle.
A The Asylum akusztikus témával kezdődik, majd Tobias énekével és óóó-zásával válik balladikussá. A dal tempója és szerkezete a durvább részen már inkább emlékeztet egy Mandrake dalra, azaz kicsit visszakanyarodás a heavy/power metal gyökerek felé.
A hetedik szám, a Save Me a legpopulárisabb, legeladhatóbb dal a lemezen. Balladikus hangvételű szöveg és ének, illetve az aláfestő zene is igen érzelmes. Nem tudom, nekem nagyon tetszik, emocionális és érzelmes, van lelke a dalnak, és Tobias hangjával nagyon jól eltalálta az egészet. Viszont az egyik váltás nagyon emlékeztet egy populárisabb dalra.
A Catch Of The Century viszont újra Edguyos vizekre evez. Egyértelműen hallható két gitár téma, szólózás bőven, középtempójú szerkezet, bár a vokál egy kicsit újra inkább hard rockos. Az igazán legidegesítőbb része az albumnak ennek a vége, amikor Tobias Sammet őrült módjára ordibál, beszél. Értelmetlenül.
Az Out Of Vogue az előző dal legjobb tulajdonságait folytatja, s még gyorsult is egy kicsit. Újabb power metal darab inkább, fülbemászó refrénnel, és banda óóó-zással. Nem a legkiemelkedőbb alkotás, viszont a szólózás nagyon emlékeztet inkább Iron Maiden-re újra. Vissza a gyökerekhez, ugye.
A Superheroes a tizedik nóta a lemezen. Ezt már 2005-ben egy EP keretében megismerhettük, s ekkor szembesülhettünk azzal, hogy ez inkább már-már hard rock zenekar. Bár a témája inkább reményt sugároz, illetve nem éppen csüggesztő, s nagyon fülbemászó a dallam, és a klip is jópofa (Igen! Férfi vagyok! Kell nekem egy Bunnyville!!!), és nekem tetszik is a dal, a nagytöbbségnek valamiért nem jött be. Valószínűleg a hirtelen és gyors változás miatt.
A Trinidad az utolsó előtti dal a lemezen. Mintha csak a Lavatory Love Machine folytatása lenne, ez is egy utazós, bohókás, dolce vita nóta. A gitárnál viszont kicsit azt éreztem mindig is, hogy a refrénnél elcsúsztak egy hanggal, ami miatt nálam olyan furcsa összhatás van. Tényleg mintha elrontották volna. A lalala-zás viszont nagyon vicces, és a nóta is az, érdemes egykét hallgatásra.
Az utolsó dal is a bohókás, mókázós Edguyt mutatja be. Csak úgy, mint a Hellfire Club lemezen, nem hiányozhatott ez a stílus. Nem is áll egyébként rosszul nekik. A Fucking with Fire (Hair Force One) teljesen a nyolcvanas évek metal és rockzenéjét kiparodizáló darab, címből és zenéből is ítélve.
Bónusznak meg itt a lemezen a Reach out dal, egy újabb balladikus téma zongorakezdettel, szimfonikus jelleggel és hangszerekkel, és Tobias hangjával. Nem rossz, de egyértelműen nem Edguy - talán ezért is bónusz csak. További meglepetésnek ott a Land of the Miracle élő verziója, illetve a Lavatory Love Machine akusztikus változata.
Nem rossz ez az Edguy sem, élvezhető, még mindig pörgős zene. Bár az Iron Maiden vénát kezdik elhagyni, és inkább az északi power metal felé fordulnak, s eközben akaratlanul is felveszik az északi hard rock stílust is, a mostani Edguy egy egészen jó lemez. Vannak hibái, pl amit a Trinidad dalnál írtam, illetve, hogy a dobtémák néhol túl leegyszerűsítettnek tűnik, de Tobias hangja, és a jó zene kárpótol mindenért. A nagyon régi Edguy rajongóknak csalódás is lehet az album viszont, ugyanis a Theater of Salvation megszerkesztettsége sehol sincs, és a Mandrake heavy metal vonala se sokszor mutatkozik meg.
A RocketRide egy újabb lépés ehhez az új Edguy felé. Az All the Clowns - ami azóta is a kedvencem - pörgőssége már rég valami mássá változott, míg a Tears of a Mandrake Iron Maident dicsőítő témái is elenyésztek. A RocketRide-dal egy sokkal hard rockosabb, illetve power metalosabb Edguy jött létre. Ahogy a nyitó dal, a Sacrifice is mutatja, sokkal több lett a billentyűs téma, a gitárokat kicsit lejjebb hangolták, illetve egy kevés hangtorzítás is belekerült. Jó hír viszont, hogy Tobias Sammet hangja tovább fejlődött, és már egy igazán aranytorkú énekest hallhatunk.
A címadó dal egy gyorsabb témájú nóta, hard rockos gitárkezdéssel, laza basszussal, és heavy metal ordításokkal. A lemez hangminőségével nincs baj. Minden a helyén van. A dobtéma kicsit Stratovarius-os, ami nem igazán illik össze a hard rockos gitártémákkal.
