Legyél Te is a Crusade of Metal kereszteslovagja!

Kedves és imádott metalhead és rockszívű olvasók!

Eljött az idő, hogy bővítsük a Crusade of Metal legénységét és tartalmi felépítését, ezért a Te/Ti segítséged/segítségeteket várom! Olyan csapatmunkás amatőr újságírókat, írásban érdekelt metal és rockzene rajongókat keresek, akik heti 1-2 rendszerességgel kritikákat és híreket tudnának leközölni. Az angol tudás előny, íráskészség kötelező, és egy kis szabadidő sem árt. Hogy mi is lenne pontosan a dolgotok? Nézzük a két különböző "munkakört":

- Rövid írások, cikkek, hírek írása, amit legalább heti 2-szer kellene közölni.
- Lemezkritikák, koncertkritikák előzetes megbeszélések alapján.

Szóval, akit érdekel, jelentkezzen a crusadeofmetal [kukac] blogspot [pont] com oldalon!

Bréking Nyúz: Crusade of Metal on Myspace!

Tisztelt és drága olvasóim!

Elindult a Crusade of Metal metal és rockzenei blog Myspace oldala. Várom szívesen mindenki jelölését és kommentelését.
Elérhetősége: http://www.myspace.com/crusadeofmetalfanzine

Have fun, drágaszágaim!

Porcupine Tree + Demians - 2009.11.01. Budapest, Petőfi Csarnok

Előzenekar: Demians Főzenekar: Porcupine Tree 2009. 11. 01. Budapest, Petőfi Csarnok

Elöljáróban: lényegesen kevesebb emberre számítottan ezen a koncerten. Ezt a - talán előítéletnek is nevezhető - valamit pedig erősítette, hogy 20 perccel az előzenekar nyitása előtt gyakorlatilag csak az első három sor volt faltól falig elfoglalva, és körbenézve se találtam túl sok embert. Ennek is köszönhető, hogy gyakorlatilag Steven Wilson lábához kerülhettem, aminek bármilyen furcsa is, azért mégiscsak örültem, a társaságommal együtt. A PeCsa már régi "jó barátom", ugyanis nem ez az első koncert, amit a híres-neves sportcsarnokban éltem végig.
De tényleg ne rohanjunk előre. Kezdjük szép lassan: fél órával az előzenekar kezdése előtt érkeztem, és jegyellenőrzés, illetve motozás után szolidan közölték, hogy "mobiltelefont k*rva gyorsan kapcsold ki, ezt a szervezők kérték". Így, szó szerint. A kisebbfajta hang okozta idegi ingerencia után azért elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha még bunkó-beszólós-kötözködős vendég is lettem volna (valószínűleg nem jutottam volna be, legfeljebb az intenzív osztályra). Mielőtt bárki benyögné, hogy "tuti megérdemelte", azért leírom, hogy legjobb neveltetésem szerint szoktam viselkedni publikusan.
Miután bejutottam, és megszabadultam a felesleges ruhadaraboktól, gyors felmértem a terepet, és a jeles társaságommal elfoglaltuk a helyünket az első sorban. Óramű pontossággal, 20:00-kor indított a Demians nevű, Steven Wilson által felfedezett, Nicolas Chapel szólóprojektjeként működő, nagyon is ütős zenekar. Amikor megláttam a frontember Nicolast abban a hardcore-os kötöttsapiban, először egy kicsit megijedtem, a nagyon alter-indie-s basszersrác meg kifejezetten a frászba kergetett. Viszont a külsőség megintcsak csalókának tűnt: a Demians nagyon is ütött. Sötét, progresszív rockzenét játszottak, hol lassú, instrumentális, atmoszférikus betétekkel, hol pörgős, ugrálós, dühös. Sokkal jobb volt, mint amire számítottam, és ez meg is adta az alaphangulatát az egész további estének.
Meg is kapta a megérdemelt tapsot, majd villámgyorsan összepakoltak, és jöhettek a Porcupine Tree roadiek. A kicsivel több, mint fél órás szünet végefelé közös derültséget okozott az egyik road porszívózása, többször is kicsikarva a közönségből a "porszívós takarítót kérnénk a bejárathoz" poént.
Majd jött a főattrakció: a Porcupine Tree. A The Incident című, új albumuk kezdőriffjével indítottak, illetve az első dallal. Steven Wilson viszont furcsa karakter: elnézve bármilyen Porcupine Tree vagy Blackfield élő felvételt, azt hinnénk, hogy valami magábaforduló kis művészlélek, aki a félelmetes szemeit használva pajzsként egy megértett öngyilkosságra gondol, hogy menekülhessen a saját maga által is sokszor megénekelt mocskos világból. Ennek ellenére Wilson már az első dal után megszólította a közönséget, mélységes elnézést kérve a "késésért", és ígérve, hogy valamikor a közeljövőben újra meglátogatják Magyarországot, végül, közölve, hogy a buli első fele a The Incident első lemeze lesz.
Ami így is lett. Tökéletes gépezetként, viszont keveset beszélve eljátszották az egészet, szőröstül bőröstül, miközben a kivetítőn groteszk, gótikus és pszichedelikus képsorok jelentek meg, melyek már-már félelmetesek voltak. A The Incident nem tartozik a kedvenc PT lemezeim közé, és ezt nem tudta igazából megdönteni a koncert sem. A furcsa az volt, hogy a banda is úgy tűnt, hogy ezt inkább kötelességként játsszák - még Colin Edwin se mosolygott úgy, ahogy szokott. És, hogy miért is gépezet a Porcupine Tree? Az első blokk végén Steven Wilson közölte, hogy most 10 perc szünet, majd megjelent a visszaszámlálás. Amellett, hogy szinte hiba nélkül játszották el. Az első részt.
A második rész pedig már sokkal felszabadultabbra sikeredett. A zenekaron is látszott, hogy jobban élvezik a slágerek és ismertebb dalok játékát, és beindult a humorgépezet is. Wilson igencsak lazán vette azt a csávót, aki folyamatosan kiabálta a dalok címét, és poénra vette azt is, mikor rosszul lépett be a Lazarusban, és Barbieri nem tudta követni a baklövést, csúsztatva a dalt, újrakezdésre kárhozva Wilsont. Az igazi irónia az egészben az, hogy előtte Wilson elmondta a publikumnak, hogy az egyik legegyszerűbb dal következik.
Utolsó három dalnak pedig három In Absentiás darabot adtak: a Blackest Eye zárt a ráadás előtt, majd The Sound of Muzak és Trains encore tette fel a koronát az egészre.
Hiába volt túl metalos egy progresszívnek nevezhető rockzenekarhoz a hangosítás, ami hátul volt leginkább élvezhető, az első sorban állva is tökéletes volt, és igencsak hangulatos. A Porcupine Tree első magyar látogatása során is bebizonyította, hogy a PeCsa néhány ezres beltéri kapacitása legközelebb már kevés lesz, és, hogy a magyarok is vannak olyan hangosak, mint az osztrák és francia barátok. A koncert akkora élményt nyújtott, hogy a több, mint egy órás séta haza az elnyúló zenei élvezet miatt sem kavarta fel a negatív hullámokat bennem. Egy valamit viszont sajnálok: azt, hogy nem volt lehetőségem Steven Wilsonnal személyesen beszélni. Kár, pedig be szép lett volna ...

Élvezeti szint: tökéletes

Excalion - Waterlines

Előadó: Excalion Album: Waterlines Stílus: Power/Melodic Metal 2007 LIMB Music

A finnek igazán kitesznek magukért, ha rock/metalról van szó. Rokonaink csak úgy öntik magukból a zenekarokat. Ami nem biztos, hogy jó, illetve gyakran megy a minőség és egyediség rovására. Én értékelem a barátaink törekvéseit, illetve elfogadom, hogy - valószínűleg - Finnországban aki életében egyszer legalább nem ad ki power/melodic metal albumot, ezt kitagadják, sőt, próbálok jó arcokat is vágni az Athena vagy Afterworld játékához, illetve a Stratovarius mélyrepüléséhez és a Nightwish poposodásához. Azért van egy határ, amikor azt mondom, sok. Mikor 2006-ban a Lordi megnyerte az Eurovíziós Dalfesztivált, tudtam, hogy a stílus - leginkább a hard rock szerűek - reneszánszát fogja élni. Ezt a hullámot meglovagolva érkezett meg az Excalion együttes új albuma, a Waterlines. Az Excalion egyébként nem a legfantáziadúsabb zenekar a szakmában: dalaikban néhány helyre bepöttyintenek egy-két gitárszólót, az énekes igen magas - mondhatnánk úgy, hogy hereszorító - hangú, és erősen emlékeztet Timo Kotipeltora, a Stratovarius énekesére. Dalaik melodikusak, poposabbak, illetve a Waterlines-ban néhol hardrockosabbak. Hát igen, a Lordi sikerét meg kell lovagolni. Egy szóra visszatérve az Eurovíziós Dalfesztiválhoz: persze, hogy egy soft-Nightwish-női-Lordi "zenekart" küldtek ki. De hát tudjuk meddig tart a csoda.
A Waterlines külsőleg egy igen erős Stratovarius utánzatnak tűnik: a borító szisztémája az Infinite albumukra emlékeztet, ami nem rossz, ugyanis a stratótól az a kedvenc kiadványom. Az első dal, a The Wingman-ben sikeresen átestem az első sokkon: eddig azt hittem, hogy Timo Kotipeltonál nincs idegesítőbb énekes a világon. Tévedtem. Jarmo Pääkkönen ebben is jól tanult: hihetetlenül falsettora emlékeztető, erőltetett magas hang, amit néha rekedtté csap át. Az egész téma pedig itt még power témájú: egyszerű basszus, gyors dobok, és egy kis szólózás a végén. A förtelmes kezdés ellenére be kell látnom, hogy Vesa Nupponen gitárjátéka viszont nem is olyan rossz. Egyszerű, de zúzós szólóval durran be a dal végén - ugyanis alapjában véve nem nagyon tűnik ki a gitárhangzás, így észre se lehet venni.
A következő szám, a Life of Fire már inkább Hard Rockosabb, kicsit nyolcvanas évekre emlékeztető riffekkel illetve 'ááá'-zó kórussal. Viszont a refrén - a háttérvokált leszámítva - beleillene egy Hellfire Clubféle Edguy nótába is. Itt már túl voltam a sokkhatáson, így félig-meddig élvezettel hallgattam ezt az amúgy fülbemászó albumot. Kiemelni viszont nem nagyon tudok mit.
A harmadik nótából készült már klip is: a Losing Time a lehető legpoposabb metaldal, amit életemben hallottam. A vokál nagyon emlékeztet valamire, ami így hirtelen nem jut eszembe, hogy mi lehet - pontosabban talán nem is ismerem az előadót és a címet, csak valamikor hallhattam a rádióban egy hasonlót. Dobtémában Henri Pirkkalainen nem alakít valami nagyot. A stílus minimumát hozzá, de semmi többet. Talán még egy picit kevesebbet is. Furcsa, de mégis ez a dal jön be a legjobban. Nem tartom annyira irritálónak az éneket - pont a dallamvonala miatt -, a gitárszóló szinte beszél a végén (természetesen, máshol nem lehet az Excalion dalstruktúrában), csak az a háttérvokál ne lenne. És hogy miért nem hardrock-nak tituálom, ha már popos? A Lordi azért ilyen gitártémát még nem használt fel.
Ami közös a két zenekarban mégis, hogy ott van a billentyű, szintetizátor, mégis, néhány nótában lehet csak hallani, akkor is talán felvezetni azt. Ahogy az Ivory Tower-ben is történik. Miután megtörtént a gitár behatolása, Jarmo Myllyvirta tisztelettudóan meghúzódik a háttérben, és orgonahangzással néhány aláfestőhangot nyomogat.
A következő dallal, az I Failed You-val egy kicsit sötétebb témába térünk át, amit hatalmas orgonaszóhoz hasonlító szintetizátor vezet fel. Ezzel együtt kicsit lassul is a tempó, még ha nem is nagyon. Kicsit úgy tűnik, mintha Jarmo Pääkkönen nem igazán tudna elszakadni néhány énektémától, és azok véges vegyítésével írták volna meg a dalokat. Én ehhez a témához azért egy kicsit még lassabb tempóra váltottam volna, illetve több helyet hagytam volna egy zongora-gitár duettnek.
Az ezt követő Arriving as the Dark rendkívül hardrockos nóta, egyszerű, fülbemászó refrénnel, gyors, egyszerű dobtémával, illetve nem nagyon fantáziadús gitárral. A munka nagyobb részét továbbra is az ének viszi el - hihetetlen, hogy hogy lehet ennyire közepes éneklés köré építeni. Viszont talán ebben a nótában hangzik el a legjobb szólója Vesa Nupponen gitárosnak. A dobtéma viszont elmenne bármely kilencvenes évek poprock nótájába is. Ennek a dalnak lesz egy érdekessége, de erről később.
A hetedik dal, a Streams of Madness durván punkos beütéssel indul, illetve egy kis szintipopos dobtéma is keveredik bele. Igazából rendkívül unalmas egy nóta, nem bírtam ki sok hallgatásig, hamar át-átlépkedtem rajta.
Ezt a Delta Sunrise követi. Popkultúra embereknek már valami be is ugorhatott. Hetvenes évek, Helen Reddy, Delta Dawn... Címben elég erőteljesen utalnak egymásra. Viszont ennél több közös nincs bennük. Talán ez a leglassabb, legballadikusabb nótája a Waterlines albumnak. Nem lenne rossz, a dallama igen fülbemászó, csak annyira fájdalmas, hogy az énekes próbál érzelmesen énekelni. Nem akartam nagyon szidni szegény Jarmo Pääkkönent, de komolyan ennyire rossz.
Lassan vége, jön akilencedik dal: hardrock téma ez a javából, amely később beerősödik és középszerű power metal lesz. Kicsit ilyenkor már kezdtem hiányolni a basszust, nagyon nem lehet belőle semmit hallani az egész albumon. A Between the Lines nem mondható túl rossz nótának, talán a második legjobb az albumról. A végén lévő szólózás viszont már unalmas: úgy tűnik, mintha az Excalion ezzel próbálná kicsit változatosabbá tenni az albumot. Kevés sikerrel.
A tizedik dal, a Soaking Ground meglepően jól kezdődik. Akusztikusan, kicsit Nightwishesen, majd egy kis gitár-ének-zongora téma után keményít csak bele, viszont a lassú dalkezdethet kicsit talán túlságosan is felgyorsul a tempó. A szóló se maradhatott ki, illetve az egyetlen progresszívre emlékeztető elem, a gyors váltás vissza az akusztikus témára. Ezzel kicsit Ayreonra emlékeztet, de csak éppen kicsit. Sajnáltam, hogy a végén újra beerősít, valahogy ott az akusztikus rész végén, az ötödik perc környékén én már éreztem, hogy ott kéne vége lennie.
És most jön az érdekesség, ami nem is annyira az. Az Arriving as the Dark című dal anyanyelven, azaz finnül is felkerült a korongra. Bevallom, egyáltalán nem tetszett, hasonlított így a Teräsbetonira, annyi különbséggel, hogy amaz sokkal de sokkal jobb ennél.
Összességében? Nem igazán tudok túl sok jó dolgot mondani a lemezről. Sajnálatosnak tartom, hogy ennyi amatőr zenekar, illetve már nem amatőr, de még nem is profi kap ekkorának mondható lemezszerződést Finnországban. Válogatni kéne azok között, kik azok, akik megérdemlik, és kik azok, akik nem, hogy megjelenjenek. Az Excalionnal javulnia kell. Rengeteget. És egy énekescsere sem ártana. Bár, ha talán megtanulna néhány új technikát Jarmo Pääkkönen, akkor lehetne egy egész jó Kotipelto belőle. Persze tudom, Finnországban nagyon is eladható, olyan hatalmas nevekkel a stílusban, mint a Stratovarius, Sonata Artica, vagy a poposabb piacon a hanyatló Nightwish. Ha belegondolok, talán a LIMB, mint kiadó, a Lordi sikerén kívül a Nightwish pénzügyi trónját követelő találmánynak vetette be az Excaliont.
Még egyetlen dolog: eszem ágában sem lett volna megemlíteni a progresszív elemét az utolsó előtti nótának, viszont a Last.fm nevű zenei közösségi portálon láttam, hogy valaki "progressive metal"ként címezte meg. Tudom, hogy sok hülye létezik ott, de azért, hogy többségben legyen? Az Excalionnak egyelőre nem sok köze van a progresszivitáshoz, és nem is hiszem, hogy lesz.

Értékelés: 75%

Dethklok - The Dethalbum

Előadó: Dethklok Album: The Dethalbum Stílus: Melodic Death Metal 2007 Williams Street Records

A Dethklokról volt már szó ezen a blogon: ez az amúgy nem létező zenekar, amely mégis létezik. Tisztán kifejezve: a Dethklok a Metalocalypse nevű rajzfilmsorozat virtuális zenekara. Mivel az egész sorozat tulajdonképpen a zenéről, a metal műfajáról szólt, s inkább kis részben magáról a zenekarról, ezért várható is volt, hogy - a popkultúrában ismeretes Gorillaz nevű mutogatóbanda megoldását utánozva - a Dethklok is meg fog jelenni, mint létező zenekar. Az album túlnyomórészt a sorozatban hallható dalokat tartalmazza, csak újrahangszerelve és sokkal jobb körülmények között felvéve. Az egész zenét két ember szolgáltatja: Brendon Small, aki amúgy a sorozatnak is a kiötlője, és Gene Hoglan. Brendon játszik dobon kívül minden hangszeren, s ő szolgáltatja Nathan Explosion hörgő hangját is. A gitárjáték profinak mondható a lemezen, de nem is csoda, hiszen Brendon a berklee-i konzervatóriumban végzett, ahonnan olyan ismert zenészek bukkantak fel, mint Mike Portnoy, John Petrucci, Steve Vai vagy Joe Satriani. Gene-t pedig nem hiszem, hogy be kellene mutatnom: a néhai Strapping Young Lad gyorslábú, testes dobosáról van szó, aki Devin Townsendnek a szólóprojektjeibe is belesegített. Papír szerint jó páros, s most nézzük, mi lett belőle.
A dal a Murmaiderrel indul. Kicsit blackes intro után deathes gitártépéssel, kevéske háttérhanggal. Mivel a dalok többségét a sorozatból vették ki, ezért nem biztos, hogy mindnek van értelme szövegileg - viszont vannak olyanok, amelyek nagyon durva önkritikai és stíluskritikai elemeket tartalmaznak, illetve paródia-jellegűek. A dob és gitárjáték valóban jó, viszont Brendon hörgése kicsit túl egyhangú, illetve inkább hasonlít egy rekedt beszélgetésre, mint a megszokott hörgésre.
A nem túl erős indítás után viszont azonnal a kedvenc dalom következik: a Go Into The Water (vagy csak simán Into The Water, kinek hogy tetszik) egy nagyon fülbemászó, lassú riffel indít, s érezhető Gene Hoglan dobolása is, főleg a rajzfilmes verzióhoz képest. Az átvezető szólózás pedig egyszerűen fantasztikus, azonnal beleszerettem a dalba. Kár, hogy a hörgés kicsit ront az összképen, de mégse nevezném annyira rossznak, hiszen beleillik a nótába.
Az Awaken is jó riffel indít, viszont itt érződik leginkább, mennyire egyhangú a vokál. Főleg, hogy a kórusrészek is hasonlítanak Nathan témáira. Egészen gyors tempójú dalról van szó, Hoglan-féle szaggatásos lábdob ritmussal, s egy kicsit egyszerűen tűnő riffsorozattal.
A Bloodrocuted énektémája inkább rapre hasonlít, mint death vokálra, a gitártémája pedig kicsit heavy metal/hard rockos beütésű. Ezek így egészen érdekes elegyet alkotnak a teljesen deathes, durva dobtémával. A rövid dalba belefért egy rövid gitárszóló is.
A negyedik dal, a Go Forth and Die újra visszatért a gyorsabb tempójú melodic death metal stílushoz. Az első kritikusabb hangvételű dal, amely a felsőoktatást, pontosabban magát az egyetemi/főiskolai tanulmányokat veszi céljaként. A dal közepén a rövid gitár-dob "párbaj" kifejezetten tetszik, Hoglan nagyon sokmindent képes kihozni a dalokból.
A Fansong is egy újabb kritika, önparódia. A kicsit egyszerű riffekre épülő gitártéma mellett újra rappelős, pörgős beszédre emlékeztető vokál vezeti a dalt, a témája pedig, ahogy a címe is mutatja, maguk a rajongók. Meglepő, de a maga vulgáris, túlzó módján igazat is szól a szöveg. Zeneileg érdekes megoldás a torzított gitárhangzás a közepén, leginkább azért, mert így három gitár is szól, s ebből kettő egy furcsa, kicsit régi kazettásmagnó hangzásra emlékeztető effektben szól meg.
A hetedik szám, a Better Metal Snake kicsit Children of Bodomos indítással robban be, magasabbra hangolt gitár jellemzi. Viszont sajnos jellemző az is rá, hogy igencsak monoton, és meg lehet unni hamar. Nem tartozik a lemez erősségei közé a dal.
A következő dal a The Lost Vikings. Kevéske viking metal hangulat is van benne. Nem rossz dal összességében, a háttérbe szorult riffelgetés mellett szólózás is van benne, s egy kevéske, éppenhogy hallhatóan csilingelő torzítatlan gitár is. Dobtémájában Hoglan hozza, amit kell. Főleg a gitárjai miatt (bár néha a dobok miatt is) van egy kevésbe Ensiferum hangulatom tőle, és ez egyáltalán nem baj.
Most néhány rövidebb dal következik a Thunderhorse vezetésével. Ahhoz képest, hogy a sorozatban a világ legjobb bandájának tekintették, katonák körözték, rajongók lettek öngyilkosak amiatt, hogy késett a lemezük, nem mondani, hogy annyira különleges zene. A Thunderhorse inkább egy egyre inkább gyorsuló, melodeath klisékre épülő instrumentális nóta. Nem mondom, hogy a riff és a dobtéma rossz, de igazából semmi új.
A Briefcase Full of Guts kicsit thrash-es riffel indul, de végül megmaradunk az eredetileg tervezett stílusnál. Sajnos a vokál tényleg nagyon monoton, mindig ugyanabban a hangnemben elmondja tulajdonképp a dalokat Brendon. A legtöbb dallal ellentétben ennek a ritmusa lassul, ahogy a végéhez közeledünk, s bár ez érdekes megoldás, nem menti meg az unalomtól a nótát.
A Birthday Dethday viszont egészen vicces szöveggel rendelkezik. Az alapvető biológiai hibát is beleszámítva (ugyanis a születésnap nem egyenlő a fogamzás napjával, a szövegben pedig ez áll), maga a szöveg is viccesnek szánt. Kicsit Sepulturás beütése is van az egyik riff-dob átvezetőnek, de amúgy gyors tempójú death vezeti a számot végig.
A Hatredcopter indító vokálja még bele is illik a dalba, kicsit mintha javult is volna, de amúgy később, a tiszta ének megmenti valamennyire. Egyébként a dal maga szerepelt a Fűrész 3-ban is, szóval a közönség előtt is ismert lehet. A tiszta vokál nagyon emlékeztet James Hetfield hangjára, de kiderült, hogy csak Brendon Smallnak hasonlóak az énektudásbeli adottságai. Nem rossz nóta ez, teljesen deathes, váltakozós.
A Castratikon Iron Maidenes riffel indul, szaggatott, inkább power/death keveréknek tűnik. Végül azért csak visszatérünk a stílusra. Semmi különös nincs benne, kicsit túl egyszerű, túl sokat hallott témáról van szó.
Az utolsó előtti dal a Face Fisted. Gitárban éreztem egy kis hibát, mintha a riffelgetés közben egy pontnál rossz lefogást alkalmazott volna. Bár lehet, hogy szándékosan ilyen. A dobtémája deathes, de kicsit néhol progos is, s inkább a technical death metalra emlékeztet így, mint melodicra.
A Dethharmonic a záró dal. Egyértelműen a divatos szimfonikus zenekar-metal zene vegyítést parodizálja ki, pontosabban leginkább a Metallica féle S & M-et. Vonós szólamokkal izgalmassá tett dalról van szó, amit már a monoton vokál se ronthatott el, ugyanis a hangszerek újra a helyükön vannak, és a szimfonikus résszel egy érdekes számítógépes játékzenei érzetet is kelt bennem. Leginkább Michael Hoenig szimfonikus zenéjére emlékeztet. Mindez után, zárásnak pedig a sorozat főcímdala is itt van, a rövid, értelmetlen hápogás.
Akit érdekel, annak ott van a Deluxe Edition, egy bónusz lemezzel is. Azoknak ajánlom inkább, akiknek tetszik a zene - ami egyébként nem olyan rossz, csak monoton -, illetve akik szeretik a komédiát, ugyanis 1-2 kivágott humoros rész is szerepel a dalok mellett, illetve egy tiszta vokálos hard rock dal is. Az albumról annyit, hogy egyszer mindenképp hallgatható, de néhány nagyon jó dalon kívül egymást követik az átlagos szerzemények. Viszont jó pont, hogy valaki végre a stíluson belül is tudott önkritikát alkalmazni. Ha Brendon fogadott volna fel jobb vokalistát, lehet, sokkal jobb is lehetne a lemez, de így csak annyi, amennyi. Kár érte.

Értékelés: 78%

Serj Tankian - Elect the Dead

Előadó: Serj Tankian Album: Elect the Dead Stílus: Alternative/Nu Metal 2007 Reprise/Serjical Strike

Van, aki szereti, van, aki nem. Most egy igen érzékeny részét választottam neki a metal zenének, amit nem biztos, hogy mindenki értékelni fog. Volt egyszer egy zenekar, amit System of a Down-nak hívtak. Stílusuk egészen vegyes volt: különös, keleties dallammal keverték az extreme és hardcore elemeket a furcsa vokálokkal. Egy időben true és divatmetalos egyaránt szerette, de az utóbbi években egyre inkább elhúzódtak az eladhatóság felé, sajnos. A System első két lemeze, a SOAD és a Toxicity ma is egészen hallgatható lemez, rengeteg keleti hatással, energiával és őrült motívummal. Ezt a zenei vonalat célozta meg a zenekar énekese az első szólóalbumán, az Elect the Dead-en. Több, kevesebb sikerrel. S, hogy miért is érzékeny ez a téma? Mivel igencsak SOAD szerű zenéről van szó, megértem azokat, akik utólag szót emelnek ezellen. Tehát: aki nem kedveli a SOAD-ot, illetve már csak ránézésre ódzkodik ettől a stílustól, az ne olvassa tovább. Vagy olvassa, de próbáljon meg kultúráltan anyázni utána.
Serj az Empty Walls dallal indítja a lemezt. Az amúgy klipnóta nem olyan rossz, kicsit egyszerű dallamra épített, hallgatható dal. A váltások Systemre emlékeztetnek teljesen, csak kevésbé hatásosak, illetve ellentmondóak, de Serj vokáltémája már egyértelműen a Systemnek a Toxicity érájából való. Az énekes több sávban is felvette saját hangját, így - egy kicsit Hanshi Kursch-osan - akár kórusként is megszólalhat. Furcsa hangokból is van elég. Emlékeztet egy kicsit a '80-as és '90-es évek melodikus poprock zenéjére, csak kicsit zúzósabb gitártémával.
A második dal, a The Unthinking Majority már tényleg a Toxicity-re emlékeztet. Beteges, egyszerűen zúzós dob és gitárakkord közben üvöltős Serj vokál. Az első meglepetés utána jön, ahogy hirtelen lelassul, lenyugszik az egész, és egy igen idétlen dallam következik. Talán ez teszi kicsit széppé a dalt, s mássá, mint a System of a Down. Mert bár keleties dallam, furcsán tisztátlannak tűnik. Serj Tankian tud énekelni: ezt már párszor bizonyította, de ebben a dalban inkább a technikák váltakozásán van a hangsúly, hiszen van, amikor beszédesen énekel, odamondogat, vagy csak egyszerűne háttérhangokat ad ki. Ismerve a SOAD-ot, az se meglepő, hogy társadalmi kritika a dal témája.
A harmadik dal a Money, amelynél legelőször az UneXpecT ugrott be, mégpedig a Chromatic Chimaera. Nem azért, mert olyan jó lenne, sokkal inkább a zongoratémája hasonlít rá. Ez is egy kicsit furcsább dal, hirtelen váltásokkal, bedurvulásokkal. Ez is inkább popmetalos dal, ahogy az első is, tiszta Serj vokállal. Viszont a zongoraaláfestés nagyon jó, és egy erősebb balladának is fel lehet fogni. A dobtéma sajnos teljesen elveszik a dalban, és a gitár se valami fantáziadús.
A Feed Us akusztikus gitárral indít, majd néhány hanggal lejjebb hangolt gitárriffeléssel folytatódik. Később pedig keleties, monoton átvezetővel és énekkel folytatódik. Amit az albumból hiányolok, az a változatosság. Hiába nem teljesen egyformák a dalok, kicsit több durvaságot is el tudnék képzelni. Kicsit több technikát a hangszereknél. Bár a dal vége egész érdekesen, fusionösre sikerült, és a vonósok is érdekesen festik alá a dalt, mégiscsak monotonná válik.
Az ötödik szám a Saving Us. Újabb ballada, teljesen Serj érzelmes vokáltémájára kiélezve. Azért így, egy akusztikus gitárral, alig hallható dobbal nem nagyon szeretem a hangját, túlságosan furcsa. A dal felépítése egyébként követi a rádióra szánt metal/rock zene sablonjait. Nem olyan rossz ez, de nem is kiemelkedő, hacsak azt a lágyan vokálozó női hangot nem nézzük, ami azért megint érdekes aláfestés ad, ahogy a hegedű is az előző dalban.
A következő egy rövid darab: a Sky Is Over zongorával kezdődik, majd újra Serj többsávos éneke veszi át a dal irányítását. A motívum most is furcsa, s még jónak is mondtam volna a dalt, amíg nem jött be a teljesen felesleges gitártéma, és az egyszerű dob. Ha ilyesmi maradt volna a végéig, mennyivel jobb dal lehetett volna, de így csak egy középszerű rockdal, néha izgalmas váltással és lalalázással.
A Baby is lágyabban induló nóta, és egyre durvább lesz. Hasonló a felépítése, mint a Feed Us-nak, úgyhogy nem is szeretnék többet elmondani róla: nem éppen egyedi dal.
A Honking Antelope már egy érdekesebb kérdés. Zongorával indít, majd Serj beszédével. Nem mondanám, hogy reppel benne, de az egyik részbe annyi szót tömörít egy másodpercen belülre, amennyit csak bír. Ez elég furcsa, összedobott érzést ad a dalnak, főleg, hogy ezt a nyelvpörgetést később is alkalmazza a dal során. Végülis, fülbemászó a dallama, nem olyan rossz nóta.
Úgy látszik, Serj szerette volna megmutatni, hogy jól bánik a hangszerekkel is, hiszen a Lie Lie Lie is inkább egyszerűbb gitár és dobtémákra épül, miközben a zongora és az ének kerül előtérbe. Ez a dal nagyon emlékeztet egy régebbi, slágerlistás dalra, csak nem tudom így melyikre. Mivel, ha jól tudom, ez a második klipnóta, nem csodálkozom rajta, hogy egészen eladhatóra sikerült.
Furcsa nevű dalokból nincs hiány a SOAD lemezeken: tehát, ide is kellett egy. A Praise The Lord And Pass The Ammunition kicsit beteges hangzású, elektronikus zene, és mintha keleties imadal lenne, olyan egy ideig Serj vokálja. Utána újra sokat beszél.
Az utolsó előtti dal a Beethoven's Cunt. Érdekes, nem számítottam volna rá, hogy akárcsak egy apróka utalás lesz itt komolyzenére. Mégis, megtörtént. Méghozza durva formában. Rengeteg jó, illetve furcsa rész van a dalban, de igazából nem tetszik, túlságosan olyan, mint a többi hasonló.
A címadó Elect The Dead zárja a lemezt. Itt tényleg csak zongora és ének van, és így nem is olyan rossz, mint elsőre gondoltam, de talán túl lágy egy ilyen lemez befejezéséhez.
Őszintén szólva, nem vagyok elragadtatva annyira ettől a Serj Tankian lemeztől. Bár jobb, mint az utóbbi System of a Down lemezek, de hiányzik az az energia, ami a Toxicity-ben volt, illetve az az őrület, ami a SOAD-on volt. Emellett túlságosan az eladhatóságra épül a lemez, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a tervek szerint az összes dalhoz lesz klip. Egyszer, talán kétszer érdemes meghallgatni, de utána lehet eladni a lemezt, mert úgyse fog senkinek se hiányozni.

Értékelés: 68%

Circus Maximus - Isolate

Előadó: Circus Maximus Album: Isolate Stílus: Progressive/Melodic Metal 2007 IntroMental

A GameStar Magazin 2007 júliusi számában megjelent a saját kritikájuk a Symphony X új albumáról, mely szerint egy új uralkodó foglalta el a Dream Theater helyét a fogyaszthatóan progresszív metalzene trónján. Ha csupán az új albumokat kéne figyelembe venni, eddig egyet is értettem volna. Viszont hozzá kell tennem, hogy ilyen esetekben a többi albumot, illetve a teljesítményt is figyelembe kell venni a zenekaroknál, szóval az én véleményem szerint továbbra is a Dream Theater az etalon, persze csak addig, amíg nem romlanak tovább.
Viszont az új lemezeknél valóban jobb a Symphony X, aminek uralma tiszavirág életű volt: itt a Circus Maximus második lemeze, mely bőven veri mindkettő - sőt, Porcupine Tree-t és Pain of Salvationt is beleszámítva - az idei progmetál felhozatalt. A Circus Maximus idei lemeze csupán a második, de máris egy rendkívül kiforrott, harcképes zenekarról van szó. Az Isolate pedig egy fénykorát idéző Dream Theater stílust közvetít, a nagyon jó fajtából.
Az Isolate az A darkened mind dallal indul, Dream Theateres váltásokkal, néha elektronikus hangzással, illetve az Awake albumra emlékeztető gitármegoldásokkal. Michael Eriksen hangja magas, de nem olyan idegesítő, mint James Labrie-é. Nem kell félreérteni: James hangja is jó, és képzett, viszont bizonyos hangoknál, témáknál nagyon idegesítő, és ezt Michael Eriksennél nem érzem, annak ellenére, hogy magashangú. Sőt, nagyon emlékeztet a Seventh Wonder énekesére is, ő is hasonló kaliberű. Rengeteg váltás van a dalban, és sok a szintitéma is. A dobjáték nem Mike Portnoy-os, de azért teljesen jó, technikás, néha nyers, néha meg játékos. Mats Haugen gitáros játékába pedig néha csempész egy kevés power metal/melodic metal elemet is.
Ezt az Abyss követi, egy kicsit inkább power metalos indítással, rengeteg szintivel, és kicsit inkább aláfestő gitártémákkal. A néha előjövő kórustémák érdekesek, ugyanis nem a megszokottan a refrént nyomják meg, hanem a verzék bizonyos részeit. Truls Haugen dobjátéka itt egészen brutális, rengeteget használja a lábdobokat, váltottritmusú blastbeatre általában, ami egy kis szaggatottságot ad a nótának. A végén pedig egy kis szintis-szólózás rész van.
A harmadik dal a Wither. Igazából indulásra egy kicsit ugyanolyan, mint a másik két dal, de a szándékoltan "elrontott", elcsukló hangzás izgalmassá teszi, majd egy lassabb power metal témává alakul. Hasonló megoldást lehetett a Dreyelands-nél, vagy akár az Everwoodnál is hallani, ami egyáltalán nem rossz. Gyakran visszatérnek a Dream Theaterszerű hangszeres témák, hirtelen akusztikusra, majd visszatorzított gitárok.
A Sane to more-ral, egy instrumentális nótával folytatják. Tempójában és dobtémájában az Overture-höz hasonló, viszont váltásaiban már inkább The Dance of Eternity, kicsit több poweres elemmel. Lasse Finbroten nagyon jó billentyűs, bár egy kicsit kevés hangzást használ, és ez az egyetlen hibája. A gitárszóló se rossz a nótában, s elég grandiózus is.
Az ötödik dal az Arrival of love. Engem teljesen a nyolcvanas évek heavy metalzenéjére, illetve a kilencvenes évek power metaljára emlékeztet, fűszerezve a modern progresszív rockkal. Melódiaközpontú, s az ének viszi magával az egész nótát. A refrénje nagyon fülbemászó, a hangszeres részek egyszerűnek tűnnek, de nagyon zúzósnak. Talán ez tényleg az egyik legmelodikusabb része az albumnak, de nem is baj, magában hordoz egy kis nosztalgiát is, ami valljuk be, néha szükségszerű lenne.
Ezt a Zero követi. Egy nagyon balladikus, melankolikus hangulatú dal. Lassú, dallamos, kicsit Stratovarius-os felépítésű nóta, érzelmekkel töltött gitárszólóval. A zongorafelvezetővel, és vokáltémával indít, és rengetegszer vált durvábba, majd vissza.
A Mouth of madness a leghosszabb dal a lemezen. Akusztikus témával indít, és sokáig így is marad, miközben egyre sejtelmesebb effektek jönnek elő, majd a durvább rész is berobban. Tempóját nézve nem olyan gyors, kicsit a Train of Thought albumra emlékeztet, de annál kicsit jobban felépített. A dobtéma most nagyon progresszív, technikás inkább, a rengeteg váltás, gyorsulás, durvulás, majd hirtelen lassítás megelőzi azt, hogy unalmas legyen a nóta hosszútávon. Fel se tűnik az a 12 perc.
Az utolsó előtti dal a From childhood's hour, újabb power/prog témával indít, és marad is inkább melodikus metal. Ennek is rendkívül dallamos refrénje van. Az akusztikus aláfestés pedig egy kicsit vidámabbá teszi az egészet.
Az Ultimate sacrifice az utolsó dal, újra egy progresszív témával, rengeteg riffelő gitárral, szintitémákkal. Az énektémája itt is inkább dallamos, illetve a gitár mintha poweresebb témát játszana, de szinte azonnal válaszol is rá egy technikásabb rész. Ez is egy hosszabb dal, de nagyon jó zárása egy amúgy kiváló lemeznek.
Az Isolate eddig az év progresszív metal lemeze. Nem csupán azért, mert jobban ötvözi a power/melodic metal elemeit a proggal, hanem azért is, mert míg a Symphony X-nek több, mint tíz év kellett ahhoz, hogy igazán jó zenekar lehessen, addig a Circus Maximus néhány év alatt elérte ugyanezt a szintet. Mindenkinek ajánlani tudom, ugyanis az Isolate bőven a mintapéldája a power és progresszív metal tökéletes házasságának, illetve a "jobbféle magashangú énekes" példája is szembetűnő.

Értékelés: 92%

Interjú - Molnár István (Dalriada)

Sikerült optikai kábelvégre kapnom Molnár Istvánt, a Dalriada basszusgitárosát, aki tehetségét sikeresen bizonyította az Arany-album című, nemrég megjelent lemezükön. Az interjú email formájában történt, és egy nagyobb idő-intervallumot körülölelt, mire nyélbe jutott (ugye, István? :) )

---

Crusade of Metal (CoM): Szia, és köszöntelek a Crusade of Metal és olvasóinak nevében. Arra kérlek, hogy mutatkozz be néhány mondatban.

Molnár István (M.I): Üdvözöllek és köszöntöm az olvasókat is. Nevem Molnár István, Sopronban születtem 1981-ben, azóta is itt élek. Zenével először zeneóvodásként kerültem kapcsolatba. Ezután a szolfézs mellett a fuvola lett a hangszerem, melyet az országosan elismert Fodor Gábor fuvolaművész oktatott. A zeneiskola után önképzésbe kezdtem billentyűn, de hamar kiderült, hogy igazán a basszusgitár áll hozzám közel. A Dalriada-ban 2008 szeptember óta zenélek.

CoM: Be tudnád mutatni nekünk a zenei felszerelésed?

M.I: Jelenleg egy 6 húros Ibanez basszusgitáron játszom, ez a harmadik hangszerem 10 éves pályafutásom alatt. A felszerelés többi tagja: csöves előfok (ART- nem tudom, mennyire lehet márkákat írni [csak bátran - a szerk]), multieffekt (Boss GT6-B), kompresszor (Alesis) és ami a leghangosabb az egészben: Trace Elliot erősítő és két Marshall láda, 4x10 + 1x15 összeállításban. Persze, nem minden koncerten használom a rendszer összes tagját.

CoM: Nem tudom, és nem is célom tudni, anyagilag milyen sikerrel jár Neked a Dalriada, de sajnos elképzelhetetlennek tartom, hogy emellett ne kelljen valamilyen „civil” tevékenységgel is foglalkoznod. Egy szó, mint száz, a kérdés röviden: milyen civil munkád van?

M.I: Egy telefonos szaküzletben dolgozom, mint eladó, informatikai mindenes és barista (én főzöm a legjobb kávét, kérdezz meg bárkit)

CoM: Hogy kerültél szóba a Dalriada-ban? Pontosabban, hogyan lettél tagja a zenekarnak?

M.I: Andris keresett meg a zenekar nevében, mivel Gyuri (az elődöm) távozott. Viszonylag gyorsan zajlottak az események, mivel a turné már a nyakukon volt, így gyorsan kisegítő tagként elvállaltam. Mivel egy másik zenekar felé kötelezettségeim voltak, így többször egy másik basszusgitárost láthatott a közönség (Cserdi Imre, a Babylon zenekarból). Végül a korábbi zenekaromból kiléptem és most már „főállású” Dalriada tag vagyok.

CoM: A Dalriada előtt milyen zenekarokban játszottál, esetleg jelenleg játszol-e más zenekarban? Itt arra is gondolok, hogy stílusilag milyen „előéleted” van.

M.I: Stílusban elég vegyes előéletem van, játszottam bluest, rockot, jazzt, „vendéglátóst” – na persze nem sramlit, meg lakodalmast :D Illetve jelenleg is játszom egy zenekarban, akikkel templomi gitáros énekeket játszunk. Ez a zenekar már a kezdetek kezdete óta megvan, rengeteget fejlődtem itt. Azt hiszem, ezért vettem meg az első hangszerem.

CoM: Utánad nem sokkal tulajdonképpen újabb tagcsere történt a Dalriada zenekarban, és a billentyűkhöz Ungár Barnabás érkezett. Erről tudnál pár szót mondani?

M.I: Persze, elüldöztem az Andrást :D Természetesen ez nem igaz, a valóság az, hogy András kiszállt, így keríteni kellett a helyére valakit. Több jelöltünk volt, akik közül Barnával folytattuk a munkát.

CoM: Elkanyarodva egy picit a Dalriada-tól, és vissza hozzád. Mi személy szerint Last.fm-en „találkoztunk” először, ezért valami képem van arról, szabadidődben milyen zenéket hallgatsz. El tudnád mondani a tisztelt Olvasóknak, melyek a kedvenc zenekaraid?

M.I: Hm, itt egy hosszú felsorolást vár gondolom mindenki. Az igazság az, hogy szoros értelemben vett kedvenc zenekarom nincs, mivel elég rapszodikus módon hallgatok zenét. Szívesen hallgatok pl Panterát, Dream Theatert, Meshuggah-t, de inkább a hangulat dönt, sok minden van, amit bizonyos szempontok alapján szeretek.

CoM: És minden idők Top10 albuma? (Ha ez túl sok lenne, kiegyezhetünk Top5-ben is :) )

M.I: Nehéz kérdés, inkább hagyjuk ki :D Nem nagyon vezetek ilyen toplistákat, sok féle zenét, zenekart hallgatok és mindegyik jó valamiben, valamiért, vagy valamire. Igazából nem teszek különbséget.

CoM: Mi a véleményed a mai zeneiparról, akár, mint bennfentes, akár, mint külső szemlélő? Milyennek látod a helyzetet metal-fronton Magyarországon, illetve nemzetközileg?

M.I: Nem nagyon tartom jónak, amit manapság folyik a zeneiparban. Gyakorlatilag minden a minél gyorsabb pénzszerzés körül forog, kommersz tömegcikké alázva a zenét; sok tényleges tudás nélküli ember van a különböző színpadokon és egyéb posztokon. De inkább befejezem, mielőtt még valaki megorrol.

CoM: Visszakanyarodva a Dalriada-hoz. Nem olyan rég ért véget a Szelek Szárnyán turné, amely, ha igaz a madarak csiripelése, igencsak sikeresnek mondható, illetve ezt alátámasztja a Fonogram-díj jelölésetek is a Szelek album kapcsán. (Ha megengedsz egy személyes megjegyzést, én a döntőbe jutottak között is a Dalriada-nak drukkoltam, és meghallgatva, összevetve a többi indított lemezzel, objektív-szubjektíven is a Szeleknek adtam volna a díjat)

M.I: Igen, a turnét sikerrel vettük, mindez a közönségnek köszönhető, akik megjelentek a koncerteken. Nekik ezúton is szívből köszönjük a támogatást! A Fonogram jelölés nagy meglepetés, komoly eredmény volt. Örülünk neki, hiszen ez a jelölés fontos szakmai elismerés már akkor is, ha történetesen az ember nem nyeri meg, és azért elég határozott utalás arra is, hogy a Dalriada-nak van keresnivalója a zenei színtéren.

CoM: Mostanság mintha kicsit sok párhuzamot vonnának köztetek és a hungarista ideológiájú és irányzatú zenék között, bár igazából ennek az egyetlen alapja az, hogy az említett stílusirányzat és Ti is a magyarságból merítitek a témáitokat. Te ezt hogy éled meg? Egyetértesz vele?

M.I: Nem értek egyet vele sem én, sem a zenekar. Amit mi játszunk, annak semmi köze semmilyen politikai irányhoz és határozottan visszautasítunk minden ilyen párhuzamot. A régi magyar regék és mondák, valamint Arany János verseinek feldolgozása semmiképpen nem hozható összefüggésbe hungarista ideákkal. Természetesen mindenkinek van valamilyen véleménye, mint magánember, de mint zenekar, nincs és nem is lesz. (privát: a zsidózás, cigányozás, vesszen Trianonozás és a többi jelszó nem képezi a zenekar szókincsét és nem is tartom ugyanannak a magyarság forrásnak. Egyébként nem feltétlenül örülünk a közönség soraiból hallható jelszavaknak, illetve a többi szórakozó „ledarálásámak”)

CoM: Nemrég megjelent az új nagylemezetek, amely - a várakozásaimmal ellentétben - nem Ígéret lett (de azért remélem annak is eljön az ideje ;) ) -, hanem Arany-album. Az eladási listán a 4. helyen nyitott, ami gyönyörű teljesítmény. Kritikailag is eléggé pozitív visszajelzéseket kapott - köztük a Crusade of Metaltól is. Hogy éled meg ezt?

M.I: Én is, mint mindannyian a zenekarban, örülök neki és büszke vagyok rá. Ez a lemez az első ilyen komoly munkám volt, igyekeztem a maximumot hozva helytállni, a pozitív kritikák megerősítenek abban, hogy sikerrel jártam.

CoM: Az Arany-albumot egy nagyobb koncerttúrné fogja követni, hasonlóan a Szelek Szárnyán turnéhoz. A kihirdetett időpontok a biztosak, vagy fog még ez a lista bővülni?

M.I: Az időpontok nagyrészt fixek, bár változás mindig következhet be újabb meghívás, betegség, ilyesmik miatt. Annak, aki biztosra akar menni, a weblapon érdemes naprakésznek maradnia, ugyanis ezek a változások hír formájában megjelennek ott, ezen kívül van egy mindig aktuális koncertnaptár.

CoM: Így, néhány hónap együtt töltött idő után, néhány mondatban be tudnád mutatni a "bűntársaidat"?

M.I: Értékes embereknek tartom őket, jó barátok lettünk, mindig számíthatunk egymásra. Barna egyébként a leghiggadtabb, néha már aggasztóan joviális :) A többiek az igazi avar-kori bunkók - persze csakis jó értelemben :)

CoM: Köszönöm a válaszokat, további szép sikereket és jó egészséget kívánok a Crusade of Metal nevében Neked, családodnak és a zenekarnak. Szeretnél valamit üzenni a tisztelt Olvasóközönségnek, illetve a zenekarnak?

M.I: Én pedig köszönöm a megkeresést a Crusade of Metal-nak és sok sikert kívánok. Üdvözlöm az olvasókat a teljes zenekar nevében is. A zenekar többi tagjának meg azt üzenem, hogy [cenzúra]!

Holtfogyatkozás - Promo

Előadó: Holtfogyatkozás Album: Promo Stílus: Melodic Death/Doom Metal 2007 Szerzői kiadás

A zenekar Ludányi Balázs immárom szólóprojektje. Az egész zenekarnak indult, de végül ő maradt, s írta, játszotta továbbra is a metalzenét, aminek az eredménye eddig négy kiadatlan lemez, és a mostani promo a Crusade of Metal felé. Bevallom, nem teljesen jó időben jött ez, hiszen most szivárgott ki az új Ayreon lemez, de lehet pont emiatt próbálok minél részletesebben kitérni a promo dalaira. És igen, letöltöttem az új Ayroen lemezt is: de az vesse rám az első követ, aki nem tett még ilyet. Mivel úgyis előrendeltem már, így nem hiszem, hogy túl nagy kárt tennék bárkiben is, egyszerűen nem bírtam kivárni azt, míg megjelenik. Hozzáteszem: megérte! És megéri megvenni a lemezt is. Akár a legspeciálisabb DVD formában is.
Visszatérve a Holtfogyatkozásra: levelezgettem egy keveset Ludányi Balázzsal, azaz Deadite-tal, ami során érdekes információk derültek ki a zenéről. De, most nézzük sorba: a promo, amit kaptam öt számos, és csupán negyed órás. A felvezetése a Graves for sale, egy lassú tempójú, viszonylag egyszerű riffes nóta. Igazából pontosan az, aminek érzem: egy intro. Elég rövid dal, kevés váltással, sok közbeékelt hangeffektekkel. A tempót azért furcsának érzem, nem rossznak, csak szokatlannak.
A második dal az I saw the dead crying, profi hörgős vokállal. Először meg is lepődtem, mert elég jó, mély hörgések vannak benne. Előzetes levelezésem alapján szóbakerült, hogy a gitárok kicsit egyszerűek, kevés riffet játszanak. Ekkor kaptam azt az érdekes információt, hogy a Holtfogyatkozás nem csupán egy egyedi, doomos beütésű melodeath-et játszik, hanem vannak kifejezetten játékzenéi is. A lassú tempó, viszonylag egyszerűbb, háttérbeszorult dobok és gitárok ezt igazolják is. Viszont, míg a ritmusgitár eléggé egyszerű, néha előtérbe kerül egy szólórész is, keleties dallamokkal. A dobtémát géppel játszák fel, bár én elsőre nem jöttem volna rá, csak a sokadik hallgatásra, annyira jól el lett találva. A promo lemezen talán ez a legdoomosabb dal, kicsit lassú, vontatott, de semmiképp se rossz.
A következő dal az Always be. Ez már egy sokkal gyorsabb tempójú, instrumentális darab. A kicsit programszerű dobok, és rengeteg gitártéma váltása miatt engem nagyon emlékeztet a Gire-re. A dobtéma is gyakran váltakozik, bár a cin-lábdob kettős marad a lelke végig. A hangotpengetős-riffelős gitárváltások pedig kifejezetten jót tesznek a dalnak. Igazából eleinte melodeath stílusúnak mondanám, de a váltások miatt később már inkább avantgarde hatású számnak tartom. Gitárközpontúság jellemzi, egyedül amit sajnálok, hogy basszus alig hallható rajta.
Az utolsó előtti dal, az At your feet. Ez mindenképp a leggyorsabb darab, a vokál itt viszont nem hörgés már, hanem károgás. Leginkább az amerikai thrash vonulatra emlékeztet, kifejezetten a Slayer-re. A gitártéma eléggé monoton sajnos, néhány váltást leszámítva mindig azt, vagy nagyon hasonló riffet játszik, míg a dobtéma inkább a vokálhoz idomul. Stílusilag igen nehezen tudnám besorolni a dalt, talán melodic death és thrash metal egészen egyéni keveredése lehetne.
A záró dal a Crowes. Minőségileg messze a legrosszabb, valószínűleg egy korábbi felvételről van szó, mint a többi. Sajnos a dobtéma alig hallatszik, illetve a hörgős vokál is elég halk benne. Egyébként egy újabb lassabb, doom és melodeath keverésű dalról van szó, lassú szólógitárral, de néha meglepően gyors ritmussal. Meg is lepődtem, mikor a nagyon lassú, hangokat játszó szólózás mögött egy gyors sika hallatszódott, nagyon halkan.
Ami nekem legjobban hiányzik a zenéből, az több melodic death elem. Kicsit lassúak, monoton a dalok, bár ez is érthető, pont a játékzenei mivolta miatt is. Zeneileg nem érzem, hogy lenne probléma Deadite projektjével, mivel egy rendkívül felkészült, és lassan mondhatni, tapasztalt zenészről van szó - kiadott vagy nem, négy lemez elkészítése, megírása mindenképp tiszteletre ad okot. A hanganyag minősége is egészen jó, főleg ahhoz képest, hogy házimunkáról van szó. Kicsit a gitártémák lehetnének változatosabbak, a riffek komplikáltabbak. Viszont kijelenthetem: ha Deadite is úgy gondolja, hamarosan valami különleges születésének lehetünk szemtanúi.

Értékelés: 71%

Denial of God - The Horrors of Satan

Előadó: Denial of God Album: The Horrors of Satan Stílus: Black Metal 2006 Painkiller Records

Őszintén szólva, elég nehéz volt válogatni, mivel is kezdjem, de végül a Denial of God mellett döntöttem. Viccesen és őszintén azért, mert az összes lemez közül ennek van a legrosszabb borítója, és abba az amúgy emberi hibába estem, hogy a külső által ítéltem meg egy zenekart. Az idő viszont mindent megoldott: ahogy hallgattam a zenét, ahogy leforgott először, majd másodszor is a lemez, rájöttem, a külső nem minden. A csúnya borító egy rendkívül érdekes black metal hangzást tartogat, amely bár nem tökéletes, de vannak tetszetős megoldásai, és - még ha 12 év demózás és EP-zés után is, de - ez a zenekar debütáló lemeze.
Szövegileg sajnos nem túl változatos a lemez, bár egy-két kivételtől eltekintve a Crusade of Metalnál nem szoktunk kifejezetten ezzel foglalkozni, így most is eltekintünk a horror és sátán témájú szövegeitől a dán bandának. A lemez a The Coming introval indul. A zenekarra jellemző, furcsa Erdélyimádat (pontosabban: a hollywood-i Drakulagrófos Erdélyimádat) egy orgonában nyilvánul meg, ugyanis a felvezetője a lemeznek torzított beszédből, és orgonadallamból áll.
Rögtön utána a The Curse of the Witch következik. Itt egy kicsit azért még fintorogtam, hiszen nem tűnik első hallásra másnak, mint bármely átlagos black metal banda. A dob brutális, kegyetlen, de semmiképp se változatos, a tam-lábdob használata van előtérben. A gitár itt inkább csak riffelget, ritmust ad a zenének. Mégis, egy lehelletnyi, alig észrevehető váltás mégis van a dalban: pontosan ott, mikor egy átvezető erejéig Galheim dobos egy cseppnyi technikát csempészik a játékába. A vokál elfogadható, mélyen hörgős black. Néha ugyan úgy érzem, kicsit gyorsabb, core-osabb Ustumallagam témája, de ez belefér. A dal maga sajnos nem túl változatos: néhány váltást leszámítva monoton, amit se a gyorsabb tempója, se a rövidke gitárszóló nem dob fel. Itt szeretném megjegyezni, hogy a lemez minősége nem a legtökéletesebb: a dobhangzás túlságosan előtérben van, és elnyomja, hátraszorítja a ritmusgitárt és a basszusgitárt is.
A következő számnál kezd érdekessé válni a lemez: a The Witch - Now a Restless Spirithez habár érzésem szerint a furcsa időmértéke miatt szükséges türelem, de talán pont emiatt is, és az akusztikus-suttogós hangzás miatt is feldobja a lemezt, és felkelti a hallgató érdeklődését. Véleményem szerint a suttogás nem a legjobb zenei eszköz, de belefér.
A negyedik dal a The Book of Oiufael, beszédes felvezetővel indul, majd egy újabb tiszta black témává durvul. Ami érdekesség a dalban, hogy bizonyos pontoknál már két vokálhangzás is van - az eddig ismert magasabb hörgés, és egy sokkal mélyebb. A dobtéma hasonló a második dalhoz, talán kicsit több technikával és cinjátékkal. Ami még tetszik benne, az a kicsit "ideges" gitárhangzás. Azter játéka alapvetően ritmusgitár, kevés riffet játszik, illetve nem nagyon szólózik, de a dalt a meghatározott részeken kinyújtott hangok nagyon feldobják. A szám végefelé van egy hirtelen váltás is: az egész dal lelassul, és végre Galheim dobos is megmutatja mit tud.
A Cycle of the Wolf lassú dalnak indul, tiszta gitárral, és a már megismert suttogással. Ami érdekes benne, hogy a basszusgitár is kihallatszik egy kicsit, illetve egy második gitárszólam. A dal durvulása sajnos eléggé kiszámítható volt, de ez a gitárvezette tulajdonsága egészen a végéig megmarad, hiszen több gitáros átvezetője is van. Nem rossz dal, kicsit technikásabb, mint az eddigiek.
Viszont a következő szám, a The Iron Gibbet az, ami igazán megfogott. Tiszta gitárral kezd ez is, majd egy nagyon lassú, sokkal doomosabb dallá fejlődik, több gitárszólammal, hallható basszusgitárral és cin vezette dobbal. Néhány váltásnál olyan érzése van az embernek, hogy most fog bedurvulni, de ez nem következik be, és ez a feszült hangzás feldobja az egészet. Engem Opethre emlékeztet egy csöppet, annyi különbséggel, hogy semmi tiszta vokál nincs benne. Ami érdekes még, az a kis zongora közjáték. Bár nem teljesen illik a képbe, de mégsem érzem azt, hogy rossz. Hogy valami negatívumot is írjak: tizenegy percben ugyanazt a riffet és témát hallani azért mégis monoton, illetve a túlságosan kiemelt dobtémánál a sok cin is zavaró.
Az A Night in Transylvania viszont visszatér a Cycle of the Wolf féle zenei szerkesztéshez. Torzítatlan gitár és suttogó felvezető után hirtelen bedurvul. Annyi a különbség, hogy doomos részek vissza-visszatérnek benne, hosszabb-rövidebb átvezetőként. Amit a zenéből hiányolok, az a technikásabb gitárjáték, illetve a riffek változatossága. Ez a második dal, amiben van valamilyen gitárszóló, de sajnos túlságosan hasonlít a használt riffekre.
Az utolsó előtti dal egy újabb átvezető, rövid szám. A To The Devil hangokat játszó gitárból, és furcsa, kórusszerű hangot játszó szintetizátorból épül fel. A szerepe természetesen az, hogy felvezesse az utolsó nagy dobást, a címadó The Horrors of Satan dalt. A váltás igen jól sikerült, emlékeztet az Unhallowed lemezére a The Black Dahlia Murdernek. Ott hallottam ilyesmit utoljára. A befejezése a lemeznek eléggé monumentális: majdnem 13 perces dalról van szó. Kicsit Dissection-ös gitártémát érzek a közepén, illetve rengeteg hirtelen stílus és tempóváltást. A legnagyobb hibáját a dalnak abban érzem, hogy a dobtéma majdnem ugyanaz mindig. Semmi különbség nincs benne, se dalon belül, se a többi számmal összehasonlítva. Mivel nagyon előtérbe helyezték a hangzásnál, lehetett volna egy kicsit technikásabbá, érdekesebbé tenni, mert így kicsit unalmassá teszi a dalt, ami egyébként egy erős befejezése a lemeznek.
Összességében viszont meg vagyok elégedve az egésszel. Sokkal rosszabbra számítottam. Vannak hibái - például a gitár és a dob túlzott egyszerűsége, a technikusság hiánya, a néha egybefolyó dalok -, de ezeket kompenzálja az a néhány igen érdekes váltás, stíluskeveredés, ami főleg az utolsó részét jellemzi a lemeznek. Egy-két dalt túl hosszúnak tartok, főleg a stílushoz képest, de ezek legyenek a jövőben is a legnagyobb hibái a zenekarnak. Egy kis fantáziával nagyon jó zenét lehet ebből kihozni.

Értékelés: 81%

Devin Townsend - Ziltoid the Omniscient

Előadó: Devin Townsend Album: Ziltoid the Omniscient Stílus: Progressive Metal 2007 HevyDevy Records/InsideOut

Aki ismeri Devin Townsend művészetét, az tudja, hogy semmi "normálisra" nem lehet számítani. Egyetlen albumán sem. Én magam az Ayreon - The Human Equation albumon hallottam először - vagyis akkor figyeltem fel rá. Az eszeveszett, démoni sikolyai, ordításai és hangjai - például az azóta elhíresült "Loser-ordibálás" - felkeltették a figyelmem, ugyanis addig nem tudtam volna elképzelni, hogy valaki képes ilyenre is. Azután szereztem be néhány Strapping Young Lad albumot, és onnantól kezdve azt hittem, semmi sem lephet már meg azok közül, amit Devin Townsend csinál. Tévedtem. Megérkezett Ziltoid, a Mindentudó, aki fekete kávével működik, és mivel a Föld lakóitól nem kapott, megpróbál megölni minket.
Maga Devin szerint a Ziltoid album keveréke a Punky Brüster-féle szarkasztikus humornak, a Strapping Young Lad brutalitásának és a Devin Townsend Band ötletességének. Én igazából hozzátenném, hogy mindezek mellé befigyel egy The Hummer-féle ambientség is. Devin Townsend most nem fogadott el semmiféle segítséget: az összes hangszert maga játszotta fel a lemezre, illetve a dobokat a Toontrack's Dobfelszerelés a Pokolból programmal pötyögte le. Szép teljesítmény, bár már rengeteg ilyenről hallottunk. Talán picit őrültség is, de az biztos, hogy így csak és kizárólag az ő ötletei kerültek be.
A nyitó momentum, a ZTO egy egyszerű introja az albumnak, ahogy Devin MySpace oldalán is látni lehetett, szándékosan egy TV műsorindítóhoz hasonlító nóta. Elég sok elektromos kütyü is megszólal benne, majd a végén maga a főszereplő, Ziltoid is bejelentkezik, és kiosztja a parancsokat. A dal felépítése valóban hasonlít a Punky Brüster albumon hallhatóhoz, kevés narráció, sok poén a dalon belül.
Rögtön ezután jön a By Your Command, egy lassabb, inkább Devin Townsend Band témájú dal, viszont a megszokott "Wall of Sound" védjegye is megjelenik a szerzőnek. A dobok igen erősek, bár hallatszik rajtuk, hogy gépvezérelte, és ez kicsit ront a benyomáson - viszont sokkal inkább földönkívülibbé teszi. Devin furcsamód eddig igen kevés ordítást - sőt, szinte semmennyit sem - hallatott, ami azért visszaemlékezve a korábbi lemezeire, meglepő. Miután Ziltoid a történet szerint nem kapja meg a fekete kávéját, dühös lesz, amit a zene is brutalitással jelez. Az emberi flotta vezetője, Captain Spectacular (Látvány Kapitány) támadást indít a betolakodó ellen, Ziltoid be akarja vetni a Planet Smasher-t (Planéta Zúzót).
Ezt mutatja be a Ziltoidia Attaxx!!! dal, amely igen brutális, viszont kicsit monoton riffeléssel és lábdobbal indít be. És, végre megjelenik a torzított hangú Devin is, aki az utóbbi Strapping Young Lad albumokon megszokott falsettoban, illetve beszédhanggal énekel. A nóta témáját jól mutatja be a kicsit kaotikus, feszült, szinte fülsértő gitártéma - ugyanis Ziltoid gitározni is tud.
Az ezt követő szám a Solar Winds, amely a leghosszabbak között van. Lassú nóta, amely Captain Spectacular kiugrását és menekülését mutatja be. Itt újra Devin Townsend tiszta éneklése kerül elő, míg a gitár egy kicsit nyugodtabb, és a dob se túl erős - sőt, igazából három percen keresztül be se jön. Ahogy az egész albumon, itt is alig lehet basszust hallani - ami engem egy kicsit zavar, ugyanis így emlékeztet a Metallica - St. Anger féle gitár-dob-ének összecsapásokra. Szerencse még, hogy minőségben jobb a Ziltoid album zenéje. Egyébként itt van az egyik legdurvább, leghülyébb poén: A kapitány 'Nerd'-nek, azaz Strébernek tituálja, ami hatására Ziltoid megtorpan, és a kapitányék el tudnak szökni. A dal vége egyébként egy kicsit lágyabb, progresszív rockosabb beütésű.
A következő nóta, a Hyperdrive a személyes kedvencem. Ez is inkább egy lágyabb, sokkal inkább ambientesebb dal. A dob és gitártémája egyszerű, de közben igen fülbemászó is. Talán a gyengédsége teszi, de itt már azért jobban lehet érezni a basszus meglétét. A témája a Kapitány útja a Hiperűrben, ahogy az N9 felé tart a flottájával. A szövege egyébként talán itt a legkevésbé illik az albumba, ez is egy pozitívabb ambientre hasonlít. Rögtön, ahogy elérik a célt, Ziltoid is utóléri őket, és a hajsza folytatódik az N9-nél is.
A stílszerűen N9-nek elnevezett dal a Ziltoidia Attaxx!!! témájával kezdődik, és az űrlény, Ziltoid felkiáltásával: "HAHA! Surprise!" Ez a nóta újra egy feszültebb hangulatú, sokkal inkább szintitémájú "Wall of Sound" féle, ahol az emberek szemszögéből kerül az N9 csatája bemutatva, és, ahol Ziltoid legyőzetik, de nem örökre. A gitár nagyon hasonlít az előző, durvább dalokéra, s már egy kicsit monoton lett, illetve a történet is leült.
Szégyenteljesen, legyőzve, Ziltoid végleg eldönti, hogy beveti a Planet Smashert, ami a következő dal címe is. Narrációval, illetve törzsi énekhez hasonlító "Zúzóhívó" introval kezdődik, egy lassabb, Strapping Young Lad témájú dobbal és gitárral. Itt Ziltoid újra Devin torzított hangjával jelenik meg énekben, kicsit hasonlít az Ayreon albumon lévő Rage szerepére itt, míg a Planet Smasher inkább a Punky Brüster-féle Cryptic Coroner űrváltozata. Ziltoid kijelenti, hogy ő akar az omniverzum ura lenni, majd gyávaságra hivatkozva a Planéta Zúzó megtagadja a kérését tőle, és utolsó, záró mondatként egy kis önironiát tett a nótába Devin Townsend: "And I hate musicals!". Azaz: "És utálom a musicaleket".
A következő szám nem dal, inkább egy átvezető, ahogy Ziltoid az Omnidimensional Creator-ral, azaz a mindendimenzionális tervezővel tárgyal. Viszont ezután vesz hatalmas fordulatot a történet. Az eddig megszokott brutalitással veti bele magát Devin a következő dalba, a Color Your World-be, ahol megtudjuk a választ Ziltoid igaz valójára... Dühös nóta, Devin végigordítja, illetve mintha a lábdob is keményebb lenne, mint bármikor. Igazi csúcspontja ez az albumnak, bár kissé monoton, és elég hosszú (9 perc), a történet miatt mindenképp érdemes odafigyelni rá. Ugyanis kiderül, hogy Ziltoid nem létezik. Ziltoid, a Mindentudó csupán egy bábu. A progresszívsége az albumnak talán ezen az albumon érződik a legjobban: rengeteg váltás, sok apróbb szólórész, viszont a vokál újra inkább ambientes. A középső rész lenyugodása után a legvégén, ahogy kiderül az igazság, újra egy brutálisabb, Loser-re emlékeztető Devin ordít a korongra.
A záródal, a The Greys egy újabb ambientszerű, lazább nóta. A dob szerintem a történethez, illetve a dal hangulatához túl erős, durva, viszont a gitártéma itt el lett találva. Ez a szám az, ahol tulajdonképp kiderül, mi is a valóság: az emlékek, gondolkodás visszatér, és eljutunk a Valóságba.
Ami az outro, azaz a Tall Latté nevű kávézó, ahol az egyik alkalmazott elszunyókált, és csak álmodta az egészet.
Devin Townsend újra fenomenálisat alkotott, ami a történetet és a nem szokványosat illeti. Ziltoid története egy újabb vicces darab a gyűjteményemben. Viszont zeneileg annyira nem vagyok vele megelégedve: kicsit fantáziátlan, illetve monoton. Látszik, hogy Devin azért (is) csinálta, hogy egy igazi bábshowt készítsen belőle, ami egyébként a MySpace oldalon követhető figyelemmel. Viszont az eddigi megjelent "részek" alapján az még egy hatalmas durranás lesz. Egyébként érdemes figyelni az egyik adást: Ziltoid felhívja a figyelmet arra, hogy "Vedd meg az albumot. Vagy töltsd le. Mit érdekel engem!"

Értékelés: 83%

Dreyelands - Can't Hide Away

Előadó: Dreyelands Album: Can't Hide Away Stílus: Progressive Metal 2007 Szerzői kiadás

Bevallom, nem nagyon vagyok oda a magyar zenekarokért, rendkívül kevés olyan banda van, amely meg tud valahogy fogni. Ezért is éreztem olyan furcsán magam, mikor az I betűs közösségi portálon bejelölt a Dreyelands zenekar. Mivel a zenei hatásként feltüntetett zenekarok igen jók voltak - azaz Dream Theater, Symphony X, Metallica stb. -, ezért úgy döntöttem, hogy adok nekik egy esélyt... És nem csalódtam. A Dreyelands zenéje egy kellemes, pörgős power/progressive metal.
A Can't Hide Away EP idén május végén jelent meg a zenekar weblapján, és ingyen letölthető. A címadó dalhoz egy videoklip is készült, amelyet a YouTube videomegosztó oldalon el lehet érni ( Link: http://www.youtube.com/watch?v=-YtCbqCCi9k ) , s ez a nóta indítja az összesen három számos kislemezt. Egy gyors tempójú dalról van szó, aminek az elején Dream Theater szerű váltások, illetve szintitémák vannak, majd a bevezetőt egy virtuóz gitárszóló zár, ami után előkerül az ének is. Bevallom, szerintem nem illik a zenébe Nikola Mijic hangja, én őt sokkal inkább egy vérbeli power metal bandában tudnám elképzelni.
A címadó dalt a Fearless követi. Ez is egy gyorsabb tempójú dal, s lényegesen több a power elem benne. Ezen a számon már jobban bejött Nikola hangja, inkább illett hozzá. Igazából amit ki lehet emelni a dalban, az a dob. Omar Gassama igen precízen püföli a hangszerét, és nem érzem azt, hogy kicsit most túl kemény akar lenni, vagy hogy túl technikásnak szeretne mutatkozni.
Befejezésképp egy kicsit sötétebb hangulatú dal következik, a One Fall. A maga majdnem nyolc percével ez az EP leghosszabb nótája, s lendületből nem nagyon veszített az előzőekhez képest. A Fearlesshez hasonlóan kevésbé progressive, inkább a Symphony X-re hasonlít. A refrénje igen fülbemászó, szinte azonnal megragad az emberben, viszont az ének egyes részein igen nehezen érthetővé válik a szöveg.
Most jön a legnehezebb része az egésznek - értékelni. A kislemezeket mindig is nehezebb a megfelelő módon pontozni, egyrészt rövidségük miatt, másrészt pedig azért, mert általában az EP-k még csak szárnypróbálgatások. Ami hiányzik nekem a Dreyelandsből egyelőre az, hogy ne csak egy nóta erejéig legyen a gitártéma progresszív. Sajnáltam, hogy pl. az utolsó nótában nem csapott oda igazán a szóló, ahogy első pillanatban azt reméltem. Viszont ezt leszámítva ígéretes zenekar a Dreyelands, van bennük fantázia, és remélhetőleg kitartás is, ugyanis én epekedve várom az első teljes hosszú lemezüket!

Értékelés: 90%

UneXpecT - In a Flesh Aquarium

Előadó: UneXpecT Album: In a Flesh Aquarium Stílus: Avant-Garde/Experimental Metal 2006 The End Records

Korábban szó esett a Die Apokalyptischen Reiterről, s benne az UneXpecT-ről. Illendően, illetve lényegesnek tartom, hogy a DAR mellett a másik, talán a világ egyik legkaotikusabb zenekarát mutassam be. Az UneXpecT 1997 óta létezik, s első nagylemezüket 1999-ben kiadták már. Az a lemez még nem volt igazi UneXpecT, sokkal kevesebb, illetve szisztematikusabb káosz volt benne (Dream Theater után szabadon), és több death elem. Ekkor még lényegesen más volt a felállás: a férfihangokon, Syriakon és Artagothon kívül egyedül Exod, a billentyűs tagja a zenekarnak az alapítás óta, bár az In a Flesh Aquarium albumon még a szintén alapító Le Bateleur játszott még hegedűn. S az Utopia óta 7 év telt el: addig inkább felállásbeli változtatásokkal, illetve turnéval foglalkoztak, s erejükből csak egyetlen EP-re, a _wE, Invaders-re tellett 2003-ban.
Mint tudjuk, a második lemez mindig vízválasztó a zenekaroknál, főleg, ha rendkívül hosszú kihagyás után kerül a boltokba. Annak idején az Utopia még nem emelte ki az UneXpecT zenéjét ki, ezért nem is nagyon számított rá senki, hogy robbantani fognak. Tévedtek. Az In a Flesh Aquarium a leges legváltozatosabb metalzene, ami csak létezik. Az, hogy Avant-Garde metal, az nem mond semmit: mélyen táplálkozik death és black metalból, gyakran keveredik core, progresszív és heavy metal zenével, miközben európai klasszikus, cirkuszi zenei, jazz, electro, ambient, és középkori elemeket tartalmaz. És mindez megspékelve kitűnő hangszerjátékkal, ugyanis mindenki mestere a saját hangszerének - lássuk csak ChaotH 9 húros basszusgitárját, és természetesen az operatikus, tiszta női vokálnak. Így leírva az egész rendkívül komplikáltnak, bonyolultnak tűnik, illetve emészthetetlennek. Egyszóval, az UneXpecT tényleg olyat alkotott, mint senki más eddig: bár a DAR maga is igen kaotikus volt karrierje elején, és rengeteg különleges elemet használt, illetve rengeteg technicalnak feltűntetett banda mutatott fel valamit, az In a Flesh Aquarium tényleg valami, amit nyugodtan nevezhetjük váratlan fordulatnak. Vegyük sorba a dalokat.
Nyitánynak itt a Chromatic Chimaera, aminek a zongoratémáját már megismerhettük a _wE, Invaders EP-n még 2003-ban. Az UneXpecT zenéje szinte azonnal lesújt, a Chromatic Chimaera-ban megjelenik bőven a cirkuszi zene, mind a zongora illetve hegedűjátékban, mind a vokálban is. Az igazán nagy dobás a dal elején - már a zúzósabb részeknél - a hegedűátvezető, amit egyszerűen úgy tudnék definiálni, mint "Az első lépés a rémálmok cirkusza felé". Azonnal eszembejut kölökkori rémálmaim egyike, maga a cirkusz. Ugyanis én - mint sok sorstársam - utáltam a cirkuszt, a bohócokat pedig gonosz démonoknak tartottam. Nos, ha becsukom a szemem e zene hallgatása közben, pont ezt látom. Csupán a nőnemű bohóc valamivel szebb annál, mint hittem. Ha ez nem lenne elég, elég meghallgatni a kaotikus, de rendkívüli módon összefüggő hangszerjátékot, és a női vokált. Csodálatos.
Személy szerint én először a következő dallal, a Feasting Fouls-szal találkoztam. Ezt kaptam egyik kedves barátomtól, mint sample anyagot. Cím alapján először George R.R. Martin fantasy regényeposzára, a Feasting Crowsra asszociáltam. S bár nem lehet egyenes összefüggést vonni köztük, valamennyi párhuzam mégis van. Nagyon kevés. A dal folytatja a megkezdett hagyományokat: az őrült cirkuszi hangulatot, a virtuóz gitárjátékot. Igazából az UneXpecT lemezeken nem lehet azt mondani sehol, hogy mi kerül előtérbe, ugyanis szinte másodpercre váltakozik a vezető hangszer, illetve minden és mindig irányít. A Feasting Foolsban viszont eljön a színházi jelleg is, színjátékhoz hasonló beszédes, játékos átvezetők, gyakran zene nélkül, illetve filmekre jellemző háttérvokálok, párbeszédek bukkanak elő a semmiből. A basszusjáték valami fenomenális: ChaotH tudja ám kezelni a kilenchúros ritkaságot. A befejezés teljesen színpadias, hirtelen.
A Desert Urbania egyetlen zongorával, és némi hangeffekttel indul, majd szép fokozatosan robban be, ahogy a Chromatic Chimaera is. Egyszerűen hátrahőköltem, ahogy a lágyabb, zaklatott klasszikus színdarabra emlékeztető kezdet után berobban a dal a vokállal, azaz a hörgéssel. Tulajdonképpen szövegkönyv nélkül semmit nem értek belőle, hihetetlen, hogy mire képes Syriak és Artagoth a hangjával. Másik jó rész a szintén színpadias váltás, amikor egy picit funkys, sokkal inkább játékosabb, mint brutális vokálra vált a zene néhány pillanatra. Leïlindel itt is megmutatja, mire is képes a torka: lágy énektől egészen operás magasságokig emelkedik, és ki is tartja, ha kell. Landryx is igazán bámulatos dobosként, bár talán ő az egyetlen tag, aki nem nagyon tud többet az elődjénél, Dasnosnál. A dal vége felé pedig a legtisztábban jelenik meg a heavy metal stílus: kicsit gothos riffelgetésre egy jó kis gitárszóló, majd befejezésül új szólal meg a zongora, mintha épp valaki halálán lenne, és még utolsó erejével is a drága hangszerén játszik. Furcsa egy befejezés, de hatékony.
Főleg, hogy a negyedik szám, a Summoning Scenes azonnal vokállal, durván robban be. Szinte kirobbantja a hallgatót a helyéről. Először ebben a dalban hallható igazán szintetizátortéma, eddig tiszta pianót használtak - amit meg kell jegyeznem, itt sem hagynak pihenni. A dobtémákban rengeteg váltás van, egészen a jazzes témáktól a death metalon át a progresszívig, ehhez pedig kell az, hogy a zenész tudja, mit csinál. Az átvezetőket most a hegedűszólamok viszik: igen félelmetes, horrorfilmre emlékeztető húrtépéssel, amikből diadalmasan csapnak fel később a gitárszólók, majd akusztikus részek. A dal második fele már inkább zajjellegű olyan értelemben, hogy kicsit kevesebb a metal, és több az elektronikus betét és a hangszeres játék. Egy rövid melódiáig a szintitéma erősen emlékeztet a Sigh legújabb lemezére, a Hangman's Hymn-re.
Ráfér az énekesekre a pihenés: ezért is jön a Silence_011010701 következőnek. Bár nem tudni, a számsor mit jelent, a cím azért utal arra a kettősségre ami ez az instrumentális darab. Rögtön félelmetes, teljesen horrorfilmekbe illő, zaklatott hegedűvel kezdődik, majd a filmekben már megismert hangeffektekkel: gépi működésre, és ilyenekre hasonlító hangokkal folytatódik. Igazi noise, zaj, mondhatni, de ha mindenfajta zaj ilyen lenne, szinte zene lenne a füleimnek. Ez talán az album egyik fénypontja - ha nem az egész az. Az egésznek van ambient jellege is, főleg dark ambient, illetve a dal vége teljesen szimfonikus zenekarra emlékeztető vonóstémák. A Silence_011010701 kicsit OST-s, filmbetétdalszerű. Erre leginkább a dal vége, illetve befejezése emlékeztet. Akár a Mátrixba elmehetett volna, simán megállta volna a helyét.
A pihenés után a Megalomaniac Trees következik, death indítással. Van benne valami különleges hangszer, amely néha igen törökössé teszi az egészet, pontosabban keletiessé, különlegessé - mintha az egész album nem lenne az. Itt a hörgős vokálok dominálnak, illetve a hegedű. A hegedű témát egyszerűen imádom, rendkívül jó a dallama, a motívuma. Az egészet megfűszerezi az, hogy a dal része számomra azonosíthatatlan nyelven is íródott. Talán ez a dal emlékeztet egy kicsit a _wE, Invaders-ön hallható dalokra - természetesen a Chromatic Chimaera-n kívül. Leïlindel-nek van egy kicsit heavy metalos énektémája, illetve a dal közepén a keleties hangzást erősítve újra betör az a bizonyos hangszer.
Ezt egy három részből álló dalciklus követi, a The Shiver. Az első részénél, az Another Dissonant Chord-nál komolyan azt hittem, lepetézek, mikor az a bizonyos barátom megmutatta a szövegkönyvet. Első hallásra fel se tűnt, illetve nem is érdekelt. De utána. Ennek oka ugyanis, hogy az Another Dissonant Chord szövege magyar. Erősen Ambient beütésű, illetve zajos is, de ez engem eleinte túlzottan nem érdekelt, csak hallgattam: magyar. A kiejtés egy kicsit vicces, de mit várunk egy francia-kanadai bandától? Tőlük ez is tökéletesen megfelel. A szám végén egy kicsit feszültebbé, izgatottabbá válik az egész, s a rengeteg beszédtől, bevágott párbeszédtől olyan, mintha valami a fejedbe szólalt volna meg millió hangon. Hihetetlen, továbbra is azt mondom.
A Meet Me At The Carrousel újra angolul szólal meg, funkysan induló, majd bedurvuló témájú. Egész végig gyors tempójú. A gitárok nem igazán szólóznak, inkább akkordokat és riffeket pengetnek, és a háttérben meghúzódnak. Az egész újra cirkuszias témájú, engem emlékeztet a nem is olyan rég botrányos körülmények között Magyarországon is megismert Cirque du Soleil-re - ugye emlékszünk, egy nagyon nagy sztár, akit Geszti Péternek hívnak ellopta az Alegríát, írt hozzá magyar szöveget, újrahangszerelte és eladta sajátként, és még ki is tüntették érte. Nem is baj: a cirkusz eredendően szórakoztatásról szól - és az UneXpecT kiválóan megfelel ennek a küldetésnek.
Szinte észrevehetetlen váltás után máris a A Clown's Mindtrap készül befejezni a The Shiver dalciklust. Lágy basszustémával indít, majd brutális gitár-dob kettősségre vált. Ez is egy igen változatos nóta, ugyanis tangó és skótduda is igen jó szerepet kap benne. A dal lényegét mégis Le Bateleur viszi hegedűjátékával, amely erőteljesen klasszikus jellegű.
A befejező dal egy igen monumentális darab, a maga majdnem 12 percével a Psychic Jugglers a leghosszabb dal a lemezen. Úgy keletiesen, bongszóval indul, majd hirtelen klasszikusra vált, és a Trója filmzenéjére kicsit emlékeztető szimfonikus jelleggel folytatódik, majd a démonbohócok beszédével. A Psychic Jugglersben több a váltás szinte, mint az egész albumon együtt - és egy nagy szó. Hirtelen vált stílusokat is, jellemzően a lágy-brutális-lágy-brutális-lágy-brutális szisztémát követve. Ez egy olyan dal, ahol utoljára mindenki megmutatja, mire is képes. Rengeteg zongora, hegedű, különböző vokáltémák, death/black gitárriffek. Egyedül az énekesnő hiányzik belőle, sajnálatos, pedig igazán belefért volna, illetve jelen van, de nem az énekhangjával mutatkozik, hanem ő is inkább succubusként hörögve. A dal összegzi az egész lemezt: káosz, brutalitás, hirtelen nyugodtság, majd újabb brutalitás. a lehető legtökéletesebb befejezése a tökéletes albumnak.
Igen, mert az In a Flesh Aquarium ha nem is tökéletes, elég közel van hozzá, hogy azt mondjuk, tökéletes. Kicsit hosszú kritika lett, belátom, illetve nem nagyon hoztam fel semmi negatívumot, de ennek egyszerűen az az oka, hogy nincs is mit. A zenészek mind a helyükön vannak, jól használják ki hangszereiket, tudnak mindent, és még annál is többet. A vokáltéma éppen elég változatos, a dalok pedig sehol sem egyformák. Talán annyi rossz van benne, hogy előhúzta lelkem mélyéről a félelmem a festett arcú bohócok iránt, és velük együtt a cirkuszi rémálmaimat. Remélem sok hasonló korongot lehet még az UneXpecT-től várni - vagyis rosszul fogalmaztam, nem hasonlót, hanem teljesen MÁSMILYEN lemezt, ami van legalább ilyen jó -, még akkor is, ha arra, ahogy most is, 7 évet kell várni. Nálam elnyerte 2006-ban az Év Albuma címet, toronymagasan.

Értékelés: 98%

Into Eternity - The Scattering of Ashes

Előadó: Into Eternity Album: The Scattering of Ashes Stílus: Progressive/Melodic Death Metal 2006 Century Media

Az Into Eternity zenekar nem egy könnyű eset. Nagyon nem az. Zenéjükben rengeteg különböző stílust vegyítenek, akárcsak a jobb avantgarde metal zenekarok, de emellett mégis egy bizonyos vonalon haladnak, ami viszont dalonként változhat, és természetesen albumonként. A 2006-os albumuk is egy igazi, forró massza olvasztott fém, s belekerült minden, amit csak elértek. Death metal alapokra progresszív gitárszólókat, hirtelen váltásokat power metalba, power/speed metal refréneket, heavy metal sikolyokat, néha pedig core és populárisabb rock szerű témákat ültettek. Soknak tűnik ez így együtt, s az is. De mégse rossz. Bár nem egy UneXpecT, de azért az Into Eternity is jó.
Egy rövidke felvezető, a Novus Inceptum után azonnal robban - The Black Dahlia Murderösen - a Severe Emotional Distress. Dallamosabb témával indít, a dob és gitártémák bevezetése sokkal inkább power metal, míg a verze death és core alapokra épülő, hörgős-riffelgetős téma, amibe hirtelen - a semmiből - tiszta vokál kerül, majd egy fülbemászó refrén következik, ami inkább skapunkra emlékeztet. Utána pedig kezdődik az egész előről. A riffek bár a verzékben egyszerűek, az átvezetések és stílusváltások miatt jónéhány előfordul benne. Meg kell mondjam, Steve Bolognese nem rossz dobos, s azért nem veszi fel sokszínűségben a harcot az UneXpecT dobosával, ő is megtesz mindent, amit csak lehet.
A harmadik szám a Nothing, egy kicsit thrashesen induló, riffelgetős téma. Az egyik énekhang igen érdekes, a nyolcvanas-kilencvenes évek sikoly rockbandáira hasonlít, s bevallom, engem kicsit idegesít. A refrénje ennek a dalnak is igen fülbemászó, inkább power témájú, s egy kis progresszív gitárszólózás is van benne.
A Timeless Winter technical deathként indul, brutális dobok és gitárjáték vezeti fel, majd mélyen hörgő vokál kíséri. A doboknál mintha egy kicsit túlságosan előtérbe került volna a lábdob hangzása, így néha olyan érzés, mint egy rosszabbul felkészült fesztiválon, hogy fenntartsák az érdeklődést, a szervezők a ritmusra helyezték volna a hangsúlyt. Mint ugye a Hegyalján egy-két zenekarnál. Ez már egy kicsit kevésbé változatos téma, a dal végéig ugyanaz marad, mint amivel kezdődött.
Az Out egy újabb deathként induló téma, gyors dobokkal, egyszerű és gyorsan játszott gitárriffekkel, hörgéssel. Viszont itt a váltások egy kicsit core-os illetve mai Dream Theateres vonásokat hordoznak magukban, és a power metal szekció se maradhatott, ki, ahogy a sikítás se.
A Past Beyond Memory a következő dal, dob-gitár bevezetéssel. Nekem egy kicsit úgy tűnt, mintha kiestek volna az ütemből itt, bár valószínűleg a hirtelen megállások a hangszeres játékban éreztették ezt velem. Néhány gitártéma egyébként igen jóra sikerült, főleg a technikásabb szóló, és alá egy kicsit deathes ritmustéma, csak furcsán magasra hangolt gitárral.
A Surrounded By Night a hetedik dal. Akusztikus/torzítatlan gitártémákkal, kicsit flamenco játékstílussal indít. Sajnos azt kell mondjam, hogy a tiszta ének bár nem rossz, nem túl kiemelkedő. Egy kicsit balladikusabb daloknál, mint ez, nem találja a helyét, és ugyanolyan erővel, és nem szenvedéllyel énekel. A dal felépítése egyébként jó, a balladikus kezdés után, egy kicsit fusion-érzet után hirtelen durvul be, igényesebb death/core keverék témává alakulva.
Ezt az Eternal követi. A vokál ordítós, nem túl metalos témával indít, majd egy dallamosabb refrénnel folytatódik. Kicsit mintha a The Black Dahlia Murder paródiája lenne, ugyanis a gitártéma nagyon hasonló az Miasma lemezük témáira: néhány riffből lett összeállítva. Persze megvannak a váltások is, de azért én ezt kicsit viccesnek találom így. Eddig a pontig hány stílust is kevertek össze? Nehéz utánaszámolni. Egyedül talán a black metal hiányzik. Kár érte.
A kilencedik dal a Pain Through Breathing. Újabb gyorsabb téma, progressive death keverék főleg, teljesen tiszta és sikoltó ének kettősségével, majd rá válaszként hörgéssel. Steve Bolognese dobos tényleg jól keni a dolgokat. Kicsit viszont úgy éreztem, hogy a lemez mostanra kimerült, s sokkal kevésbé dinamikus, változatos zenét kapunk, mint mondjuk az első dalnál, még akkor is, ha azért néhány élesebb ellentét van dalon belül is.
Az utolsó előtti szám a Suspension Of Disbelief. Ez is egy gyorsabb death téma, és hirtelen egy heavy metalos refrén is beüt. Ami igazán emlékeztet a core stílusokra, az a vakkantós-krákogós vokálrész. Igazából szerintem, ahogy a dalból is, kimaradhatott volna, bár az is tény, hogy így mégiscsak több féle zene. A kis progresszív átvezető nagyon tetszik benne, ügyes cin-gitár összjátékkal.
A záró darab a Paralyzed. Itt már elfelejthették, mi is az az új szerzemény, ugyanis az előző két dal egyenes keveréke. Majdnem ugyanazok a riffek, vokálfelépítés, a dobtéma meg ötlettelenebbé vált. Nem éppen a legjobb befejezés, de azért el se rontja nagyon a lemezt.
Az Into Eternity nem egy UneXpecT, és nem is szabad azt várni, hogy hozzájuk hasonló dalokat írjanak. Nem is lehet összehasonlítani őket. Az Into Eternity ezen albumán a core/death metal vonal uralkodott, és erre épült rá a rengeteg másik stílus. Igen élvezhető, hallgatható zenéről van szó, néhány idegesítő elemtől eltekintve. Kár, hogy a végére leült a lemez, és nem sok újat mutatott, pedig mondjuk egy kis folkosabb témát is el tudnék viselni a zenéjükben, s el is tudnám képzelni, vagy, ahogy mondtam, egy kicsit több black metal elem. Hiányolom a szintetizátor meglétét is, az is hatalmas dobhatna rajta. Viszont az Into Eternity így is egy nagyon jól sikerült album, s csak ajánlani tudom mindenkinek!

Értékelés: 85%

Dream Theater - Black Clouds & Silver Linings

Előadó: Dream Theater Album: Black Clouds & Silver Linings Stílus: Progressive Metal 2009 RoadRunner Records

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a Dream Theater az utóbbi egy évtizedben nem okozott volna elég csalódást a rajongói számára. Bár az is igaz, hogy ez azt jelenti, hogy a Dream Theater gyengébb albuma is egy erős középszerű dream-skatulyát követő zenekar legjobb lemezét kenterbe veri. Az előző, Systematic Chaos lemezük pedig kifejezetten le lett húzva a kritikusok által - ahogy általam is, bevallom. A RoadRunner records megpróbálkozott azzal, hogy befogja az igába az amerikai progmetál nagyágyúit, ami rá is tette a bélyegét a Systematic Chaosra, a Black Cloudsra viszont belátták, teljesen felesleges. Talán a legfontosabb változás a zenekar életében ez alatt a 2 év alatt az volt, hogy Mike Portnoy édesapja elhunyt a rákkal való küzdelem során, így várható volt, hogy valamilyen formában tiszteletét fogja a zenekar, s leginkább Mike tenni. Mint ismeretes, Mike édesapja nagyon fontos szerepet játszott a zenekar életében, és a nevükön kívül sokminden mást is köszönhetnek neki - s így a rajongók is. Nyugodjon békében.
A Black Clouds & Silver Linings elég nagy fanhype közepette jelent meg, és belátom, én is nagyon vártam. A néhány héttel korábban megjelent Jordan Rudess lemez pedig csak tovább nehezítette a kiéhezett rajongók dolgát. Nem is csoda, hogy több, mint egy hónappal korábban kiszivárgott már a teljes lemez. De ne is szaporítsuk a szót, nézzük is az albumot.
A Nightmare to Remember dallal indul a lemez, amit egyébként el is játszottak a budapesti, igencsak jól sikerült koncertjükön is, amit a Cynic nevű csodabandával együtt adtak. Olyan, mintha három különböző dalt rakta volna össze, ami a DT esetén nem szokatlan. Sötét hangulatú, sok környezeti hanghatással megtüzdelt dal, aminek van lágyabb énekű része, de szinte mérgesen acsarkodó Labrie témája is. Őszintén megvallva, Mike Portnoy hörgése a dal végén kicsit erőltetett és vicces is, de elmegy. Szintetizátorral rendesen meg van spékelve, tipikusan a Six Degrees utáni DT hangzású. Igazából nem mondanám különlegesnek, de gyengének sem a dalt, bár lehet, hogy indításnak 17 perc nagyon sok.
Ezt a már kislemezként is kiadótt, A Rite of Passage követi. A videoklipje látványos lett és érdekes, maga a dal viszont a leggyengébb a lemezen - ami gyakorlatilag jó, ugyanis nem egy kifejezetten rossz szám. Egy kicsit keleties hangzású gitártémával indít, majd egy nagyon jó, díszített és egyszerűbb gitárriff vezeti a dalt a vokálhoz. Ami nekem nagyon tetszik benne, az a fülbemászó refrénje, és az alatta hallható gitártéma. Ez a dal szintén volt a koncerten, és első kézből mondhatom, hogy nagyon jó hangulatot áraszt, így bizton állíthatom, sokáig lesz része a DT koncerteknek. Egy valami viszont feltűnt: a lemez eddig olyan - és a továbbiakban is hasonló lesz -, mint egy egyszerűbb zenei tankönyv túldíszített és Dream Theaterösített változata. Vannak hangszeres szólók dögivel, ahol itt is, de az Octavarium grandiózusa a hosszúnak mondható dalok ellenére sincs meg. Hogy ez rossz lenne-e? Nem, egyáltalán nem.
A személyes kedvencem, ami akár a Crusade of Metal két éves kihagyását követő újraindításának a himnusza is lehetne, a lemez harmadik dala, a Wither. Az alkotói válságról szól, és bár az indítás egy eléggé unalmas, illetve lerágott gitárriff, ami nagyon is emlékeztet a Metallica - One dal indítására, a folytatás meghazudtolja önmagát, és az utóbbi évek legszebb és legjobb Dream Theater balladájává növi ki magát. A legjobb pillanat mégis a hirtelen szóló a többszörös gyors váltás után. Igazán megkoronázza a dalt (s megemlítem, hogy a szimfonikus hangulatot árasztó, szintetizátoros aláfestés kifejezetten könnyfacsaróvá teszi).
Ezt pedig a The Shattered Fortress követi, amely, a már ismert Anti-Alcoholist Suite, pontosabban 12 lépés program dalciklusának a befejező része. Szövegileg Mike Portnoy alkoholizmusáról és leszokásáról szól, zeneileg pedig a korábbi lemezeken megismert 12 lépés dalok (The Glass Prison, This Dying Soul, The Root of All Evil, Repentance) tökéletes elegye. Minden benne van, ami ezekben volt, így a hallgatónak meg lehet az érzete, hogy már hallotta ezt - jogosan. Viszont a jó oldala, hogy visszaköszönnek a már megismert és megszeretett témák is. Egyébként nagyon jó dal, szólós-szintis kemény dobtémás, igazi DT érzetű dal, amit a Glass Prison indítása is zár le.
Az ötödik dal a már említett tiszteletadás Mike édesapjának. A Best of Times egy szívszorító hegedűszólóval és klasszikus zongorahangzással indít, majd hirtelen felvidul, ahogy szinte visszaemlékszik a "legjobb időkre". A zenei felépítésén érződik, hogy Portnoynak szívügye volt, hogy még idejében megmutathassa édesapjának, és a legszebb ajándékkal búcsúzhasson el tőle. Nagyon tetszik, ahogy a szomorú, kezdő rész után hirtelen, egy egyre hangosodó, gyors gitárriffel vált. Alig észrevehető, kevés tempót veszítő váltásaival pedig vissza-visszatekint a tehetetlenségérzet és szomorúság, ami a valóságot, a fájdalmas tényt festi le, az elkerülhetetlen jövőt, és az emiatti szomorúságot. Az igazán erőteljes balladák közül a The Spirit Carries On után ez az egyik legjobban sikerült, s méltó búcsú Mike édesapjától, Howardtól.
A záró dal pedig egy igencsak ízletes, kicsit Pink Floyd ihlette, igazi progresszív csemege. Szintén sok váltással operál a The Count of Tuscany, amiben egyszerre több gitártéma is szerepet kap. A majd 20 perces dal talán a legkevésbé metalos DT dal lett az utóbbi időben, amiben visszaköszön a Six Degrees és a Metropolis pt. 2 legjobb hangszeres hangulata is. A dal fénypontja mégiscsak a végén van, a pszichedelikus gitárutazásnál, és a végén lévő, már-már epikus téma, ami akusztikus gitár és ének témával indul, a végére pedig igazi progresszív rockzenei mesterművé növi ki magát.
Összegezve, a Black Clouds & Silver Linings az utóbbi tíz év legjobb Dream Theater albumainak egyike, és simán jobb, mint az előző évek kiadványai. Kevesebb utalás van benne a kedvelt elődökre, mint a Metallicára vagy a Pink Floydra, és több a DT-s vonás a dalokban. Olvastam már olyan kritikákat, miszerint a Black Clouds épp olyan, mint a többi DT lemez, és, hogy semmi újat nem mutattak. Nos, lehet valami benne, bár legnagyobb részében rosszmájúság, ugyanis az utóbbi lemezek kísérletezései után most tértek igazán vissza a progresszív metalzene színesen kirakott, macskaköves útjára. Nem mondom, hogy megreformálták a progmetal stílust, de több lett ez, mint holmi időnkénti kötelező magamutogatás.
Egyetlen nagyobb negatívum benne, hogy John Myung basszusjátéka igencsak a háttérbe szorult, ahogy a zeneszerzői kvalitása is. Kár érte.

Értékelés: 91%

Dream Theater - Systematic Chaos

Előadó: Dream Theater Album: Systematic Chaos Stílus: Progressive Metal 2007 RoadRunner Records

Tavaly ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját az azóta igen sikeressé vált amerikai progressive metalzenekar, a Dream Theater, amit egy - Metallica után szabadon - szimfonikusokkal előadott albummal ünnepelték meg, s ezzel egy korszak végleg lezárult. 2005-ben lejárt a szerződésük az Atco Records kiadóval, s hosszabbítás helyett új kiadó után néztek, aminek az eredménye az lett, hogy a RoadRunner Records karolta fel őket. Néhányan már ekkor felkapták a fejüket, ugyanis zenei körökben köztudott, hogy ez a bizonyos kiadó tönkreteszi a hozzájuk szerződötteket, s féltek, hogy a már-már legendás Dream Theater is hasonló sorsra jut. Bevallom, én is tartottam tőle valamennyire, s félelmem nem csitította el, mikor az albumról kiszivárgott két dalt meghallottam (Constant Motion, The Dark Eternal Night). Első hallásra egy brutális, hardcore elemekkel vegyített, mélyen a Metallicában gyökerező drímet hallottam, és nem tetszett. Számomra 2005-ben az Octavarium hatalmas csalódás volt, és féltem, hogy a Systematic Chaos se lesz igazából más. Végül, lassan és döcögve elérkezett a nagy nap, mikor a polcokra került az album. Ez június 5-én volt, egy nappal a magyarországi koncertjük előtt.
Első látásra a Systematic Chaos furcsának tűnik: a borítója igazából semmit mondó, csupán enyhe utalás van arra a címben szereplő rendezett káoszra. A korong nyolc számot, de csak hét dalt tartalmaz, ugyanis a kezdő, és záró dal egy, csupán ketté van vágva. Az első, bevezető része egy viszonylag rövid darab, legalábbis a Dream Theaterhez képest. Nem rossz nóta, ahogy meghallgattam, rögtön szertefoszlottak a rémálmaim, ugyanis az In The Presence of the Enemies hozza a várt formát, középtempójú, rendkívül technikás, "progresszív", ahogy szokás mondani.
A második dal az egyik kedvencem az albumról. A Forsaken nem tűnik olyan hatalmasnak elsőre, sőt, igazán élőben teljesedik ki, mégis az egyik legjobb dala az új korongnak. Kicsit az Awake korszak rövid, tömör dalaira emlékeztet, zúzósabb, kevésbé technikás témával. A Forsaken után jön az, amitől egy hónappal korábban frászt kaptam: a Constant Motion kicsit olyan, mintha Mike Portnoy (dobok) túl sokat hallgatta volna a Master of Puppets bootleg lemezüket, és önkéntelenül is benne maradt néhány kelletlen Metallica riff. Az egyébként hat percnél valamivel hosszabb dal a tempósabbak közé tartozik a lemezen, dob,- illetve énektémában hasonlít a Metallica fénykorának a dalaihoz. Sokadik hallgatásra meg tudtam szeretni a dalt, bár a hatodikai koncerten ez is eléggé feltüzelte a közönséget. Egyébként ez lesz a lemez első kislemeze, és videoklipet is terveznek belőle.
A Constant Motion után következik a hivatalosan is kiszivárogtatott The Dark Eternal Night. Számomra ez is egy nehezen emészthető darab volt, ugyanis a dob-gitár témák inkább a mai modern hardcore/metalcore zenére emlékeztetnek, illetve az ének se mondható túl fantáziadúsnak. Nálam egyedül a dal közepén lévő, Scenes From a Memory féle The Dance of Eternity-re emlékeztető váltások mentették meg.
A soron következő dal a Mike Portnoy-féle alkoholbetegséget feldolgozó dalfolyam, az AA Suite (Alcoholics Anonymous suite) újabb darabja, a Repentance. Bevallom, a Six Degrees of Inner Turbulence és az Octavarium albumokon is ennek a sorozatnak a darabjai tetszettek legjobban (The Glass Prison, The Root of All Evil), így ettől a daltól is sokat vártam - és nem csalódtam. A sorozatban eddig ez a leglassabb dal, kimért és precíz. Több mint tíz perc hosszú, és egy kis meglepetés a közepén: különböző ismert zenészek beszélve mondanak el néhány bocsánatkérést. Ilyen zenész például Steven Wilson a Porcupine Tree-ből, Mikael Åkerfeldt az Opethből, Steve Vai, Joe Satriani és még sorolhatnám. Az album igazából itt érte el a csúcspontját, s mint tudjuk, a csúcsról már csak lefele vezet az út, amit a Prophets of War című James Labrie (ének) szerzemény is bizonyít. Bár személy szerint kedvelem James zenéjét, és az utolsó szólóalbumát is nagyon szeretem, az erősen politikai témájú, szintiközpontú dala egyhangú és unalmas lett. Még szerencse, hogy elég rövid, ugyanis utána még egy elég jó progresszív nóta jön, a Ministry of Lost Souls. Ez egy kicsit megint visszatekint a Six Degrees album világa felé, ahogy a Repentance is, ez is egy elég lassú nóta, sok bluesos gitárszólóval, a közepén pedig egy hirtelen tempóváltással, ami a végére újra lenyugszik.
Az albumot az In The Presence of the Enemies második, nagyobbik része zárja. Nagyjából hasonló elven épült fel, mint az első dal, bár sokkal lassabb, és szintén Metallica-szerű lett, illetve csipetnyi outro-érzése van az embernek, ahogy hallgatja.
Összességében a Systematic Chaos felülmúlta a várakozásaimat. Bár sok az ismétlődő, unalmas szintitéma, illetve Jamesnek akár a Scenes from a Memoryhoz, akár a Six Degrees of Inner Turbulence-hez képest is igen fantáziátlan énektémái vannak, és kicsit több Metallica-csipet hallható a lemezen, mégis sokkal jobban sikerült, mint az Octavarium. Bár magam jobban örülnék annak, ha követnék a saját útjukat, és kevésbé próbálnának a nagy elődökre támaszkodni. Lehet, hogy Mike-nek mégis megártott az a sok Master of Puppets és Dark Side of the Moon bootleg album?

Értékelés: 82%

Edguy - Rocket Ride

Előadó: Edguy Album: Rocket Ride Stílus: Heavy Metal/Hard Rock 2006 Nuclear Blast

1995-ben egy pofátlanul fiatal tagokból összeálló zenekar készítette el - két demo után - az első stúdiólemezét. Az érettségi környékén járó fiatalok bandáját pedig Edguy-nak hívták. A Savage Poetry, majd az azt követő Kingdom of Madness nem volt átütő siker, azért mégis kritikailag dícsérték - éppen a koruk miatt. Majd jött a Vain Glory Opera és a Theater of Salvation, mire az Edguy nevű zenekar tagjai - átlagosan a húszas éveik elején már - egy csapásra híresek lettek az Iron Maiden-re nagyon hasonlító, pörgős, dallamos heavy/power metal zenéjükkel, és a frontember, Tobias Sammet magas, Bruce Dickinson-os hangjával. Erre a 2001-es Mandrake album csak ráadás volt, amely egy kiforrott, koraérett zenekart mutatott be, mondanivalóval és fantáziával. Utána, ahogy sajnos szokás, züllötség fogta el a zenekart, és bár nem mondom, hogy rosszabb lett, a Maidenes heavy metal hangzást felváltotta inkább a power metal, és az aktuális dolgokkal foglalkozó hard rock. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy csak úgy, ahogy az Elvenking esetében is volt, az Edguy-t is nagyon szeretik a Metal-Archives -on, leginkább fikázni és marhaságokat írni róla. Én pedig továbbra is azt mondom, hogy azok a review-ek néha semmit se érnek. Persze vannak aranykivételek, elvégre én is olvasgatom.
A RocketRide egy újabb lépés ehhez az új Edguy felé. Az All the Clowns - ami azóta is a kedvencem - pörgőssége már rég valami mássá változott, míg a Tears of a Mandrake Iron Maident dicsőítő témái is elenyésztek. A RocketRide-dal egy sokkal hard rockosabb, illetve power metalosabb Edguy jött létre. Ahogy a nyitó dal, a Sacrifice is mutatja, sokkal több lett a billentyűs téma, a gitárokat kicsit lejjebb hangolták, illetve egy kevés hangtorzítás is belekerült. Jó hír viszont, hogy Tobias Sammet hangja tovább fejlődött, és már egy igazán aranytorkú énekest hallhatunk.
A címadó dal egy gyorsabb témájú nóta, hard rockos gitárkezdéssel, laza basszussal, és heavy metal ordításokkal. A lemez hangminőségével nincs baj. Minden a helyén van. A dobtéma kicsit Stratovarius-os, ami nem igazán illik össze a hard rockos gitártémákkal.
A harmadik dal, a Wasted Time lassabb, akusztikus betétekkel fűszerezett nóta. Témájában egészen hasonlít a heavy metal stílusra, pontosabban inkább a 80-as évek dallamos metalzenéjére. A bandakórus nem a legjobb megoldás, de nem sült el rosszul, viszont a basszus nagyon jól hallatszik, és tényleg érezhető, hogy nem egyszerű témákról van szó, mint a Mandrake esetében volt.
A negyedik dal, a Matrix viszont egy rendkívül különleges darab. Címéből kitalálható, szövegileg és hangulatilag milyen témát dolgoz fel. Néhány hangeffekt és billentyűsszólam festi alá az egészet, míg néhány riffből álló témákat pengetnek a gitárokon. A Matrixos hatást sikerült elérni, szerintem akár valamelyik résznek a filmzenéi közé is felfért volna a sok álmetal szar közé.
Az ezt követő Return To The Tribe viszont teljesen power metal téma. Egy nagyon gyors tempójú nótáról van szó, hatalmas sikolyokkal Tobias Sammet-től, gitárszólókkal, Stratovarius-os dobokkal. Nem rossz szám ez sem, kicsit az elektronikus torzításos indítás viszont elijesztett eleinte tőle.
A The Asylum akusztikus témával kezdődik, majd Tobias énekével és óóó-zásával válik balladikussá. A dal tempója és szerkezete a durvább részen már inkább emlékeztet egy Mandrake dalra, azaz kicsit visszakanyarodás a heavy/power metal gyökerek felé.
A hetedik szám, a Save Me a legpopulárisabb, legeladhatóbb dal a lemezen. Balladikus hangvételű szöveg és ének, illetve az aláfestő zene is igen érzelmes. Nem tudom, nekem nagyon tetszik, emocionális és érzelmes, van lelke a dalnak, és Tobias hangjával nagyon jól eltalálta az egészet. Viszont az egyik váltás nagyon emlékeztet egy populárisabb dalra.
A Catch Of The Century viszont újra Edguyos vizekre evez. Egyértelműen hallható két gitár téma, szólózás bőven, középtempójú szerkezet, bár a vokál egy kicsit újra inkább hard rockos. Az igazán legidegesítőbb része az albumnak ennek a vége, amikor Tobias Sammet őrült módjára ordibál, beszél. Értelmetlenül.
Az Out Of Vogue az előző dal legjobb tulajdonságait folytatja, s még gyorsult is egy kicsit. Újabb power metal darab inkább, fülbemászó refrénnel, és banda óóó-zással. Nem a legkiemelkedőbb alkotás, viszont a szólózás nagyon emlékeztet inkább Iron Maiden-re újra. Vissza a gyökerekhez, ugye.
A Superheroes a tizedik nóta a lemezen. Ezt már 2005-ben egy EP keretében megismerhettük, s ekkor szembesülhettünk azzal, hogy ez inkább már-már hard rock zenekar. Bár a témája inkább reményt sugároz, illetve nem éppen csüggesztő, s nagyon fülbemászó a dallam, és a klip is jópofa (Igen! Férfi vagyok! Kell nekem egy Bunnyville!!!), és nekem tetszik is a dal, a nagytöbbségnek valamiért nem jött be. Valószínűleg a hirtelen és gyors változás miatt.
A Trinidad az utolsó előtti dal a lemezen. Mintha csak a Lavatory Love Machine folytatása lenne, ez is egy utazós, bohókás, dolce vita nóta. A gitárnál viszont kicsit azt éreztem mindig is, hogy a refrénnél elcsúsztak egy hanggal, ami miatt nálam olyan furcsa összhatás van. Tényleg mintha elrontották volna. A lalala-zás viszont nagyon vicces, és a nóta is az, érdemes egykét hallgatásra.
Az utolsó dal is a bohókás, mókázós Edguyt mutatja be. Csak úgy, mint a Hellfire Club lemezen, nem hiányozhatott ez a stílus. Nem is áll egyébként rosszul nekik. A Fucking with Fire (Hair Force One) teljesen a nyolcvanas évek metal és rockzenéjét kiparodizáló darab, címből és zenéből is ítélve.
Bónusznak meg itt a lemezen a Reach out dal, egy újabb balladikus téma zongorakezdettel, szimfonikus jelleggel és hangszerekkel, és Tobias hangjával. Nem rossz, de egyértelműen nem Edguy - talán ezért is bónusz csak. További meglepetésnek ott a Land of the Miracle élő verziója, illetve a Lavatory Love Machine akusztikus változata.
Nem rossz ez az Edguy sem, élvezhető, még mindig pörgős zene. Bár az Iron Maiden vénát kezdik elhagyni, és inkább az északi power metal felé fordulnak, s eközben akaratlanul is felveszik az északi hard rock stílust is, a mostani Edguy egy egészen jó lemez. Vannak hibái, pl amit a Trinidad dalnál írtam, illetve, hogy a dobtémák néhol túl leegyszerűsítettnek tűnik, de Tobias hangja, és a jó zene kárpótol mindenért. A nagyon régi Edguy rajongóknak csalódás is lehet az album viszont, ugyanis a Theater of Salvation megszerkesztettsége sehol sincs, és a Mandrake heavy metal vonala se sokszor mutatkozik meg.

Értékelés: 80%