A harmadik dal, a Wasted Time lassabb, akusztikus betétekkel fűszerezett nóta. Témájában egészen hasonlít a heavy metal stílusra, pontosabban inkább a 80-as évek dallamos metalzenéjére. A bandakórus nem a legjobb megoldás, de nem sült el rosszul, viszont a basszus nagyon jól hallatszik, és tényleg érezhető, hogy nem egyszerű témákról van szó, mint a Mandrake esetében volt.
A negyedik dal, a Matrix viszont egy rendkívül különleges darab. Címéből kitalálható, szövegileg és hangulatilag milyen témát dolgoz fel. Néhány hangeffekt és billentyűsszólam festi alá az egészet, míg néhány riffből álló témákat pengetnek a gitárokon. A Matrixos hatást sikerült elérni, szerintem akár valamelyik résznek a filmzenéi közé is felfért volna a sok álmetal szar közé.
Az ezt követő Return To The Tribe viszont teljesen power metal téma. Egy nagyon gyors tempójú nótáról van szó, hatalmas sikolyokkal Tobias Sammet-től, gitárszólókkal, Stratovarius-os dobokkal. Nem rossz szám ez sem, kicsit az elektronikus torzításos indítás viszont elijesztett eleinte tőle.
A The Asylum akusztikus témával kezdődik, majd Tobias énekével és óóó-zásával válik balladikussá. A dal tempója és szerkezete a durvább részen már inkább emlékeztet egy Mandrake dalra, azaz kicsit visszakanyarodás a heavy/power metal gyökerek felé.
A hetedik szám, a Save Me a legpopulárisabb, legeladhatóbb dal a lemezen. Balladikus hangvételű szöveg és ének, illetve az aláfestő zene is igen érzelmes. Nem tudom, nekem nagyon tetszik, emocionális és érzelmes, van lelke a dalnak, és Tobias hangjával nagyon jól eltalálta az egészet. Viszont az egyik váltás nagyon emlékeztet egy populárisabb dalra.
A Catch Of The Century viszont újra Edguyos vizekre evez. Egyértelműen hallható két gitár téma, szólózás bőven, középtempójú szerkezet, bár a vokál egy kicsit újra inkább hard rockos. Az igazán legidegesítőbb része az albumnak ennek a vége, amikor Tobias Sammet őrült módjára ordibál, beszél. Értelmetlenül.
Az Out Of Vogue az előző dal legjobb tulajdonságait folytatja, s még gyorsult is egy kicsit. Újabb power metal darab inkább, fülbemászó refrénnel, és banda óóó-zással. Nem a legkiemelkedőbb alkotás, viszont a szólózás nagyon emlékeztet inkább Iron Maiden-re újra. Vissza a gyökerekhez, ugye.
A Superheroes a tizedik nóta a lemezen. Ezt már 2005-ben egy EP keretében megismerhettük, s ekkor szembesülhettünk azzal, hogy ez inkább már-már hard rock zenekar. Bár a témája inkább reményt sugároz, illetve nem éppen csüggesztő, s nagyon fülbemászó a dallam, és a klip is jópofa (Igen! Férfi vagyok! Kell nekem egy Bunnyville!!!), és nekem tetszik is a dal, a nagytöbbségnek valamiért nem jött be. Valószínűleg a hirtelen és gyors változás miatt.
A Trinidad az utolsó előtti dal a lemezen. Mintha csak a Lavatory Love Machine folytatása lenne, ez is egy utazós, bohókás, dolce vita nóta. A gitárnál viszont kicsit azt éreztem mindig is, hogy a refrénnél elcsúsztak egy hanggal, ami miatt nálam olyan furcsa összhatás van. Tényleg mintha elrontották volna. A lalala-zás viszont nagyon vicces, és a nóta is az, érdemes egykét hallgatásra.
Az utolsó dal is a bohókás, mókázós Edguyt mutatja be. Csak úgy, mint a Hellfire Club lemezen, nem hiányozhatott ez a stílus. Nem is áll egyébként rosszul nekik. A Fucking with Fire (Hair Force One) teljesen a nyolcvanas évek metal és rockzenéjét kiparodizáló darab, címből és zenéből is ítélve.
Bónusznak meg itt a lemezen a Reach out dal, egy újabb balladikus téma zongorakezdettel, szimfonikus jelleggel és hangszerekkel, és Tobias hangjával. Nem rossz, de egyértelműen nem Edguy - talán ezért is bónusz csak. További meglepetésnek ott a Land of the Miracle élő verziója, illetve a Lavatory Love Machine akusztikus változata.
Nem rossz ez az Edguy sem, élvezhető, még mindig pörgős zene. Bár az Iron Maiden vénát kezdik elhagyni, és inkább az északi power metal felé fordulnak, s eközben akaratlanul is felveszik az északi hard rock stílust is, a mostani Edguy egy egészen jó lemez. Vannak hibái, pl amit a Trinidad dalnál írtam, illetve, hogy a dobtémák néhol túl leegyszerűsítettnek tűnik, de Tobias hangja, és a jó zene kárpótol mindenért. A nagyon régi Edguy rajongóknak csalódás is lehet az album viszont, ugyanis a Theater of Salvation megszerkesztettsége sehol sincs, és a Mandrake heavy metal vonala se sokszor mutatkozik meg.
Értékelés: 80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése